Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Külföldi folyóiratokból - Gazdaság

 

Gazdasági trendek és piaci lufik


 

Eric Janszen: The Next Bubble: Priming the markets for tomorrow’s big crash. Herper’s Magazine, February 2008 (Egyesült Államok)

Az Egyesült Államokban tavaly júliusban kitört hitelpiaci válsággal kapcsolatos kezdeti félelmek beigazolódtak. A mélyrepülés nem állt meg a jelzáloghitel-piacokon. A kezdetben jól teljesítő részvénypiacot is elérte, és mára már általánossá váltak a hangok, melyek szerint az Egyesült Államok a gazdasági recesszió szélén áll. De a részvényárfolyamok a világ más részein is folyamatosan esnek, januárban a Wall Street pénzintézetei és Európa vezető befektetési bankjai rekordszintű veszteségeket voltak kénytelenek leírni, míg februárban a Nemzetközi Valutaalap 4,9 százalékról 4,1 százalékra módosította a világgazdaság növekedésének 2008-as előrejelzését. Ehhez a fejlett gazdaságok várhatóan mindössze 1,8 százalékos bővüléssel fognak hozzájárulni. Minden jel arra utal, hogy a 2001 óta prosperáló és egészségesnek hitt amerikai gazdaság és vele együtt a nyugati fejlett gazdaságok nehéz idők elé néznek; egy új gazdasági ciklusba lépnek.

Ne feledjük, a felívelés és a recesszió ciklikussága természetes velejárója a társadalmi és gazdasági fejlődésnek. Az egyes ciklushatárok közötti időintervallumok pedig folyamatosan szűkülnek. Korábban egy depresszió akár száz évre is visszavethette a gazdaságot és a piacokat, ma azonban mindez nem tart tovább öt-hét évnél. Az Egyesült Államokban pedig a szakaszhatárok az utóbbi évtizedekben jellemzően egyes piaci lufik szétrobbanásához kötődnek, mint 2000-ben a dot.com-válság, vagy 2007-ben a jelzáloghitel-piaci válság esetében. E lufik olyan piaci aberrációk, melyeket a kormányzat, a pénzügyi szektor vagy más iparágak által generált eltúlzott közösségi várakozások hizlalnak föl, és kipukkanásukat mély gazdasági depresszió követi.

Eric Janszen szerint az Egyesült Államokban az üzleti ciklusok helyett sokkal inkább a piaci lufik határozzák meg a gazdaságfejlődést. Az elmúlt évtized eseményei kitűnően példázzák mindezt. Amerika alig heverte ki a 2000-es évek legelejének informatikai válságát, annak kezelése során már megjelentek azok a tényezők, melyek az újabb hiperinfláció lehetőségét rejtették magukba. Melyek voltak ezek?

A választ először is a nemzetközi pénzügyi rendszer sajátosságaiban, a globális pénzbőségben kell keresnünk, melynek talán legnagyobb haszonélvezője az Egyesült Államok. A70-es évek elején újjáformálódó nemzetközi pénzügyi rendszerben ugyanis Amerika nagy rugalmasságot vívott ki magának monetáris politikájának alakítása terén. 1971-ben Washington felfüggesztette a dollár aranyhoz kötött árfolyamát, és inflációs politikát vezetett be. Ennek köszönhetően már jóval szabadabban finanszírozhatta az addigra csaknem 4 milliárd dollárra hízott kereskedelmi deficitjét (mely azóta már a 204 milliárd dollárt is elérte). Így az Amerikával szemben masszív kereskedelmi többletet felhalmozó partnerek mérlegüket amerikai pénzügyi eszközök vásárlásán keresztül egyenlítették ki. Azonban azáltal, hogy a hiány külföldi magán- és állami alapokból kerül finanszírozásra, egy nagyobb külföldi partner nem tudja úgy csökkenteni az általa birtokolt amerikai állampapírok készleteit, hogy a dollár árfolyama ezáltal ne esne, és így ne csökkentené fennmaradó készleteinek értékét is. Ráadásul, ha a kereskedelmi partnerek nem tartják fönn az amerikai állampapírok megfelelő szintű keresletét, azzal kellene számolniuk, hogy az Egyesült Államok importkapacitásai szűkülnek. Így egy sajátos egyensúlyi helyzet áll elő, melyen keresztül szinte korlátlan külföldi források állnak az amerikai fogyasztás finanszírozásának rendelkezésére.

