Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarok Jarauquá do Sulban 1.

 

1.

A kivándorlás okai

Vajon mi késztette a Veszprém megyei sváb-magyarokat a kivándorlásra (több mint hétszáz személyt, az 1890-es években)? A leszármazottak ebben a kérdésben semmiféle adalékkal nem tudtak szolgálni, így csupán a másodlagos forrásokra, illetve saját következtetéseinkre hagyatkozhattunk. A kiváltó okokat az utazás élménye is erősen elhalványította, ami a későbbi elbeszélésekben mindig előkelő helyet kapott, ellentétben a szinte soha nem említett indítékokkal. Az új országban való berendezkedés amúgy is minden idejüket, gondolatukat kitöltötte, vélhetően megnehezítve az áttelepülés előtti emlékek beivódását az egyéni és kollektív emlékezetbe.

A fennmaradt írásos anyagok figyelembevételével arra lehet következtetni, hogy a kitelepülés oka elsősorban gazdasági kényszerűség lehetett. A kivándorlók a jobb, könnyebb életet keresték. Semmiképpen nem gyanítható olyan motiváció, amelynek alapja vallási, etnikai üldöztetés, létükben való fenyegetettség lett volna.

A kivándorlás indítékait a korabeli magyarországi források alapján vizsgálva több okot is találhatunk. A Gépcsarnok című devecseri kiadású lapban nem elsősorban a munkanélküliséget, illetve az alacsony fizetéseket okolták a kivándorlásokért. A név nélküli cikkíró elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a Magyarországon uralkodó körülmények között nem lehetséges sem a tőke-, sem a tartalékképzés, emellett „...nincs bennünk vállalkozó szellem [...] Nálunk csak akkor van egy iparosnak vagy kereskedőnek tekintélye, ha véletlenül gazdag ember.” Azok, akik valamiféle innovatív elképzelésekkel rendelkeznek, terveik vannak, nem kapnak elég támogatást sem anyagilag, sem erkölcsileg. De ugyancsak okként nevezték meg a liberális felfogás előretörését, a hagyományok elhalását, a nemzetbe vetett bizalom eltűnését. „A föld népe ezrével vándorol a második ezredév elején Amerikába, hogy hazát, megélhetést keressen magának, mert a múlt emlékein kívül semmi sem köti ahhoz a röghöz, mely a magyarnak vérrel szerzett s hittel megszentelt öröksége...” Egyesek az évről évre a mezőgazdaságot sújtó, évtized óta tartó szeszélyes időjárást, illetve a pangó helyi ipart nevezik meg a kivándorlás egyik áttételes okaként. Ehhez hozzáadódtak a valóban csábító, Brazíliát a legszebb színekben feltüntető, pénzsegélyek ígéretével kecsegtető ajánlatok is. A legtöbb vélemény természetesen egyszerűen a gazdasági okokat, a jobb élet lehetőségét említi meg indokként: „A szükség, a nyomor, az ínség, az ezekkel járó elkeseredettség - ez hajtja a kivándorlási ügynökök karjaiba a magyar honpolgárok százait és ezreit családjaikkal egyetemben.”

A kivándorlást a helyi hatóságok már a kezdetektől fogva ellenezték. „A kivándorlásnak ily módon való megakasztása nemzetünk egyik legelső és legnagyobb feladata.” Némely esetben magánszemélyek is sürgették a hatósági beavatkozásokat, lakossági bejelentésekkel is elősegítették az útra kelők visszatartását, az ügynökök leleplezését. Szinte minden sajtóorgánum a kivándorlás megállítását, a központi intézkedéseket szorgalmazta. A kivándorlási ügynököket, akik ellen központi intézkedéseket szorgalmaznak, szédelgőnek, csalónak, „lelketlennek”, a kivándorlókat „szegény buta népnek” írták le. A helyi hatalom képviselői sokszor erőszakkal akadályozták meg az emigrációt, s ha tudomásukra jutott ilyen, az útnak indultakat visszaszállították eredeti lakhelyeikre. A kivándorlást szervező ügynököket munkájukban gátolták, propagandaanyagaikat elkobozták.


