Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az új terrorizmus

A terrorizmus - bár mindeddig kétségtelenül a 21. század meghatározó biztonsági fenyegetésének bizonyult - nem új keletű jelenség: már a bibliai időkben és a középkorban is léteztek mozgalmak (például a sicariusok és az iszmáíliták), amelyek ma ezt a minősítést kapnák. Fontosságuk hol nőtt, hol csökkent, de kordában tartásukhoz általában elegendőek voltak az állam rendvédelmi, belbiztonsági és titkosszolgálati eszközei; a fegyveres erők bevetésére csak ritkán volt szükség. A 19-20. század terrorista szervezetei többnyire világi ideológiát követtek, korlátozott célokért harcoltak, politikai-társadalmi vagy nacionalista jellegűek voltak, az állam erőszakszervezeteit és hatalmi intézményeit támadták, és akcióik végrehajtása során igyekeztek kímélni a civilek életét. Az Irgun zsidó terrorista szervezet legemlékezetesebb akciója például kétségtelenül a jeruzsálemi Dávid Király Szálloda déli szárnyának felrobbantása volt. Adéli szárny már régen nem zarándokoknak és turistáknak adott szállást: a brit mandátumi kormány, a katonai parancsnokság és a bűnügyi rendőrség irodái kaptak itt helyet, a pincében katonai híradóközpont működött. A támadás során a terroristák figyelmeztették az arab konyhai személyzetet (ezek el is menekültek); az utcán egy kisebb pokolgép felrobbantásával elriasztották a környékről a járókelőket, és telefonon figyelmeztették a briteket, hogy ürítsék ki az épületet. A szintén „régi típusú” baszk ETA a gazdasági célpontok elleni támadások során a mai napig figyelmeztető telefonhívással próbálja elkerülni a civil áldozatokat. (A kísérlet nem mindig jár sikerrel: a Dávid Király Szállodában 91 ember halt meg, mert a rangidős brit tisztviselő, Sir John Shaw nem vette komolyan a figyelmeztetést; az ETA támadásai is okoztak már számos civil veszteséget.) Ilyen „régi típusú” terrorista szervezet volt az olasz Brigate Rosse is, mely korlátozott célokért harcolt, és egy korlátozott területen tevékenykedett. Célpontjai nagyrészt az állam hatalmi szervezetei és az imperialista kizsákmányolást megtestesítő élő jelképek voltak, akciói során többnyire igyekezett elkerülni a kívülállók, civilek bántalmazását.

Új helyzetet teremtett a 20. század második felében újraéledő vallási indíttatású terrorizmus: Indiában szikhek, keresztények és hinduk, Burmában és Japánban buddhisták, az Egyesült Államokban fundamentalista keresztények, négy kontinensen muszlimok ragadtak fegyvert hitük nevében. (A vallási indíttatású terrorista szervezetek között rövid ideig még egy tantrikus jóga mozgalom is volt, az Ananda Marga.) A legkövetkezetesebbnek, legveszélyesebbnek - akár tetszik, akár nem - a radikális iszlám hívei bizonyultak. Széles körű társadalmi támogatottságuk, a szaúdi, pakisztáni, iráni kormánytól és magánforrásokból származó, nyomon követhetetlen és gyakorlatilag kimeríthetetlen pénzforrásaik, interkontinentális csapásmérő képességük, civilek elleni, látványosan véres támadásaik összeadódnak, és olyan minőségi változást jelentenek, amely egyes államok számára nemzetbiztonsági kockázat, más államok számára szó szerint egzisztenciális fenyegetés. Az „új terrorizmus” már nem kezelhető a korábban bevált nemzetbiztonsági és igazságszolgáltatási eszközökkel, de az egyes államok fegyveres erőivel sem - csak nemzetközi összefogással lehet elfojtani.

