Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Erdélyi történet

 

Bánffy Miklós könyve

 

Az életművek felette állanak irodalmi divatoknak és irányzatoknak. Méreteik súlyuk klasszicitásra utalják őket, túl a stílustörekvések és mű-formakísérletek versengő, forrongó légkörén. Nemcsak esztétikai, hanem dokumentumjellegük is van. Ezek a vállalkozások a mindennapi írói portyázásokkal szemben az írás nagy kalandját jelentik, a félelmes, bizonytalan és titokzatos felfedező utat, melynek a játékos rezdülésektől szigorú önmegtagadással elszigetelt írói lelkiismeret az egyedüli iránytűje, örvények felett és zátonyok között, minden fordulónál a hajótörés és elmerülés veszedelméből emelkedve ki. Az írói tettnek ilyen megnyilatkozásai mégis az irodalom maradandó állagát alkotják s az egy-nyári tarkaságok lehervadása után növekedve és magasodva sorakoznak bele a nemzeti szellem mindig újra lombozó szálerdejébe.

Bánffy Miklós hat évig írta az Erdélyi történetet,melynek most ötödik, zárókötete jelent meg Darabokra szaggattatol cím alatt. Az első két kötet: Megszámláltattál, a harmadik s negyedik: És hijjával találtattál címen a végzetes bibliai fali írás szavaival jelezve, tárta fel a tragikus folyamatot, mely most kiteljesedéséhez érkezett. A hatalmas mű szerzőjének életműve és a magyar irodalom maradandó értéke.

Majdnem ezerhétszáz, sűrűn nyomtatott oldalon, időben és tapasztalásban nagy élet gazdag látomása bontakozik ki az olvasó előtt. Zárt, de egész világ, amelyet „vérével itatva” keltett életre a múlt árnyából a szellemidéző művész és ugyanakkor halk, komoly szóval magyaráz a bölcs tanító, „népének őszült vándora”.

Különös érzés és nagy tanulság ezt a művet éppen most olvasni, mikor minden magyar lélek feszült várakozással fordul Erdély felé. A nagy vallomás ítéletünket állítja elénk, a belső okokat, melyek nemzeti tragédiánk beteljesülésére vezettek s a „darabokra szaggattatott” test legdrágább tagjának: Erdélynek elveszítéséhez.

Mikor a könyvet letesszük, sok félelmes kérdés támad szívünkben: az elmúlt két évtized súlyos leckéjét vajon megértettük és megtanultuk-e?... Méltókká lettünk-e a megbocsátásra, felemeltetésre örökségünk visszanyerésére?... Tisztábban, erősebben és bölcsebben tudjuk-e a jövőben gyümölcsöztetni azt, ami ránk bizatott?... Kérdések, melyekre nem ez a könyv felel, de a felelet megadásának legelső feltételét: a magunkbaszállást és önbírálatot hathatósan munkálja.

Mit cselekedett ebben a műben az író?

Még mikor csak az első két kötet, a Megszámláltattál vált ismeretessé, mondta nekem egy erdélyi arisztokrata hölgy, hogy a szerző bűncselekményt követett el, mert „elárulta kasztját”. Így mondta: a „kasztját”.

Ez a nyilatkozat igen találó és nagyon jellemző egyfelől arra avilágra, melyet az Erdélyi történet feltárt, másfelől magára az íróra is.

A főúri családok különleges, elzárt, magasabb világába tört be valaki, éspedig olyan valaki, aki nem írói minőségében közülük való, ismeri legféltettebb titkaikat, dicsfényük és mítoszuk sugárzása mögött rejlő emberi lényüket, méltóságuk és méltatlanságuk minden, legkisebb rugóját is. És amit nála senki jobban nem ismerhet, azt leleplezi a kívülállók előtt. Áruló, akit nagy bűn terhel: számba vette és hijjával találta a maga „kasztját”. A szétszaggattatás ítéletét hirdeti a beati possidentes számára. Ennél a véleménynél jobban aligha bizonyíthatná valami az ember igazát, aki a kötelességét teljesítette.