E pénzbőség a hiperinfláció alapvető feltételét teremti meg azáltal, hogy képes a kínálatot folyamatosan és jelentős mértékben meghaladó fizetőképes keresletet állítani azzal szembe. Mindez persze csak lehetőség, de nem magyarázat arra, hogy egyes szektorokban a túlzott piaci várakozások miért eredményeznek oly vészesen megszaladó inflációt. Ezen - és az adott szektor bizalomra okot adó fejlődési potenciálján - alapulva egy adott tényező vagy termék iránti valódi keresletet az a tántoríthatatlan hit támasztja alá, hogy a befektetésnek nincs valódi kockázata. Például az, hogy az informatikai vállalatok mögött olyan tartós értékek állnak, melyeket bármikor magas áron lehet értékesíteni a piacon, vagy az, hogy a jelzáloghitel fedezetét képező ingatlanok értéke csakis növekedhet, miközben a jelzálog-fedezetű kölcsönök egyre szélesebb körben és egyre könnyebb feltételek mellett állnak a lakosság rendelkezésére. Ez utóbbi alapját jól példázza, hogy 2001 és 2002 között a Federal Reserve (Fed) az amerikai bankközi irányadó kamatlábat 6 százalékról 1,24 százalékra csökkentette. Ezaz alacsony kamat pedig azt jelentette, hogy egy 500000 dolláros jelzálogkölcsön havi törlesztőrészlete épp annyi volt, mint egy két évvel korábbi 250000 dolláros kölcsöné.

Persze a hiperinfláció alátámasztásához folyamatos és bőséges tőkealapot kínáló finanszírozási csatornákra is szükség van. E csatornákat azonban mind a dot.com, mind a jelzáloghitel-piaci lufi esetében a szektor specifikusan maga hívta életre. Így a kezdeti informatikai cégek tőzsdei jegyzéséből származó rekordbevételeket az arra specializálódott befektetők az ágazat újonnan alakult cégeinek felfuttatásába fektették. Majd e cégek tőzsdei jegyzésével a finanszírozás körforgása bezárult. A bevétel ismét az új IT vállalkozásokhoz áramlott. A jelzáloghitel-piacon ezzel szemben sajátos értékpapírok és befektetési eszközök jelentek meg, melyek különböző kölcsöntartozásokat összefogva bocsátottak ki, így kívánva csökkenteni az egyes lehetséges fizetési mulasztásokból származó kockázatot. A felfutás szakaszában e csatornák huzamosan széles tőkealapokat jelentenek, viszont ha a befektetői bizalom a szektorban megbomlik, és a forró tőke menekülni kezd, e finanszírozási rendszerek teljesen védtelenné válnak.

A lufi kiszakadása után az egész ágazat depresszióba kerül, de évek múltán - hosszú évek múltán - ismét helyreáll, mint ahogyan az a NASDAQ esetében is történt. Az amerikai gazdaság jelenlegi válsága azonban jóval mélyebb, mint amit a dot.com-lufi hagyott maga után. Akkor az irányadó kamatláb 6 százalékon állt, a dollár erős volt, az államháztartás többlettel bírt, az adókulcsok viszonylag magasak voltak, így a válságkezelő mechanizmusoknak - a kamatvágásoknak, a dollár leértékelésének, az állami kiadások és az adók csökkentésének - a hatása is elviselhető volt. Jelenleg viszont az irányadó kamatláb 3 százalék, a dollár évtizedes mélyponton áll, a költségvetés pedig hiányt mutat. Így nem csoda, hogy már sokan várják a következő nagy hullámot, ami kiránthatná Amerikát a vészesen közelgő depresszióból.


 

A világ a krach után


 

Az Alternatives Economiques magazin összeállítása Sandra Moatti, Christia Chavagneux és Guillaume Duval cikkei alapján (Franciaország)

A 2007 nyarán kirobbant amerikai hitelválság 2008 januárjára a világ tőzsdéit megrengető krízissé fajult, s immár globális gazdasági recesszióval fenyeget. Mi áll a válság hátterében? Egyedi eseményről, vagy vissza-visszatérő jelenségről van szó? Mik lehetnek a krach potenciális következményei, s mit tehetünk azok megelőzésére vagy orvoslására? A szerzők e kérdéseket firtatják, anélkül, hogy minden kétséget eloszlató, megnyugtató választ tudnának adni.