Itt meg kell állni egy percre. Talán nem meglepő, hogy a gyarmatbirodalmak működésképtelen utódállamaiban egy terrorista mozgalom destabilizáló tényező lehet. De Európában? Ahol milliós hadseregek éveken át küzdöttek egymással, óriási pusztítást és milliók halálát okozták? A második világháború stratégiai bombázó hadjáratai (de a háború vége felé már egyes nagyobb támadások is) nagyságrendekkel több civil áldozattal jártak, mint a 20. század valamennyi terrorista támadása összesen, mégsem tudták megtörni a németek, oroszok, japánok kitartását. A bombázással járó állandó feszültség, félelem, bizonytalanság, súlyos civil veszteségek, széthulló infrastruktúra, ellátási nehézségek és lehetetlen közlekedés a várttal ellenkező hatást értek el: inkább megszilárdították, semmint megrendítették a civilek erkölcsi tartását (nyilván nem volt elhanyagolható tényező az sem, hogy a stratégiai bombázástól leginkább szenvedő népek hatékonyan működő rendőrállamokban éltek, a defetista magatartást gyorsan kiszagolta a Gestapo, az NKVD vagy a Kempeitai). Ezek után nehezen érthető, hogy hogyan tud néhány tucat, esetleg néhány száz, de legfeljebb néhány ezer ember korlátozott tűzerejű kézifegyverekkel és garázsban-konyhában összeszerelt primitív robbanóeszközökkel olyan zavart és bizonytalanságot kelteni, amely viszonylag rövid idő alatt megrendíthet egy korábban szilárdnak hitt államot. Mégis így van.

A fegyveres harc politikai kommunikáció: mindkét fél azért küzd, hogy akaratát rákényszerítse az ellenségre és megtörje annak ellenálló készségét. A nemzetállamok háborúiban ez egymás fegyveres erőinek, infrastruktúrájának, katonai regenerálóképességének pusztításával és siker esetén az ellenség területeinek megszállásával történik. A hadban álló társadalom minden tagja (az is, aki legszívesebben kimaradna az egészből) egy országos gépezet része; a katonák a fronton fegyverrel juttatják érvényre az ország érdekeit, a civilek a hátországban munkájukkal és adóikkal járulnak hozzá a közös erőfeszítéshez. A harcok a hadműveleti területekre korlátozódnak, de a civilek akkor is élveznek valami védelmet, ha az ellenség a hátországot támadja: szirénák jelzik a veszélyt; a légoltalmi pincékben mindenki menedéket talál; a légvédelmi rakéták lángcsóvája, a közeli repülőtérről felszálló vadászok dübörgése jelzi, hogy az ellenségnek sem megy minden simán.

Az új terroristák viszont kerülik az összetűzést a rendvédelmi szervekkel és fegyveres erőkkel; szántszándékkal közvetlenül a civileket veszik célba, lehető leghétköznapibb tevékenységeik közben: mikor metrón vagy buszon utaznak, sakkoznak a tengerparti parkban, vagy ebédelnek egy pizzaétteremben. A váratlan, kiszámíthatatlan és látványosan véres támadások mindenki számára személyes, megkerülhetetlen élménnyé teszik a veszélyt, félelemmel és bizonytalansággal teli légkört teremtenek, amely akadályozza a társadalom mindennapi, normális működését. A polgár az utcán, a munkahelyén és otthon állandóan az erőszakos halál árnyékában él, fél napi tevékenysége közben - fél munkába menet, fél vásárlás közben, fél mikor a gyereket az iskolába viszi. Az állandó veszélyben elszigetelt és védtelen célpontnak érzi magát. Ezt az érzést csak fokozza, hogy a rendőrség, az igazságszolgáltatás, a fegyveres erők tehetetlennek tűnnek - és a látszat gyakran megfelel a valóságnak. A terrorizmus sikeres, ha egymást gyanakvással figyelő alkotóelemekre, családokra, klánokra, vallási közösségekre tudja szétforgácsolni a társadalmat, ha a kulturális, etnikai, vallási választóvonalakon átnyúló kapcsolatok megszűnnek vagy a minimumra sorvadnak.