De az író igazát is!... Mert ki az író?... Az, aki elárulja a „kasztját”. Mindig azt leplezi le, ábrázolja feledhetetlenné, amit éppen ő ismer a legmélyebb lényege szerint, azt a nyers, élő anyagot költi át művészi teremtéssé, melyből ő maga is vétetett, amely az ő teste, vére, lélegzete, „kasztja”. Minden igazi író áruló, a maga külön és sajátos életkategóriájának maradéktalanul hű és maradandóan jellegzetes kinyilatkoztatója.

Nagy különbség van azonban árulás és árulás között, emberi és írói szempontból egyaránt.

Az ember árulóvá lehet nemtelen vagy nemes indokból, gyűlöletből vagy szeretetből. Az Erdélyi történet szerzője a legnemesebb indokról „árulkodott”. Senki nála nagyobbra nem értékelheti azt a kiváltságos hivatást, mely a társadalmi és nemzeti élet terén osztályának jutott. És senki se lehet nagyobb szeretettel méltánylója azoknak a kiválóságoknak és szolgálatoknak, melyeket osztályának nagyjai, sőta maga helyén „a legtöbbje” megbizonyított és teljesített. Ebből az indulatból folyólag a hibák, visszaélések, romlások, vagy elfajulások számbavétele és ítélete nem azért történik, hogy a kívülállókban kárörömöt keltsen, hanem hogy a saját osztályában ismét és ismét felébressze annak legnemesebb hagyományát és történelmi elkötelezettségét. Kiváltságos sorshoz csak magasrendű élet talál:ez a tanítása és figyelmeztetése. Abády Péter, a nagyapa, így oktatja tizenöt éves unokáját, Bálintot, mikor az lelkesedik: „mégis nagyszerű, hogy itt mindent az Abádyak csináltattak!”.

- Az korántsem nagyszerű, fiam, hanem természetes. Régen, a jobbágyság idején, minden a földesúré volt. Ezért erkölcsi kötelessége volt, hogy mindent ő csináltasson, építsen és javítson. Hogy ennek családunk megfelelt, csupán azt bizonyítja, hogy a kötelességét mindenkor megtette, egyéb semmit. És ez legyen az egyetlen tanulság reád nézve is... Hogy eleink közül sokan jutottak vezető állásba, az sem váratlan; társadalmi helyzetük, vagyonuk és családi kapcsolataik eléggé indokolják. Megelégedésre csak az szolgálhat, ha a föladatuknak tisztességgel feleltek meg. Ez legtöbbjével úgy is történt. A családi gőg azonban mindig nevetséges és káros. Csupán egyetlen formában lehet erőforrás... ha nem kifelé, mások felé irányul, hanem befelé, csakis magunk számára. Ha az ember önmagát senkinél a világon kisebbnek nem tartja... Így... az az állás, amihez hozzájut, nem tette nagyobbá, mint amilyen különben volt, ha pedig elveszti, akkor sem lett kisebbé... Tudja, hogy családi adottsága a főtényező, hiszen a magyar társadalom struktúrája eddig, hogy vezérállásokra főrangúakat visz. Erő ez akkor is, ha bármely erkölcsi parancs miatt megválunk a hatalmi állástól, vagy ilyet visszautasítunk. Könnyebben tesszük, mert a magunk szemében nem volna az ember több, ha megtartaná, illetve elfogadná, sőt kevesebb, mert megalkudott volna a lelkiismeretével. És ebben van a noblesse oblige-nak magasabb értelme.

Az ember tehát méltán nyer felmentést az árulás megbélyegző ítélete alól.

De az író „árulása” ettől egészen eltérő mérlegelés tárgyát képezi. Az író nem áruló, hanem kinyilatkoztató, mindaddig, amíg ábrázolása művészi. Mindaddig tehát, amíg megragadó, plasztikus látszatot ad, érdektelen, újjáteremtett tükörképét az életnek. Árulóvá csak akkor lesz, ha a művészetet árulja el, vagyis ha pártot áll és a látszat síkján célzatos harcot folytat maga is. Bánffy Miklós mindenütt elfogulatlan szemlélő és ábrázoló maradt, hű a művész belső parancsához. Alakjai: „rút vagy bájos árnyak”, nyers valóságuk, tényleges elmúlt életük művészi látszatában és nem reális érdekeltségük szerint tagolódnak be a kép egységébe, az író által látott és megoldott jelentés mozzanataiként. Maga ez a látomás teljesen művészi s az író „árulása” ebből a szempontból is teljesen jogosult. A mű igazolja alkotóját.