 

Az utazás


 

A 19-20. század fordulóján Veszprém megye falvaiból felkerekedett magyarok a kivándorlási ügynökök hívását követve átkeltek az óceánon, és Dél-Brazíliába érkeztek. Ahol letelepedtek, utódaik napjainkban is virágzó gazdálkodást folytatnak.

Fischer Ferenc portugál nyelven részletesen tájékoztat a magyarok utazásáról: „A magyar emigránsok 1891 novemberének közepén indultak el Veszprémből (Magyarország) Bécsbe vonattal, ahol három napig maradtak. Ezt követően ugyancsak vonattal folytatták tovább az útjukat egy németországi kikötőig, Brémáig, ahol 15 napot töltöttek egy szállodában. 1891 decemberének elején hajóztak ki Brémából a Bremen-Leipzig utasszállító hajóval, amely Lisszabont érintve Brazíliába indult. A karácsonyi ünnepeket a hajón, a nyílt tengeren ünnepelték”. A magyarországi telepesek a kivándorlók szlengjével élve az úgynevezett „kiscsomagos” utazók közé tartoztak. A nagy csomag ebben az időben a hódító emigráns szimbóluma volt, míg a kicsi a gazdasági okokból útnak indulót jellemezte. Ugyancsak szelekcióra adott okot az utazás során, hogy valaki fedélközben avagy kabinban utazott-e. Ez utóbbiakat 1871-től a hivatalos statisztikák nem bevándorlónak, hanem turistának tekintették, és így ekképp is lajstromozták. A magyarok kivétel nélkül a fedélközben kaptak elhelyezést - ez utal anyagi hátterükre is.

Rio de Janeiróba 1892 januárjának elején, a reggeli órákban érkeztek. Délután már átszálltak egy brazil gőzösre, a Desterróra, amelynek úticélja Florianapolis volt. Annak idején ezt a területet is Desterrónak nevezték. A hajó még néhány napig a szorosban maradt. Onnan átkerültek egy teherszállító hajóra, amelyet a Hoepcke cég bocsátott a rendelkezésükre egészen Itajaíig, hogy aztán újból áttegyék őket egy másik kis gőzösre, amelynek Progresso volt a neve. Ennek úti célja Blumenau volt. Itt az akkori Holetz Szállodába helyezték el őket.

Blumenauból szekereken folytatták az útjukat az Ada folyóig. Onnan gyalog mentek keresztül a szűz erdőn, ösvényeket nyitva egészen Alto Garibaldiig. Később utat is készítettek a jaraguái Itapocú folyó partjáig. Ezt állami költségen egy bizonyos Moser úr irányításával végezték 1892-ben.

A magyar emigránsok Blumenau felől érkeztek az Ada és a Garibaldi folyók felé. Sűrű őserdő állta útjukat, gazdag állatvilággal. Olyan terület volt ez, ahol bozótvágóval kellett áthatolni, ösvényeket vágva a sűrű esőerdőben. Az erdőirtás tulajdonképpen ezzel a lépéssel kezdődött, hiszen a telepeseknek szükségük volt az ültetvényekre. S ahogyan gyarapodott a család, az utódoknak is kellett a föld, így hát egyre több erdőt kellett irtani. Ennek az lett a következménye, hogy manapság azon a vidéken erdőt már csak a hegyekben, vagy a hegyi lejtőkön találni.”

A magyar csoportok vizsgálatánál nagyon fontos a családnevek azonosítása az emigránsok nemzetiségének meghatározásához. Olyan nevekkel találkozhatunk a kivándorlási listákon, mint Watzkó, Peng, Grumiker, Leschowicz, Ersching, Stenger, Schwarz, Ruysam vagy a magyaros hangzású Pintér, Horthy, Harangozó, Vas és Bokor családok. Összességében 1891 és 1896 között több mint 1300 magyar érkezését jegyezték fel az ügynökök. A brazil történész, E. Silva több oldalt szentelt a magyar bevándorlóknak. Többek között listákat közöl és felsorolja az „első magyar pionírokat”, akiket a Santa Trindade (Szentháromság) temetőben helyeztek örök nyugalomra: Salamon János (1830-1922), Schmidt Gáspár (1845-1920), Peck Ferenc (1851-1929) és Harangozó Dániel (1844-1899).