De ennél jóval többről van szó. A terroristák nagy része nem aszociális pszichopata: társadalmat szétforgácsoló erőszakos tevékenységük nem öncélú. Az általános félelmet és bizonytalanságot kiváltó, kiszámíthatatlan támadások sorozata éppúgy politikai kommunikáció, mint a páncélos és lövész hadosztályok és légi dandárok hadműveletei egy gépesített háború során. A terroristák is meg akarják törni a megtámadott társadalom ellenállását, arra akarják kényszeríteni, hogy érdekeiknek és céljaiknak megfelelően változtassa meg magatartását. Arra számítanak, hogy egyes társadalmak erkölcsi tartása nem elég szilárd sem a veszteségek elviseléséhez, sem a hatékony válaszhoz - az általános félelem és bizonytalanság következtében előbb-utóbb engedni fognak. A terroristák racionális gondolkodását legszemléletesebben egy arab nyelvű stratégiai dokumentum mutatja, melyet a norvég Fegyveres Erők Kutatóintézetének (FFI - Forsvaerts Forskningsinstitutt) munkatársai találtak az interneten három hónappal a madridi terrortámadás előtt. Szerzője az Egyesült Államok iraki hadjáratát támogató országok belpolitikai elemzése alapján Spanyolországban látja a koalíció gyenge láncszemét, és propagandakampányt és súlyos csapásokat javasol a spanyol erők ellen: az iraki háború olyan népszerűtlen, hogy elég lesz két-három fájdalmas csapás, és az Aznar-kormány vagy kivonja a csapatait, vagy átadja helyét a kivonulást ígérő szocialistáknak. A„fájdalmas csapás” végül nem az Irakban szolgáló csapatokat, hanem közvetlenül a hátországi civileket sújtotta, és egyetlen támadás is elég volt az Aznar-kormány bukásához. A gyors spanyol kivonulás (vagy inkább fejvesztett menekülés) dominóhatásaként számos kisebb koalíciós partner is kivonta csapatait.

A terrorizmus kezelésére ajánlott politikailag korrekt eljárás első lépése azonosítani a kiváltó okokat - a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, elmaradottságot, nyomort, tudatlanságot, kilátástalanságot, globalizációt, idegen kulturális, gazdasági és politikai hegemóniát, idegen elnyomást. Ha ezeket sikerül orvosolni, ha sikerül politikai megoldást találni, akkor eszerint a terrorizmus magától megszűnik. Ha mégsem, akkor tárgyalások útján meg lehet találni a beszüntetéséhez vezető kompromisszumot.

Ez a túlegyszerűsített, ok-okozati megközelítés téves. Egyrészt a „kiváltó okok” elmélet átengedi a terroristáknak az erkölcsi magaslatokat, mert kimondatlanul is elfogadja, hogy az egyenlőtlenségből, kirekesztettségből stb.-ből eredő sérelmek megoldását csak erőszakos úton lehet kikényszeríteni, és az erőszak mindaddig indokolt, amíg csak egyetlen kezeletlen sérelem is létezik. Másrészt a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek, elmaradottság stb. általános jelenségek szerte a világban, a legveszélyesebb terrorista szervezetek mégsem a világ legszegényebb, legelnyomottabb, legkirekesztettebb társadalmaiban fejlődtek ki. Maguk a terroristák sem szenvedő alanyai a kiváltó okoknak: a rendelkezésre álló szociológiai felmérések (például Marc Sageman amerikai professzor munkája) szerint általában rendezett családi hátterű, középosztálybeli emberek, szakképzettek, sokan valamilyen felsőfokú iskolát is végeztek. Ha mégis ragaszkodunk a kiváltó okok kutatásához, akkor az általánosan meglévő és jellemző körülmények helyett azokat kell azonosítani, amelyek csak a nemzetközi terrorista szervezeteknek termékeny talajt, védelmet és támogatást nyújtó társadalmakra jellemzőek. Az ilyen vizsgálódás eredménye egyáltalán nem megnyugtató, és politikailag egyáltalán nem korrekt: egy olyan ideológia léte és általános elfogadottsága tűnik a legfontosabb tényezőnek, amely egy univerzális igazság érvényesülése és az üdvözülés nevében dehumanizálja az ellenséget és leértékeli életét, engedi a gyengék és védtelenek támadását, és amely erőszakos választ diktál minden valós vagy vélt sérelemre.

