Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Külföldi folyóiratokból

 

Les biocarburants sont plus nocifs pour le climat
que le pétrole. Beszélgetés Fabrice Nicolinóval.

Le Monde, le 3 octobre 2007.

 

Mostanában egyre több szakértő ad hangot aggodalmának a bioüzemanyagok robbanásszerű terjedése kapcsán, noha korábban az éghajlati katasztrófa elkerülésének - ha nem is egyetlen, de talán legígéretesebb - eszközét látták bennük. A kőolajkészletek kimerülésével és az árak megállíthatatlannak tűnő emelkedésével szembesülő kormányok alternatív energiaforrások után kutattak, mellyel csökkenthetik a fekete aranytól való kóros függőségüket. A mezőgazdasági alapanyagokból előállított üzemanyagokra továbbá úgy tekintettek, mint az éghajlatváltozás elleni küzdelem hatékony eszközére, hiszen ezek használatával jelentősen visszaszorítható a fosszilis üzemanyagokhoz köthető üvegházhatású gázkibocsátás.

Időközben azonban számos elemzés látott napvilágot, rávilágítva a bioüzemanyagok használatában rejlő veszélyekre. Az egyik legkomolyabb kockázat, hogy az alapanyagul szolgáló növényi kultúrák termesztéséhez mind több trópusi esőerdőt irtanak ki Dél-Amerikában, Afrikában és Délkelet-Ázsiában. Ezzel pedig rengeteg, korábban a fákban és a talajban megkötött szén-dioxid szabadul fel. 2007 nyarától például Indonézia lett a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó Kína és az Egyesült Államok után, s ez elsősorban az esőerdők kiirtásának számlájára írható, melyek helyén olajpálmát, szóját vagy cukornádat termesztenek majd a jövőben. A probléma azonban nemcsak abban áll, hogy az erdők kiirtásával szén-dioxid szabadul fel, s a csökkenő zöld területek a jövőben kisebb mennyiségben tudják majd a szén-dioxidot megkötni.

A bioüzemanyagok térhódítása egyben élelmezési katasztrófával is fenyeget. A Föld mezőgazdasági célokra felhasználható területe ugyanis véges, az emberiség létszáma azonban folyamatosan gyarapszik. AFAO szerint jelenleg egymilliárd ember éhezik, a Világbank pedig 2,7 milliárdra becsüli a napi két dollárnál kevesebb pénzből élők számát. A bioüzemanyagok alapanyagául szolgáló növények egy része azonban éppen az emberi fogyasztásra termesztett növényi kultúrákat szorítja ki. Így például Afrikában, ahol talán a legsúlyosabb az élelmezési helyzet, a korrupt elit felelőtlen módon hatalmas területeket ad el a bioüzemanyagok előállításával foglalkozó ipari cégeknek, ezzel is csökkentve az étkezési célú növénytermesztésre rendelkezésre álló területet. Mivel a művelhető területek nagysága véges, az ipari és az emberi igényeket kielégíteni hivatott növénytermesztés verseng egymással.

A világ legnagyobb kukoricatermesztője az Egyesült Államok, ahol napjainkra a teljes termés 25%-át bioetanol előállítására fordítják, s ez az arány nemsokára akár az 50%-ot is elérheti. Márpedig a kukorica iránti globális kereslet folyamatosan nő, ahogy maga az emberiség is gyarapszik, s változnak az étkezési szokások. Az étkezési célokra felhasznált kukorica piacán tapasztalható feszültséget pedig csak súlyosbítja a növekvő ipari kereslet, ami a kukorica árának drasztikus emelkedését eredményezte. 2007 elején tanúi lehettünk Mexikóban az ún. „tortillalázadásnak”, melyet a nép hétköznapi eledelének számító étel alapanyaga árának három hónapon belüli megduplázódása váltott ki. Emellett szinte semmiségnek tűnik, hogy Németországban egyre nagyobb elégedetlenséget gerjeszt a sör árának emelkedése, s Olaszországban ugyanez a helyzet a tésztával. Az étkezési szokások változása is egyensúlytalanságot teremt: Kínában a sörfogyasztás fejenként évi egy üveggel való növekedése 380 ezer tonna pótlólagos gabonafelhasználást jelent.

