Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Összetartozó világok - Értékrend a rendszerváltozás után - Beszélgetés Balog Zoltánnal

Először a lelkészt, és nem a politikust kérdezem - a politikába úgyis menthetetlenül bele fogunk gabalyodni. Szent Pál mondta, hogy „legyetek szentek”. De mit jelent a szentség egy olyan világban, ahol egyre képtelenebbnek tűnik az az igény, hogy az ember tudjon lemondani, tudjon áldozatot hozni, a maga jogát követelő anyagi lénye fölé tudjon emelkedni? Mit mondhat erre egy olyan ember, aki a korszellemmel szembeszegülve hisz metafizikai értékekben? Mit jelent egyáltalán a hit a mai kor emberének?

Azt gondolom, hogy ez a korszellem, amit itt vázol, nagy terhet jelent számunkra, merthogy nem tudunk úgy érvelni, ahogyan négyszáz évvel ezelőtt érveltünk, illetve tudunk, csak ilyen módon egyre kevesebben értik. Viszont ezzel a teherrel együtt kínál egy lehetőséget is: meg kell próbálnunk a mai - mondjuk így, hogy a posztmodern - ember helyzetéből kiindulva megközelíteni azt a jelenséget, amire valaha azt mondták, az élet megszentelése, életszentség. És akkor látnunk kell, hogy a mai ember is ismeri, ha legtöbbször inkább romboló formában is azt a fajta szenvedélyt (nem véletlen, hogy a szenvedélybetegségeknek vagy a szenvedélyeknek a betegséggé válása az éppen 20-21. századi jelenség!), hogy tömegméretekben válnak függővé az emberek valami olyasmitől az életükben, ami ha megfelelő arányban van jelen, akkor még egészséges is lehet, de ha túlburjánzik, abszolút uralja őket és beborítja az egész életüket, akkor minden mással szemben relatívvá teszi a viszonyukat. Ebből a negatívumból kiindulva lehet közelíteni a szentség fogalmához.

A szentség azt jelenti, hogy az ember el van különítve - egyébként a szónak ez az etimológiája -, amikor az emberek elkezdik „használatba venni” Isten nevét, akkor „megszentelik”. Ha pedig ez az isteni hatalom, mely nem része ennek a világnak, ugyanakkor teremtője, bejelenti rád az igényét, és azt mondja, hogy most szenteld magad annak a célnak, annak az ügynek, annak a dolognak, amit eléd adok, mint a te életednek a feladatát, az életednek a programját, akkor mi különítjük el, szenteljük oda magunkat. Az ezzel való szembesülés, ennek az elfogadása, vállalása jelenti azt, hogy az ember megszenteli az életét, vagy megpróbál szent életet élni. Fontos a morális tökéletességre való törekvés, de ez csak következmény, de nem a kiindulópont. A kiindulópont az, hogy annak az ügynek, ami az én életem ügye, ami rám van bízva, annak szenteljem magamat, és ebből következik a lemondás - és a meggazdagodás: olyan értékek elnyerése, amit az ember egyébként nem kapna meg.

Például, hogy amikor mondjuk egy alkoholfüggő ember, akinek eddig a pohár volt az élete középpontjában, ennek hátat fordít, és most egy olyan ügy kerülhet ennek a helyére: az Isten és az ember szolgálata, ami szintén szenvedély. Ez a szenvedélyes szolgálat szabaddá teszi őt mindenfajta más dologgal szemben, amelyek eddig fogságba ejtették. Én azt gondolom, és láttam, tapasztaltam is már ilyet, hogy ma is van esélye ennek a megtörténtének.

Ez elsősorban erkölcsfilozófiai és teológiai értelemben igaz feltétlenül. De azok az értékek, amelyeket a szentség fogalmához sorolunk, és amelyeknek szép példáit láthatjuk a 20. századi gondolkodásban egy Albert Schweitzer, egy Gandhi, egy Batthyány-Strattman László, Teréz anya példájában, azok tehát nemcsak a szentté avatott „szentek”, hanem példaként tekintett emberi életek, életutak mintáján is, mutatják, hogy itt valami másról is szó van. Nemcsak érzésekről, nemcsak erkölcsről, hanem nagyon praktikus dolgokról is, mert a ma embere számára az, ami a keresztény-
keresztyén erkölcsiség tartalma, az nagyon lecsupaszítva akár hosszú távú életben maradási stratégia lehet. Mértékkel élni a fogyó javakkal, megerősíteni a szolidaritás ösztönét, kerülni az erőszakot: e vonások erősítése nélkül a mai csillogás az ember ellen fordul - mert benne az ember a világ és önmaga ellenében akar csillogni. Azt gondolom, hogy abban, ahogyan ön egyszerre lelkész és politikus, az a mélyebb szükséglet jelenik meg, hogy a mindennapi gyakorlatban is szükség van arra, hogy az ember direkt módon is megpróbáljon tenni valamit a jövőért. És nemcsak a saját üdvére, hanem hétköznapi életösztönétől hajtva is.

Valóban, végül is ezt a két dolgot úgy lehet kötni egymáshoz, hogy természetesen, ha valaki egy ügynek szenteli magát, amit egyszerre tekint a sajátjának és az Istenének, akkor ez az ügy őt ugyan szelektálja, kiválasztja, elkülöníti erre a feladatra, és egy csomó lemondást, egy csomó dologtól való elfordulást jelent, ugyanakkor ez az ügy mindig valahol a teremtett világnak a javára, a megmentésére szolgál.