Az Egyesült Államokban tavaly a felszínre tört jelzáloghitel-válság hátterében rendkívül összetett, egymással összefonódó, s nemegyszer nehezen átlátható okok húzódnak meg. A válság gyökereinek megértéséhez egyes bankok azon gyakorlatából érdemes kiindulni, melyet „értékpapírosításnak” neveznek. Ennek az új keletű pénzügyi technikának az a célja, hogy a bank által nyújtott hiteleket értékpapírok kibocsátásával fedezze. A remélt előny az, hogy ezzel a bank jelentősen megnöveli rendelkezésére álló eszközeit, s a hitelügyletből származó kockázatot az értékpapírt megvásárló befektetők (befektetési alapok, nyugdíj- és biztosítási alapok, nagyvállalatok, de akár más bankok) között teríti szét. Ezáltal az „értékpapírosítás” - elméletben - a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitását növeli.

Az „értékpapírosítás” gyakorlata azonban számos strukturális anomáliát hordoz magában, melyet a pénzügyi piacok egyre átláthatatlanabb működése, valamint a különböző pénzügyi szereplők kockázatnövelő magatartása csak súlyosbított. Első helyen említendő, hogy a banki hitelek kockázatának értékpapír-kibocsátással való mérséklése felelőtlen hitelezési politika folytatására ösztönözte a bankokat, ami a „normális” (prime) ingatlanhitelek felvételéhez szükséges követelményeket teljesíteni képtelen amerikai háztartások számára nyújtott hitelek (subprime, ami egyben a mostani válság névadójává vált) expanzióját eredményezte. Másodszor, az újszerű pénzügyi eszközök bonyolultsága átláthatatlan viszonyokat teremtett, melyben a jelzáloghitelek fedezetéül szolgáló értékpapírokat jegyző befektetők általuk alig sejtett kockázatot vállaltak. Ehhez adódott a különböző hitelminősítő cégek óvatlan gyakorlata, melyek a nemegyszer az ő közreműködésükkel kialakított pénzügyi csomagokat a legmagasabb, AAA kategóriába sorolták, vagyis gyakorlatilag eltitkolták valós kockázatukat. S aztán csak olaj volt a tűzre, amikor ugyanezeket az értékpapírokat leminősítették, pánikszerű reakciókat gerjesztve.

A pénzügyi rendszer kusza csatornáin keresztül e bonyolult pénzügyi eszközök jelentős része végül a „feladónál”, azaz a bankoknál kötött ki, amelyek ezáltal két tűz közé kerültek. A kétes kinnlévőségek banki mérlegbe való bekerülése - noha az „értékpapírosítás” eredeti célja épp azok „kiszervezése” lett volna, elkerülendő a pénzfelügyeleti hatóságok szigorú szabályozását -, valamint a fizetésképtelenséget bejelentő ügyfelek sokasodása a banki tőke jelentős zsugorodását eredményezte, ami szükségszerűen a kibocsátott hitelek drasztikus visszafogását vonta maga után. A hitelforrások elapadása, azaz a rendelkezésre álló pénzmennyiség drasztikus csökkenése (likviditási válság) általános hitelválsághoz (credit crunch), majd tőzsdeválsághoz vezethet, ami végső soron általános gazdasági válsággá fajulhat. Ezért érthető, hogy a világtőzsdék 2008. január 21-i zuhanása komoly aggodalommal töltötte el a nemzeti és nemzetközi pénzügyi és gazdasági szereplőket, a pénzügyi spekulátoroktól a jegybankokig.

A tőzsdeválságok egyik legfőbb jellemzője a szereplők irracionális magatartása. A„fertőzési hatásként” vagy „hordamagatartásként” is ismert jelenség lényege, hogy egyes szereplők magatartása lavinát indít el, azaz „megfertőz" másokat, ami az árak drasztikus zuhanását, vagy éppenséggel az egekbe való emelkedését eredményezheti. Ez háztartások millióinak megtakarításait, vállalatok ezreinek befektetéseit értéktelenítheti el egyik napról a másikra: a vállalati beruházások befagyasztása, valamint a lakossági fogyasztás visszafogása pedig általános gazdasági recessziót eredményezhet. Jelenleg ezzel a veszéllyel kell szembenéznünk.

