Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Harag és düh

Az elmúlt egy-két év változásaiban a gondolkodásmódok lassú átalakulásának néhány fontos tünete tükröződhet. Annak idején 1990 több vonatkozásban is fordulatot hozott, a mentalitások azonban sohasem igazodnak a gyors politikai, gazdasági átrendeződésekhez. Ezeknek a folyamatoknak egészen más a természetük. Mostanában már a sikerek, még inkább a balsikerek szoktatnak arra, hogy jónak vagy rossznak tartson az ember egy cselekedetet, nem pedig a cselekedet eredete. Igazi változás. Nietzsche az efféle helyzetet morál előtti korszaknak nevezte.

Ez felveti az egész ún. rendszerváltás értelmezésének kérdését, és ami sokkal izgalmasabb: támpontot adhat a jövőben rejlő lehetőségek, a követhető utópiák tekintetében. A legegyszerűbb tények is jelzik, hogy billen valami. Ha például elfogadjuk, hogy 1990-ben 30 éves volt a Kádár-korszakban szocializálódott felnőtt honfitársaink legfiatalabb korosztálya, akkor most, tizenhét év után a népesség kormegoszlásában a felnőttek között szinte ugyanannyi egyrészt az idősebb, másrészt viszont azok a fiatalabb felnőttek, akiknek semmi közük már az előző világhoz. A mentalitások átalakulását két fejlemény is illusztrálja. Jellegzetesen módosulnak az értelmiségi szerepek, továbbá hosszú idő után megjelent ismét a harag.

1990-ig, de még utána is a véleményt formáló értelmiségiek között magától értetődő volt, hogy felmerülhet, a következményektől függetlenül ki kell állni társadalmi célok, igazságok védelmében, mert ezt kívánja az erkölcsi meggyőződés, a becsület, a tisztesség és a bátorság. Más kérdés, hogy adott esetben hányan, hányszor mérlegelték, szabad-e, veszélyes-e. Az ún. rendszerváltó hangulatnak azonban ez mindenképpen motorja volt. Az átalakulás úgy jellemezhető röviden, hogy mára a véleményt formáló értelmiségi szerep a szakértő szerepéhez közelít, amely azt írja elő, hogy szélesebb közönség előtt a megnyilvánulás értékmentesnek tűnjön, vagy legalább iróniával átszőtt legyen. Ennek két oka van. 1990 óta hatalmas a változás annak következtében, hogy a televíziózás döntő helyet foglal el az emberek életében. A nézők millióihoz, a lakosság többségéhez jutnak el így az újfajta üzenetek, sőt azonosulhatnak velük, kisebb-nagyobb mértékben. Emiatt az számít, ami és aki a televízióban megjelenik. A véleményt formálóból olyan médiaértelmiségi szerepek alakultak ki, amelyek azoktól, akik ezt vállalják, megkívánják, hogy igazodjanak a vizuális média sajátos logikájához. A rövid megjelenés többek között nem tűri az indulatot és a bonyolultságot. A másik ok az, hogy ezzel szoros összefüggésben szakszerűnek kell lenni, ami jól körülírhatóvá és leszűkíthetővé teszi a fellépést. (Ennek a „médiaértelmiségnek” a jellegéről és felelősségéről részletesebben írok a tizenegyünk által jegyzett Magyarország ma és holnap című, nemrég megjelent esszékötetben.)

A politika pszichológiájában eluralkodott, és az itt felemlített példával is jellemezhető egyoldalúság áthatja a kultúrharcos közéletet. A harcok ellenére, a gondolkodásmódok közti feloldhatatlan különbségek és viharos összeütközések dacára mégis, nálunk általánosan jellemző, hogy legfőképpen az elérhető tárgyakhoz, a meghódítható terepekhez vezető utak érdeklik az embereket, a viták, a közéleti összecsapások is ezekkel függnek össze. A birtoklásuk, a közelségük a beteljesülést jelenti, a hiányuk ellenben a boldogtalanságot, az ingerültséget, a dühöt váltja ki.