Tehát az az Isten, aki bennünket elkülönít, vagy elhív egy feladatra, ezt a feladatot természetesen a teremtett világ érdekében adja nekünk. Egyúttal vissza is küld arra a harcmezőre, ahol a teremtett világ tönkretétele folyik. Amit környezetpusztításnak látunk, az a ma uralkodó világkép logikus következménye, és száz vagy akár ötven évvel ezelőtt is elképzelhetetlen mértékűvé vált a rombolás. Tehát mire másra vonatkozhatna a küldetésünk, mint arra, hogy ezen a harcmezőn, ebben a világban cselekedjünk, hiszen az Isten dolgától semmi sem idegen. Így minden dolog kapcsolatba kerülhet azzal az üggyel, amit ő ránk bízott, és ez a teremtés hajnala óta ugyanaz: őrizzétek a földet és gondoskodjatok róla, vigyázzatok rá és tegyétek termékennyé, és használjátok az ember javára. Tehát ennek a programnak az aktuális, 21. századi változatát kell folytatnunk, bárhol vagyunk a világban, bármilyen speciális feladatot kaptunk.

Úgy érzem, hogy ennek a szempontnak a közéleti képviselete az, amit én felismertem, mint a saját feladatomat. Bár magam választottam, mégis, tudom, hogy ki lettem rá választva, anélkül hogy én ezt valami gőgösen elfoglalt magaslatnak tekinteném, mert természetesen nem az, hanem egy elvállalt feladat.

Mondhatjuk tehát azt, hogy amikor a mai világ ijesztő anyagiasságát fájlaljuk, akkor nemcsak az isteni törvények megsértése a gondunk, hanem azt is aggódva látjuk, hogy az emberiség e bűnszövetkezetben és folytatólagosan elkövetett cselekménnyel még az anyag, az anyagi világ törvényeire sincs tekintettel?

Így van, és ebben a felelősség kérdése is megjelenik. Ha nincs kivel szemben felelősséget vállalnom, ha nincs gazdája a világnak, aki túl van az anyagon, a fizikai érzékelhető világon, aki nem materiális, hanem metafizikus, akkor a felelősség is relatív dolog lesz. A „majd én eldöntöm, hogy mi a mérce” tételből az következik, hogy azt a továbbiakban pillanatnyi érdekem szerint, folyamatosan változtatom. És ha még annak sem tudok megfelelni, akkor ismét lejjebb rakom tizenöt centiméterrel. Miért is ne? Hogyha megszavazza a többség, akkor ez elfogadható.

Aki csak az anyagot tekinti egyedül adottnak, és az a kiindulópontja, az az erkölcsi dolgokat szükségszerűen relativizálja, és tagadja egyfajta abszolút igazság létét, amiből levezethető lenne mindennapi cselekvéseinek a minősége.

Ezzel eljutottunk a felelősséghez és a mindennapokhoz. A politikának ma az a legfőbb, mindennapi gondja, hogy ne törődjön a mindennapokkal. Egy furcsa bújócska tanúi vagyunk a hatalmi játszmákban, melynek során a valóság leváltására irányuló törekvéseket szemlélhetünk. A valóságtól való megszabadulásra a hatalom játékosainak a felelősség elhárításához van szükségük, mert felelőssége súlyára a valóság látványa döbbenti rá az embert. Ezzel összefüggésben is kérdem: a politika világába merülésre az időtlen szempontok vagy a valósággal való közvetlen szembenézés, a metafizikai távlatok nélkül is botrányosnak minősíthető jelenségek miatti felháborodás késztette?

Tudatosan nem szeretném magamat megkülönböztetni senkitől, aki erkölcsös módon próbál a politikában szerepet vállalni, de úgy gondolom, hogy minden ember számára természetesnek és kötelességszerűnek kell lenni, hogy valamifajta magasabb rendű szempont alapján tekintse a létét ott, ahol van. Tehát ne egyszerűen a kenyérkeresetről szóljon a dolog meg a karrierről. Nem akarok álszent lenni, ezek is természetes szempontok, de úgy gondolom: kell, hogy legyen egy magasabb rendű szempontrendszer is. Nem elég az, hogy csak minél több pénzt keressünk, minél magasabbra jussunk a ranglétrán: ha az ember olyan szerepbe kerül, amelyben mások sorsát befolyásolja, az már szolgálat, és ezért felelősséget kell vállalnia ezek előtt az emberek és a transzcendens megbízó előtt is. Én ebben nem szeretnék különbözni másoktól, sokkal inkább másoktól is elvárom azt, hogy beillesszék egy magasabb rendű szempontrendszerbe azt, amit csinálnak.

A magam választásában nem hivatkozom küldetésre, úgy, hogy ebből valamifajta „előjogokat” akarnék levezetni. Nem használom érvnek, hogy azért kezdtem közéleti cselekvésbe, mert van bennem valami szent tűz, amivel szolgálni kell és misszionálni, hirdetni és tanúságot tenni. Úgy érzem, hogy vannak dolgok, amiket egymástól meg kell különböztetnünk, de nem szabad szétszakítani. A keresztény élet és a közéleti felelősség ilyen dolgok, meg kell különböztetnünk egymástól őket, ahogy az egyházat és az államot, a kereszténységet és a politikát, de elválasztani, szembefordítani nem szabad őket, mert akkor szétesik valami, ami bár nem ugyanaz, de összetartozik. Engem ez az összetartozás-dolog, ennek bizonyítása motivál leginkább. Ezért nem akartam soha elhagyni - még ha egyházi törvényeink nehézzé teszik is - az egyházi szolgálatot. Ki akartam fejezni, hogy mindig jelen kell lenni az egyháznak a világban, jelen kell lenni azoknak a realitásoknak, amiket a falakon kívüli világ képvisel a maga bajaival, szenvedéseivel, kérdéseivel, nyomorúságával, adott esetben sikereivel.

