Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Két hónapos éjszaka a népszavazás után

Akkor még minden csupa móka és kacagás volt. Különösen az aratott nagy sikert, amikor a vidor táncos imigyen szóla a népszavazás előestéjén: „én megmondom, mi lesz március kilencedike után: március tizedike!”

Az országgyűlési jegyzőkönyvek stílusában rögzíthetjük: derültség, viharos taps a baloldalon (tegyük hozzá: a jobboldal nem volt képviselve). A derűt aztán a valóságban is valami viharos követte, de előtte még olimpiakvótáról lemaradt rögbicsapatként vonult az MSZP-vezérkar a kudarcot hozó estén hívei előtt színpadra, hogy remegő szájú összeborulással fejezze ki összetartozását, egymással, híveivel. (A kettő egyre inkább azonos halmazt jelent.)

Március 9-én azonban megállt az idő: a kipukkadt légvár daliái azóta is önmagukat keresik. Merthogy az az ábrándokból táplálkozó magabiztosság, amely odáig a kormányt, mindenekelőtt a kormányfőt jellemezte (a mögötte álló frakciót, pártot, szavazókat egyre kevésbé!), egy csapásra odalett. A naptár ugyan másnap tényleg tizedikét mutatott, de a politikai mozgások valahogy belefagytak a 9-i késő este dermedtségébe. Mármint azok a mozgások, amelyek a politikai élet pozitív változásai felé mutatnának. Igaz, ilyesmit korábban sem nagyon láttunk, noha e lap hasábjain Bod Péter Ákos teljes joggal szögezte le, hogy most jön, ami még nem volt: a kormány kormányozni fog. Nem az ő igazát vonja kétségbe az, hogy ez elmaradt: a kormány próbálkozott, de nem volt rá képes. És amit most látunk, az sem valódi mozgás. Mert ugyan a látvány egy hajrázó sprinter vehemenciáját idézi, de ez csak helybenfutás.

E sorok írásáig két hónap telt el azóta, hogy a Fidesz előre ezerszer lesajnált népszavazási kezdeményezése célhoz ért, és a társadalom elutasításának látványos kifejezésével megrendítő ütést mért a kormányfő önhergelő optimizmusára.

Azóta elmúlt két hónap, és mindennap sok minden történt. Ám e történések nyomán lényegében nem változott a kormány és a magyar társadalom helyzete: az elmúlt két hónapban a vibráló látvány ellenére még nem történt semmi.

A látszatesemények kezdetén a kormányfő eltanácsolta posztjáról a szabaddemokrata egészségügyi minisztert, mire a korábban miniszterségről eltanácsolt SZDSZ-elnök a koalíciót tanácsolta el. A világ legtöbb részén a koalícióból való ilyetén kilépés jobbára a kormány bukását okozza, idő előtti választások kiírására kerül sor. Feltéve, ha a koalíció valóban koalíció, és a kormányt odahagyó párt valóban ellenzékbe vonul. Az elmúlt években e hasábokon többször is olvasható volt az a vélemény, mely szerint a látszólag szövetséges két párt valójában egy. Ám, ahogyan jó néhány autóipari konszern tökéletesen azonos műszaki tartalmú járműveit különböző karosszériával, más márkanév alatt hozza forgalomba, itt is azonos politikai-ideológiai tartalmú alakulatok jelennek meg eltérő külsővel. Az ok ugyanaz: a marketing. A látszólagos különbözés által több vásárló-szavazó nyerhető meg. Az azonban nem képzelhető el, hogy az adott cégcsoport márkái egymásnak ténylegesen versenytársai legyenek.

Vagyis ez a koalíció a valóságban nem szakadhatott, merthogy valóságosan nem létezett - akármit hittek is a jámbor, eszméikben hinni akaró, és ezért könnyen hívő szavazóik. Meglehet, 1994-ben még valóban két párt egyezett meg, és a kettejük közt kibontakozó viták tényleges politikai feszültségeket fejeztek ki. De az SZDSZ (attól a pillanattól kezdve, hogy a „Horn Gyulával soha” jelszót a „ha kell, Hornnal is”-ra váltotta) már egy évtizede félreérthetetlenül fölszámolta az önálló liberális alternatívát, azért, hogy az MSZP gond nélkül megvalósíthassa neoliberális gazdaságpolitikáját, és kiszorítsa a maga politikacsinálói közül a párt átnevezési manőverei közt is megörökölt baloldaliságot, a szociális gondolkodást. (Ennek a lépésnek tragikus következményeiről egyszer még kellene írni.)

A magyar politikai élet ilyenformán kettészakadt. Van egy jobboldala, meglehetősen bonyolult szerkezettel, áramlatokkal, amelyben konzervatív, ősszociáldemokrata (!), nemzeti, nemzeti liberális, kereszténydemokrata és más áramlatok jelennek meg, és van egy szerkezettelen, jobb híján baloldalnak nevezett kontrajobboldala, amelyben az említett neoliberális mag az egyedül azonosítható.