Hogy a további, tisztán esztétikai szempontokkal röviden végezzünk is, állapítsuk meg, hogy a művészi kidolgozás tekintetében fel lehet fedezni a mű folyamán bizonyos egyenetlenségeket, ragyogó csúcsaihoz mérten homályosabb, elmosódóbb részleteket, ami egy ilyen hatalmas, sok évig készülő alkotásnál csöppet sem csodálnivaló. Különösen a politikai részeknek a regény meséjébe való beleszövésénél találunk - inkább a harmadik és negyedik kötetben - némi zökkenőket. Egy-egy ilyen részlet kívüle marad a regény tulajdonképpeni medrének s csak külsőleges összekötője a nehéz eszményeknek. A szerző, talán túlságosan is, hű akart maradni a történelmi háttér maradéktalan ismertetéséhez s ez szükségtelenül aprólékossá tette. Azonban, szerintem, a mű egészét tartva szem előtt, kicsinyeskedés volna ebbe beleakaszkodni s nem látni meg a fától az erdőt magát. Viszont azt is kötelességünk kiemelni, hogy nemegyszer éppen a politikai háttér megrajzolásával éri el a legművészibb hatást: szívszorító sejtetését a feltartóztathatatlanul közeledő végzetnek.

Most azonban tekintsünk a műnek belső világába, a történet „erdélyi” lelkébe.

Mit ad ez a regény Erdélyből?

A felelet talán váratlan lesz. Nem azt és nem úgy, ahogy irodalmi szokássá váltan ma a legtöbben feltételeznék és elvárnák. Romantikus Erdély-szemlélet, sajátos transzilvanista eszmekör, az egységes magyar szellemiségtől mesterségesen megkülönböztetett s azzal élesen, harciasan szembeállított erdélyieskedés a nagy munka egyetlen lapján és egyetlen jelenetében sem található. Ha be kellene számolnom arról, hogy melyek a regény legmegragadóbban festett jelenetei és legélesebb jellemzései, haboznék, hogy vajon ne a tipikusan „nyugati” Szentgyörgyi család körében történtek rajzának nyújtsam-e a pálmát? Mert ezek a részletek minden ízükben írói remeklések és feledhetetlen benyomást hagynak az olvasóban, pedig nemcsak térben, hanem lélekben is nagyon messze esnek Erdélytől.

Bánffy Miklós teljesen szükségtelennek tartja erdélyiségének hangsúlyozását, és alakjai ezért sohase tendenciózusan erdélyieskedők: egyszerűen csak olyanok, amilyenek. Ha nem így volna, gyanússá válnának, így pedig élően természetesek. S éppen ebben és ezáltal csapja meg Erdély lelkének lehelete az olvasót. Benne lélegzünk Erdély légkörében, belőle élünk gondolkozásában, létformáiban és tragikumában s kesernyés humora magától értetődően a saját szemléletünk részévé válik.

Mondhatnók azt is, hogy társadalmilag nem adja a teljes Erdélyt, mert tulajdonképpen csak a főúri réteg életét jeleníti meg alakjaiban és azok sorsában. Ezaz ő vállalt feladata is, emberi és írói „kalandjának” belső értelme. Ezt kellett adnia, mert ezt, így, soha senki előtte nem adta, ilyen belülről, ilyen teljesen és ilyen végzettel-terhes értelmében. A hatalmas vásznon sok-sok alak jelenik meg, természetesen az erdélyi fajok és társadalmi rétegek mindenikéből, de csak azok mégis, akik valamilyen kapcsolatban élnek vagy kerülnek a főúri családokkal. Nagyon gazdag és változatos humánum így is; de csodálatos értékekben és szánandó fogyatkozásokban bővelkedő változataiból hiányzik például az, amiben igen sokan Erdély legsajátosabb mondanivalóját látják és érzik: a kollégiumi műveltség európai humanizmusa és etikai puritánsága, illetve az ezt képviselő alakok és sorsok. A főúri élet fénykörébe ennek a négy tényezőnek inkább csak az elferdült és megroppant jelenségei kerülnek: a különc vén színész, a félbemaradt feltaláló, vagy pedig a parazitái és mé1tatlamjai, mint a politikai népszerűségével visszaélő, hitvány ügyvéd.