Más emigránsok tovább haladtak az Ada, a Simao, a Carolina, a Josefina folyókon: az oroszok, lengyelek, németek és magyarok keresztül a hegyláncokon, dél felé mentek Garibaldiba és Jaraguázinhóba - ez a két település Dona Francisco (Joinville) fennhatósága alá tartozott.


 

A föld elfoglalása


 

Ebben az időben ezek a területek állami földek voltak, nem pedig a kolonizációs társaságé. A legtöbb telek a Dona Francisco és a Jaraguá kolónia tulajdonát képezte. Az állami területek irodája Blumenauban volt, itt jegyezték be az európai emigránsoknak eladott telkeket. A Pomerániából érkező németek a Rio Cerro és a Rio da Luz közelében telepedtek meg, míg az Ada folyó mentén haladó magyarok a Garibaldi, a Jaraguázinho és a Jaraguá folyók mentén foglalták el földjeiket, pontosabban a Jaraguá jobb partján, ugyanis a bal part már egy kolonizációs társaság birtokában volt.

Azok a »hungarézék« akik megálltak a Garibaldi völgyének impozáns, érintetlen erdeinél - vagyis Sao Pedro de Garibaldiban, ahol egy hat kilométeres hegyvonulatot vágott ketté az Ada folyó - telkeket vásároltak ott, az összesen 20-30 hektárnyi igen dombos, kristálytiszta vizű zuhatagokkal és patakokkal szabdalt területen.” Legkorábban 1891-ből ismerünk földtulajdont igazoló iratokat, ami feltételezi, hogy ez az időszak a magyar kolonizáció kezdeteit jelentette.

A következő évben újra magyar telepesek érkeztek, többségük azonban beszélte a német nyelvet is. (A magyar vonatkozású adatokat Fischer szolgáltatja: „Ahogyan nőtt az érkezők száma, akik magyarok, németek és olaszok voltak. Ezt a következők is mutatják. 1891-ben 230 magyar emigrált, 1892-ben 149, 1893-ban 156, 1895-ben 165, 1896-ban 706 személy. Németek: 1891-ben 561, 1892-ben 91, 1893-ban 82, összesen 734 személy.” - Feljegyzései között az is szerepel az olasz emigrációra vonatkozólag, hogy 116 személy érkezett 1892-ben.) Keresztülhaladtak a Jaraguá hegyláncon, ahol új kolóniákat hoztak létre.

Az első munkások az útépítésnél, a csatornaásásnál, hídfők és hidak építésénél kaptak munkát. Ezekkel a feladatokkal részben ki tudták fizetni a földet, amelyen berendezkedtek. A fizetés határideje öt esztendő volt, kamatok nélkül.

E. Silva a következőket írja a Jaraguá 84 kolónia kialakulásáról: „A Jaraguá 84 területen lévő és a Santa Trindade [Szentháromság] nevű helység 65. és 110. telkei között a Krüger Henrique által 1901. június 24-én keltezett térképen kiemelik azokat a telkeket, amelyek a kolónia és az állam [Santa Catarina] kormánya által kijelölt földek voltak a Jaraguá folyó jobb partján, mégpedig a Pedras [kövek] és a Húngaros [magyarok], illetve a Cascatas [zuhatag] nevű patakok között.” Az állami földek jegyzékén 13-an szerepelnek, akik Luis Piazzera első szállítmányával érkeztek, a mai Sao Pedro de Garibaldi nevű helyen lévő barakkig.


 

Társadalom, közösség, rokonsági rendszer


 

A Veszprém megyéből érkezett emigránsokat évtizedekkel megelőzték a Német-, Olasz- és Lengyelországból érkezett telepesek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a magyarok a már kitaposott ösvényeket járhatták be. Az ökológiai sajátosságok, de a kolonizációs társaságok szerződései is megkívánták, hogy polikultúrás művelést folytassanak. Ez tette indokolttá, hogy a telepesek családi vállalkozások keretei között készítsék el házaikat, végezzenek erdőirtást, és közösen telepítsék be az ültetvényeiket. A túlélés, a létfenntartás döntő eleme a családi összefogás volt. Emiatt is igen népes famíliák alakultak ki pár évtized leforgása alatt.

