Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Közös felelősségünk a jogért

Esterházy János kétarcú története egyetlen példa csupán a 20. század, a második világégés és az azóta is megszakítatlanul zajló ember- és társadalomtiprások végtelen folyamából, azon tudatos gyötrelemokozásokból, amiknek nem sikerült a jog érzékenységküszöbét átlépve közösen vállalható megoldást kiküszködniök.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az elmúlt tavaszvégen Esterházy János gróf mártíromságának fél évszázados évfordulójára megrendezett megemlékezésünk meghívottjaként1 azon tűnődtem, hogy sem a kisebbségi jog, sem legújabb kori felvidéki történelmünk specialistája nem lévén, milyen gondolattal járulhatnék hozzá eszmecserénkhez. Az akkor és ott jogászoktól jogászoknak megrendezett kerekasztalon egyik régi felismerésemet kíséreltem meg továbbgondolni, ami ezen ünnepségünknek voltaképpeni tárgya, ugyanakkor azonban jogi stúdiumainknak is makacsul visszatérő gondja: mi hát voltaképpen a jog? Miben is rejlik az, ami által e nagyszerű ember, másokat tisztelő politikus, mélyen katolikus erkölcsi lény sorsa beteljesedett? Mivel vívunk akkor, amikor a jog erejével kimondott elítéltetésével egy örök igazság nevében szembefordulva egy valós megítéltetésért, abban ártatlansága és küszködésének önzetlen java evilági igazságának kimondásáért emelünk szót?

Örök kérdés a jog mibenlétének talánya. Hivatalosan jogelméletnek nevezett tárgyunkban is folyvást visszatér, és hallgatóink (különösen, ha az előadásokból sugárzó mögöttes éthosz felfejtését tankönyvük sietős átlapozásával kísérlik meg helyettesíthetni) talán összevont szemöldökkel furcsállhatják is: vajon nem a jogbölcselkedés hivatásosainak javíthatatlan öntetszelgéséről van csupán szó? Nem azért filozofálnak-e a jogról általában, netán öncéllá váltan, mert egyes különös ágazati kérdéseiben kompetenciájuk, így hát mondanivalójuk sincs? Hiszem, hogy éppenséggel: nem. Az, hogy a jog sokarcú, és az egyszerű ismerettárgyként vagy élettényként való vizsgálódás alól kisiklik, nem a jogfilozófia leleménye. Az elméleti jogi gondolkodás csupán annak értelmezésére törekszik, hogy mi is rejtőzhet e sokféleség titka mögött. Tegnapi vagy mai hallgatóink szakmai életének részévé váló minden joggyakorlatban rejtező személyes felelősségvállalás, a jogpolitikai erőfeszítések korlátozottsága, a jogváltozások indukálásának többesélyes gyakorlati kimenete és a stratégiai tervezéskor előbukkanó buktatók az ilyenkor megfogalmazódó összes nagy dilemmával együtt végső soron ugyancsak az e sokarcúságban rejlő felfejtetlenségre vezethetők vissza. Sőt, egész rendszerváltozási folyamatunk kapcsán választ követelően felvetődő komoly kérdőjeleink - a szélső pólusokat megjelenítve csupán: akár jogállami forradalom sikerének, akár a jogi hívószavaknak történő hívságos megfeleltetés kényszereinek gyakorlati kudarcát láthatjuk bőven napjainkban, tapasztalhatjuk bőrünkön egyenlegét - végső elemzésben szintén a jog enigmatikus voltát illető megértésen vagy épp félreértésen nyugszanak.

Mi is az, ami oly megdöbbentő Esterházy János sorsában? És magunk, jogászok, most miféle választ adunk erre, minő tanulságokat vonunk le történetéből? Csupán annyit, amiről naphosszat tudunk csevegni, jelesül, hogy űr tátonghat jog és erkölcs között? Bizonyára értékvállaló szándék áll minden ilyen és hasonló, saját értékén megbecsülendő megközelítés mögött,2 válaszként mégis elégtelen, hiszen kevés, önmagában félrevezető, de legalábbis félreérthető. Hiszen nem egy határozott névelővel jogként elkülönített entitásról - és még valami másról, hanem éppen magának e bizonytalan körvonalú jognak a felfogásáról, lehetséges megnyilvánulásainak sokszínűségéről, végső soron használati módjainak különféleségéről, akár egymással szembeforduló, egymást tagadó aktualizálhatóságáról van szó.