Azonban a végzete felé rohanó Erdélyre éppen ez a jellemző s az író, a maga vállalt feladatának körében híven járt el, mikor ezt adta. A megszámláltatás eredményének, a híjával-létnek és a darabokra szaggattatásnak egyik legmélyebb és legfájdalmasabb oka ebben rejlik: a történelmi vezetés örökösei és a szellem hivatott hordozói reménytelenül elszakadtak egymástól. Árva Bethlen Kata és Bod Péter csodálatos szövetsége már ismeretlen és lehetetlen Erdélyben, de azt sem látjuk sehol, hogy a státuskurátorok és kollégiumi főgondnokok a régente olyan termékeny közösségben élnének a professzorokkal és akadémista lelkészekkel. Erdély népeire nézve valósággal egyetlen létforma a történelmi egyházak összetartó és alakító ereje, s ebben a főrangúak a maguk kötelezettségét nagy lelkiismeretességgel vállalták. A regényben ennek már inkább csak az emléke él. A dénestornyai nagyasszony és mikor otthon van, a fia is, rendszeresen járnak a templomba, s egy szép és mély értelmű jelenetben látjuk, hogy mi ennek a lelki jelentősége rájuk nézve. Azonban nem kell egyéb, mint összehasonlítani a magyarországi Szentgyörgyiek plebánosának jelentőségét a család életében ezzel az idillikus és tradíciót őrző erdélyi jelenettel, és azonnal látjuk: a gyakorlati életben ennek az utóbbinak már nincs többé semmi súlya.

A regény főalakja, Abády Bálint az erdélyi főúri társadalomnak egy más, „modernebb” törekvését testesíti meg: a népjóléti munkában való szerepvállalást, a szövetkezeti mozgalom irányítását, mely talán magyarországi alapítója révén lesz a főurak vállalt nemes kötelességévé. Rendkívül érdekes és jellemző mindaz, ami ezzel kapcsolatban a regényben történik. Abády munkája nem a modern „szociális” öntudatba és programokba kapcsolódik bele, hanem a népért öröklötten felelősséget érző főúr személyes etikai felfogásából sarjad. Az író találóan mutat reá a különbségre, mely ez önmagában tiszteletreméltó törekvést a „szociálisan” gondolkozó munkatársak reálisabb és időszerűbb, bár sokkal prózaibb felfogásától elválasztja. Abády egész gondolkozása tipikusan erdélyi, annak patriarkális ősformájából táplálkozik és teljesen ideális. Valódi „erdélyi történet” ez, halálraítéltségében is.

A mű sehol sem akar vádbeszéddé lenni, erdélyi szempontból, a világháborút megelőző végzetes magyarországi politika ellen, melynek tragikus tévedéseit és mulasztásait az egész magyarság szempontjából ábrázolja. De az olvasóra nézve mégis azzá lesz. Megdöbbentően mutatja fel, hogy Erdély ennek a politikának mennyire mellékes volt. A székelymentő felvonulás és gyűlésezés mindennél szívbemarkolóbban tanúskodik emellett. Ezeket a lapokat, így már csak az írhatta meg, aki a kisebbségi sors mélységéből nézett vissza a múltba. Nem azért, hogy későbbi vonásokat fessen rá a képre, hanem úgy, hogy megrendítően kifejezze a sors előrevetett árnyékát a felületes és hiú ragyogás hamis fényelgésében.