Jó példa a családok egzisztenciateremtési törekvéseinek bemutatására Ruysam Imre története. Őt az Állami Földhivatal blumenaui irodájának vezetője, Luiz Piazzera az első csoportban hozta magával, 1891 júniusában. Piazzera az utolsó Emigráns barakkban helyezte el a negyven családot, ez a mai Sao Pedro de Garibaldi területén történt.

Ruysam 23 éven át földet művelt Jaraguá 84 területén. Feleségével tíz gyermeket - hat leányt és négy fiút - neveltek fel, mindannyian a környékről házasodtak, és emigráns leszármazottakat választottak házastársul: Erschingek, Leschowitzok, Backhardtok, Manhkék és Müllerek kerültek egy családközösségbe. A Ruysam unokák száma ötven főre tehető.

A mai Jaraguá do Sul legnépesebb családja a Scheuereké. Maria Scheuer tizenhat gyermeket szült, negyvenöt unokája és egy ükunokája van. Tizenhat gyermeke közül csak egy házasodott brazillal, egy olasz származásúval, a többi német és magyar telepesek leszármazottaival kötött házasságot.

A koloniális területen belül a telkek elfoglalásakor is igyekeztek a veszprémi családok, közvetlen rokonok, egymás közelében maradni. A „jaraguái úton” egymás mellett laktak a Wasch (Vas), Krumecker, Reiser, Leschowicz famíliák, és az sem lehet véletlen, hogy Ruysam négy gyermeke is innen választott párt magának.

Az endogámia a német, olasz és lengyel mintához hasonlóan a magyar telepes csoportokon belül is érvényesült. Ennek több oka is lehetett: az első az a tény, hogy együtt hagyták el az óhazát, és a teljesen ismeretlen közegben rendkívül nagy szükségük volt az összetartásra. A nagycsalád intézménye ebben a helyzetben igen hatékony lehetett. Ezen kívül azonban még egy társadalomtörténeti tényt meg kell jegyeznünk, éspedig hogy a veszprémi falvakban is bevett jelenség volt az endogámia. Manapság is akad példa az endogámiára, még az egyenesági unokatestvérek közötti házasság is elfogadott.

A gazdasági okokra hívja fel a figyelmet C. Santos, aki szerint az Itajaí völgyében a kisbirtokok számának növekedésén múlott a mezőgazdasági művelés alá vont területek bővülése. A földéhség szükségessé tette a folyóvölgy bevonását a művelésbe. A völgy betelepítésének folyamata a következő pontokra bontható: 1. a családok erdőt irtanak és előkészítik a területet, 2. gyermekeket nevelnek, majd mikor azok elérik a felnőtt kort, gazdaságilag is szerephez jutnak, 3. az utódok házasságkötésével a ciklus újrakezdődik.

A jaraguái közösségek esetében is érvényesül a nagycsalád kohéziós ereje a társadalmi jelenségeknél. A Scheuer család története nagyszerű példával szolgál ennek bemutatására. A rokonsági piramis csúcsát a Scheuer nagyszülők foglalják el. Különösen kiemelkedő tekintélye van az „Oma” néven szólított Maria Scheuernek (akinek 45 unokája van). Vasár- és ünnepnapokon a háza valóságos zarándokhellyé alakul.

Adatközlőink szerint Jaraguá más területein is voltak nagy tekintélyű és kiterjedt családok, ilyenek például a Fischer, Stein, Wolff, Bockor és Ruysam famíliák, akiknek leszármazottai mára leginkább beköltöztek a közeli városokba.

Az emigráns magyarok elsősorban parasztok voltak. Tőkével valójában egyikük sem rendelkezett, a Magyarországról érkezett telepesek között nem akadt gazdag, de nagyon szegény sem.

