Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor

Ha a küzdelmes kisebbségi lét fölvállalóinak példáját tekintjük, nem is olyan egyértelmű, hogy Brassai Sámuel lett volna az utolsó erdélyi polihisztor. A bonchidai gróf, Bánffy Miklós nagy ívű pályája átfogta a kultúra majd minden ágát, beleértve a politikai kultúrát is, hiszen egy ideig Magyarország külügyminisztere, majd nemzetvédelmi-kisebbségi törekvéseink összehangolója volt. Úgyszólván minden érdekelte, ami közelebbről látókörébe került. A szépirodalom éppúgy, mint a színház, a díszlet- és látványtervezés, a rajz és könyvillusztráció, a folyóirat-szerkesztés. De ugyanez a sokrétűség emelte művelődésünk élvonalába Bánffy legközvetlenebb munkatársát, Kós Károlyt is, kinek építészeti alapfoglalkozásából utak nyíltak az irodalom, a könyvkiadás, grafika, néprajz, művészettörténet felé. A mindenre kiterjedő tájékozottság mellett a kényszerűség is rávezette őket a sokrétű munkálkodásra. „Kell, mert szükségünk van rá...” - visszhangzik Kós kiáltványszerűen fogalmazott és vissza-visszatérő ösztönzése a kor publicisztikájában.

A feladatvállalások egyik vagy másik területen sem Bánffynál, sem Kósnál nem egyforma súlyúak. Bánffy Miklós rajzolói munkássága, föl-föllobbanó érdeklődéssel és eredetiséggel ugyan, de az életműben végül is szűkebb pászmává keskenyedik.

Mielőtt Bánffy Erdélybe hazatért volna (1926), már komoly előzményei voltak rajzolói és tervezői munkálkodásának. Illusztrációkat készített Balázs Béla Gyomán megjelent kötetéhez, kezdeményező lépéseket téve a Balázs szövegkönyvére írt bartóki mű, A fából faragott királyfi színrevitelére. Mint a Nemzeti Színház és a Magyar Operaház intendánsa a hivatalos művészetpolitika rosszallásával szemben elérte, hogy még ugyanabban az évben A fából faragott királyfi táncjátékot, majd 1918-ban A kékszakállú herceg vára operát Budapesten bemutatták. Mindkét darab színpadképét és jelmezeit ő tervezte, számos rajzot, illetve metszetet készítve hozzájuk.

Bánffy újító módon viszonyult a színházi és operai díszlettervezéshez. Szakított a több évtizede elkoptatott „korhűséggel”, és helyette izgalmas, újszerű színpadi látványtervezéssel lepte meg a közönséget. Nem jutott el ugyan az avantgárdig, de színpadképei még akkor is sokkolóan újszerűek és látványosak voltak. Pár évre, a világháborút közvetlenül megelőző időkre, illetve a háborús esztendőkre esik intenzív színpadtervezői munkásságának súlya. Ezalatt Richard Strauss Saloméját(1912), Weber Oberonját(1914), Mozarttól A varázsfuvolát(1913), a két Bartók-darabot (1917, 1918) mutatták be az ő és tehetséges munkatársai színpadi tervezésében. Később már csak Szegeden és Kolozsváron tért vissza egy-egy színpadi mű színrevitelével szcenikai munkásságához. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 1935-ben Az ember tragédiája, míg Kolozsváron 1942-ben saját színpadi műve, a Nagyúr díszleteit és jelmezeit tervezte. (Utóbbi fölbukkant rajzaiból az 1998-as kolozsvári Bánffy-emlékkiállításon láthattunk.)

A legfrissebb szakirodalom Bánffynak a vizuális művészetek terén éppen szcenikai működését tekinti a leginkább maradandónak, a dilettantizmus árnyékától is távol esőnek. Lehet, hogy a szakma némi elfogultsága rejlik az ítéletben, de bizonyos, hogy a színpadi látványtervező művészetben - melyhez komoly grafikai felkészültség is szükségeltetett- máig tartóan megbecsült nevet vívott ki magának.