A terrorizmus egyetlen valós „kiváltó oka” egyáltalán nem társadalmi-gazdasági, hanem hadműveleti jellegű: azért alkalmazzák, mert működik. A terroristák számítása helyes: egyes társadalmak gerince valóban gyenge - nem tudja elviselni a veszteségeket és nem tud hatásos választ adni támadásokra; az általános félelem és bizonytalanság nem a társadalom erkölcsi tartásának megszilárdításához vezet, hanem magatartásának megváltoztatásához. Pontosan ezért George Bush elnök „terrorizmus elleni világméretű harc” kifejezése valójában fogalomzavar. A terrorizmus eszköz, harceljárás, a hadviselés egyik formája - a harcot nem az eszköz, hanem alkalmazói (a terrorista szervezetek) ellen kellene vívni. Mégsem ez az első példa egy tevékenység vagy magatartásforma nemzetközi összefogással és fegyveres erővel történő elfojtására. A rabszolgatartás és rabszolga-kereskedelem csak a munkaerő-gazdálkodás egyik lehetséges formája, felszámolása mégis nemzetközi összefogással és számottevő fegyveres erő mozgósításával történt. A kalózkodás is lényegében csak a tengereken szervezeti formában elkövetett megélhetési bűnözés, mégis több mint 2000 éve a kalóz hostes humani generis (az emberi faj ellensége), és motivációra, nemzeti hovatartozásra, „kiváltó okokra” tekintet nélkül minden kormány üldözi.

A terrorizmussal szemben az ilyen nemzetközi összefogás egyelőre még nagyon hiányos és bizonytalan - elsősorban azért, mert egyes államok hatalmi ambíciói jóval nagyobbak, mint amit fegyveres erővel meg tudnának valósítani, a terrorista szervezetekben viszont kiváló (és letagadható) erőkivetítő eszközt tartanak a kezükben. Irán a Hizbullah megteremtésével és támogatásával olyan befolyásra tett szert a Mediterráneum keleti medencéjében, amire fegyveres erőivel soha nem lett volna képes. Pakisztán öt háborút vesztett Indiával szemben, de amire fegyveres erejével nem képes, azt eléri a terrorista szervezeteken keresztül: hatvan éve akadályozza Jammu és Kashmir integrálódását Indiába. Egyelőre még abban sincs nemzetközi egyetértés, hogy egyáltalán mi is a terrorizmus. A Népszövetség már 1937-ben, az Európai Unió Tanácsa 2002-ben elég egyértelmű meghatározást adtak; a taxatíve felsorolt terrorista tevékenységek üldözését előíró nemzetközi egyezmények száma húsz körül van; ezeken túlmenően még legalább kétszáz - társadalomtudományi, biztonságpolitikai, jogtudományi, vagy törvényekben, nemzetközi egyezményekben rögzített - meghatározás létezik. De a terrorizmusban hasznos eszközt látó államok a mai napig zátonyra futtatnak minden próbálkozást, hogy egy általánosan elfogadott - és várhatóan kötelező magatartást is előíró - nemzetközi jogi meghatározás szülessen.

A meghatározás hiánya nagyon hatékony eszköz a terrorizmus (és a terrorista szervezetek) legitimálásában. Robespierre, Trockij és Lenin szavainak idézése és tevékenységük elemzése útján össze lehet mosni a központi hatalom kényszerítő intézkedéseit és a terroristák civilekkel szembeni erőszakos tevékenységét. Ha az állam alkalmazhat megfélemlítő eszközöket és erőszakot, miért ne alkalmazhatná azokat egy társadalmi igazságosságért küzdő nem állami szereplő? A legitimálás másik - és talán még hatékonyabb - eszköze a már említett „kiváltó okokkal”, nemes motivációval (önrendelkezés, nemzeti felszabadítás, mély vallási hit), kényszerítő körülményekkel (ellenség nyomasztó túlereje; az iszlámot meg kell védeni a nyugati kultúra korrozív befolyásától), a megtámadott társadalom démonizálásával (Izrael puszta léte) indokolni a terrorista tevékenységet, és az áldozatot hibáztatni a támadásért - még akkor is, ha sem az elkövetőnek, sem az áldozatnak, sem a helyszínnek nincs semmiféle felismerhető kapcsolata a feltételezett „kiváltó okokhoz”.