A társadalom szerkezetének átalakulása - amely magában rejti a tulajdonképpeni kultúravesztés lehetőségét is - hosszas folyamat eredménye volt. Legtisztábban talán a német telepesek történetén keresztül vizsgálható, azonban általában elmondható, hogy majdnem minden kivándorlóközösség ezt az utat járta be. Ebben a folyamatban három fontos aspektus érvényesült: az urbanizáció, az iparosodás és a társadalmi (át)rétegződés.

Az urbanizáció kezdetét az jelentette, hogy a kolóniákban kis központok jöttek létre a templom, az iskola és a bolt körül, néhány esetben a közlekedési csomópontoknál. Az I. világháború alatt a kis helyi műhelyek fellendültek, ezek jelentették az iparosodás első csíráit. A német telepesek által alapított vagy jórészt általuk benépesített, már korábban is létező városokba hivatalnokok érkeztek, orvosok, munkások és más portugál-brazil személyek, akik letelepedtek, kapcsolatokat építettek ki, később „keveredtek” is a helyi német népességgel. A német-brazilok a kereskedelemben és más területeken szerzett szerepük következtében rákényszerültek, hogy megtanulják a portugál nyelvet, megismerjék a brazil törvényeket, bekapcsolódjanak a nemzet életébe.

A kultúraváltás legerősebb mozgatórugóját a városokban zajló rohamos ütemű átrétegződés jelentette. Megindult az egykor gazdasági értelemben csaknem azonos helyzetű emigránsok vagyoni rétegződése. Gyártulajdonosokká váltak azok a gyarmatáruval foglalkozó kereskedők, akik korábban egyszerű házi szövőszékeken dolgoztak. Az identitásukat kereső, revival-folyamatokban aktívan részt vevő sváb-magyar családok közül egyetlen személy sorolható ehhez a társadalmi réteghez.

Ez a csoport a régióban tehetősnek mondható. Tagjai már nem szorulnak rá a munkavégzésre, pénzkeresetük a család anyagi javainak a felhalmozását szolgálja. Jellemző módon a közepes méretű - 100-250 főt foglalkoztató - vállalkozások tulajdonosai. Ennek a tehetős csoportnak a kialakulásával párhuzamosan létrejött a gyárakban dolgozó munkásosztály is, akik ugyan különböző etnikumokból származnak, de egyesíti őket az osztályszolidaritás, ami a kulturális különbségeket elsimítja, ezáltal gyors akkulturizációt eredményez.

A városokban tapasztalható intenzív, gazdasági érdekeken alapuló kulturális egységesüléssel szemben az elsősorban vidéken élő alsó-középosztály kultúraőrző sajátossága szembetűnő. Ez szintén gazdasági megfontolásokkal indokolható, mivel ez a réteg korlátolt anyagi lehetőségekkel rendelkezett. Nem minden család engedhette meg magának, hogy gimnáziumba járassa gyermekét, így a helyi iskolákba járatták azokat. Ezek a vidéki közösségek jobban ellenálltak a kultúraváltásnak, és inkább a kulturális intézményekhez, iskolatársaságokhoz, templomi szervezetekhez kötődtek, nem az állami tendenciákhoz. Erre tipikus példaként szolgál az általunk vizsgált közösségben az identitáskeresésben élen járó Dunántúl tánccsoport. Valamennyien az egykori magyar telepesek által benépesített területen laknak. A tagok közül többen már befejezték a tanulást és dolgoznak, vannak, akik munka mellett tanulnak, de többségük még diák. Munkahelyük Jaraguá do Sulban van, ahová busszal vagy kerékpárral járnak.

Jaraguá 84-től Jaraguá do Sul városa csak 20 km távolságra van, a paraszti környezettől élesen elüt gyáraival, élénk kereskedelmi életével, nyüzsgő belvárosával. A Hansa Kolónia a kezdeti időkben alig prosperált. A tőke hiánya, a bankrendszer fejletlensége, a lassan beszivárgó telepesek egzisztenciateremtése sok gondot okozott az első tíz évben. 1909-től lassan megindult a fejlődés. Ami a földművelést illeti, az első nyolc évben az erdőknek csupán a 13%-át irtották ki, s az összes rendelkezésre álló földterületből mindössze 0,2%-ot használtak fel a telepesek. 1910 után fellendült a termelés, s már exportra termelésről is hírt adtak a korabeli újságok. 1910 és 1912 között a piacra termelt áruk értéke megnégyszereződött. A legfontosabb termékek a tojás, vaj, sajt, zsír, dohány, bőr és fa voltak.