Ami az alaptörténetet3 illeti, Esterházy János a saját hazájában kisebbséggé tett magyarság politikusa volt: keresztény erkölcsi elveitől tántoríthatatlan. Okossága, gyakorlatias belátása azon eszméhez vezette, hogy kizárólag a legalitás talaján, tehát a mindenkori állam- és jogrenden belül küzdjön a saját és bármiféle kisebbségnek biztosított/biztosítható jogokért. Egy évtized múltán - a szlovákság állítólagos antifasizmusát bizonyítandó - pontosan azért ragaszthatták rá a kollaboráció bélyegét, mert utóbb átmenetinek bizonyuló ottani (s itteni) államképződményekben ugyanazt és ugyanúgy tette: meglévő adottságokon belül küzdött a sajátjaiért és a zsidóság jogfosztása ellen, minden népcsoport javaiért. Röviden tehát: adott jogállapotban szólott a jogról, mind a fennállóról s mind a meghozandóról. Ezért eshetett meg, hogy amikor a szlovákság kurzusa antifasisztára váltott, saját kisebbségellenessége reá ragasztotta önnön múltjának bélyegét. Mára mind több korrekt elemzés4 mutatja ki, hogy a háborút követő csehszlovák törvénykezés önnön jogát hazudtolta meg: annak értelmében törvényesen le nem folytatható eljárás során ítélték halálra Esterházy Jánost, olyan vádakat olvasva politikai kiállására, amelyek sem a valóságnak, sem egy jog szerint büntetendőnek ítélt tényállásszerűségnek nem feleltek meg.

Ámde, figyeljünk csak! A fentebbiek összessége mégsem más, mint az, amit mi mondunk: sokan, hittel, a szavak nyílt értelmébe vetett bizalomra építve. Mások azonban5 az elmúlt fél évszázadon átívelően mást mondanak, és ők szintén sokan vannak. Kétségbe vonhatjuk ugyan hitüket, jóhiszeműségüket, vagy kimutathatjuk mezítelen érdektől vagy rossz lelkiismerettől történő vezéreltségüket; ám ezzel mégsem kerültünk át a másik térfélre. E másik oldalról a mi szavaink változatlanul legfeljebb csupán ellenszavakként pattannak vissza; s ráadásul - saját joghatóságukról lévén szó - birtokon belül ők vannak. Ez az „ők” pedig nem más, mint immáron fél évszázadon túl terjedő intézményi és közmegértésbeli folytonosság. Ezt testesíti meg a csehszlovák, majd szlovák jogrend működése; ráadásul egy túlnyomó erejű, önnön hagyományait is erre mozgósító politikai meggyőződés áll mögötte. Bízzunk akkor talán a tőlünk is, tőlük is független nagyvilágban? Nos, szertenézve a jogvédelem, jogi garanciák és emberjogiasság mai tobzódásában, nem lelünk ellentmondásunk feloldóira, vigaszra, evilági döntnökre vagy igazságtevőre. Ha valamivel, úgy legfeljebb mellébeszéléssel, procedurális finomkodások zsákutcájába tereléssel találkozhatunk. Bármiféle magasztosságot tulajdonítsunk is az Egyesült Nemzetek Szervezetének, avagy elvi kérlelhetetlenséget az Európai Uniónak, eddig ők is6 kizárólag kibúvókat keresve és találva válaszoltak nékünk: jogilag egy immár érinthetetlen múlt lomtárába söpörték be emelkedett szavakkal azt, amiről pedig tudva tudjuk, hogy tényeiben, következményeiben egyenesen az égre kiált.

Esterházy János kétarcú története egyetlen példa csupán a 20. század, a második világégés és az azóta is megszakítatlanul zajló ember- és társadalomtiprások végtelen folyamából, azon tudatos gyötrelemokozásokból, amiknek nem sikerült a jog érzékenységküszöbét átlépve közösen vállalható megoldást kiküszködniök.7

Mi hát a jog? Az-e, amit többen mondunk annak? Vagy aminek alátámasztására a másiknál több és fennköltebb, szentként tisztelt elvre hivatkozhatunk? Vagy a tények puszta erejénél fogva az, amit adott helyen és időben rendelkezni képesek annak kiáltanak ki? Amit persze - jó, ha tudjuk - megtehetnek, ha és amennyiben ellene ugyanezen jog eszközeivel nem lehet föllépni?8

Racionalitás dönt-e hát ilyenkor, vagy valami akarásának a makacssága? Tévedhet-e itt egyáltalán bárki is, vagy éppen nem teszünk mást, mint külön célokat követve, egyenlőtlen esélyekkel, szimfóniának hazudva az egyidejűleg harsogó uniszónókat - a megértést nem is keresve elbeszélünk egymás mellett és egymás ellenére?