Ebben az olvasatban az Egyesült Államok követségei ellen Kenyában és Tanzániában végrehajtott bombatámadások és a World Trade Center elpusztítása egyenes és megérdemelt következményei az ország külpolitikájának; a Buenos Aires-i és isztambuli zsinagógák felrobbantása a megoldatlan zsidó-arab konfliktus jogszerű következménye; a madridi vonatokon és a londoni földalattin végrehajtott robbantások indokolt válaszcsapások az Afganisztán és Irak elleni agresszióra. Innen ered az „aki az egyik embernek szabadságharcos, az a másiknak terrorista” cinikus elmélete is: ne ítéljük el a Bagdadban a Down-szindrómás fiúra pokolgépet szerelő arabokat, a beszláni iskolában 12-14 éves lányokat megerőszakoló csecseneket, mert ugyanúgy a szabadságért küzdenek, mint 1956-ban az orosz csapatok ellen fegyvert ragadó magyar polgárok. (Kétségtelen, hogy a beszláni áldozatok nagy számához a kellő előkészítés nélkül indított kiszabadító akció is hozzájárult - de az csak négy nappal az iskola elfoglalása után történt. Négy napon át a csecsenek voltak a helyzet urai, és mind az orosz, mind a nemzetközi források szerint a túszokkal szembeni magatartásukat féktelen barbarizmus és brutalitás jellemezte.)

A terrorizmus legitimálásában a nyugati világ egyes döntési felelősséggel felruházott politikusai, a társadalom gondolkodását, értékrendjét, etikáját befolyásoló értelmiség többsége és a közvéleményt formáló hírmédiumok megbízható partnereknek bizonyulnak (és új tartalmat adnak a lenini „hasznos idióták” kifejezésnek). Elfogadják felmentő tényezőként a motivációt, áldozatként tüntetik föl a terroristát, kétségbeesett védekezésként, Dávid indokolt és emberileg érthető - ha nem is helyeselhető - Góliát elleni reakciójaként a polgári személyek elleni véres támadásokat. Elutasítják, hogy a terroristák, csakúgy mint a kalózok, hostis humani generis - az emberiség ellenségei. E magatartásnak lehetnek ideológiai okai (gyarmati korszakért érzett bűntudat, elkötelezettség a tolerancia, multikulturalizmus és politikai korrektség mellett), lehet naivitás (forradalmárokról és a harmadik világ forradalmi mozgalmairól alkotott romantikus nézetek), lehet a lenézett közvéleménnyel automatikusan szembehelyezkedő elitista gőg, lehet feltűnési viszketegség, vagy egyszerű opportunizmus. És szerepet játszhat a félelem is: Európában tizenöt-húszmillió muszlim él, és nagyon kevés politikus, hatóság, újságíró, filmrendező, vagy író mer ujjat húzni velük. (Pontos számok nincsenek, mert egyrészt az illegális bevándorlókról csak nagyon felületes becslések vannak, másrészt sok államban a törvény tiltja a vallási hovatartozás szerinti nyilvántartást.) Bármi is a motiváció, a nyugati politikai és értelmiségi elit jelentős része a terrorizmus apologétája.

