Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A villám, a tél, a sakál

 

Varga Csaba könyvéről

 

Varga Csaba életművét, annak ellenére, hogy az igencsak változatos és bátor felvetésekkel közvetíti idehaza az abszolút „cutting-edge” atlanti-angolszász jogfilozófiát is, a magyar jogbölcselet művelői mindeddig nem olvasták végig a neki kijáró érzékenységgel és figyelemmel. Ezt a hiány jelen kötete ismertetése sem pótolja, de talán segít abban, hogy az eddiginél méltóbb figyelmet kapjon.

Napjainkban lakonikus tömörséggel szoktunk utalni a 2006 őszi eseményekre, amelyek elvi éllel vetették föl a magyar átmenet fogyatékosságait, önigazolása - társadalmi visszacsatolástól megerősítetten - elégtelennek nyilvánítását, és ultima justificatio-jának, a humanizmusnak látványos megszégyenülését. Varga Csaba munkája nem az újságírói „rendszerkritikák” rokona, hanem a rendszerváltással szereplőként és felelős gondolkodóként történt szembesülések, szembesítések, feladatvállalások szintézisének felmutatása. Mégpedig új fényben - közelmúltunk eddig nem kellően megmagyarázott, egyszerre megvakító és láttató vakuvillanására gondolok itt, különösen 2006 októbere kapcsán.

A szerző erőssége éppen az, hogy nem enged a könnyű magyarázatok csábításának. Nem is gondolja, hogy az az átmenet, amit a nyolcvanas évektől kezdve térségbeli partnereinkkel megéltünk és amiben esetenként alkotó módon részt vettünk, lehetett volna kevésbé problémamentes. A kontinuitás és diszkontinuitás kérdése, a külföldi jogi minták átvehetősége és átformálhatósága, évtizedes jogsértésekről a jog üzenete - mindezek általában ugyanazokat a problémákat vetik (vetették) föl, amikre nem elsősorban kérlelhetetlen elvszerűséggel, hanem egy valamennyire védhető célhierarchia fényében, pragmatikus magabiztossággal adható csupán válasz - és ekkor sem egyéni, hanem (mert ez a köz feladata) közösségi módon. A szerző erőfeszítése ti. arra irányult, hogy a térséget illető esettanulmányoktól (Litvánia, Oroszország) saját felelősségeinken keresztül (hortobágyi kényszermunkatábor, 1956-ot illető válaszlehetőségeink, alkotmánybíróságunk külhoni inspirációjú állásfoglalásai) a teoretikus - jogelméleti és jogantropológiai - alapokig érkezzen el.

MacArthur japán adminisztrációja és a megszállt Németország katonai igazgatása annak a háborús gondolkodásnak példái, amelyik egy legyőzött totális diktatúrával szemben a demokratizálásnak a társadalom szövetét átrendező, saját jogállami eszményeit felfüggesztő, de biztos eredményre vezető megtorló stratégiát választott. Most viszont az atlanti világ (amely nemcsak hagyományos állami szuverenitások, de hatékony, magánbirodalmak intézményesülése is) saját pacifikáló és gazdasági szempontjai okán a jog s a jogállami minőség alapkérdéseiben egy másik megoldást választott.

Az, hogy eközben mi magunk, miközben nyilvánvalóan nagy nemzetközi erőterek szereplői vagyunk, saját kompetenciánk és intellektuális teljesítőképességünk alapján a saját ügyünkben a magunk szempontjait a kívülről erőltetett megoldásoknál kívánatosabbnak tartottuk volna.

Varga Csaba elemzése történelmileg s jogelméletileg egyaránt kétségeket támaszt például a Magyar Alkotmánybíróság nem egy eljárását illetően, noha e valóban kiemelkedő közjogi fórum alternatívátlannak, egyedül nyugatinak és civilizáltnak láttatta magát. Több döntése ennek ellenére példátlannak bizonyult.

A jogállamiságot komolyan véve, s a jog technikáját is saját helyén kezelve arra kell itt gondolnunk, hogy amennyiben a diktatúra elég erőteljes volt ahhoz, hogy a maga által megállapított elévülési időt túlélje (miközben megtorló mechanizmusa sikerrel akadályozta a rendszert működtető bűncselekményeinek üldözését), akkor csakis az utána következő jogállamnak nyílt lehetősége arra, hogy szembenézzen a totalitárius berendezkedés élet, emberi méltóság és a személyes tulajdon ellen tömegesen elkövetett jogsértéseivel. Simon Wiesenthal, az Európa Tanács mögött álló brit Lord Kirkhill, a német büntetőjogi klasszikus Hans-Heinrich Jescheck professzor, avagy a német és a cseh alkotmánybíróság pontosan érzékelte ennek tétjét. Ők tudták, hogy az elévülés nem fizikai, hanem jogi idő, amit törvényileg előírt üldözésük megkísérlése működtet, ennek hiányában pedig dormit, azaz nyugszik.