A mostani válság kétségkívül számos sajátos vonást hordoz, mégis úgy tűnik, Charles Kindeberger amerikai közgazdász a gazdasági válságokról szóló elméletének kereteibe illeszkedik. Eszerint minden az újításokra vezethető vissza, melyek különböző - reálgazdasági (a vasút a 19. században, az internet a 20. században), szabályozási (a pénzügyi tranzakciók liberalizálása az 1960-as évek óta), vagy pénzügyi - természetűek lehetnek. Az egyre bonyolultabb és egyre szofisztikáltabb pénzügyi innovációk a tranzakciókban rejlő kockázatok mérséklését szolgálják, ám maguk is számos kockázatot rejtenek. A válságok kulcseleme a hitelezés. A hitelügyletek a gazdasági és pénzügyi rendszer nélkülözhetetlen elemei, melyek az ún. „multiplikátor” hatáson keresztül jelentős mértékben megnövelik a - virtuálisan - rendelkezésre álló pénzmennyiséget, ám egyben olyan kockázatot jelentenek, mely általános válság esetén minden érintett maga alá temetésével fenyeget. Az újfajta pénzügyi eszközök nagyban hozzájárultak a hitelezés fellendüléséhez, egyben a kockázati tényezők fokozódásához. Aválság pedig előbb-utóbb kirobban, a bizalom megrendül. Az első veszteségek realizálása pánikszerű reakciót von maga után, mely a tőzsdéken az árak irracionális szintre zuhanását eredményezi, s általános gazdasági válságba torkollhat.

A hitelválság-tőzsdeválság-gazdasági válság ördögi kör, mely végső soron társadalmi válságot vonhat maga után, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság, s a részben a számlájára írható második világháború esetében. S ahol a pénzügyi-gazdasági válság társadalmi válsággal fenyeget, ott a politika beavatkozása is szükségszerű az elveszett bizalom helyreállítása érdekében. Az állami beavatkozás sokrétű lehet, a jegybanki intervenciótól kezdve a szigorúbb szabályozáson át a bajba jutott pénzintézetek részleges vagy teljes államosításáig. Az amerikai jegybank, a Fed reakciója viszonylag lanyha volt a 2007. nyári események után, a 2008-as tőzsdeválság kapcsán azonban már másnap, január 22-én szokatlanul agresszív, 0,75 pontos kamatcsökkentéssel reagált az eseményekre. Az Európai Központi Bank alig reagált az eseményekre, s úgy tűnik, a mostani körülmények között Európa számára komoly nehézséget jelent a megfelelő válaszadás, mivel a nemzeti és uniós szint közötti erőteljes és hatékony koordinációt igényel.

A válságok anatómiája a pénzügyi és gazdasági rendszer működésének számos velejáró hiányosságára hívja fel a figyelmet. Az átláthatóság hiánya, a kockázatok tényleges felmérésének lehetetlensége, a szereplők nemegyszer irracionális, pánikszerű reakciója megkérdőjelezni látszik a „láthatatlan kéz”, az önszabályozó piaci mechanizmusok s az állami beavatkozás szükségtelenségét hirdető elméletek helytállóságát. A számos leegyszerűsítő axiómára - mint a „tökéletes racionalitás”, a tökéletes piaci egyensúly stb. - épült, noha időközben sokat finomított neoliberális közgazdasági elméletek válságok esetén hasznavehetetlennek tűnnek. Valójában az állam ésszerű beavatkozása a gazdasági racionalitás és a társadalmi szükség szempontjából egyaránt igazolható.


 

Egy német bank a globális válságban


 

Christoph Schürmann, Cornelius Welp, Melanie Bergermann: Folgen der Finanzkrise sind hausgemacht; Wirtschaftswoche, 13. Februar 2008 (Németország)

A bankok, gazdasági elemzők, szakértők nagy családja egytől egyig mossa kezeit, ha a tőkepiaci válság elmélyülésének okairól esik szó, holott kétségtelen felelősségük van a válság világméretű ingadozásaiban.