A bioüzemanyagok alapjául szolgáló növények termesztése a biológiai sokszínűséget is veszélyezteti. Az Európai Unió szabályozása a 90-es évek elején tapasztalható gabonatúltermelés visszafogására 15%-os területpihentetési arányt állapított meg, vagyis ekkora területet kellett kivonni a termesztés alól. A parlagon hagyott területek számos rovar, madár vagy kisemlős számára nyújtottak menedéket. A pihentetés azonban csak a gabonára vonatkozott, az ipari célú növénytermesztésre nem, így ezen területeken hamarosan napraforgót vagy repcét termesztettek, melyek maguk szintén felhasználhatók bioüzemanyagok, jelesül biodízel előállítására. Az alapvető probléma, hogy a mezőgazdasági kultúrák elterjedése egyre jobban beszűkíti a természetes növény- és állatvilág élőhelyét, s hosszú távon biológiai és ökológiai katasztrófával fenyeget.

Ezt a problémát az ún. „második generációs” bioüzemanyagok perspektívája sem oldja meg. A második generáció lényege, hogy olyan energianövényeken alapul, melyek maguk nem alkalmasak emberi fogyasztásra, s így az ipar nem teremt versenyt ezen a téren az élelmezési célú felhasználás számára. Olyan fákra vagy füvekre kell gondolni, melyek hasznosítása által különösen sok energia állítható elő: Amerikában például egyre nagyobb érdeklődés övezi a Kínában honos elefántfüvet. Az energianövények elterjedése azonban a genetikai kísérletezés melegágya is. Brazíliában például egy genetikailag módosított eukaliptuszt termesztenek, mely - egy bizonyos enzim kivonása következtében - jóval puhább törzsű, mint az átlagos fák, s ez megkönnyíti a cellulóz kinyerését, melyből bioüzemanyag állítható elő. E genetikailag módosított, tehát mesterséges növényi kultúrák azonban könnyen „megfertőzhetik” az őshonos növényi kultúrákat, ami beláthatatlan következményekkel jár. A második generációs bioüzemanyagok ellen szól továbbá, hogy rendkívül felelőtlennek minősül népszerűsítésük addig, amíg még az első generációs bioüzemanyagok kérdését sem tisztázták megnyugtatóan. Másrészt akárhányadik generációról is legyen szó, az alapvető probléma, azaz az élelmezési válság perspektívája, orvosolatlan marad.

A bioüzemanyagok térhódítása rendszerint bírja a nemzeti kormányok támogatását, legyen szó jobb- vagy baloldali kormányról. Ennek hátterében nem elhanyagolható politikai-stratégiai érdek, nevezetesen az energetikai függőség csökkentésének szándéka áll. Ez a perspektíva azonban alapvetően megkérdőjelezhető: Franciaországban például - a folyamatban lévő projektek megvalósulása mellett is - a benzinfogyasztás mindössze 6%-a váltható ki bioüzemanyagok által, ami elhanyagolhatónak tekinthető.

Mindezek után nem meglepő, ha a bioüzemanyagokat övező osztatlan lelkesedés lelohadni látszik, s a tudóstársadalom után immár a politikai osztály s lassan a közvélemény is egyre szkeptikusabb a témával szemben. Noha nem érdemes egyik végletből a másikba esni, nem kerülhette el figyelmünket, hogy a nemzetközi sajtó egyik „slágertémájává” 2008-ban a világméretű élelmezési válság lett. S jóllehet ennek hátterében bonyolult összefüggések állnak, a bioüzemanyagok is kiveszik ebből a részüket. S ha emellett figyelembe vesszük, hogy a humanitárius válság perspektívája mellett milyen súlyos környezetvédelmi károkkal fenyeget a bioüzemanyagok átgondolatlan elterjedése, egyenesen megdöbbentőnek tűnhet, hogy hazánkban milyen iramban nyert teret a bioüzemanyag-biznisz. Magyarországon 8 millió tonna gabona bioetanollá való átalakítására alkalmas gyártókapacitás létesítését helyezték kilátásba az elmúlt években, melynek egy része már átadásra került, jóllehet a hazai átlagos gabonatermés 12 (a legjobb termésű években is csak 16) millió tonna. A lobbi mindenhol igen erős, kérdéses azonban, megérik-e a fent vázolt kockázatokat a kétséges eredmények. Úgy tűnik, a bioüzemanyagok sem jelentenek gyógyírt önromboló civilizációnk bajára. Csak a fogyasztási szokások s ezen keresztül az életformák radikális megváltoztatása marad.