Amiből az is következik, hogy a kormányzási válság tényleges tartalma nem a pártpolitikai feszültség, hanem a baloldali hatalmi holding 1992-1994 után létrejött egyensúlyának bomlása. Ez pedig azt jelenti, hogy ez a válság nem oldható meg pártpolitikai eszközökkel, hiszen tartalma nem vezethető le a pártpolitikából. Ennek ellenére igaz, hogy a formálisan valóban koalíciót alkotó kormányoldal kezdetektől meglévő feszültségei olyan nyílt kifejezési formát kaptak, amely sokáig elképzelhetetlen volt (és a vége még az is lehet, hogy az SZDSZ-ből ismét párt alakul).

Hogyan is született ez az összefogás? Valahogy úgy, hogy a demokratikus kormányzás első ciklusa közepe körül a korábbi hatalomgyakorlók fölmérték: amennyiben egymással versenyeznek, a rettegett nemzeti és polgári erőcsoportok konszolidálhatják hatalmukat. Ezzel nemcsak (politikai) rendszerváltás, hanem (társadalmi) rendszerváltozás is végbemehet az országban. Ez pedig felülírta volna az MSZMP-ben, illetve az MSZMP homályos hátországában kiagyalt forgatókönyvet (amit az MDF 1990-es győzelme amúgy is keresztezni látszott). Vagyis azt, hogy a korábbi politikai hatalom vezetői és derékhada a gazdasági hatalom megszerzésével menti át magát. Az azonos érdekű és egymást átfedő kapcsolati hálójú csoportok nyilvános összebékéltetése a Demokratikus Charta keretében, a szimbolikus politizálás eszközeivel történt meg. Így aztán összenőtt, ami összetartozott - és megnyílt az esély a zavaros privatizációval szerzett gazdasági erőnek politikai hatalommá visszaforgatására, és kizárólagossá tételére. (Ennek a manővernek félelmetes következményeit máig nem mérte föl a liberális párt körüli elit értelmiségi csoport, amelyet a mögötte meghúzódó pragmatikus hatalommentők törekvéseik álcázásra használtak.)

Így, amikor Horn Gyula, látszólag ok nélkül, úgymond koalíciót kötött a liberálisokkal, egyfelől csak realizált egy korábban látványosan még be nem vallott kapcsolatot, másfelől a választásokon magát túlnyert MSZP belső erőviszonyainak átalakításához szüksége lett az SZDSZ-es segédcsapatokra. Ahhoz ugyanis, hogy az egykori MSZMP (igaz, manipulatív) baloldaliságába gyökerezett mezei hadakat a politikai döntések közeléből eltávolítsa, nem volt elég az MSZP-n belüli neoliberális exapparátcsikok ereje, azokat a korábban oly erősnek mutatkozó liberálisok közül-mögül a maga céljai mögé föl kellett vonultatnia. A manőver sikerült, de a párt megroppant: elvesztette ideológiáját, szociális értékrendjének mítosza szétesett. El is vesztette a következő választásokat - hogy aztán a „szociális rendszerváltás”, „a több pénzt az embereknek” jelszavakkal és az Orbán-fóbiával teremtsen magának új legitimitást. Ez a manőver is sikerült: ám most a valóság lázadt fel...

Horn tehát 1994 után elérte a célját. A legközvetlenebb gazdasági (és így hatalmi!) érdekekre épülő titkos pártfúzió által stabilizálódott és megerősödött az állampárti forgatókönyvek alapján kivételes gazdasági erőt fölhalmozó legújabb osztály hatalma.

Erre épült a továbbiakban a neoliberális gazdaságpolitika és ideológia tobzódása, az akkor még jelentős közvagyon kótyavetyéje és széthordása. Ennek nyomán létrejött az a „baloldali érzelmű nagytőkés” csoport, amelynek kialakítása - mint egy akkoriban megjelent Békesi László-interjú egy elgurult mondatából tudjuk - a Horn-féle privatizációs (ezen keresztül társadalom-) politika egyik fő célja volt.

Csakhogy azóta sok minden változott. Pontosabban bizonyos folyamatok egyre teljesebb formában bukkantak elő. Horn számára a „baloldali érzelmek” még valóban sokat jelentettek. Az általa e vonzáskörbe tartozónak vélt tőketulajdonosok számára mind a hagyományos baloldaliság, mind az érzelmek közömbösek. A hatalmi és gazdasági erőcsoportokat kizárólagosan hatalmi és gazdasági érdekeik határozzák meg (részben az e körben is lezajlott generációváltásból következően is). A baloldaliság ebben az összefüggésben nem ideológiai-politikai tartalmakat, hanem a pártállam haszonélvezői köréhez való valamiféle kapcsolódást jelent. (Ezért kerül oly gyakran elő a mai kormánykörök politikai genezisének áttekintésekor az egykori KISZ KB emlegetése.)

Mindez tökéletesen alkalmas alap volna ahhoz, hogy a kétosztatú magyar politikai rendszer mai kormányzati térfelén teljes legyen a béke. Ám ez kevés: a választásokon tömegtámogatásra is szükség van. Március 9-én kiderült, hogy ez reménytelenül elveszett. A párt még visszanyerheti, de az a politika, ami összetartja, nem. Vagyis: alapvető változásokra van szükség - még akkor is, ha ennek e pillanatban nem adottak a feltételei.