Tisztába kellene jönnünk végre azzal, hogy a jog nem más, mint olyan szavak, kijelentések halmaza, melyekre hivatkozva intézményként eljárók formális aktusokban kifejezett és idővel (viszonylagosan) végérvényessé váló intézkedéseket tesznek, amelyek nyomán végrehajtó apparátusok ugyanilyen hivatkozási keretben ténylegesen eljárnak. Látszólag önjáró működés ez, de mögötte egy egész társadalom áll a maga komplex differenciáltságában - aszerint, hogy állapota éppen mit diktál (demokratikus többségi támogatással vagy valakiktől kisajátítottan a társadalomra kényszerített véleményuralommal kísérten). Amikor pedig egy résztvevőnek a belső, vagy a tudomány, az erkölcs kategóriáiba burkolózva független, vagy éppen egy érintettnek/rokonszenvezőnek érdekelt, avagy elvekre hivatkozó külső pozícióból minderről véleményt formálunk, csakis magánmegnyilatkozásokat teszünk? Amivel persze hosszabb távon ezt az egész jogi játszmasorozatot fenntartó közértést alakíthatjuk - és annál sikeresebben, minél inkább tömegesen és nyomasztó súllyal tudunk beépülni mindezeknek az összfolyamatába. Ha tehetjük hát, úgy tennünk is kell - az elmúltnak is rehabilitálására hitünk szerint képes jövő érdekében, a közösségi (szakmai) közmeggyőződés, s persze az ezáltal egykor kicsikart döntés megváltoztathatásáért. Márpedig az összes itt említett használat, hivatkozási játszma mind a jog; ezt állítjuk róla, habár nem ugyanazon értelemben és módon. És valóban: mindez megfellebbezhetetlenül és elvileg akár véglegesen is jog, hacsak appellatióval nem folyamodhatunk egy még magasabb jogi instanciához, avagy - legalább lelki üdvünket gondozandó - egy, a reményeinket végre meg nem csalató isteni igazságszolgáltatáshoz.

Sőt mi több, a fentebb elmondottak végiggondolásából már le is vonhatjuk következtetésként: hosszabb távon, egészében (egy nép önképe vagy stratégiai túlélése szempontjából minél érzékenyebb, akkor és ott kardinálisnak tekintett kérdésről van szó, annál inkább) nem a jog szül társadalmat, hanem adott szocialitás hoz létre egy adott szinten néki megfelelő jogot. Bármiféle jogi hierarchiára, formalizmusra vagy következésre gondoljunk is (amiket jogi edukációnk és szocializációnk során folyvást és sikerrel belénk sulykolnak), nem önálló hatóerők ezek: az egyébként össztársadalmi méretekben zajló jogi játék ideologikusan és retorikailag kiemelt összetevői csupán. Következésképpen - bármennyire megszépíti ezt minden formális jogi úgynevezett levezetés, igazolás vagy rekonstrukció - nem is a jog szüli a mindennapi gyakorlatában érvényesülő jogot, hanem - végső elemzésben, egy társadalmi lételméletben leírhatóan - azon össztársadalmi kultúránk részeként megnyilatkozó jogi kultúra, amely saját állaga, a benne éppen munkáló erők szerint játszat vagy enged játszani ilyen játékot. A központosított egyeduralomra vágyó akarat (már a római császárkorban), majd a racionális tervezhetőség éthosza (modern korunk hajnalán az európai kontinensen) egyként kitermelte a maga idején a jognak egy logikai rendszer keretei közé zárását, s ezzel persze a bírói jogmegítélés uniformizáló elszemélytelenítését, pusztán következmények levonójának láttatását is.9 Nos, ennek csupán vágyálma s pusztán a jogászság hivatásrendi ideológiájaként fenntartása lett napjainkra nyilvánvalóvá.10 Ilyen módon csakis a jog esetleges további torzulásából, elidegenedetté tevő elefantiázisából11 eredhet annak olykor napjainkban is változatlanul kísértő sugallata, amelyik pusztán végrehajtóvá, egy óraszerkezetben mechanikusan meghajtott fogaskerékké degradálná a jogászt, mint e pusztán nyelvi-logikai konstrukcióra csupaszított társadalmi képződmény munkását és művelőjét.