És, ahogyan Berger mondja, „a politika gyalulatlan deszkáin” is meg kell jelenniük azoknak a magasabb rendű szempontoknak, amelyeket nagyon nehéz mindennapi cselekvésre lefordítani, hogy egy törvény ügyében miként érvényesül az, amit mi magasabb rendű szempontnak tekintünk. De a napi tülekedésben, küzdelmekben, ha az egészre újra és újra ránézünk, akkor a mindennapi apró lépéseinkről is kiderül, hogy milyen irányba mutatnak. Tehát ami engem valójában motivál, az a küldetésen meg a nyomorúság láttán túl az, hogy ezeknek a világoknak az összetartozásáról beszéljek, mert úgy látom, hogy a posztmodern világnak az egyik legnagyobb veszélye, hogy nem figyel a sokszor hamisan szembeállított ősi kettősségre, amelyben a lélek és a test összetartozik.

A posztmodern társadalmaknak az egyik legnagyobb veszélye és betegsége, hogy zárványokra szakadoznak szét, zugokra, olyan külön kis életvilágokra, amelyek elszakadnak egymástól. És nincs közös nyilvánosság, ahol együtt tudjuk megjeleníteni a gondjainkat, megkeresni a válaszokat és a megoldásokat. Amikor a valóság szétszakad mikrovilágokra, a hatalmat gyakorlók sokkal könnyebben tudják manipulálni az egészet.

Úgy látom, Magyarországon - nyilván a Kádár-rendszer által előkészítve - pontosan e kérdésben folyik a harc. Azok a világok, amelyek a diktatúra világában a második és harmadik nyilvánosságban jeleníthették meg magukat, a rendszerváltás idején felemelhették, kidughatták a fejüket. Ha ezek nem tudnak összekapcsolódni, közösen gondolkodni a nemzet jövőjéről, akkor továbbra is manipulálni fogják őket. (Egyébként ugyanazok, akik már a Kádár-rendszerben is abban a helyzetben voltak, hogy a titkosszolgálataik, meg minden más módon több tudásuk volt arról, hogy ebben az országban hol működnek önálló autonóm kommunikációval és értékrenddel rendelkező közösségek, mint azoknak, akik egyébként ilyen közösségekben, a mikrovilágokban léteztek.)

Mostani szerepe a parlament emberi jogi bizottsága élén tulajdonképpen kínálja a lehetőséget arra, hogy ezeket az értékeket és a mindennapi életet összekapcsolja. De azt is lehet erre mondani, hogy sajnos kínálja, mert igazán az lenne a jó, ha kevesebb feladata lenne. Annyival mindenképpen, hogy nem kellene egy, 1990 után már-már elképzelhetetlennek tűnő eseménysorozattal, a 2006 őszén végbement jogsértésekkel foglalkozni. Mit tenne akkor, ha nem ezzel az emberi jogi válsággal kellene kényszerűen foglalkoznia?

A feleségem is fölvetette ezt a kérdést, amikor 2006. október 25-én hazamentem, és azt mondtam, hogy megvan a feladatom. Azt kérdezte, hogy muszáj neked éppen most az emberi jogi bizottság elnökének lenni? Természetesen csak azt mondhattam, hogy - talán az előzőekből is érthető - bizony, muszáj. Számomra az, ami a forradalom ötvenedik évfordulóján történt, egy olyan „negatív fénycsóva”, ami rávilágít arra, hogy milyen sérülékeny is a mi demokráciánk, jogállamiságunk.

Kicsiben olyasmi ez, mint amit az Egyesült Államoknak, illetve a nyugati világnak a 2001. szeptember 11. jelentett?

A magyar élet szempontjából feltétlenül. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy nem vagyunk képesek az erőszak áldozatainak, elszenvedőinek megvédésére, az elkövetők megtalálására, a mindennapi életünk biztonságának megóvására, az emberi jogok feltétel nélküli érvényesítésére, biztosítására. Pedig azt hittük, hogy azért e kérdésben már nagyjából rendben vagyunk. És hirtelen kiderült, hogy erről szó sincs.

Amikor az emberi jogi bizottság elnöke lettem, egyébként is azt gondoltam, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás kezdete után (a végét még nem látjuk ennek a dolognak) nagyon fontos lenne valahogy rádöbbenteni a közösségeinket ennek a kérdésnek a fontosságára.

Ezúttal elsősorban a magam politikai közösségeire gondolok, hogy próbáljuk úgy megfogalmazni a gondjainkat, helyzetünket, mindennapi bajainkat, adott esetben egy úgynevezett egészségügyi reformmal kapcsolatos ellenállásunkat vagy éppen a Benes-dekrétumok ügyében való felháborodásunkat, hogy ne kizárólag a magyar szenvedéstörténet részeként jelenjen meg, hanem olyan egyetemes szempontokra épüljön, amely mélyen átérzett igazunkat a világ minden hasonló elvek alapján gondolkozó közegében érthetővé és megérthetővé teszi. És az emberi jogok nyelve a 21. század nyelve, ezzel lehet majd kommunikálni, ezzel lehet majd számon kérni, ezzel lehet majd érdekeket érvényesíteni. Eza fajta emberi jogi megközelítés, ez a fajta emberi jogon alapuló kultúra, érzékenység nálunk sajnos nem elég fejlett. Miközben persze nem vehetünk át kritikátlanul mindent, amit emberi jogok címén el akarnak adni nekünk. Hogy a Kádár-rendszerben ez miért nem tudott kifejlődni, az nem kérdés, de az, hogy az elmúlt tizenhét évben miért nem fejlődött ki, az már igen. Ebben a gondolatkörben, tehát a politikai kultúrának ebben az irányban való fejlesztésében láttam volna egyébként a legfontosabb feladatomat. Emellett pedig egy másik rendkívül súlyos kérdéssel akartam kiemelten foglalkozni, és erről nem is fogok lemondani, a magyarországi roma társadalom, a cigány-magyar együttélés kérdéseivel. Úgy gondolom, hogy ezen a területen lesz majd elsősorban feladatom.