Josef Ackermann, a Deutsche Bank vezérigazgatója nemrégiben ünnepelte hatvanadik születésnapját. Amellett, hogy rengeteg üdvözlőlapot kapott, melyben jókívánságaikat fejezték ki ismerősei, az igazi ajándék a bankigazgató számára a 2010-ig meghosszabbított szerződése volt a bank élén. Abank vezetői előtt tartott beszédében köszönetet mondott a sikeres munkáért, mely „egy ilyen tökéletes csapat nélkül nem jöhetett volna létre”. Ackermann-nak jó oka van az örömre, ugyanis folyó évben az előrejelzések szerint 8,4 milliárd eurós nyereséget könyvelhet el a Deutsche Bank. A legnagyobb konkurens cégeknél - mint a Merrill Lynch, a Société Générale vagy az UBS - tapasztalható milliárdos veszteségek elkerülték a német pénzintézetet. Ez nagymértékben köszönhető annak, hogy még időben felhagyott a kevésbé biztonságos amerikai jelzáloghiteleken alapuló pénzügyi termékek kereskedelmével.

A Deutsche Bank szárnyalása azonban mit sem segít az egész pénzvilágot érintő válságon, mely nyár óta mintegy 160 milliárd dolláros veszteséget okozott a pénzintézeteknek világszerte. Hogyan juthatott ez a sikerorientált ágazat idáig? A válasz egyszerű, a banki vezetők, pénzpiaci elemzők, kockázatkezelő cégek és mindenekelőtt a pénzügyi szabályozásokért felelős szervezetek mind-mind hibát hibára halmoztak világszerte. Ennek köszönhető, hogy az Egyesült Államokban helyi szinten kialakult ingatlanpiaci válság az egész világra rányomta bélyegét. Egy jellemző példa: a KPMG vizsgálta a mára a csőd szélére jutott düsseldorfi IKB bankot. A vizsgálatot a bank busásan jutalmazta, de mint utóbb kiderült, a kockázatkezelő cégek igen kétes értékpapírokat tüntettek fel pozitív színben akkor, amikor a válság már javában tartott. Ezeket a papírokat pedig a félrevezetett befektetők gyanútlanul vásárolták tovább. Warren Buffett amerikai milliárdos nem kevés iróniával így jellemezte a globális helyzetet: „azok, akik ezt a mérgező limonádét keverték, végül saját maguk ittak belőle a legtöbbet”.

Az első számú felelősök a kialakult helyzetért a bankvezetők. Bár a válságban leginkább érintett pénzintézetek, a Citigroup, az UBS, illetve a Merrill Lynch vezetői időközben lemondtak, minden egyes kijelentésükben úgy beszéltek a válságról, mintha az isteni csapásként érte volna őket, és semmi közük nem lenne hozzá. Charles Prince, a Citigroup vezetője nem volt olyan szerencsés, mint a Deutsche Bankot vezető kollégája, ugyanis nemhogy nem újították meg szerződését, de szeptemberben lemondani kényszerült. Búcsúbeszédében még a negyedik negyedév lehetséges pozitív mérlegéről beszélt, mialatt kollégái bejelentették a 18,1 milliárd dolláros rekordleértékelést a részvényeseknek. Peter Wuffli, a svájci UBS volt vezetője is hasonlóan járt. Vajon tényleg nem tudták előre, mi fog történni? Egy biztos, a felelősséget ők is másra hárították.

A felelősségben a bankvezetőkkel osztoznak a kockázatkezelő cégek. A bankok legfőbb segítőinek sikerült harmadosztályú adósok számára nyújtott hiteleket első osztályú, jól kezelhető kötelezettségekként feltüntetni. A válság gyökere Wyomingban, Ohióban, vagy bárhol máshol az Egyesült Államokban keresendő, ahol az alacsony keresetűek szintén ki akarják venni részüket az „amerikai álomból”. Ahol naponta átlagosan öt órán keresztül megy a tévé, és egyfolytában azt sugallja a reklámokon keresztül, hogy hitelből bármi megvehető. Ezek az amerikaiak átlagosan 30 ezer dollárt, vagy ennél kevesebbet keresnek évente, de az ingatlanhitelező cégek, mint a Countrywide vagy a New Century ennek ellenére adnak nekik hitelt. A kockázatot a hitel összegének felosztásával és továbbadásával csökkentik. A kockázatkezelők azonban az utóbbi években könnyelműen soroltak be az úgynevezett AAA kategóriába olyan vállalkozásokat, magánszemélyeket, akik egyébként nem kapták volna meg az áhított kölcsönt. A bankok pedig vakon hittek a jól megfizetett kockázatkezelő cégeknek, amikor pedig kiderült, hogy az elemzés nem volt tökéletes, az elemző azzal védekezett, hogy „csak nagy kockázattal lehet nagy nyereséget elérni”. A fő probléma a kockázatkezelők esetében az, hogy egyszerre értékelnek és tanácsot is adnak a bankoknak. Így általuk olyan pénzügyi csomagokat kínálnak a vevőknek, amely a leginkább megfelel nekik, de a pénzintézeteknek hosszú távon már korántsem.