A fenti meggondolásokkal talán mélyebb értelmet nyerhet az is, ami felett - mint jogállami joguralmunk mai paradox elvi valósága és olykor már-már gyötrelmes múltunk irányában is csaknem nosztalgiát ébresztő, nemegyszer emberellenes és közösségbomlasztó mindennapjai felett - olykor (s ma már egyre gyakrabban) eltűnődünk.12

A jogászoktatás és a gyakorlati jogművelés tekintetében pedig mindebből legfontosabbként az következik, hogy bármilyen kikerülhetetlen fontosságot tulajdonítsunk is az ágazati jogi tételezéseknek a ma megállapodott dogmatika szerint meghatározott jelentései elsajátítására, és készséggé váltatására irányuló egyetemi s intézményi erőfeszítéseinknek, önmagukban nem többek ezek, mint csupán béna s tehetetlen jelek. Annak érdekében viszont, hogy a nyelvi tételezettségében szemlélt jog szokásosan ájult tisztelettel övezett pozitivitása tartalmat kapjon, vagyis élettől és hitünk szerinti értékektől dús jelzések sorává váljék, egyebek mellett legtöbbet épp a jogbölcselet tehet. Hiszen annak, aki üzenete meghallására egyáltalán fogékony, rá kell döbbennie arra, hogy fétisként imádott dolgok helyett csakis örök értékekben és abban szabad hinnie, hogy ezeknek elköteleződhet és társadalmát is eszerint alakíthatja. Röviden szólva: személyes felelőssége kultúráját kell felépítenie magában, hogy mindezekért tegyen is; hiszen már tudja: bárhová rendelje is személyes sorsa, tehet érettük.

Ilyen módon pedig mindennél világosabban láthatjuk, hogy cselekvésünk egyik fókusza mindig erkölcsi önmagunk, a másik pedig társadalmi közegünk, amelyben működni rendeltettünk. Jogunk pedig nem más, mint sajátos készség, amit először megtanulunk, majd kapva is, alakítva is, folyvást továbbmunkálva szakmai mindennapjainkban eszközként használunk. Éltünk végéig úgy kell hát magunkat formálnunk, hogy célt és eszközt össze nem tévesztve társadalmunk olyan jogvállalásáért küzdjünk, amelyet magunk is legbensőbb énünkkel, teljes meggyőződéssel vállalhatunk.

*


 

Hadd éljek egy példával jogszemléletünk lehetséges rögződéseinek s az ezek közt mindenkor megteremtendő kényes egyensúlynak a jelzésére.

Mintegy két évtizede, amikor egypárti szocializmusunk hanyatló teljében egy alig leplezetten ellenzéki párt megalakult, akkori tanárukként s nem csekély mértékben bizalmasukként is (mindenekelőtt a nékik otthont adó és hivatalos tanulmányaikon túl további kurzusokat biztosító Bibó-kollégiumban) rengeteget beszélgettem hallgatóimmal, későbbi főszereplőkkel. Dilemmájuk két világosan kirajzolódó pólus közti választási kényszer volt. Vagy kesztyűt dobnak a hivatalos hatalomnak, vállalva a nyílt (és számukra esélytelen, vagy legalábbis túl kockázatos) konfrontációt, vagy levonják elméleti jogi tanulmányaik következményeit. Mint korábban erről már publikáltam, a törvény hallgatása logikailag a jog indifferens voltát jelzi, s a kötelezés és tiltás szélső pólusaitól megvont közegben demokratikus berendezkedéseknél ez (a legalábbis hallgatólagos) engedélyezettséggel egyértelmű.13 Az utóbb alkotmánybíróságot alapító, majd elsőként elnöklő magánjogász egy akkoriban hatásos ösztönző erővé lett írásában pedig állampolgári jogvédő ügyek kapcsán tette nyilvánvalóvá, hogy nem tilalmazott cselekvéshez kifejezett törvényi engedélyezés megkívánása kizárólag egy túlsúlyos államiság totalitárius tetteként értelmezhető.14 E fiatal egyetemi tanítványok viszont pontosan annak meglepő tényét derítették ki, hogy a kommunista hatalomátvételt követően megalkotott sztálinista alkotmányunk oly egyértelműnek vette az akkorára már kizárólagosított egypártiságot, hogy jottányi figyelmet sem szentelt a pártalapítás szabályozásának. Olyannyira, hogy még tiltásáról is megfeledkezett. Következésképpen, mint a kor állami és jogi berendezkedése legalitásának talaján feltétlen jogkövetést vállaló demokraták (ugyanennek vélelmezve koruk proletárdiktatúráját is), abba a játszmába kezdtek, hogy úgymond jóhiszeműen pártot alapítanak. Felismerésük hát világos: társadalmi küzdelmeinkben vagy a jog segedelmével, vagy ellenében harcolnak. Míg előbbi a joggyakorlás területe, utóbbi a jogot szülő államiságot célba vevő (erősítő vagy romboló) politikáé.