Mindez eltakar egy fontos részletet: a hadviselésnek éppúgy vannak szabályai, mint a társadalmi érintkezés minden más formájának. Felejtsük el egy percre a genfi és hágai egyezményeket - azok csak az évezredes szabályok közelmúltban leírt, legújabb változatai. A szabályok sokkal régebbiek és univerzálisak: előzményeiket (melyek alig különböznek a mai szabályoktól) megtaláljuk a 3000 évvel ezelőtti Kínában, az ókori görög városállamok harcaiban és a 2000 évvel ezelőtti Indiában. A barbarizmustól a civilizált magatartás, a kegyetlenség és brutalitás mérséklése felé fejlődnek: korábban elfogadott magatartásformák, pl. a váltságdíj, foglyok megcsonkítása, szabad rablás, túszok kivégzése, fokozatosan megengedhetetlenné válnak. E fejlődés messze nem lineáris - sok a visszaesés, különösen amikor egymás számára ismeretlen hadikultúrák ütköznek. Ilyen visszaesés volt a harmincéves háború, a gyarmati háborúk egy része és a japánok, vietnamiak és pakisztániak hadifoglyokkal és civilekkel szembeni magatartása is. A második világháború stratégiai bombázásai az ellenség hadviseléshez nélkülözhetetlen infrastruktúráját támadták, és a hadviselés szabályai szerint jogszerűek voltak, ennek ellenére nehéz vitába szállni azzal a nézettel, hogy ezek is súlyos visszaesést jelentettek - különösen a súlyos civil áldozatokat követelő támadások, mint például a drezdai és tokiói tűzviharok és a Hirosima és Nagaszaki elleni nukleáris csapások.

A szabályok kimondatlanul is azt a nézetet tükrözik, hogy a katonák tudnak vigyázni magukra, ezért (minimális korlátozással) bárhol, bármikor figyelmeztetés nélkül támadhatóak. Ezzel szemben a foglyok, sebesültek, civilek (különösen az öregek, nők, gyerekek) nem tudnak védekezni, ezért nem is lehetnek támadás célpontjai. A civil lakosság és civil infrastruktúra elleni támadások tilalma nem jelenti azt, hogy civilek jelenléte egy katonai célpont területén automatikusan megtiltja a támadást, vagy azt, hogy civil körzetekbe telepített katonai eszközök automatikusan védelmet élveznek. A támadást elrendelő parancsnok döntését az arányosság elve kell befolyásolja: a várható civil veszteségnek arányban kell állniuk az akcióból várható katonai előnyökkel - és ebben a rendszerben még a tévesen azonosított célpontnak és a célt tévesztő támadásnak is van némi helye. Mindez azért van így, hogy a hadviselő felek ne élhessenek vissza az „élő pajzs” eljárással (ezt az izraeli Védőpajzs hadműveletet követő ENSZ-főtitkári jelentés is megerősítette, mikor elmarasztalta a palesztinokat a civil körzetekbe telepített fegyvereik és alakulataik miatt).

A civilek és civil infrastruktúra elleni támadások tilalmának ellentmondani látszik, hogy a hadműveletek civil áldozatainak aránya egyre nagyobb: az első világháború során még kilenc katonai halálesetre jutott egy civil áldozat; ez az arány mára megfordult. Az okot elsősorban a hadműveleti környezet gyökeres változásaiban kell keresni. A hadviselés negyedik generációjában vagyunk: nem állami hadviselők (etnikai és vallási csoportok, bűnszervezetek) fegyveres tevékenysége vonja kétségbe az állam tekintélyét. Nem elég erősek, hogy nyíltan felvegyék a harcot az állam fegyveres erőivel és rendvédelmi szerveivel, ezért a városok sűrűn lakott beton útvesztőit választják hadműveleti területnek, ahol a civilek között el tudnak rejtőzni (és ahol ma a világ népességének több mint fele él). Támadásaik is nagyrészt a civil lakosság és a civil infrastruktúra ellen irányulnak: egyrészt, hogy megfélemlítsék, hallgatásra és együttműködésre kényszerítsék a civileket, másrészt, hogy hangsúlyozzák a kormányerők tehetetlenségét. Ebben a környezetben a legnagyobb elővigyázatosság ellenére elkerülhetetlenek a civil áldozatok - ha egyáltalán valamennyi civil ruhás halott valóban civil: a nem-állami hadviselők nem viselnek egyenruhát, ezért ritkán lehet bizonyosan megállapítani egy civil ruhás halottról, hogy fegyverrel a kezében esett-e el, vagy véletlen áldozat. Az iraki háború „civil” áldozatainak 80 százaléka például felnőtt férfi - ami azt sejteti, hogy jóval aktívabb szerepet játszottak a harcokban, mint „egyszerű civil kívülálló”.