 

1968: Szabadság vagy csak annak illúziója?

1968: Liberty or its illusion? Beszélgetés egykori 68-asokkal.

Prospect Magazine, May 2008.

 

A tekintélyes brit folyóirat visszaemlékezésre hívta az 1968-as generáció ma is meghatározó véleményformálóit. Üzennek-e valamit a negyven évvel ezelőtti események napjaink emberének; mit tekintünk ’68 eredményének, s mit kudarcának? Amilyen megosztottan fogadta a világ az akkori diáklázadásokat, annyira különböző véleményekkel találkozunk ma is, ha 1968 történelmi szerepét kezdjük feszegetni. Alábbiakban a Prospect folyóirat szimpóziumának érdekesebb hozzászólásaiból szemezgettünk.

Anthony Giddens egyenesen biblikus időkhöz hasonlítja a nyugati egyetemvárosok 1968-as hangulatát. A baloldali szociológus ugyanakkor éles különbséget tesz az amerikai és az európai diákok egykori viselkedése között: előbbiek mélyen, utóbbiak csak felszínesen voltak radikálisok. Jól szemlélteti az Egyesült Államok diákmozgalmainak eltökéltségét, hogy a déli polgári jogi mozgalom és a vietnamiháború-ellenes tiltakozások fénykorát is 1968-tól datáljuk. Amerikában a maoisták csak kisebb szerepet játszottak az eseményekben, mint európai társaik, a feministák azonban jelentősebb befolyással rendelkeztek. A háború azonban hamarosan véget ért; a radikális fekete csoportokat erőszakos cselekedeteik miatt betiltották; a szexuális szabadság hirdetése járványokhoz vezetett; a szabadságjogok túlzó értelmezése többek közt a kábítószer elterjedését okozta. 1968-ban a kaliforniai Berkeley Egyetem egyik ígéretes matematikaprofesszora otthagyta állását, feleségét és gyermekeit, hogy egy új mexikói nomád közösségben élje tovább az életét - azonban csak néhány évig bírta. Hamarosan visszatért Kaliforniába, és állásért folyamodott ugyanazon a tanszéken. Giddens szerint az ő története 1968 legjobb szimbóluma: a naivitás, melyben szükségszerűen csalatkozni kell.

Emily Young világhírű szobrászművész a környezettudatos gondolkodás születésének tartja az 1968-as eseményeket. A közgondolkodásban szerinte ekkortól datálható a globális egymásrautaltság fogalmának megjelenése, aminek a Holdról éppen akkoriban készített első Föld-felvételek csak növelték a relevanciáját. Az 1968-ban fogant közösségi eszmények nem buktak el, sőt jelen vannak mindennapjaink olyan összetevőiben, mint az internetes kapcsolatépítés elterjedése vagy a zöld mozgalom, különös tekintettel a termelékenység és a környezetvédelem híveinek harcára.

Roger Scruton, Anglia egyik meghatározó konzervatív gondolkodója szerint ugyanakkor a 68-as diákmozgalmakat már születésük körülményei hiteltelenítették. Bár a felkelésekben részt vevő fiatalok a hagyományos társadalmi (pl. egyházi, állami) rítusoktól való függetlenségüket hangsúlyozták, valójában maguk is kényszeres (pl. hippi) rítusok mentén építették fel világukat. A68-as mozgalom legnagyobb kudarca az volt, hogy nem tudott valódi alternatívát állítani annak a helyére, amit le kívánt rombolni. Ha ma tanulmányozni kezdjük azokat az írásokat és más szellemi termékeket, amelyek 1968 tavaszán születtek, kétségünk sem marad afelől, hogy nevezett időszak morális és spirituális értelemben is katasztrófa volt.

Vernon Bogdanor oxfordi politológusprofesszor nem a diákokat tartja 1968 igazi főszereplőinek. Álláspontja szerint a forradalmi hangulatból először Nixon és de Gaulle, majd később Ronald Reagan és Margaret Thatcher kovácsolt előnyt. A valódi hősök nem a Berkeley vagy az Essex Egyetem diákjai voltak, hanem azok a fiatal neokonzervatív társadalomtudósok és közgazdászok, akik ’68 hatására alapozták meg a 80-as évek vezetőinek politikai ideológiáját. Bogdanor arra is felhívja a figyelmet, hogy a korabeli felmérések szerint a radikálisok (legalábbis az Egyesült Államokban) nem képviselték a diákság többségének álláspontját. A meghatározó baloldali egyetemekről inkább mint gyújtópontokról beszélhettünk, miközben a legtöbb intézményben nem zajlottak tiltakozások.