Amint ezt rövid áttekintésünkben már láthattuk, bár nem volt jogász, Esterházy János az előbbi utat választotta.
Mindabban, amiben megvádolták, egyszerűen jogkövető volt. Jogszerű utakat választott, hogy a jogban elismert módokon küzdjön e jog fejlesztéséért, további kibontásáért. Legalitását az őt elítélők mégis a csehszlovák államiság bomlasztásaként marasztalták el.

Mit jelent ez a feje tetejére állított logika? Csakis azt, hogy önmagában jog nem működik. Erkölcs sem, amennyiben azt nem magunkbanvalóként éljük meg, hanem másoktól pusztán ránk vonatkoztatottként. Mert ilyesmi önnön valójában, kizárólagosságában nincs is. Szavak állnak ezek helyett csupán: megjelenítők, helyettesítők. Értékvállalásunkat s ebben közvetítők iránti igényünket öntjük az „erkölcs” és a „jog” által formákba - hogy egyáltalán kifejezhessük. A tudós, amikor szavakkal gyakorlati felelősségtől mentesen pusztán matematizáló műveleteket végez, ezek valamiféle elvont szótárban leírt jelentésére épít, s a köztük egy diffúz élettapasztalat birtokában megállapítható logikára. A gyakorlatban cselekvő ember azonban mindig adott motiváció hatására, maga elé tűzött célképzetet követve cselekszik. Akár mindennapi helyzetekben magánemberként, akár hivatalos minőségben bürokrataként, jogászként vagy államférfiként jár el, amit tesz, mindig valamiért teszi, és ehhez járulékos eszközként, egyebek közt, leginkább kínálkozó alternatíváinak az ellenőrzésére hivatott következmény-kalkulációja keretében használja a jogot. Ha pedig oly fennkölt már, hogy méltatlannak tartja magához az ilyesfajta méricskélést, és szocializációja során megszabadult attól, hogy latolgasson, úgy biztosak lehetünk abban, hogy mindez vissza fog majd térni - óhatatlanul, legalább tudatalattijának a kiskapuján, nevezetesen az ún. (hermeneutikus értelemben vett) előzetes értésen s ennek paradigmatikus előfeltételezettségén keresztül. Korábban említett általános kultúránkba gyökerezettségünk és ennek méhében elsajátított jogi kultúránk az, ami megnyilatkozik ebben is.

Tehát jog - önmagában - nem idéz elő semmit; legfeljebb gyakorlati célratörésünkben hivatkozunk rá.

Az előbb példázott kettős választási lehetőségben pedig azt láttuk, hogy cselekvésünkhöz vagy jogon belüli, vagy jogon kívüli pozíciót választunk. Utóbbit akkor, ha már nem bízunk a jogban, s ezért tőle függetlenül, vagy ellenére, avagy éppen közömbösítését vagy szétrombolását célul tűzve járunk el. A jogon belül maradunk akkor, ha az adott konfliktusnál messzebbre tekintve úgy gondoljuk, hogy szemben álló partnerünkkel együtt bízhatunk a jog általi eljárásban, és abban, hogy ez igazságot szolgáltathat majd nékünk. Ilyen módon akkor, amikor a jogban bízunk, szavai mögött az azoknak tulajdonítottan általunk értett jelentéseket feltételezzük. Ha itt csalódás ér bennünket, újra átgondoljuk helyzetünket, és vagy belenyugszunk adott állapotunkba, vagy pedig cselekvésünk orientálására (s koordinátái gyanánt) más utat választunk.