 

Etnicitás és munka


 

Az etnicitás reprezentációja a munka étosza alapján jobban érthető. A telepes kategória egyidejűleg etnikai identitásjelző - még városi környezetben - is. A „telepes” fogalom jellemzői közé tartozik, hogy élen járt az újítások terén, Dél-Brazília őserdeit ők alakították a civilizáció szigeteivé. Azért jöttek Brazíliába, hogy gyökeret verjenek, vagy ahogyan a német származásúak mondják, „egy új hazát jöttek építeni”.

Akár parasztok voltak, akár nem, akik a kolóniák földjére léptek, és telkeket szereztek, telepesekké váltak. Az urbanizáció megindulása és a gazdasági fellendülés előtt valamennyien földművelésből éltek. Volt közöttük tanító, kézműves, kereskedő is. A Somlóvidék című veszprémi lap a német anyanyelvű, Jaraguában letelepedett kivándorlókat nagyobbrészt bányászként azonosítja.

Igen sok német és olasz leszármazott a nagyszüleit a „Dél pionírjainak” nevezi, akik verejtékes munkával, mindennemű segítség nélkül civilizációt alakítottak ki a semmiből. Ez az értékelés nemcsak a beszélgetések során jelenik meg, a negyvenes évek előtt a helyi folyóiratokban is olvasható volt. A „lusta” brazíliai, félvér caboclóval szembeállítják a „dolgos” telepest, aki fegyelmezett, és figyelemre méltó adottságokkal rendelkezik. A telepesek munkaképességét etnikai örökségnek tekintik.

Egy paraszti társadalomban a család munkája képezi a megélhetés alapját. Lehetetlen, hogy egy asszony ne vegyen részt a föld megművelésében. A sztereotípia úgy szól, hogy a brazil asszony nem dolgozik a földön. S ennyi elég, hogy minimálisra redukálja az interetnikus házasságok lehetőségét és számát, különösen a német és olasz férfiak házasságát brazil lányokkal.

A másik sztereotípia az volt, hogy a brazil férfiak lusták, iszákosak és megbízhatatlanok. Ezen elgondolás mögött természetesen ott húzódik a telepesek szerepének idealizálása, mint olyan egyéneké, akik a haladás és civilizáció zászlóvivői.

Természetesen az idők során sok minden átalakult. A világháborúk idején, a brazil nacionalista tendenciák erősödésével bezártak jó néhány „idegen” intézményt. Megszüntették a német és olasz sajtót is. Így igen erősen beszűkült lehetőségek között, a közösségi intézmények hiányában az etnikai identitás új formákban jelentkezett. A német, az olasz, a lengyel és a magyar nyelv csupán az otthoni, családi használatra korlátozódott. Ez a gyakorlat a nyelvet az etnikai identifikáció elemévé tette. A kisebbségnek tekintett csoportokról összegezve azt mondhatjuk el, hogy közös identifikációs jegyekkel rendelkeztek és rendelkeznek ma is. Ezek a következők: az anyanyelv, a közös kultúra eszméje és a hit. Ezek a jellemzők kihangsúlyozzák a brazilok és a telepesek közötti különbségeket.

Az etnicitással kapcsolatos fentebb ismertetett tényeket a mai jaraguái magyarokkal kapcsolatosan is elmondhatjuk. Egykoron a templom, az iskola, az endogámia intézménye és a nyelv volt az ungherézék összetartó ereje. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon az etnohistória különböző szakaszaira utal-e például az, hogy a telepesek megérkezése után egy patakot neveztek el a magyarokról. Később az olasz elnevezéssel - ungharéz - illetik őket, és a húngaro kifejezés ismét szalonképessé válik a Társulás és a Dunántúl megalakulása után.