1998 és 2002 között az akkori kormány, illetve kormányfő egyházpolitikai főtanácsadója volt. E munkája során sokat kellett foglalkoznia azzal, hogy maga az egyházi intézményrendszer miként szolgálhatja azokat a célokat, amelyekről az előbb szó esett? Hogy látja ezt a helyzetet most? Miként változott maguknak az egyházaknak a helyzete nemcsak a politika, hanem a magyar társadalom természetes önmozgása által? Milyen mértékben rombolta az egyházak szerepét az egységesítő nyomás, amely - mintegy mellékesen - a globalizáció egyik legszembeötlőbb jellemzője?

A legjobb hírem ezen a téren az, hogy a küzdelem még nem dőlt el. A küzdelmet úgy írnám le, hogy azok a Magyarországon ma még autonóm módon létező közösségek, amelyek értékrendje a hagyományos, keresztény értékeken alapuló életvitelt, életformát jelenti, ma is működnek. Tehát ebben a nagy, a tömegmédia által támogatott folyamatban ezek a kisközösségek autonóm módon ellenállnak. Tagjaik nem érzik magukat szerencsétlennek vagy vesztesnek, hanem megőrzik azt a boldogságérzetet, amely nem a fogyasztáson, hanem az egymással és a transzcendenssel való összetartozás pozitív élményén alapul. Nem látok Magyarországon egy olyan erős civil társadalmat, amelyik pótolni tudná az egyházi közösségnek ezt a normaőrző és norma-újrateremtő, értékőrző és értékeket újrateremtő erejét. Számos helyen látni, ahogyan összejönnek azok, akikről azt gondolják a fogyasztás megtervezői, majd ők lesznek a legjobb fogyasztóalanyok (fiatal, pályakezdő házaspárok két-három-négy gyerekkel). Ők a hétvégéiket arra szánják, hogy a lelküket, a gyermekeikkel, egymással és az Úristennel való összetartozásukat ápolják. Nagyon sok ilyen élő közösség van ma Magyarországon, amelyekhez tartozva meg tudja magát őrizni az ember attól, hogy elsodorja lelkileg is ez a globalizáció.

Természetesen nem tudja magát mindentől mentesíteni, de a lelkét nem adja. És azt gondolom, hogy az a legfontosabb feladata az egyháznak, hogy ilyen módon kínáljon közösségi keretet arra, hogy ne sodorjon el bennünket ez a nagy világvihar. És nem érzem magunkat esélytelennek.

Ugyanakkor - és ezt most nem a politikus mondja - úgy gondolom, hogy bizony az egyházaknak maguknak fel kell tenniük a kérdést, mennyire alkalmasak arra, hogy működtessenek egy ilyen közösségi hálózatot. Úgy, hogy az ne csak egy rezervátum, egy zárt világ legyen, amin belül jó lenni, tehát egy oázis, hanem kifelé is vonzerőt jelentsen.

Ezért fontosak az olyan emberek, mint Teréz anya, Roger atya, a taizé-i közösség vezetője, II. János Pál vagy Martin Luther King. Számomra ezek az emberek a kereszténység megjelenítői, életpéldájuk azokra is vonzerőt gyakorol, akiknek egyébként a hit világához semmi közük nincs, és nem is akarják, hogy közük legyen. Egy Teréz anyára ők is figyelnek, látják, hogy így is lehet élni. Ha fölteszik a kérdést, vajon miért, és hogy van ez, hogy ez történhetett, akkor máris megmozdult bennük valami. Tehát vonzónak kell lenni kifelé is, igazi meghívásnak kell lenni azok számára is, akik neveltetésük, vagy ki tudja, milyen körülmények miatt egyáltalán nem részesülhettek eddig ebből a kínálatból, ebből az ajándékból.

Ez a legfontosabb feladat, és itt jön el a kérdésnek a második fele: bármilyen államnak, ha a kormányban csak ateisták vannak is, kutya kötelessége ezeknek a szervezeti közösségi kereteknek a fenntartását és megőrzését támogatni. Mert itt termelődik újra, itt erősödik meg újra és újra az az értékvilág, ami nélkül egy állam nem létezhet. Mert az állam maga az állampolgáraival szemben ideológiailag természetesen semleges, de ha az állam polgárainak nincs értéktudata, akkor az az állam tönkre fog menni. Én ilyen alapon nézek mindenfajta állami egyházpolitikát. Vagyis: támogatja vagy akadályozza-e ezeknek a közösségeknek az életképességét, értékrendjének a gyakorlását adott esetben a betegápolásban, adott esetben az oktatásban stb. Mert ők az államnak végeznek hasznos munkát. Akkor is, ha az állam nem akar keresztény lenni úgy, mint állam.

A támogatás mechanizmusainak automatikusan kellene működniük, nem egyedi, szubjektív döntések alapján, és főként nem úgy, hogy ha jól viselkedik az egyház, kap, ha nem viselkedik jól, akkor nem kap.

Ezzel szemben jóformán nincs nap, amikor el ne hangozna, hogy az egyház ne politizáljon. De vajon a politika miért, hogyan, mennyit, milyen céllal, milyen hátsó gondolatokkal foglalkozik az egyházakkal? És mennyit tud abból, amit az egyházakról tudni kell? A mindennapokban úgy látszik, hogy az egyházak többet tudnak a politikáról, mint megfordítva...