Timothy Garton Ash történész szerint viszont igenis létezik 68-as nemzedék. Természetesen megvannak a saját hibáik, de fontos és értékes fejlemény, hogy negyven évvel később sokan közülük ma is elkötelezetten foglalkoznak a társadalom és a politika nagy kihívásaival. A68-asok nélkül Garton Ash szerint ma szegényebb lenne a nyugati országok nyilvánossága. Összehasonlításul: az 1989-es változások világszinten nem termeltek ki egy hasonlóan izgalmas generációt. Egy fontos tekintetben azért mégis súlyos örökséget hordoz az 1960-as évtized: az akkortól lanyhuló oktatási kultúra miatt az újabbnál újabb generációk sokkal kevesebbet tudnak a világról, mint kellene.


 

Az elefántcsonttorony alagsorában

In the Basement of the Ivory Tower. By Professor X.

The Atlantic Monthly, June 2008.

 

A mindenki számára elérhető felsőoktatás egy rendkívül kártékony mítosz. Az amerikai folyóirat cikkében most egy főiskolai tanársegéd magyarázza el, hogy pontosan miért.

A szerző egy vidéki főiskolán (community college) oktat, diákjainak többsége számára a felsőoktatás sohasem volt cél, melyre éveket készültek volna tudatosan - egyszerűen csak így alakult az életük. Életrajzukban üres sorok tátonganak a kötelezettségeken túlmutató iskolai tevékenységeknél, és főiskolát nem a legjobb egyetemek listájáról, inkább földrajzi közelségük alapján választottak. A diákok egyik fele frissen érettségizett, és munka mellett ül iskolapadba; más részük évtizedekkel ezelőtt végezte a gimnáziumot, és az élet kényszerítette rá, hogy most főiskolai papírt szerezzen.

Az Egyesült Államok közösségi főiskoláin vannak mindenki számára kötelező tantárgyak: ilyen az angol nyelv és irodalom is. A diákok teljesítménye lehangoló: sokan a nyelv alapvető szabályaival sincsenek tisztában, amikor főiskolára kerülnek. A tanár persze lehet jó, és a diákok is lehetnek lelkesek - mégsem jelent mindez megoldást a felsőoktatás átfogó problémájára. Nem véletlen, hogy a legtöbb főiskola inkább nem is vesz tudomást a hallgatói színvonal drámai alakulásáról. Az alapvető vizsgákon sorra bukdácsoló diákok sokaságát nem rúgják ki; maradnak: szélmalomharcba nem szállnak be a tömegesítésre ítélt főiskolák. Ráadásul, amióta divatja lett a felnőttképzés különböző fizetős formáinak, az intézmények számára remek bevételi forrást is jelent az esti kurzusokon vagy kiegészítő képzéseken részt vevő középkorúak tandíja.

A felsőoktatás tömegesítésének elmélete szerint a gazdaságnak minden korábbinál felkészültebb munkaerőre van szüksége. A vízvezeték-szerelőnek - tapasztaljuk napjainkban - talán nincs szüksége egyetemi végzettségre, de az őt ellenőrző adminisztrátornak már igen. Ráadásul Amerikában hagyományosan nem divat megakadályozni senkit sem céljai elérésében. Ha minden eddiginél többen kívánnak továbbtanulni - a lehetőség adott. A politikai korrektség sem megkerülhető szempont: mutasson bárki egy politikust, aki nyilvánosan kiállna a „mindenki felsőoktatása” ellen.

A rendszer azonban nem hatékony: olyan diákok tömege kerül a főiskolákra, akik egy részének a teljes középiskolát újra kellene járnia. Az egyetemisták és főiskolások közül egyre többen még az alapvető tudással és tanulási képességekkel sem rendelkeznek. Ma még senki nem mer szembenézni a tényekkel, mert a felhíguló felsőoktatás túlságosan közeli tükröt tartana a társadalom elé.



« vissza