Ezek a tapasztalatok nyilvánvalóan segítségére voltak abban, hogy kényes és felelősségteljes megbízatását, az 1916-os budavári koronázás megszervezését végrehajthassa. Az utolsó magyar király, IV. Károly megkoronázására az év december 30-án került sor, s az ehhez szükséges dekorációt mind a Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templomban, mind a kinti felvonulási területen háborús körülmények között és a leggyorsabban kellett elkészíteni. Ehhez a munkához Bánffy a fiatal Kós Károlyt és még néhány munkatársát vette maga mellé. Személyesen az ő feladata volt, hogy Lechner Jenővel közreműködve a templom belső díszítését az eseménynek megfelelően átalakítsa. A sokszínű, mintás oszlopokat sötétvörös függönybevonattal takarta el, s ezzel a domináló színnel méltóságot és királyi pompát kölcsönzött a hatalmas térnek.

 

*

Rajzolói tehetségét Bánffy a háborút követően egészen más területen kamatoztatta. Az ő nevéhez fűződik - grafikai munkássága csúcsaként - egy egyedülállóan érdekes és kortörténeti dokumentumként fönnmaradt rajzsorozat elkészítése. A kifejező, karikaturisztikus hozzáállással megrajzolt és albumba foglalt képmások az első világháború utáni korszak vezető politikusait örökítik meg. Az 1920-as évek legelején, a génuai konferencián, majd Locarnóban első ízben ültek össze a győztes hatalmak a legyőzöttekkel, hogy a múltat valamiképp feledtetve modus vivendit alakítsanak ki a kontinens államai között. Bánffy mint aktív politikus vett részt a génuai konferencián, s ez kínált számára alkalmat arra, hogy az összesereglett államférfiakról mintegy lopva, észrevétlenül groteszk rajzokat készítsen. A színes krétarajzok egy része, mint eredeti grafikai művek, Budapesten, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday-gyűjteményében látható, a többi (összességében 21 mű) a már említett albumban szerepel. Története, sorsa van az igen ritka példányként föllelhető albumnak is. A külügyminiszteri tisztségétől csak éppen akkoriban megvált Bánffy nem akarta a rajzciklust a saját neve alatt megjelentetni. Így az Ben Myll: Fresques et frasques címmel látott napvilágot, kiadó, hely és évszám nélkül. Marosi Ildikó érdeme, hogy egy könyvészeti műben rátalált a kiadás körülményeit föltáró adatokra (Budapest 1923. Rózsavölgyi kiadása). Tisztázódott az is, hogy az album 500 példányban került el az érdeklődőkhöz.

Politikusok, államférfiak, miniszterek impozáns névsorát kínálják a rajzok. Közöttük néhányan még a hadviselő felek vezéralakjaihoz tartoztak. Mások a békeidők beköszöntével kerültek az európai politika irányítói tisztségébe, vagy a későbbiekben váltak egyre jelentősebb tisztségek viselőivé. Lloyd George még Anglia háborús miniszterelnökeként, mandátuma utolsó évét töltve vett részt a génuai tanácskozáson. Ugyanígy Ionel Bratianu, a román liberális párti politikus is a tényleges hatalom birtokosaként, ismételten miniszterelnökké kinevezve képviselte a lassan körvonalazódó revízióellenes kisantant gondolatot. Az oroszok - első ízben egy nemzetközi konferencián - legrátermettebb politikusaik, Csicserin és Litvinov jelenlétével keltettek feltűnést. És sorra ott voltak a legmagasabb politikai szinten tárgyaló államférfiak, külügyminiszterek, pártalapítók: Walter Rathenau, J. L. Barthou, Eduard Beneš, Bethlen István, Luigi Facta.

Bánffy rajzainak íze-zamata groteszk megjelenítésében, karikaturisztikus hangvételében van. Sohasem „állóképet”, egyszerű portrét fest a jelenlévőkről, hanem jellemükre, magatartásukra, szellemi habitusukra utaló karikatúrát rajzol. A külsődlegességeknek, a fej- és testalkatnak olyanformán van helye a képen, hogy nyomatékot ad velük a megrajzolt képmásnak. Így áll össze ez a panoptikum nagyszerű telitalálataiból. A rajzoló magát sem kíméli. Mert megjelenik ő is a küldöttek között, Bánffy, a magyar külügyminiszter, hosszan előrenyújtott üres kézzel, tehetetlen szószólójaként feldarabolt, kifosztott országának. Az alaphang azonban nem a tragédiáé. Ezek a rajzok inkább megmosolyogtatók. Alakjai fontosságuk tudatában (az olyan rég elmúlt idő távlatából) még groteszkebbnek tűnnek.