A csalódás vagy megcsalatás lehetősége kapcsán persze távolról sem csupán a jog vagy az azt felmutató ember „rosszaságára” kell gondolnunk, hanem arra, hogy a jog értése (mely mindig magunkból vetít ki) önmagában még nem a legbiztosabb közvetítő, de erő áll mögötte. Köztünk, mint vitatkozók között, egy harmadik tényező, aki a jogot kimondja ránk, rajtunk érvényesíti, tettünkre kiméri. Elődünk az időben (egy ősi korban), elődünk a kultúrában (egy primitívnek mondott társadalomban) pedig ugyanazt tette, mint mi: vagy erőfölénnyel győzte le ellenségét, vagy a közösség vénjéhez - végső soron: bárki megbízhatóhoz, ki egyforma távolságra állhat közénk - fordult közvetítésért, hogy helyettünk, vitázók helyett ő találja meg a döntő szót, viszályunkban a méltányos kiegyenlítést s benne az igazságot. Ám ha a jog a közvetítés mértéke s így a mezítlen önérvényesítő erőszaknak a civilizáltabb - mert társadalmi közvetítésen nyugvó - alternatívája, úgy még világosabban érzékelhetjük, hogy mindig olyasmit adunk a küzdelembe, ami óhatatlanul magunk is vagyunk. Sőt, döntőbíróként sem állíthatunk senki mást közénk, mint társunkat, ki végtére is nem lebeghet fölöttünk valamiféle másik, felettes világ tagjaként. Pontosan olyan esendő, mint mi, noha a néki tulajdonított szerepet a világunkban ügyködőnek hitt héroszok isteni kvalitásaiból kölcsönöztük.15

Két tömb is lehet, sőt végső soron egyetlen is, mely könnyedén elveszejthet egy közellenséggé tett Szókratészt vagy Johannát - a közízlés terrorjának, a „Feszítsd meg őt!” tomboló kórusának megrendelése szerint.16 Ilyen persze az ellenérdekelt felünk, ha van egyáltalán ilyen; ámde óhatatlanul ide tartozunk magunk is, ha időben változunk, vagyis áthangolódunk, mint görög színjátékokban a kórus (a gyakran pontosan ezért pejoratívvá lett plebs), kit tetszése szerint sodorhat ide-oda az éppen felbukkanó ékesszólás.

Isten óvja hát azt, kit bármely okból is közellenséggé tehet egy közösség uralkodó eszméje. S persze óvja a jobb sorsra érdemes együgyűt is, ki egy egész tömeg morajlásával szemben váltig hiszi, hogy megvédelmezheti bármiféle jog, miben persze kellő okkal magát is részesnek véli.


 

*


 

Erkölcsöt kell hát mindenekelőtt építenünk, erkölcsöt kell szétsugároztatnunk. A szociabilitásra nevelés és fegyelmezés napi fáradságának aprómunkáját senki sem takaríthatja meg nékünk. Mindez pedig a világ valamiféle rendezettségébe vetett hitet óhatatlanul előfeltételezi. Jog csak egy önmagában nagyjából és egészében kiegyensúlyozódásra képes társadalomban képzelhető. Ha ilyen nincs, úgy kizárólag az erőszak formalizált lepleként állhat fenn, időlegesen és megbízhatóságot nélkülöző körülmények között. Ha viszont van, úgy támasza, kiegészítője, szimbolikus megerősítője lehet egy egyébként társadalmilag érvényesülő közös erkölcsiségnek. Mindezek nélkül, egy társadalmat szétbomlasztó ökölharcban, felvilágosodott önérdekű egyedek korlátlan boldogtalanságot biztosító (mert normátlan) szabadságában17 viszont a jog sem képes pótolni a szükséges társadalmi összetartás (mert közös élethivatásból adódottság) esetleges hiányát. Mint láttuk, a jog belőlünk vétetett, hozzánk is tér vissza. Istenségpótlékként, külső és felettes hatalomként vágyhatunk ugyan rá, de végső soron csalatkozunk benne, ha a túlnyomó társadalmi többség ellen fellépő erőként számítunk rá. A jog mögé kell tehát építkeznünk, mögötte kell erkölcsöt, társadalmi szolidaritást, az emberség erényét építenünk, hogy ebben az építményben, mint természetes közegében, a jog is bennünket szolgálhasson.