Bizonyos politikai csoportok részéről nagyon erős Magyarországon ma az a törekvés, hogy minden civil erőt (ebből a szempontból az egyház is ilyen, még ha nem is egyszerűen csak a civil társadalom része, hanem azért tőle megkülönböztetendő önálló, sui generis létező erő) bekerítsenek és kisajátítsanak, és ezzel lehetetlenné tegyék, hogy beleszóljanak a közügyekbe, hogy megzavarják köreiket, hogy olyan szempontokat és olyan értékeket képviseljenek, amelyeket ők nem akarnak figyelembe venni. Ezt nagyon súlyos dolognak tartom, mert az ilyenfajta politikusok nem is tudnak másként nézni az egyházi közösségekre, mint politikai ellenfélre, pacifikálandó civil tényezőre. Másrészt persze az sem helyes, ha a „transzcendens tekintélyt” be akarják fogni a szekerük elé. Az egyház nem helyettesítheti azt a szaktudást és erkölcsiséget, amit magunktól nem tudunk elérni. Kevesen látják meg az egyházakban azt a fajta mély közösségi tudatot és összetartó erőt, ami nem holnap meg holnapután, hanem közép- és hosszú távon jelenti a nemzet lelki minőségének a megőrzését.

Úgy látom, hogy a sokat emlegetett megosztottság egy mellékfrontján itt is húzódik egy törésvonal... Mit gondol, feloldható az a probléma, ami abban jelentkezik, hogy a pártpolitika kettéhasadtsága okán az egyházak az általuk képviselt értékrendből következően természetes szövetségesként meglehetős egyértelműséggel csatlakoznak az egyik oldalhoz?

Úgy tűnik, hogy semmi sem mutat ebbe az irányba. Látok ugyan a kormánypártok, különösen az MSZP részéről egyfajta igyekezetet egy olyan offenzívára, mely szerint úgymond, legalábbis propagandaszinten, rendes baloldali is lehet jó keresztény és jó keresztény is lehet rendes baloldali. Ami elvben természetesen igaz, csak éppen a mai Magyarországon ennek nem igazán látszik az igazi lehetősége. Németországban ez másképp van: ott az igazi szociáldemokraták körében éppen olyan sok jó keresztény van, mint a kereszténydemokraták körében, és ez szerintem egy helyes dolog. Más, egészséges fejlődésű országokban is így van ez. Általános értelemben Magyarországon azonban nincs így, és mindaddig nem is lesz, míg az úgynevezett baloldal (amelyik ugye, egyáltalán nem baloldali) le nem vonja a következtetéseket abból, hogy szellemi és jogfolytonos elődje, a Magyar Szocialista Munkáspárt milyen egyházpolitikát folytatott Magyarországon negyven éven keresztül.

Azt gondolom, hogy itt nagyon súlyosan kísért a múlt. Mert nem véletlen, hogy mint kiderült, a Magyar Szocialista Párt hívő tagozatának első elnöke korábban az Állami Egyházügyi Hivatal megbízásából III/III. ügynöki tevékenységet folytatott. Azért volt alkalmas a hívő tagozat vezetésére, mert alaposan megismerte ezt a világot, hiszen korábban is erre vonatkozott a munkája. Ez az eset világosan mutatja, hogy miként igyekszik ma is az úgynevezett baloldali politika csatlakozni az egyházakhoz.

Csak nem erre a speciális tudásra gondolt egykor Horn Gyula, amikor a szakértelmet kívánta kormányra juttatni? És nem erről mondta-e annak idején Csurka István, hogy a szakértelemre való hivatkozás csak bolsevista trükk?

A lényeget tekintve ez a helyzet. Az egyházpolitikát illetően így volt, így van. Annak idején némelyek úgy gondolták, hogy talán én megszerezhető vagyok a Horn-kormány számára valamilyen egyházi szakemberként, és 1994-ben fölkínáltak nekem egy ilyen lehetőséget. Megkérdeztem, hogy kikkel kéne együtt dolgoznom. Velem együtt tíz emberből állt volna a munkacsoport, közülük többen korábban az Állami Egyházügyi Hivatalban dolgoztak. Amikor erre utalva megkérdeztem a hozzám forduló illetékest, hogy mégis, hogy gondolja azt, hogy én ezekkel együtt fogok működni, azt mondta: „ne haragudj, ők értenek hozzá”.

Még mindig kísért a múltnak ez a fajta terhe. Nemcsak elsősorban személyekben, mert azok előbb-utóbb nyilván kiöregszenek, hanem mentalitásban. Amelyet az jellemez, hogy keressünk egy-két olyan kirakatfigurát, akiken keresztül ezt a propagandát finanszírozzuk és eljátsszuk: „nézzétek meg, ő baloldali, pedig püspök, meg püspökhelyettes, meg milyen jó keresztény, meg szembeszállt a saját püspökeivel, igazi katolikus, de bezzeg nem engedte a bíboros...” és a többi. A liberális baloldal meg a balliberális oldal az egyházakkal kapcsolatos politikáját tapasztalatom szerint csak ilyen akciókban tudja elképzelni. Ez az akadálya annak, hogy kialakuljon az a természetes helyzet, hogy baloldali értékrend alapján is lehet valaki jó keresztény. Ez ma Magyarországon még nem így van.

Annál is inkább, mert ha szigorúan vesszük ugye, a krisztusi tanítást, az társadalmi értelemben a mai igencsak képlékeny politikai normákra sandítva kétségkívül baloldali, mert szegénypárti volt. De ez a krisztusi baloldaliság sarkalatosan különbözik a materialista módon igazságot tenni akaró baloldaliságtól, amelynek alapvető ellentmondása éppen az, hogy az igazság nem vezethető le az anyag természetéből.

A szociális gondolkodás és felelősség nem a baloldalinak nevezett gondolkodás és politikai pártok monopóliuma! A 19. század utolsó harmadának keresztényszocializmusa kifejezetten a szociális tanítás megerősödését, képviseletét jelentette, de az I. világháború utáni bomlás és forradalmi hullám nyomán ez a vonulat nem erősödött meg, sőt háttérbe szorult. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy még a magyarországi szociáldemokrata mozgalomnak is volt egy olyan áramlata, amelyik keresztény módon gondolkodott és nemzeti értelemben is elkötelezett volt. Egészen addig hitelesen működött, amíg a kommunista párt föl nem számolta magát a szociáldemokráciát. De Nyugat-Európában az ilyen módon gondolkodó politikának jelentős sikerei vannak, pl. Bajorországban. Nem véletlenül hívják keresztényszocialistának a CSU-t, és nem véletlen az, amit Stoiber mindig elmond a nagygyűléseiken, hogy ők a kisemberek pártja. Tehát a bérből, fizetésből élő, az adott közegben kifejezetten alacsony átlagjövedelmű emberek azok, akik a CSU-ban látják a politikai képviseletüket.