A hagyományalkotó kezdeményezés tehát az identitástudat és az etnicitás megjelenésével és egyúttal megerősítésével jár. Az ebben a tevékenységben részt vevők számára evidens, hogy „mi mások vagyunk”. Egy sajátos kettős identitástudattal rendelkeznek, hiszen brazil állampolgároknak tartják magukat, idegen etnikai gyökerekkel. A vallási és etnikai téren páratlanul türelmes Brazíliában ez mindennapos, és semmilyen formában nem szenvednek hátrányt a „telepesek” leszármazottai.


 

Az identitás: egyéni, kollektív, etnikai és nemzeti identitás


 

A Jaraguá do Sulban élő sváb-magyar közösség etnikumnak tekinthető. Ez az etnikum Jaraguában az egyes jellemzők gyakorta inkább a fikció, a kitaláció szintjén léteznek, s nem a valóság objektíven meglévő részei. Sokkal inkább a képzelet szintjén konstruált keretekről van szó.

Egy lokális közösség kohéziója annak az identitásnak a függvénye, amit nagyrészt a közösségi múlttudat és a közösségi múltismeret, valamint a hagyományokhoz való viszony határoz meg. A kulturális hagyomány szerepével, a kultúrahasználattal és a kultúrában éléssel - melyek mérvadók a gondolkodásban és a viselkedésben - mindenképpen számolnunk kell. Ez a történelemtől kapott egyfajta minőség ugyanis a térbeliségben funkcionál.

A jaraguái nemzeti közösségek belülről formalizáltak, jól meghatározható erkölcsi és kulturális normákkal rendelkeznek és tagjaik egymáshoz való viszonya sokrétűen szabályozott, ellenőrzött.

A jaraguái sváb-magyarok identitásának - mint általában az identitásnak - két nagy csoportja van, a társadalmi és az egyéni. A társadalmi identitáson belül is két csoport különíthető el, a természetes társadalmi identitás, amelynek alapvető előfeltétele, hogy a személy ugyanazt a nemzeti kategóriát alkalmazza saját magára, mint amelyet rá alkalmaznak az adott kategória hatálya alá tartozók, valamint azok, akik más nemzeti csoportok tagjai sorába tartoznak. A második a tudatos társadalmi identitás, amelyről akkor beszélünk, ha a természetes társadalmi identitás belsővé válik, érzelmi tartalommal lesz gazdagabb.

Az identitás abban mutatkozik meg, ahogyan az egyén észleli, átéli, leírja saját maga társadalmi „minőségeit”, azaz abban, ahogyan pszichikusan leképezi önmagát. A külső társadalmi, intézményekkel, szervezetekkel és szerveződésekkel való azonosulása, az „én” időbeli és térbeli kiterjesztői és támpontjai. Fontos a közös múlttudat, mely a tradícióban testesül meg, manifesztálódik és teszi lehetővé az egyén számára, hogy a helyi közösségben érvényes, formalizált, vérségi és térségi szemlélet alapján élje meg a lokális identitását. A közös múlttudat tehát az adott közösséghez való tartozásból fakadó és ehhez kötődő közösségi érzés, amely megtestesíti az adott helyhez tartozó személyek együvé tartozásának a tudatát.

A társadalmi identitás még komplexebb kategória, amely kapcsolódik a kultúrához, a tradíciókhoz, sőt a területhez, és jogi, gazdasági aspektusai is vannak. „Normális” esetben, azaz akkor, ha nem többszörös - sváb-magyar, magyar-brazil - identitáskeveredésről van szó, az állampolgársággal intézményesül. Az állampolgárság egy állammal szembeni formális viszony, amely bizonyos védelmet és gondoskodást jelent, az állampolgárnak alapvető emberi és politikai jogokat, a jólétet, a fogyasztás lehetőségét. Az oktatást, az egészséget és a környezetet illetően pedig biztonságot nyújt. Vagyis érinti a társadalmi élet valamennyi területét. Ilyen vegytisztán azonban szinte sohasem jelenik meg, s kiemelten nem a brazíliai telepesek esetében.