 

 

Jegyzetek:


1 2007. május 9-én; ismerteti Gerencsér Balázs Szabolcs: Emlékezés gróf Esterházy Jánosra. Iustum Aequum Salutare III (2007) 3, III. A kerekasztal-beszélgetés, 227-229. o. és <http://www.jak.ppke.hu/hir/ias/20073sz/16.pdf >.

2 Vö. pl. a köztársasági elnöki megnyilatkozást in <http://www.keh.hu/keh/beszedek/20070419esterhazy_emlekkonferencia.html>.

3 Vö. pl. Szent-Iványi Gábor: Graf János Esterházy. Führer der ungarischen Minderheit und das Schicksal der Ungarn in der Tschecoslovakei/Slovakei nach dem Ersten Weltkrieg, hrsg. Alice Esterházy-Malfatti (Wien-Köln-Weimar: Böhlau 1995) 266. o.; Molnár Imre: Esterházy János 1901-1957. (Dunaszerdahely: Nap 1997) 336 o.; Esterházy János emlékkönyv szerk. Esterházy-Malfatti Alice és Török Gábor, 2. jav. kiad. (Budapest: Századvég 2002.) 236. o.; Török Bálint: Esterházy János élő öröksége. in <http://www.magyarszemle.hu/szamok/2007/2/esterhazy_janos_elo_oroksege> és Jeszenszky Géza: Egy ítélet, mely a bírákat minősíti: Még egyszer Esterházy Jánosról. Magyar Szemle XVI. (2007) 5-6, 191-198. o. és <http://www.magyarszemle.hu/szamok/2007/3/Egy_itelet_mely_a_birakat_minositi>.

4 Lásd pl. akár a kari műhelyeinkben született és díjazott elemzéseket; ismerteti Gerencsér [1. jegyzet]: A tudományosdolgozat-író verseny, 226-227. o.

5 Egyfajta kitűnő összesítő áttekintésként lásd pl. legújabban Jeszenszky Géza: A szlovák-magyar viták háttere. Magyar Szemle XVI. (2007) 11-12., 17-37. o.

6 Példa kedvéért lásd csupán Kovács Péter feltáró előadását az említett kerekasztal-beszélgetésben; ismerteti Gerencsér [1. jegyzet], 228-229. o.

7 Csupán a trianoni békediktátum nyomán elszakított nemzetrészek tekintetében lásd pl. a benesi dekrétumok általi jogfosztás s az ún. csehszlovákiai lakosságcsere, az erdélyi autonómia-megvonás és a máig terjedő retorziók, avagy a délvidéki titóista bosszúállás s a jelenlegi Vajdaságba történő szerb menekülés, egyenesen beözönlés jogi feldolgozatlanságát.

8 Egy kitalált taneset, a barlangkutatóknak reménytelen beomlás folytán kényszerű emberevéssel végződő tragédiája klasszikus erővel mutatja be a jog szavaiból, szabályozása szelleméből, teremtettségünk természeti jogából, a jövőre ügyelő hasznosságból s az emberi igazságtétel végességéből merítő legkülönfélébb érvelések kakofóniáját, majd végül a kollektíve meghozandó döntésnek az ezek kölcsönös ellentmondásai után megmaradó közös nevezője külön-külön mindenki számára alkalmatlan semmitmondását. Lon L. Fuller: The Case of the Speluncean Explorers in the Supreme Court of Newgarth, 4300. Harvard Law Review 62 (February 1949) 4, 616-645. o., illetve - továbbgondolva – Peter Suber: The Case of the Speluncean Explorers Nine New Opinions (London & New York: Routledge 1998) XII + 111 o.; magyarul hozzáférhetően pedig A barlangász eset: Newgarth Legfelsőbb Bírósága előtt 4300-ban (ford. Varga Koppány) in Jog és filozófia Antológia a XX. század jogi gondolkodása köréből, szerk. Varga Csaba (Budapest: Szent István Társulat 2001 [52008]), 239-266. o. [Jogfilozófiák].

9 Vö. a szerzőtől A kodifikáció mint társadalmi-történelmi jelenség [1979] 2., utószóval bőv. és jav. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2002) 439 o.