A vallás üldözése, a hitélet korlátozása ellenére a hétköznapi életben talán az általános szegénység miatt, az emberek reflexeiben, értékrendjében a kereszténység értékrendje kevésbé sérült, mint a mai, fogyasztáscentrikus világban. Milyen feladatokat ró ez a mindennapi életünkre és a politika gondolkodásmódjára vonatkozóan?

Egyszerűen talán azt lehetne mondani, azt hiszem, egy gyóntatóatya mondott ilyet, hogy manapság az ördögnek nagyon csinos az ábrázatja. Ez az ábrázat a Kádár-rendszerben nem volt talán annyira csinos, és egyértelműbb volt, hogy kik az „ők”, meg kik vagyunk a „mi”. Világosabban volt látható, hogy mi az, amivel nem lehet egyetérteni, ha keresztények akarunk maradni. Ma ez sokkal áttételesebb, bonyolultabb, ezért sokkal veszélyesebb.

Ez az átláthatatlanság nyilvánul meg abban, ahogy a kísértés először ártatlannak tetsző, pozitívnak ható formában, a fogyasztással ejti meg az embert. Nem az ideológia és nem a hatalmi önkény korlátozza az embert abban, hogy boldog legyen, hanem a fogyasztási javak iránti mesterségesen jól gerjeszthető vágy, amely megakadályozza, hogy az elégedett legyen, és nagyon könnyen manipulálja az emberek lelkét. Afogyasztás öröme nagyon nagy kísértés, rövid távon nem tűnik fenyegetőnek, de idővel megmérgezi az ember lelkét, mert elfelejteti vele, hogy amit meg akar szerezni, az végeredményben csak eszköz. Elfelejti eredeti célját, és saját eszközeinek uralma alá kerül.

Ezért örülök, hogy kezd újra divatba jönni például a böjt (amit ne keverjünk össze a fogyókúrával, még csak az éhségsztrájkkal se), vagyis annak elfogadása, hogy az életünknek kell lenni olyan szakaszainak, amikor lemondunk valamiről. Nem azért, hogy bebizonyítsuk, hogy mi milyen teljesítményekre vagyunk képesek, hanem mert belátható, hogy a túlfogyasztás egészségtelen, elnehezíti az embert. Ebben az összefüggésben ezt senki sem tagadja, jóval kevesebben gondolnak viszont arra, hogy nemcsak a testnek tesz jót a táplálkozás korlátozása, hanem a léleknek is szüksége lenne ilyen tisztító kúrákra. Ezek által lehetünk figyelmesebbek a lényeges dolgokra, ilyenkor hántjuk le az emberi egzisztenciáról mindazt a másodlagos dolgot, ami nélkül nyugodtan lehet létezni, és esélyünk nyílik arra, hogy meglássuk a lényeget az életünkben, annak az igazi közepét.

És szerintem előbb-utóbb eljön az ideje annak (mint ahogy a nyugati társadalmakban is eljött az ideje a csömörnek), amikor nem a pénz hiánya, hanem a tudatos megfontolás okán mondunk le a ránk tukmált, tetszetős, de már fölösleges javakról. A hatvanas évek alternatív mozgalmai végül is ezt jelentették: a kérdést, hogy csak ennyi lenne az élet? Álljunk meg. Akkor jött egy olyan generáció, amelyik azt mondta, hogy ezt mi így nem akarjuk. Hogy aztán hol keresi a kiutat, az egy másik kérdés. De sokfelé már látom a jeleit annak, hogy születőben van egy ilyesfajta proteszthangulat. Ami egyházközségünk ifjúsági köreiben, újgazdag gyerekek kifejezéstelen tekintetében egyszer csak felcsillan valami, és rájönnek, hogy nemcsak az poén, hogy ha nyolcévesen van az embernek olyan mobiltelefonja, ami nekem soha nem lesz, és sofőr hoz és visz. Ráérez a közösség ízére, elmegyünk kirándulni, és nincs a közelben McDonald’s, de ezért mégsem lesz mindjárt boldogtalan. Nagyon sok múlik azon, hogy képesek vagyunk-e ilyen kritikus magatartásra nevelni a következő nemzedéket.

Sokat jár Nyugat-Európában, így jól ismeri az egyházak, a hit mai problémáit egy olyan világban, amely más történelmi utat járt be, mint amire mi kényszerültünk. Efelől nézve a mi világunkat, miben állunk rosszabbul vagy jobban?

Ott is érzékelhető a vallás nagy reneszánsza. Tehát az, hogy a vallásnak nemcsak az egyén életében, hanem a közéletben is nagy szerepe lehet. Ez az Egyesült Államokban hihetetlenül erős, azt most már Magyarországon is látjuk, hogy ezzel választásokat lehet nyerni. Nyugat-Európában is egyre jobban elgondolkoznak a hagyományos keresztények körében is azon, hogy egyrészt vannak, akik minden gátlás nélkül kiteszik a kirakatba a saját maguk meggyőződését, személyes motivációját, intim szférájuk részeit, és ebből politikai tőkét próbálnak kovácsolni, másrészt a keresztények hallgatnak saját meggyőződésükről, mert valakik ezt várják tőlük. Két példa. Az egyik, hogy úgy nyer hatalmas előnnyel a nyugat-berlini vagy a berlini polgármester, hogy kiáll az emberek elé és közli, hogy ő homoszexuális. Másfelől az UEFA meg akarja tiltani azt, hogy ha győztes gólt lő egy futballsztár, akkor utána letérdeljen és imádkozzon a futballpályán, mert ez az ő vallásos motivációjának a ráerőltetése több millió nézőre.