De ennél is nagyobb a baj, és ez már nemcsak a kormányoldalé. Kiderült, és ezt már nem lehetett elkenni, letagadni, elhazudni, hogy a kormányzati teljesítmény elégtelen. Olyannyira, hogy ezzel a kormányzó erőknek is szembe kell nézniük, hiszen az eredmény tragikus voltát ők is a bőrükön érzik. És március 9. után már önmaguk előtt sem titkolhatják el.

A 2002 utáni hatalomgyakorlás tehát már nemcsak ellenzéki nézőpontból hibák és kudarcok kazla, hanem a kormány mögötti lobbik felől nézve is. No, nem azért, mert jelentős társadalmi csoportok jutottak a megélhetési válság közelébe, s hogy az alacsonyabb jövedelműek egyre kétségbeesettebb küzdelmet folytatnak a leszakadás ellen. Azért, mert a folyamatos destabilizáció azt a rendszert fenyegeti, amelyik a kormány mögötti érdekcsoportoknak korlátlanul juttatott pénzt, pipát, paripát. A mostani válság azért robbant ki, mert a hatalmi rendszer élén állóknak komolyan kellett venniük azt az üzenetet, amelyet a népszavazási eredmény jelzett. Azt, hogy elég volt.

Hogy elég volt, azt minden valamirevaló elemző, elsősorban közgazdász, gazdaságpolitikus, pénzügyi szakértő évek óta tudja. Azóta nyilvánvaló, hogy a „jóléti rendszerváltás” fedőnevű szélhámosság keretében néhány hónap lefolyása során sikerült elherdálni évek erőfeszítéseinek eredményeit és elherdálni a jövőt. A választók többségét meg lehetett téveszteni, de a valóság az volt, ami. El lehetett ezt tagadni, a hazugság mint taktikai eszköz bevált a 2006-os kampányban, különösen azért, mert az ellentábor kampánya („Rosszabbul élünk!”) az egyetlen olyan elemet támadta, amelyben a Medgyessy-Gyurcsány-kormány hivatkozhatott előrelépésre: a nagy többség jobban élt. (A hibás kampányszlogen szempontjából nézve közömbös, hogy milyen fenyegető következmények - katasztrofális mértékű eladósodás, tarts egyensúlyvesztés stb. - árán.)

Most azonban nincs tovább. Ez nem erkölcsi, nem szociális, nem pártpolitikai kérdés. Ezt nem lehet letagadni, nem lehet központi pártrendezvénynek maszkírozott nyugdíjasfórumon táncikálva-tekeregve néhány jónak vélt poénnal, a szebb jövő jelszavával elintézni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez az út nem vezet sikerek felé. (Csak azért nem mondható, hogy sehova sem vezet, mert az összeomlás mégiscsak valami...)

Genetikusan kódolt parancs, hogy az élőlények ragaszkodjanak elért pozíciójukhoz, így a kormányerők a kormányzáshoz. Ám az emberré válás lényege, hogy esetenként magasabb érdekek is vannak, mint az ösztönvilág, a zsigeri kényszerek parancsa. Sőt az is előfordulhat, hogy éppen a pozíciók őrzése diktál visszavonulót. E szempontok ereje látszik megjelenni az utóbbi hetekben: a kormányhatalomhoz való szenvedélyes ragaszkodás (egyébként saját maga által emelt!) akadályokba ütközik.

Az SZDSZ-es és az MSZP-s gazdasági, politikai, szellemi hátország-összefonódásai, öröklött kapcsolatrendszerük a krízishelyzetben már nem elég erős. A hibás politika és a koncepcionális alkalmatlanság okán zsugorodó terükben szükségszerűen több a konfliktus, a bomlási folyamatok erősödnek meg.

Már régóta nincs értelme pártok hátországáról, klientúrájáról beszélni, hiszen a dolog (talán éppen a Horn-ciklus idején) megfordult: nem a politika a centrum, amelynek a gazdaságban klientúrája van, hanem megfordítva. (Ha úgy tetszik, ez a fordulat a rendszerváltás egyik legfontosabb következménye.) Amiből az következik, hogy az egyre mélyülő és egyre reménytelenebbé váló válság szembefordít érdekcsoportokat, végül a kormányzó erők mögötti egység szétesik. Ez történt most: természetes, hogy a szakadás pártpolitikai formában is megmutatkozik. Ám a koalíciós válságnak nevezett villámtréfából tragikomédiává mélyülő, és tragikus következmények árnyát felidéző események mögöttese nem háttér, hanem erőtér.

És ezért olyan aggasztó, hogy két hónap óta egy helyben, még mindig március idusa előtt járunk.

Még nem tudjuk, mit hoz a holnap, nem tudjuk, mikorra múlik el március 9. naptárilag tovább lapozott, de máig (e sorok május 11-én zárultak) tartó éjszakájának sötétje.



« vissza