10 Vö. pl. a szerzőtől A bírói ténymegállapítási folyamat természete [1992] 2., jav. és utószóval bőv. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2001 [32003]) 210 o., majd - annak problematikájával együtt, hogy a ius megtermékenyítően végtelen mélységét és a személyes felelősségig hatoló igényességét a hivatalos jogi doktrína miként vezetteti majd vissza lex-formában a hatalom birtokosának merő tételezésére - A jogi gondolkodás paradigmái [1996] jelentősen átdolg. és bőv. 2. kiad. (Budapest: Szent István Társulat 2004) 504 o.

11 Mai diagnózisként lásd pl. a szerzőtől Joguralom? Jogmánia? Ésszerűség és anarchia határmezsgyéjén Amerikában. Valóság XLV. (2002) 9, 1-10. o. & <http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=326&lap=0>, és újranyomva in Az év esszéi 2003, szerk. Molnár Krisztina (Budapest: Magyar Napló 2003), 99-114. o.; eredendő apakomplexumos autoritásigény követelményeként pedig Jerome Frank: Bíráskodás az elme ítélőszéke előtt (Válogatott írások) szerk. Badó Attila (Budapest: Szent István Társulat 2006) 164 o. [Jogfilozófiák].

12 Varga Csaba: Jogállami? átmenetünk? (Budapest, Kráter 2007) 241 o. [PoLíSz könyvek], előzményként pedig uő.: Jogállami átmenetünk. Paradoxonok, dilemmák, feloldatlan kérdések (Budapest: [AKAPrint] 1998) 234 o. [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának könyvei 5].

13 Vö. a szerzőtől - eredeti környezetében -: A jog és rendszerszemléletű megközelítése. Magyar Filozófiai Szemle XX. (1976) 2, 157-175. o., majd - témánkhoz mint határkérdéshez közelítő alkalmazásában - Szabad-e ítélnünk a múltról? Jogfilozófiai megfontolások. Jogtudományi Közlöny 47 (1992) 1, 10-14. o., 6. pont.

14 Vö. Sólyom László: Mit szabad és mit nem? Capriccio polgári jogi témákra. Valóság XXVIII. (1985) 8, 12-24. o.

15 Érdemes emlékeznünk arra, hogy amikor a közös római hagyományból az angolszászok az eseti döntésbe foglalt értelem mögött munkálóként feltárandó eszményt [ius] fogadták el jogként, míg az európai kontinens kultúrái kizárólag azt a szöveget tekintették jognak, amiben ilyen eszményt az uralkodó hatalom megfogalmazott [lex], avagy amikor az angolszászok a rule of law beteljesültségét bármely vitának egy semlegesen eljáró bírói fórum elé vihetőségével mérik, míg az európai kontinens kultúráiban a Rechtsstaatlichkeit számára elégséges, ha az alapviszonyok szövegszerű szabályozása egyáltalán megtörtént - nos, e két egymással szemben álló pólus képviselői ilyenkor nem egyszerűen ellentétes dolgokat mondanak, hanem a jog eredendő ambivalenciájából vonnak le külön-külön érvényes és igazolható - mert társadalmaikban pontosan így működtetett és ténylegesen működő - következtetést. Vö. pl. a szerzőtől A jogállamiság és joga. Magyar Tudomány XXXVIII. (1993) 8, 941-950. o.

16 A történelem- és jogbölcseleti tanulságokat szociológiai érzékenységgel tárgyalja klasszikus művében Horváth Barna: A géniusz pere. Sokrates - Johanna (Kolozsvár: Nagy Jenő és Fia könyvnyomdája 1942.) 228 o. [Universitas Francisco-Josephina Kolozsvár: Acta Juridico-Politica 3] ill. - új kiadásban - A géniusz pere Szókratész - Johanna (Máriabesnyő-Gödöllő: Attraktor 2003.) 264 o. [Historia Incognita].

17 Az anomia [’rend-nélküliség’] lehetőségére, ön- és társadalompusztító hatására lásd a nemzetközi irodalomban pl. Snell Putney-Russel Middleton: Ethical Relativism and Anomia. The American Journal of Sociology 62 (1962.) 4, 430-438. o., számunkra drámaian aktuális hazai tárgyalásban pedig Kopp Mária: A magyar társadalom egészségi állapota. Magyar Szemle VIII. (1999) 9-10., illetőleg Kopp Mária-Skrabski Árpád: A magyar népesség életkilátásai. Magyar Tudomány 168. (2007.) 9, 1149-1153. o. <http://www.matud.iif.hu/07sze/07.html>.



« vissza