Vagyis vannak az emberek intim életének olyan elemei, amelyeket minden további nélkül rá lehet erőltetni másokra, és vannak olyanok, amelyeket nem. Fölöttébb sajátos dolog, hogy a vallási meggyőződés, amely kétezer éve konstruktív módon hozzájárult Európa kultúrájának és civilizációjának fölépítéséhez, sokak szemében nem kívánatos. Ez természetesen nincs így rendben, és egyre többen gondolják azt, hogy alapvető joguk kifejezni a maguk hitét a legszélesebb nyilvánosságban is. De azért Németországban sokszor több százezer résztvevővel kerülnek sorra egyházi rendezvények, amelyeken ott van a köztársasági elnök, aki evangélikusként, protestánsként kiáll az összegyűltek elé, és azt mondja, hogyha nem lennék hívő evangélikus keresztény, akkor nem tudnám az életemet sem elképzelni, sem ezt a munkát gyakorolni. Ez nagyon lényeges fejlemény.

Nem ellentmondás eközben az, hogy az Európai Unió korábbi alkotmányos szerződésének preambulumából kimaradt a keresztény gyökerekre való egyértelmű hivatkozás? Ami azért is különös, mert a kereszténység nemcsak hit, hanem kultúra is, és - ha az elvilágosiasodás jellemző is - ez a kultúra egyértelműen visszautal a maga gyökereire. Olyannyira, hogy a ma legfőbb hivatkozási alapot jelentő emberi jogok egyik legfőbb forrása éppen maga a Biblia. Ezért is nehéz megérteni az óvatoskodást.

Valóban, az emberi jogok mai megfogalmazása a keresztény hit alaptételei nélkül elképzelhetetlen. És ha egyszer egy moszlim identitású ország is bekerül majd az Európai Unióba, akkor - azt hiszem - egy moszlimot a legkevésbé sem zavar majd, ha ez benne van az alkotmányos szerződésben, mert nem tekintik ellenséges gesztusnak, ha valaki Isten segítségül hívásával kezd valamihez. Ez számukra is vállalható, sőt, ők határozottabban is vállalják, mint ahogy ezt mi tesszük.

De hogy honnan jön ez a világnézeti semlegesség? Úgy gondolom, hogy ez valami olyasminek a továbbélése, ami a 18. században megjelent, tulajdonképpen a felvilágosodásnak, annak az emancipációs mozgalomnak a folytatása, ami az egyháztól mint világi tekintélytől, adott esetben a szabad gondolkodást akadályozó tekintélytől próbálta magát függetleníteni. Voltak olyan korszakai az európai történelemnek, amikor az egyházzal szembeni emancipáció fejlődést jelentett az ember autonómiájában, de azok, akik ma ezt tartják a legfontosabb szempontnak, elfelejtik, hogy ez régen nincs így. Ma már nem az a problémája Európának, hogy vannak-e olyan hamis vagy félhamis autoritások, melyek az emberek gondolkodását és életét gúzsba kötik, hanem hogy vannak-e, megmaradnak-e azok a közösségek, amelyek megőrzik az ember természetes, ősi identitását. Tehát valami olyasmi ellen harcolnak, ami már nem ellenfél, hanem sokkal inkább szövetséges kellene hogy legyen.

Miközben azt gondolom, hogy a keresztény hit lényegét félreértették azok, akik ebből egy olyan autoriter rendszert építettek föl, aminek kötelező volt a tagjának lenni, és valami külső kényszerre váltak az emberek keresztényekké, olyan félreértés az, ugyanakkor tragikus is, ha azt gondolja valaki, hogy a kereszténység az ember önkifejezésének, önmegvalósításának útján az egyik legnagyobb veszedelem. Ebből a két félreértésből táplálkozik ez a szembenállás.

A kereszténység értékei egyetemes emberi értékek, és ezek jelentősége akkor is ugyanakkora, hogyha nincsenek benne egy preambulumban. Ám ezek az értékek mintha folyamatosan csorbulnának, és ez is megmutatkozik kihagyásukban. Nem tehát egy mondat hiányzik, hanem ezeknek az értékeknek a tudatos tisztelete és megőrzése. Ezért olyan fontos az oktatás. Ami nem egyszerűen valamilyen hittan oktatását feltételezi, hanem olyan értékeknek az elfogadtatása, melyek alapján a mi mindennapi életünk egyáltalán működtethető. Mi a helyzet ezeknek az értékeknek megjelenítésével az oktatásban?

Az értékek átadásának fontossága nagyon kevéssé jelenik meg a parlamenti vitákban, én magam egyébként mint parlamenti képviselő éppen ezért kezdeményeztem egy vitát a magyarországi etikaoktatás helyzetéről. Úgy látom, hogy egy ilyen formális ponton talán érdemes lenne vitát provokálni arról, hogy mit is tanulnak a gyermekeink az iskolákban, és hogy mennyire értékközpontú az a tanítás, ami folyik akár a humán tárgyakból, akár a természettudományos tárgyakban. Tény az, hogy ma Magyarországon az iskolák tíz százalékába van bevezetve az a tantervbe épített etikaoktatás, ami egyébként Európában az összes volt kommunista országban mindenkinek kötelező, aki nem jár hit- és erkölcstanra. Magyarország az egyetlen ország, amelyik nem illesztette be a tantervbe, még ha erre az elméleti lehetősége meg is van.