Példánknál maradva ma, a médiaértelmiségi szerepkörben a szegénység, a társadalmi szakadás, a szolidaritás, a lecsúszó kistelepülések sorsa, ha egyáltalán terítékre kerül, legfeljebb a szakszerűség és a politikailag korrekt szintjén jelenik meg. A képernyő nem enged többet. A felháborodások ebben a közegben legfeljebb elemezhetők, de át nem élhetők. A szegénységre vonatkozó tapasztalatok égbekiáltó eredményeit szomorú fejbólintás kíséri a kamerák előtt, a belőlük levonható következtetések nem keltenek többé olyan haragot, mint amilyen egykor a baloldaliságot éltette. A2006. őszi budapesti tüntetésekre is ugyanez vonatkozik: a szakértői megnyilvánulások a deviancia tüneteit, a rendzavarást, a rendfenntartás problémáit vetették fel velük kapcsolatban. Pedig még az ilyen szakértői szempontból is volt valami megmagyarázhatatlan azokkal az órákon át látható mozgóképekkel kapcsolatban, amelyek a tömeg kitartását és a rendőrök manővereit mutatták az éjszakába nyúlva. Az akkor történteknek már a puszta látványa is nagyon sok ember számára teljesen váratlan és mélyen felkavaró volt, ezért nem igazán hatottak a tudós értelmezések. A szakértelem immár kevésbé képes mindenható módon véleményt formálni.

Visszatekintve a több mint egy évvel ezelőtt történtekre, az a benyomás, hogy fordulatot jelezhetnek. A harag újra megjelenik a közéletben. Többről van itt szó, mint egyszerű indulatról. Az egyes helyzetek felett érzett felháborodások másokéval találkoznak és felerősödnek. A másokkal közösen érzett harag nem olyan, mint a düh. Harag és düh nem egy tőről fakad, hanem egymástól merőben különböznek. A haragok most bontakoznak, ellenben közéleti és magándühből van itt nálunk régóta rengeteg.

Már a régi görögök felismerték, hogy a politika pszichológiáját két lendület mozgatja. Egyrészt a vágyakozás, a sóvárgás energiái, úgy, ahogy az imént jellemeztük őket. Másrészt ott vannak azok az energiák is, amelyek abból származnak, hogy az ember meg akarja mutatni a többieknek, mire képes, mit tud, milyen és milyen akar lenni. Ezért bántja, háborítja fel, ha megsértik jóhiszeműségében, büszkeségében, ha lenézik. Ha hazudnak neki. A közéletben az őszödi beszéd a megsértett önérzet, a megalázó és igencsak népes közösséget félrevezető hazugság miatt váltott ki haragot. Azért nem győzött meg, sőt azért volt olaj a tűzre a magyarázat, miszerint a miniszterelnököt javító szándéka vezette, mert, mint már utaltam rá, a végeredmény, a hazugságok beismerése, a büszkeség, az Én megsértése volt a lényeges, valamint az, hogy ez mindnyájunkra vonatkozik.

A fogyasztói társadalom kikapcsolja a büszkeséget, a vágyak kielégítésére és gerjesztésére összpontosít. A félreértést, ideértve azokét is, akik a bizalmasnak szánt szöveget kiszivárogtatták, ez teszi még tragikusabbá. Mert az a beszéd is az anyagiak körül forgott. Az a mélyen beivódott politikai-filozófiai meggyőződés mozgatta, hogy a hétköznapi ember elsősorban fogyasztó, akinek vágyait, a belőlük fakadó igényeket kell valahogy kielégíteni, irányítani, a politikus bukását úgymond a kielégítetlenség és következménye, a düh okozza, vagyis azt kell csillapítani, elkerülni. Akár a hazugság árán is.