Amint a liberális Carlos Nino argentinai jogvédő harcos és egyetemi professzor külön is felhívja erre a figyelmet: itt nem jognak és erkölcsnek - az utóbbi szempontjából vesztes - szembeállításáról, hanem két szembefutó erkölcsi elv jogi becsatornázhatóságáról van alapvetően szó. Aki tehát valamiféle jogparancsra hivatkozik (mint non-possum pátoszával saját alkotmánybíróságunk), csak saját lelkiismerete elől menekül. Máig megválaszolatlan kérdés, hogy rendszerváltó értelmiségünket mi késztette arra, hogy azt a spanyol modellt kövessék, amely egy társadalom belső hasadtságát kívánta feloldani, és nem azt az utat járták, amelyet egy külső elnyomással kollaboráló tettesek elítélése jellemez. Így pedig az egykori áldozatok jogi elégtétel nélkül maradtak, míg a tettesek az újabb nemzedékeknek okoznak további sérelmeket. Az elévülésre, parancsteljesítésre, az önkegyelmezésre való hivatkozások a jogállamiság eszményével szemben a diktatúra elismerését jelentik, egyszersmind egykori tettesek személyiségi jogait előnyben részesítik az áldozatok életjogával, méltósághoz való természetes jussával és az állami büntetőigénnyel szemben.

Stratégiai megfontolások hiánya? Elméleti dezorientáció? Félelem? - Nehéz eldönteni. De a rendszerváltoztatásra hivatott szervezetek csaknem mindegyike (országgyűlés, kormány, alkotmánybíróság) és a széthullóban lévő közösség - Varga Csaba elemzéséből úgy tetszik tehetetlen volt - s ennek árát most fizetjük meg.

Az átmenet alkotmánybírósági döntéseinek elemzése, föltárása még csak most kezdődik. Az előnyök s hátrányok fölmérésével, trade-offjával nem bajlódó, azok nem várt következményein pusztán sajnálkozó átmenet legsúlyosabb ára ma nem más, mint politikai alapintézményeink legitimitásának bizonytalansága. S bizony furcsa áthallásokat, az apologetika sugallatát kínálja e válsággá mélyülhető bizonytalanság mai nyegle kezelése, ha lehetséges a Magyar Népköztársaság működését a saját szempontjai szerint „alapvetően jó”-nak minősíteni, mint tette ezt (egy egykori fül- és szemtanú közlése szerint) egy bizonyos Szigeti Péter a Ráday-kollégiumban 1989-ben. Ugye, kihallható ebből a bármilyen cselekmény felelőssége alól feloldozást nyújtó „alapvetően” és „mindazok ellenére” „jó”; a „kivételes” vagy netalán ismétlődésében is „egyszeri” „túlkapás” formulázása? Eszerint bármiféle kritikával szemben, a „mindezek ellenére” és az „efemer esendőség” jegyében születő megfogalmazásokra lehet hivatkozni, és így saját, formális és atlanti forrásvidékű jogállamiságunk is lehet „alapvetően jó” (Schiffer András megvilágítása szerint), mert a gondolatmenetbe eleve beépül egy lényegét tekintve apologetikus érvelés.

Az alapprobléma viszont éppen az, hogy modellszerű társadalmi megoldások a konkrét politikai közösséget nem automatikusan üdvözítik, hiszen ez utóbbinak lehetnek a társadalmi modell - „szocializmus” vagy „jogállam” - szempontjából nem értékelt vagy egyenesen irrelevánssá nyilvánított egyéb szempontjai is (mint a személyes méltóság, a politikai egzisztencia, avagy a közösségi gyarapodás). Vagyis ahhoz, hogy ítéletet mondhassunk, szükségképpen a rendszer önmagyarázatán kívüli nézőpontot kell keresnünk. Ez adott esetben lehet a közösség biológiai, szellemi és/vagy erkölcsi prokreációja, az alkotmány célhoz kötöttsége és így tovább. A perspektíva, amiben így történetesen jogállamiságunk értékeltetik, nem jogi perspektíva, de attól még sem emberként, sem gondolkodóként nem mondhatunk le egy ilyen nézőpontról, akárki is követelné a lemondást róla.

Mert perspektíva híján a szakmai (hivatásrendi) vakság, a morális érvelésű fanatizmus a közösség tökéletes oboedientiáját, vagyis feltétlen engedelmességét kényszerítheti ki. Márpedig, ha a jogállam egyetlen szempontra redukált minimalista követelményrendszere e jogállamiságot egyedül üdvözítő megoldássá emeli, úgy a jogrendjének hatóereje alatt élő állampolgárnak teljes jóhiszeműséggel, úgyszólván öngyilkos naivitással, feltétel nélküli jogkövetéssel kell viszonyulnia a hatósági jogsértéshez is! Miközben tudhatjuk, hogy a személyt még az abszolút monarchia isteni származtatású hatalomelmélete sem tette annyira védtelenné, autonómiáját és ellenállási jogát annyira kérdésessé - mint mai jogállamiságunk.