Az utóbbi időben az elbeszélés, a narratíva egyre nagyobb szerepet kap a nemzeti tudat vizsgálata során. Ezek a narratívák nem csupán olyan történetek, amelyek a csoport összetartozását erősítik, hanem „szakadatlan önbeszámolók s azok folyamatos feldolgozása teremti meg életrajzunk belső pszichologikai egységét: mindenkori énrendszerünk reflektált élettörténetünk terméke”. Ezért is volt a brazíliai magyarok körében végzett kutatásoknak az életút- vagy mélyinterjús módszer az alapja.

(Folytatjuk)


 

Felhasznált fontosabb irodalom:


 

A. Gergely András: Urbanizált méhkas, avagy a helyi társadalom. Budapest, 1993

Alternatt, Urs: Aszarajevói jelzőtűz. Etnonacionalizmus Európában. Budapest, 2000

Anderle Ádám (szerk.): Azonosság és másság - Tanulmányok Latin-Amerika történetéből. Z-füzetek/ 39, 1992.

Balhana, Altiva Pilatti-Westphalen, Cecilia Maria: O censo dos alemaes do Paraná em 1917. Colonia, 1976

Boglár Lajos: Magyar világ Brazíliában. A múlt századtól 1942-ig. Budapest, én.

Boglár Lajos: Pau Brasil. Budapest, 2000

Csepeli György: Nemzet által homályosan. Budapest, 1992

Délamerikai Magyar Hírlap

Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, 1998

Filho, Alcides Goularti: Formaçao econômica de Santa Catarina. Série Geral. Florianópolis, 2007

Hofer Tamás-Niedermüller Péter (szerk.): Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Budapest, 1988

Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 13. 1976

Kellenbenz, Hermann-Schneider, Jürgen: La emigración alemana a América Latina desde 1821 hasta 1930. In: Jahrbuch für Geschichte von Staat, Wirtschaft und Gesellschaft Lateinamerikas, 13. 1976

Kulcsár Kálmán: A kulturális jogok és a demokratikus biztonság Európában. Budapest, 1996

Nicoulin, Martin: La genese de Nova Friburgo. Fribourg, 1973

Pápai Hírlap. 1890.

Pápai Lapok.

Paulics Petra: „Újra-magyarok” között Brazíliában. In: A. Gergely-Papp-Prónai (szerk.): Kultúrák között. Hommage á Boglár Lajos Budapest, 2006, Nyitott Könyvműhely.

Paulics Petra: Bakonytól Brazíliáig In: VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus összefoglalója. Debrecen, 2006.

Piazza, Walter-Hübener, Laura Machado: Santa Catarina: história da gente. Florianópolis, 1983

Pinter, Silvia: A Magyarok visszaszerzik történelmüket. Notícia, 1997. augusztus 16.

Santos, Coelho: A intergraçao do Indiaos na Sociedade Reginal. Florianópolis, 1970

Schaden, Egon: Aculturaçao de alamaes e japonezes no Brasil. Sao Paulo, 1956

Schmöckel, Eugénio Victor: A presenca húngara em Jaraguá do Sul. Correio do Povo. 1987

Serrao, Joel: A emigraçao portuguesa para o Brasil na segunda metade do século XIX (esboço de problematizaçao) In: Temas oitocentistas. Lisboa

Silva, Emílio da: Jaraguá do Sul. II. livro. Um capítulo na povocao do Vale do Itapocu. Stulzer, 1975

Soderé, Nelson Werneck: Sintese de História da Cultura Brasileira. Sao Paulo, 1985

Somlyóvidéki Hírlap. 1897

Szilágyi Ágnes Judit: Távolodás Európától. Nemzetépítés és kultúrpolitika Brazíliában az Estado Novo idején (1937-1945). Budapest, 2004

Torbágyi Péter: Magyarok Latin-Amerikában. Budapest, 2004

Varga Ilona: A kivándorlás irányváltása és a magyar kivándorlók beilleszkedése Latin-Amerikában a két világháború között Acta Historica LVI. Szeged, 1976

Veszprémi Hírlap. 1896.

Vieira, P. A. Evangelista: Plano básico de desenvolvimento ecológico-econômico. G.D., 1995, Santa Catarina



« vissza