Az emberi viselkedés hatalmas területe, egyik dimenziója marad rejtve e korlátoltság miatt. Neurotikus, izgága, feltüzelt emberek sokaságaként, kirívó esetekként jelennek meg azok, akik olyan tüneteket mutatnak, mint a büszkeség, a felháborodás, a harag, az ambíció, a közösségi elismerésre vágyó öntudat és a harciasság. Ezzel magyarázható, miért volt olyan durva a rendőri erőszak, és miért látszik szinte reménytelennek az áldozatok megkövetése és kártérítése. Továbbá, hogy miért félnek ma is annyian, miért kell még mindig elfojtani annyi mindent.

Az utóbbi hónapokban történtekből arra lehet következtetni, hogy terjed a harag. A kormányzati negyeddel kapcsolatban a legtetszetősebb hasznossági érvet is félresöpri, hogy amikor nő a szegénység és mindenkitől elvesznek, ne építsenek új palotákat. Persze nem biztos, hogy emiatt tettek le a megvalósításáról. De felháborodás, tüntetés kísérte az állami vagyonról szóló törvény megszavazását, igen nagy a feszültség az egészségbiztosítási törvény miatt, mert ez a kettő is a nemzeti szolidaritást érinti valamilyen módon. Sorolhatók a példák, de azt még érdemes kiemelni, hogy előremutató új mozzanat: az egészségbiztosítási törvény elleni tiltakozásban az önálló arculatot mutató szakszervezetek mellett már egyaránt részt vesz sok jobbra és balra kötődő, véleményt formáló értelmiségi. A harag ebben az esetben erősebb a kultúrharcnál.

A büszkeség, a superba jelenléte vagy elfojtása része a mentalitások történetének, elvi kérdés ellenben, hogy túltengése súlyos torzulásokat okoz. Mindkét vonatkozásra ki kell még térni röviden. A kommunizmusnak mindenütt, nálunk is három ereje volt. Népességnövekedéshez kapcsolódott, amely Magyarországon az ötvenes években torpant meg, küldetéstudat jellemezte, továbbá olyan, leegyszerűsített és könnyen érthető világkép, amelyben különleges szerepet kapott az osztályközösség és az erre alapozott harag, gyűlölet, harc. A társadalmi igazságtalanságokért érzett harag a kommunista rendszerek monopóliuma lett, és a fasiszta rendszert is a harag megnyergelése, gerjesztése éltette. 1956-ban másféle, a közösségi érzéseiben megsértett személyes büszkeség és harag tört ki, a forradalom leverése és a hosszan elnyúló bosszú az európai kommunizmus egyik utolsó nagy haragkitörése volt.

Természetes és érthető, hogy 1990-ben a történtek ellenére az emberek túlnyomó részének gyanús lett a harag, mint a politika mozgató ereje. Legfőképpen pedig attól féltek és attól félnek ma is, hogy politikai erők kisajátítják és monopolizálják ismét. „Birkanép!” - sokszor hallani, ha nem a megfelelő politikai eredmény születik. Elvakult és igazságtalan állítás.

Ma, a demokrácia keretei között egyetlen politikának sincs valójában esélye arra, hogy enyhítse a szenvedések következményeit, ha programját arra a neheztelésre alapozza, amelyet az emberek a múltban bekövetkezett igazságtalanságokkal szemben éreznek. A demokrácia megóvásáért megfogalmazott és folytatott magasrendű politika egyrészt az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő alapvető jogok betartásán alapszik a szolidaritás jegyében, másrészt a különböző gondolkodásmódok tiszteletét és a köztük létesülő egyensúlyt kell előmozdítania úgy, hogy képesek legyünk magunkat a másik szemével látni. Ez az előfeltétele annak, hogy a vágyakozás és az önbecsülés energiái ne kerüljenek szembe egymással, és ne hozzák létre önmaguk szörnyű torzképeit. Politikai analfabetizmus erre játszani, vagy erről nem tudomást venni. Harag és düh enyhíthető, ezért mulandóvá tehető. De itt még nem tartunk, mondhatni inkább a gőg és a hecc korában élünk.



« vissza