Rule of law pedig legelőször is ott van, ahol már eleve konszenzusképes a közösség. Mint tudjuk, még a mindent diskurzusra visszavezető liberalizmusok sem alkalmasak arra, hogy megválaszolják a politikai közösség mibenlétét, eredetét és körvonalait - még a neves amerikai teoretikus, John Rawls szerint sem. Éppen így nem viselheti a közösségépítésnek nem rá méretezett terhét a „jogállam” sem. A politikai közösség megalapozása várat magára; és mi magunk vagyunk azok, akik mindezt várják és elhozhatják - senki más.

Gondolatilag „minden világok legjobbika” az a világ (világmagyarázat), amely kérlelhetetlenül intakt, mert csakis saját inherens szempontrendszerét érzékeli. Márpedig e „minden világok legjobbika” bizonyul a legsüketebbnek a közösségek, tradíciók és plurális érvelések iránt; így aligha lehet ez más, mint „egy még vakabb örök cethal”.

De megállhatunk-e itt a kérdezésben, és nem hangzik-e föl az olvasóban (esetünkben Varga Csaba könyvének olvasójában) az eredeti felszólítás? Ha ugyanis a nemzet gyarapodását, mint létezése értelmét történetesen mégsem szolgálja egy felhatalmazásunk nélküli és erkölcsi igényeinket figyelmen kívül hagyó alkotmányosság, akkor milyen erő vagy fegyelem késztethet arra, hogy elfogadjuk ezt az alkotmányosságot? Miért ejtse túszul jövőnket, miért akadályozza meg jobbító szándékú és hatékony cselekvésünket? Miért érezzük magunkra kötelezőnek azt a megegyezést, amely még 1990-ben az életet és az emberi méltóságot semmibe vevő egykori állampárt és a társadalom felhatalmazása nélküli ellenzék között köttetett?

Szinte már halljuk is az apologéták ellenvetését: voltak és vannak szabad választások, voltak és vannak parlamentáris jegyeket mutató intézményeink, a kormány (bármely kormány) „a helyén van”; s vannak ugyan még „gyermekbetegségek”, de összességében berendezkedésünk legitim.

Csakhogy ha valami legitim, úgy annak legalább két konstitutív elemmel kell rendelkeznie: igazolhatónak kell lennie, és tekintéllyel kell bírnia. Az igazolás a közület belső ideológiája, amelynek a tényleges működés által kell megfelelnie. Jogállamunk itt nem teljesít, mert merő provincializmusból nem számol el a nem jogállami előzménnyel, „gyermekbetegségeként” pedig nem biztosít alapvető politikai jogokat. A tekintély kritériuma pedig az, hogy a politikai intézmények a társadalmi várakozásoknak megfelelően funkcionálnak-e - s ez ismét jogon, jogállamiságon túli szempont. Márpedig itt a politikai közösség szimbolikus és szervesülő alapításának elmaradása, „civilizációs”, „demográfiai” és „gazdasági” nyomorunk létezésével cáfolja az 1990-es átmenet berendezkedésének tekintélyét. Ha a várakozásokkal szemben a jogállam közönyös, ez olyan politikai destabilizációs spirálba lökheti a társadalmat, amelynek kimenetele azzal fenyeget, hogy az helyesli egy autoriter megoldás ígéretét.

A Nyugatról Rule of Law vagy Rechtsstaatlichkeit gyanánt hozott eszmények közvetlenül kötődnek az ott ismert, adott társadalmi megoldásokhoz. A nyugati társadalmak kohéziója és a stratégiai gondolkodása okán ott nem kell a nemzetépítés (újrakezdés és alapozás) terhét cipelniök. Ugyanez a jog nálunk a „győztesek”, az egykori elnyomók átmentett előnyeit védi - de nem védi meg velük szemben a többieket, és magát a „jogállamot”.

Ahogy Varga Csaba e művében írja: „Nem azt tanultuk-e már kora gyermekségünkben, hogy a villám villámként, a tél télként, a sakál sakálként viselkedik, mivel ilyennek teremtetett vagy ilyenné fejlődött? S nem pontosan azért kell meggyőzetnünk erről, hogy felnőtté válva majd élethelyzeteket kezelni, és így védekezni is megtanulhassunk?”

Ebből pedig vagy az következik, mondja Varga Csaba, hogy kiüresített és eredeti lehetőségeitől megfosztott jogállamiságunkon annak saját szabályai szerint kérjük számon meta-jogállami igényünket - ami a jogállam lezáruló fogalmával szemben eleve vesztes stratégia. Vagy pedig közösséget kell építenünk, saját tapasztalatainkon okulva, általunk is vállalt, történelmileg hasonló helyzetben már követhetőnek bizonyult eszmények szerint - ha még van annyi bátorság és intellektuális erő ebben az amorfnak és dezorientáltnak érzett közegben, ami - minden idegenségérzetünk ellenére - mi magunk vagyunk.

(Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Pomáz, 2007. Kráter Kiadó)



« vissza