Minden háborúban lehet példát találni jogsértő magatartásra, de a nemzetállamok háborúiban a hadviselés szabályai, még ha esetenként tökéletlenül is, de többnyire érvényesülnek. A háború egyaránt kihozza az emberekből a legjobbat és a legrosszabbat - a kérdés az, hogy mit tesz egy fegyveres testület, ha a legrosszabbra fény derül: megdicséri-e a „kemény kezű” katonát, szőnyeg alá söpri-e a dolgot, vagy eljárást indít? A fegyveres erők a csapatok magatartásának ellenőrzésére jelentős rendészeti és igazságszolgáltatási apparátust tartanak fönn - melyek hatékonysága persze erősen szervezetfüggő. A Csecsenföldön szolgáló orosz katonákat talán kevésbé szigorúan fogják, mint az Irakban szolgáló amerikaiakat. De az orosz parancsnokok is tisztában vannak azzal, hogy büntetlenül hagyott atrocitások milyen demoralizáló hatással lehetnek a csapatokra. Ha nem a csecsenek iránti jóindulatból, hát a fegyveres erők erkölcsi tartásának megőrzése érdekében fenntartanak valamiféle fegyelmet.

A nyugati csapatok magatartását elég szigorúan felügyelik. Ugyanakkor a nyugati katonai igazságszolgáltatás általában immunis a nemzetközi lincshangulatra, és független a szolgálati úttól - nem lehet sem a sajtó útján, sem az elöljáró utasításain keresztül befolyásolni. Indítanak ugyan vizsgálatot egyszerű bejelentésre is, de vádat csak akkor emelnek, ha van valami alapja; elmarasztaló ítéletet csak akkor hoznak, ha a vádat sikerül bizonyítani. A tömeghisztériával ellentétben a katonai igazságszolgáltatás képes éles különbséget tenni fegyelmezetlenség, kötelességmulasztás és háborús bűntény között, és képes mindegyiket a megfelelő módon büntetni. Perspektívába tudja helyezni például az Abu Ghraib-i eseményeket: hatalmi helyzettel visszaélés, foglyok megalázása, verése történt - fegyelmezetlenségből, hiányos kiképzésből és kötelességmulasztásból eredő súlyos jogsértések, de nem háborús bűntények. A bűnügyi vizsgálat jóval az ügy nyilvánosságra kerülése előtt megkezdődött; a felügyeletet elhanyagoló elöljárókat lefokozták vagy elbocsátották; a közvetlen felelősöket hadbíróság elé állították, és ha a vádakat sikerült bizonyítani, súlyos büntetéseket kaptak (4-6 év a Fort Leavenworth-i katonai fegyintézetben nem éppen szanatórium). Az ilyen eredményeknek a nemzetközi sajtó számára már nincs igazán hírértéke - részben ezért is él az a képzet, hogy hadműveleti területen az amerikai katonának mindent lehet.

A hadviselés jól-rosszul betartott szabályainak valójában egyetlen célja van: az, hogy az ember a fegyveres harc embertelen körülményei között is Ember tudjon maradni. Gyakran még a gerillák és partizánok is igyekeznek megfelelni a szabályoknak, ezért (bár nem jogosultak a hadifogolystátus nyújtotta védelemre és akár azonnali kivégzésük is jogszerű lehet) nem tekinthetők terroristáknak. Ezzel szemben az „új terroristák” - mint a 17. századi kalózok - tudatosan és szándékosan elutasítanak minden szabályt, amely tevékenységi szabadságukat korlátozhatná, és ezzel önmagukat teszik az emberi faj ellenségeivé. Minél tovább halogatjuk ennek tudomásulvételét, annál nagyobb kárt és pusztítást kell elviselni - és annál nehezebb lesz elfojtani a terrorizmust.


 

Fontosabb források:

 

Al-Rashid, Abd al-Rahman: The Sad Truth Is That All Terrorists Are Muslim, 2004. szeptember 23. http://www.worldpress.org./Mid­east/1941.cfm.