Nem akartam ebből aktuálpolitikai kérdést csinálni, nem is lenne egyszerű, ha akarnék se, hanem felvettem a kapcsolatot az etikatanárok egyesületével, az egyházak illetékes szakembereivel, és szeretnék a tavasszal egy nagy etikakonferenciát szervezni, mely arról szól, hogy mit tanulnak vagy mit nem tanulnak a mi gyerekeink az iskolában az erkölcsi készség tekintetében.

Az iskolaigazgatók a maguk lehetőségei szerint gyakran bojkottálják vagy akadályozzák a dolgot, mert nincs elég tanóra a tantervben. De ez súlyosabb kérdés annál, mint hogy ennyivel elintézzük. Amikor az a kérdés, hogy hittanórára menjen a gyerek vagy komputerszakkörre, akkor úgy gondolják, hogy nyilván a komputerszakkör fontosabb, mert az hasznosabb.

Így nehéz jó hittanórát meg jó etikaórát tartani, pedig nagyon jó tantervek és könyvek készültek, bár ezeket szinte sehol nem használják Magyarországon. Tehát ebben a dologban mindenképpen mozdulni kellene, és úgy gondolom, hogy ebben egymást kell erősítenie az egyházi oktatásnak meg az etikaoktatásnak, mert nem ők a riválisok egymással, hanem a semmi áll a másik oldalon, mint a legnagyobb ellenfél.

Mintha ez a szembenállás, tehát az etika versus semmi, jönne elő abban a kérdéskörben is, amely a legtöbb feladatot adta az emberjogi bizottságnak. A 2006-os ősz szégyenteljes eseményeire gondolok.

Sajnos így van... Ezért marad következmények nélkül, ha az államfő vagy éppen két bíró olyasmit mond, hogy az a rendőrség, amelynek alapfeladata az állampolgárok biztonságának védelme és az alkotmányosság szolgálata, a szolgálati szolidaritás jegyében bűnözőket, bűnöző rendőröket védelmez. Pedig az ő érdekük is az lenne, hogy ezeket kivessék maguk közül. Elképesztő, hogy az ügyészség részéről valaki azt mondja, hogy tudja, ki a tettes, de valahogy úgy alakul, hogy mégsem azt büntetik meg. Másfél évvel a történtek után azt gondolom, hogy nagyon sok liberális meg baloldali gondolkodó is aláírná azt a mondatot, hogy 2006. október 23-a az újkori magyar demokrácia egyik leg-traumatikusabb élménye volt. Ezért válik egy látszólag pitiáner megnyilatkozás ebben az ügyben súlyossá. Az ilyen látszólag apró dolgokra kell odafigyelnünk, hogy egyáltalán megmaradhasson valami a társadalomnak az igazságba vetett fogyatkozó hitéből. Mert teljesen jogos érzület, hogy itt mindenki sunnyog, mindenki hallgat, mindenki takargat valamit, hogy valami bűzlik, de nem tudjuk, hogy mi. És amikor egy elszólásból kiderül, mégis miről van szó, akkor lépnünk kell.

Másrészt sajnos már meg se tudunk igazán lepődni. Akárki megkérdezheti, hogy miért, a miniszterelnök nem ezt csinálja? Pontosan tudja, hogy mi történt, és nem mondja el. Pontosan tudja, hogy kik a tettesek, és nem mondja el. Miért? A rendőrfőkapitány nem ezt csinálja? Tudja, hogy kik a tettesek, és nem mondja el. Miért? Az összes parancsnok nem ezt csinálja? Tudják, hogy kik voltak, és nem mondják el. Most akkor miért pont a láncolat legvégén álló közrendőr mondja el - miközben ő is tudja, hogy annál súlyosabb a felelősség, minél följebb megyünk? Nem mentegetni akarom őket, csak azt mondom, hogy ennek az abszurd láncnak a végén van ez a dolog, amivel szembesülünk.

De ha lehet mondani a legfrissebb dolgot, valószínűleg, amikor nyomdába kerül az interjú, akkor már nem lesz olyan friss, de ez mai napi fejlemény, hogy megkapom az ombudsmannak az állásfoglalását arról, talán emlékszünk még rá, mikor 2006 őszén, október 23-a előtt, az elharapódzó tüntetések idején a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatója kiadott egy törvényi értelmezést, mely szerint aki az utcán akkor csak jelen van, amikor egy be nem jelentett tüntetés zajlik, akkor az, mint pszichikai bűnsegéd bűncselekményt követ el. Erről most az ombudsman azt mondja, hogy ez a nyilatkozat súlyosan alkotmánysértő volt három vonatkozásban is. Azért, mert egyrészt nincs joga ilyen törvényi értelmezéshez a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, ez nem az ő joga és nem az ő feladata, nem tartozik bele a hatáskörébe, másrészt félrevezető volt a nyilatkozat, és ezzel akadályozta az embereket demokratikus jogaik gyakorlásában, alkalmas volt arra, hogy megrendítse az alkotmányos intézménybe vetett hitet. Innen már csak egy apró lépés, hogy a legvadabb dolgok következzenek. Mert kialakul egy olyan társadalom-lélektani mechanizmus, hogy ha nem védenek meg azok, akiknek ez lenne a dolguk, akkor majd megvédjük magunkat mi - esetleg tőlük is. És nemcsak őrző-védő magánhadseregek jönnek létre, hanem azok, akiknek erre nem telik, akármilyen gárdát szerveznek maguknak. És nemcsak az ideológia, hanem az ilyesféle önvédelmi reflexek is ott vannak pl. a Magyar Gárdának nevezett szervezet gyors megerősödése mögött. Sajnos, az alkotmányos rend őreinek hitelvesztése, arroganciája a kétségbeesett, kiszolgáltatott polgárokat álmegoldások felé tereli.

Ha a hitelvesztés tovább folytatódik, az komoly veszélyt jelent az egész demokratikus berendezkedésre.



« vissza