 

*

 

Erdélybe hazatérve ismét föltámad rajzolói kedve. Rajzol az Erdélyi Helikonnak, melynek szerkesztője lett, és sorozatosan, egyre nagyobb kedvvel az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai számára. Irodalmi és közéleti munkássága természetesen hangsúlyosabb, de ha ideje engedi, nem utasítja vissza Kós Károly vagy a helikonista kritikus Kovács László kérelmét illusztrációk rajzolására. Az erdélyi irodalom regényhősei és a szülőföld tájai jelennek meg szövegképein. Alakábrázolása nagyrészt a művészi groteszk műfajába illeszkedik, de rajzol életes, megjelenítő portrét is pályatársairól, így a népszerűsége csúcsára érkezett színpadi szerzőről, Hunyady Sándorról. Szálkás, vonalas, „szaggatott" rajzai teljesen mások, mint albumának folthatású képei. Humoros tollrajzaiban kelti életre - csak példaként - Tamási Áron halhatatlan hősének, Ábelnek az alakját.

Nagy empátiával rajzol szövegképeket Tompa László és Kemény János műveihez, Áprily Lajos és Reményik Sándor verseihez. Makkai Sándor írásait már az 1927-es Erdélyi Helikon Antológiában rajzaival kíséri, s ugyanabban az évben négy tusrajzot készít a sokat vitatott Makkai-műhöz, a Magyar fa sorsa Erdélyi Szépmíves Céh-beli kiadásához. Kilenc fametszete díszíti saját könyvét, a Fortélyos Deák Boldizsár Memoriáléját1931-ben. Ceruza- és tollrajzok, linóleum- és fametszetek kerülnek ki illusztrátori műhelyéből. Az Erdélyi Szépmíves Céh leggyakrabban jelentkező illusztrálói között Bánffy Miklós közvetlenül Kós Károlyt követi. Szövegképeit mindenütt a G. B. M. szignóval jelzi.

 

*

 

Indokolt ezek után a kérdés, hogyan jutott a jogi-államtudományi tanulmányokat végzett gróf Bánffy Miklós képzőművészeti ismeretek birtokába. Mert ha rajztudása nem is mindig megingás nélküli, és illusztrációi között lényeges minőségi és ízlésbeli eltérések vannak, legjobb műveiben kivételesen finom formakészséget mutatott.

A titok nyitja a magyar arisztokrata családok fiataljainak neveltetési rendszerében keresendő. Bevett szokás volt, hogy tehetséget, de legalább vonzalmat mutató gyermekek mellé nemcsak idegen nyelvet oktató nevelőket hoztak, de sokszor rajztanárokat is felfogadtak. Ha csupán egyetlen főúri családra, a Telekiekre utalunk, a példa úgy is meggyőző. A család két ifjú tagját is a 19. század élvonalbeli magyar mestere oktatta. Teleki Blankának (kinek kufsteini rajzait őrzi emlékezetünk) Barabás Miklós volt a szeretett rajztanára, Teleki Bellának pedig a tanítványa iránt később is érdeklődő festő, Munkácsy Mihály. A Bánffy családban sem volt idegen ez a gyakorlat. Bánffy Miklós kora kiváló rajzpedagógusának és neves művészének, Székely Bertalannak volt a tanítványa. A tőle tanultakról, a vele kapcsolatos emlékeiről maga számolt be.

Nincs is gyermekéveimből nagyapámon kívül talán senki, akinek annyira élően élne a képe bennem, mint a Székely Bertalané. Aki annyira hatott volna reám, bár a tanácsát, sajnos, egyiknek sem követtem. Ha a nevét említik, azonnal meglátom. Mindig ugyanúgy. Némán sétál le s föl a sötét atelierben. [...] Gyönyörű művészfeje van. Magas termete. Szőkés haja, szakálla alig őszül. A vállán mindig keskenyre összehajtott lilásszürke plaid. A rövidre nyírt bajusza alatt mindig félbemaradt szivar. [...] Úgy kerültem hozzá, hogy apám rajzórákat akart nekem adatni, mert már első gimnazista éveimtől rengeteg papírt rontottam el, sok ákombákom firkálással. [...] Gyönyörűen magyarázott. Az organikust, a lényegest. A változatlan szabályt az örökké változóban.” (Erdélyi Múzeum 1999. 1-2. füzet.)



« vissza