Bat Ye’or: Eurabia - The Euro-Arab Axis, 2004. Farleigh Dickinson University Press, Teaneck, NJ és Madison, WI, USA.

Camus, Jean-Yves: Islam in France 2004. május 10. International Policy Institute for Counter-Terrorism (ICT), Herzlia, Israel http://www.ict.org.il és Laqueur, 127-155. o.

Fallaci, Oriana, La rabbia e l’orgoglio, 2001. RCS Libri SpA Milano, Olaszország.

Fallaci, Oriana: La forza della ragione, 2004. Rizzoli International Publications, Inc, New York, NY, USA.

Ganor, Boaz: „A New Strategy Against the New Terror", 1998. április 25. http://www.ict.org.il/articles/articledet.cfm.

Kjok, Ashild-Hegghammer, Thomas-Hansen, Annika-Kjetil Knudsen, Jorgen: „Restoring Peace or Provoking Terrorism? Exploring the Links Between Multilateral Military Interventions and International Terrorism". FFI/RAPPORT - 2003/01547, Kjeller, Norvégia. http://rapporter.ffi.no/rapporter/2003/01547.pdf.

Laqueur, Walter: The New Terrorism - Fanaticism and the Arms of Mass Destruction, 1999. Oxford University Press, New York, NY, USA.

Leiken, Robert S.: Bearers of Global Jihad? Immigration and National Security after 9/11, The Nixon Center, Washington, DC, USA, 2004. március. http://www.nixoncenter.org.

Lesser, Ian-Hoffman, O. Bruce-Arquilla, John-Ronfeldt, David-Zanini, Michele-Jenkins, Brian Michael: Countering the New Terrorism, Rand Corporation monográfia, 1999. Santa Monica, CA, USA. http://www.rand.org/pubs/monograph_reports/MR989.

Lewis, Bernard: What Went Wrong? - The Clash between Islam and Modernity in the Middle East, 2002. Perennial, New York, NY, USA.

Masmoudi, Radwan: „The Silenced Majority", Journal of Democracy, Washington DC, April 2003, Volume 14, Number 2.

Miller, John: Interjú Oszama bin Ladennel (1998. május 26.). http://www.pbs.org./wgbh/pages/frontline/shows/binladen/who/interwiew.html.

Póczik Szilveszter: „A nemzetközi terrorizmus fontosabb összetevőiről". Magyar Tudomány, 2005/10, 1269. o. http://www.matud.iif.hu/05okt/12.html.

Rajaram, N.S.: „Terrorism: Eastern And Western Views". Sword of Truth internet magazin, 45 szám, 1999. november 6. http://www.swordoftruth.com/swordoftruth/archives/byauthor/navaratnarajaram/teawv.html, http://www.cice-ct.com/article/showquestion.asp?faq=3&fldAuto=1628.

Sageman, Marc: Statement to the National Commission on Terrorist Attacks Upon the United States, 2003. júl. 9. http://www.9-11commission.gov/hearing/hearing3/witness_sageman.htm.

Dr. Sárkány István, rendőr dandártábornok: „Gondolatok a terrorizmusról a 2001. szeptember 11-i támadás 3. évfordulóján". Magyar Rendészet, 2004. 4. szám . http://www.bm.hu/belugy/belsajt.nsf/578bbe2d055993fdc1256ed7003bd476/db5f40785bde0e8dc125ff10029cdb5?OpenDocument

Vidino, Lorenzo: Al Qaeda in Europe - The New Battleground of International Jihad, 2006. Prometheus Books, Amherst NY USA.

ENSZ: Report of the Secretary-General prepared pursuant to General Assembly resolution ES-10/10, http://www.un.org/peace/jenin/.

Nemzetközi Vöröskereszt: „Zero-casualty warfare". 2000. március 31. http://icrc.org/web/eng/siteeng0nsf/htmlall/57jqcu?opendocument.

Documented civilian deaths from violence, Individuals". Iraq Bodycount, 2008. február 11. http://www.iraqbodycount.org/database/download/ibc-inviduals.



« vissza