Abády különben a politikai harcoknak „pártonkívüli” szemlélője, a magyar parlament passzív tagja. Csak egyszer mozdul tevőleges szerepre, mikor sajátosan erdélyi érdekeknek akar pártot szervezni, sikertelenül. A passzivitásnak ez a választása a szerző részéről egyrészt szintén hozzájárul ahhoz, hogy a végzetes úton járó országos politikától idegenkedő erdélyi belátást és aggódást jellemezze, másrészt azonban okává válik annak is, hogy a politikai történés a regénynek többször csak háttere marad és sokszor távoli, a cselekményre nézve közömbös háttere.

Az, amiben a mű sajátos lényege és értéke nyilvánul, mindezekkel szemben a befelé fordulás, elmélyedés. Ennek eredménye a főúri társadalom irodalmunkban egyedülállóan teljes képe. Kívülről tekintve, a közfelfogásban ez az osztály egyöntetűnek és egyformának látszott, típust alkotott, melynek vonásai igen sokszor felületes és előítéletes vélemények megrögződéséből származtak. Minden ilyen kollektív képlet élettelen, igaztalanul általánosító és túlzó, akkor is, ha elítélő, akkor is, ha elismerő.

Az Erdélyi történet azonban megmutatja, hogy a valóságos élet nem ismer és nem tör meg ilyen képleteket. Az erdélyi arisztokrácia, önkörén belül, a legváltozatosabb emberarcokat jeleníti meg. Öröklött életformáiban nagyon is egyéni jellemek és sorsok hullámzanak. Az, ami mindnyájukat erdélyivé teszi - akármilyenek is legyenek egyébként -, a patriarkális életfelfogás, az egyszerű életmód, a nyíltság, közlékenység és barátkozásra való hajlam. Élesen kitűnik ez akkor, mikor magyarországi rokonaikkal vagy osztálybeliekkel kerülnek össze: azok hűvösek, zárkózottak, szertartásosak, fenségeskedők. Ezaz ellentét tükröződik kastélyaik berendezésén és egész háztartásukon is. A magyarországiakból hiányzik a humor, ehhez túl sok bennük a gőg s túl nagy a távolság a közönséges világtól; az erdélyiek, éppen mivel földközelben és emberközelben élnek, telítve vannak a humornak azzal a kissé fanyar, de szikrázó nedűjével, melynek népi ősforrása a székely lélekből bugyog fel. És az erdélyiek: a magyarabbak, származásuknál, családi kapcsolataiknál, hagyományaiknál és szokásaiknál fogva egyaránt.

Ezen a közösségen belül azonban mindenféle eltérés, egyéniség érvényesül. Az író jellemző kedve mély érdeklődéssel és az ábrázolás gyönyörével festi meg portréikat. Éppen azt tárja elénk, hogy ebben a történelmileg kitenyésztett emberfajtában a különlegesség, a mindig egyénien jelentkező létezés, sokszor egyenesen a különcség jellemző.

A nagy tradíció, melyet a fejedelmi kor alakított ki, a regényében szereplő családok közül már csak Dénestornyán él, Abádyné nagyasszonyi, „kiskirálynői” udvarában, aki még uralkodója és anyja a maga környezetének. Afia, Bálint, a közjóra törekvő, mindig a nagy feladatokon elmélkedő s a kisemberek javát munkáló földesúr, ennek a lelkületnek hordozója a változott viszonyok között. A többi család és szereplő csaknem kivétel nélkül alatta él már ennek a nagy tradíciónak, „bortól és haragtól ittas viták között”, „arany vagy agyagisteneik” körül, politikai harcok, kártyacsaták, bálok, párbajok, futtatások, vadászatok és szerelmek megszokott sodrában. Nem látják, esetleg nem akarják látni az országhalál kísértetét, mely egyre rémítőbben sötétlik fel a látóhatáron. De közülük a legtöbb álarcot visel. Van, aki durva viselkedésével tüntet a világban; titokban, távoli elzárt házában pedig egy asszonyi képnek zongorázik érzelgős, finom keringőket. Gazsi báró a lovassport nagymestere a közszemléletben s nagy tréfacsináló. Csak később derül ki, hogy megutálta a lovaglást és a puskát, mert a tudatlanság kínja gyötörte, s szellemi életre vágyott. Tréfái önmagát gúnyolták, s a halált idézték fel. Laczók Tamás mérnöki tudománya és cigánysori élete mögé rejti gyűlöletét, s ezekkel bosszantja és kínozza rokonságát. Absolon Miklós, az ázsiai utazó egy mongol nagykán lárvájával takarja el bölcsességét és szívét. Mindez: mélységes elégedetlenség jele az öröklött életforma korlátaival, terheivel és tehetetlenségével szemben s talán csak homályos vágy, néha azonban önmagát elemésztő szenvedély valami emberibb, jobb és értékesebb után. A tragikus meghasonlás osztály és ember között teljességében bontakozik ki aztán Gyerőffy László sorsában, akinek dilemmáját elviselhetetlenné teszi a harmadik nagy kényszerítő, a művészet, melyhez hűtlenné válva, el kell merülnie a sárban. Uzdy Pál luciferi tragikumában már az őrület sötétsége borul a képre.