Természetesen a kockázatkezelő cégek is elhárítanak minden felelősséget a válság kialakulásáért, mindazonáltal itt is hullottak fejek az elmúlt hónapokban. A Standard & Poor’s (S&P) vezetője, Kathleen Corbetz, valamint a konkurens Moody’s három topmenedzsere volt kénytelen új állás után nézni. Az új hitelnyújtási formák azért nagyon kedvezőek a bankok számára, mert azokért már nem csupán saját tőkéjükkel felelnek. Apapírokat ugyanis felosztják különböző céltársaságok között, így milliárdos kockázati tényezők tűnhetnek el. „Ezt a módszert a felügyeleti hatóságoknak sohasem lett volna szabad engedélyezniük”, mondta egy önkritikát gyakorló bankár. Itt lép be a körbe a felelősök következő csoportja, a pénzügyi műveletek szabályozásáért felelős grémiumok. Londonban, a Szent Pál-székesegyház közelében áll a Painter’s Hall, ahol az International Accounting Standards Board (IASB) ülésezik. Tizennégy tagja egytől egyig vezető bankok korábbi igazgatóiból, híres gazdasági elemzőkből kerül ki. Őket ugyanezek a bankok és gazdasági elemző cégek fizetik azért, hogy a nemzetközi pénzügyi műveletek szabályait lefektessék. Az előző bekezdésben említett - milliárdos tartozásokat a pénzügyi körforgásból kivéve, és kétes értékű vállalatoknak adva - kockázatmegosztás szabályozása is az ő, valamint amerikai testvérszervezetük, a FASB nevéhez köthető.

Felelősség tekintetében negyedik helyen állnak a gazdasági elemzők. Az ő esetükben a legjobb egy példát bemutatni. Az amerikai Enron energiakonszern hat évvel ezelőtt az akkor a világ negyedik legnagyobb gazdasági elemző cégének számító Arthur Andersen tanácsára hosszú távú szerződésekkel vezetett félre tekintélyes befektetőket a jövőre vonatkozó hamis tervekkel. Amikor kiderült, hogy a teljes terv mögött csupán levegő van, az Enron az amerikai gazdaságtörténelem legnagyobb veszteségét, 70 milliárd dolláros kárt szenvedett el, és vele együtt az Arthur Andersen is csődbe ment. Ma ugyanez a helyzet, csak globálisan. Hitelcsomagok fekszenek szétszóródva a bankoknál és más céltársaságoknál oly módon, hogy valódi piac és érték nincs mögöttük, csak egyszerű spekulációk a nem létező értékre.

Vajon ki hoz fényt a sötétségbe? A négy említett felelős csoport, a bankvezetők, kockázatkezelők, a szabályokat lefektető grémiumok, valamint a gazdasági elemzők nem akarnak, vagy nem tudnak felelni a kérdésre. A válság pedig tovább mélyül. Az amerikai Goldman Sachs bank elemzői szerint - mely bank csodálatos módon eddig csak kismértékben szenvedte meg a válság hatásait -
további veszteségek várhatók a globális ingatlanpiacon, a vállalkozói hitelek tekintetében, valamint az állami lakásépítési programok kapcsán összesen mintegy 330 milliárd dollár értékben. Az alulértékelt jelzáloghitelekből további 210 milliárdos veszteséget vár a Goldman Sachs, és ami a legsúlyosabb, mintegy 540 milliárd dollárra taksálja a bankok, biztosítási és nyugdíjpénztárak negatív szaldóját. Ha ez a becslés helytállónak bizonyul, akkor a pénzügyi szolgáltatók még csak a válság egyharmadán vannak túl.

De mi a helyzet a Deutsche Bankkal? 1300 milliárd euró szerepel a pénzintézet vagyonaként, de vajon ennek mekkora részét teszi ki a fent említett bizonytalan becsült érték? Ezt azonban sem a bank profi munkatársai, de még maga Ackermann sem tudja. Így a Deutsche Bank a közeljövőben még bekerülhet a nagy vesztesek sorába.

(Az összeállítást készítették: Böszörményi Nagy Gergely, Cserkúti Gábor, Kopp Kristóf és Lázár Gergely.)



« vissza