A nők erősebb kapcsokkal fogóznak az ősi talajba. Közöttük sok a hagyományhoz hű, okos, szorgalmatos és férfimentő régi erdélyi típusú. De vannak megalkuvók, tékozlók, súlytalanok is és van lázadó: Adrienne, aki boldogságáért s asszonyi méltóságáért viaskodik önmagával s a végzet markában összezúzott szívvel önmaga zárja ki magát a tiszta anyaság édenéből.

Erdélyi történet, mely a nemzeti és társadalmi élet vezetésére öröklötten rendelt osztályt számlálta meg, találta híjával és mondta ki ítéletét: darabokra szaggattatol.

Darabokra, vagyis az osztály minden csupán öröklött, hagyományos és meg nem szolgált kiváltságától megfosztott, saját erejükre utalt emberekre. Az ítélet egyúttal az új élet útmutatója is: az egyénnek, öröksége terheivel és értékeivel sújtva és áldva, egyedül kell nekiindulnia a jövőnek, melyben csak az számít, amit embersége jelent. Igaz, a környező emberrétegek, az egész nemzedék rajza ezt az ítéletet nem pusztán az Erdélyi történet főszereplőjére, a főrangú osztályra korlátozza, mert részese és szenvedője annak az erdélyi magyarság egésze. De ebből a felelősségből és ítéltetésből - ebben a műben - elsősorban mégis ennek a tényezőnek osztályrésze lett nyilvánvalóvá.

Az Erdélyi történetnek van sok tréfás, humoros lapja is, de egészében komor, tragikus a kép, amely olvasója lelkében marad.

Zavartalanul felemelő, megbékítő, vigasztaló és gyönyörködtető azonban mindaz, amit írója az erdélyi tájból varázsolt az emberi élet köré.

A bájos völgyek, az ezertitkú erdők és a színtiszta, fenséges havas. Az emberek világa zavaros és végzetes, a természeté örök szép és örök boldog.

Az Erdélyi történet írója úgy ismeri és úgy szereti az erdélyi tájat, mint lelke legigazibb otthonát. Olyan áhítatos, ünnepélyes figyelemmel hajol titkaihoz, s olyan hűséges elmélyedéssel ábrázolja, a legapróbb részletekben is meglátva és felcsillantva a szépséget, amilyenre alig találunk példát irodalmunkban.

Emberi és művészi hitvallása ez az erdélyi írónak.

Nemzet és egyén sorsa változékony. De maga az erdélyi föld és ég mindig hűségesen ugyanaz az áldott anya, aki békességre, szeretetre, igazságra tanítja gyermekeit, s felemeli szemüket az örök szépségek csodáira. S a művész, akinek teremtő lelke és keze híven, lélekbemarkoló szemléletességgel örökítette meg ezeket a szépségeket, vigasztaló örömhírt szól népéhez a jövőről, mely csak szebb és jobb létet, ha egyszer mégis megértik az emberek a föld tanítását. (Erdélyi Helikon, 1940. 9-10. sz.)



« vissza