Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Baljós árnyak - Az Iparművészeti Múzeum körüli botrány művelődéspolitikai kontextusa

Az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának, Takács Imrének az azonnali hatályú felmentése lezáratlan történet. Több okból is. Először is azért, mert az érintett munkaügyi pert indított a felmentés miatt, s ebben az ügyben még nem született elsőfokú ítélet sem, azt pedig megjósolni sem lehet, jogerős ítélet mikor zárja le a folyamatot. (Elgondolkoztató párhuzam, hogy Szász Károlynak, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elnökének az eltávolítása után nagyjából három évbe telt, amíg a felmentés jogszerűtlenségét jogerősen kimondta a bíróság - s ennek az ítéletnek ráadásul, a mai magyarországi morális felelőtlenség állapotával tökéletesen harmonizáló módon, semmiféle személyi következménye nem volt az ebben felelős, akkori pénzügyminiszter Draskovics Tibor jelenlegi politikai státusára nézvést.) Takács felmentésének jogi megítélése tehát egyelőre nyitott kérdés, s aligha vállalkozhatnék bárki felelősséggel arra, hogy az esetet az igazság vagy igazságtalanság jogi kategóriái szerint ítélje meg. Az ügy azonban annak ellenére is a 2007-es év egyik jelentős botrányává emelkedett, hogy a magyar sajtó csak igen szelektíven és lefojtva engedte be saját területére az esetet, azaz nem vált belőle médiaszenzáció. Azokban a humán értelmiségi és tudományos szakmai körökben azonban, amelyek számára jelentősége van egy országos múzeum élén történt, ilyen hirtelen vezetőcserének, megítélésem és tapasztalatom szerint, az utóbbi időszak legnagyobb skandaluma lett Takács menesztése. Már csak ezért sem halogatható annak nyomon követése, mi mutatkozik is meg ennek a jelenségnek a hátterében, mi olvasható ki egy diszkurzív szövegelemzés alapján az eset sajtónyilvánosságából. Hiszen Takács Imre felmentése abban az értelemben is lezáratlan, hogy - megítélésem szerint - egy szélesebb, a magyar kulturális élet egészét is befolyásolni képes folyamat egyik eleme. Ennek megértése érdekében pedig érdemes alapos szemügyre venni a konkrét eseten túli vonatkozásokat is.

Takács 2007. augusztus 30-i felmentésének legnagyobb talánya az, hogy igazi okára nincs magyarázat. Egy hivatalban lévő (állását 2006 márciusában ötéves kinevezéssel elnyerő) főigazgatót azonnali hatállyal mentettek fel a gazdasági igazgatóval együtt - tehát a miniszter, Hiller István, nem tett kísérletet arra, hogy a főigazgatót a nyilvánosság elől elrejtett módon lemondásra bírja, vagy egy közös megegyezéssel formulázott távozásra vegye rá. Ez az eljárás a hazai kulturális intézmények gyakorlatában több mint szokatlan, hasonlóra legföljebb a sport világában van példa, bár még egy labdarúgó-szövetségi kapitány esetében is inkább a lemondást kényszerítik ki a Magyar Labdarúgó Szövetségben. Az év közbeni időzítés szintén érthetetlen, hiszen a felmentéshez még csak egy olyan időpontot sem választottak ki, amely valamiféle ellenőrző pontként szolgált volna -
folyamatban lévő pénzügyi évet és éves munkatervet metszett ketté az azonnali felmentés. Ehhez a végletes gesztushoz mérten azonban a minisztérium nem adott értékelhető választ arra a nemcsak kimondatlan, de többször fel is tett kérdésre, hogy miért volt szükség Takács Imre főigazgatói megbízásának visszavonására. Takács egyik interjújából azt lehet megtudni - s ezt a minisztérium soha nem cáfolta -, hogy a felmentés indoklását csak egy héttel később, azaz nem a felmentés személyes közlésekor kapta kézhez, mert ott és akkor semmiféle kérdésére nem adtak feleletet.1 Az írásbeli indoklást pedig sajátos módon használta fel kommunikációs céljaira a minisztérium. Takács ugyanis nem járult hozzá a felmentés sajtóbeli közzétételéhez.2 Ez az álláspontja következetes és érthető jogi álláspontot bizonyít: logikailag igen nehezen képzelhető el, hogy valaki önszántából közzétegyen magáról egy olyan indoklást, amelynek jogszerűségét és igazságtartalmát is vitatja - annál is inkább, mert a jelenlegi magyar sajtóviszonyok mellett arra is bízvást lehetne számítani, hogy a kívülállók részére érthetetlen jogszabályi hivatkozásokkal dolgozó indoklás az igazság státusába kerülne, s alapot adna arra, hogy a továbbiakban csupán a közzététel ténye őrződjön meg az emlékezetben, s ezzel stigmatizálja a fölmentett főigazgatót. A minisztérium viszont erre a helyzetre úgy reagált, hogy folyamatosan ugyanazt a néhány állítást forgalmazta a fölmentés indokáról, redukált módon, tehát bizonyítás nélkül, s ezzel - miközben deklaratíve azt állította, hogy nem hozhatja nyilvánosságra az indoklást - mégiscsak erősen sugalmazott bizonyos állításokat. Ezt nevezhetnénk akár kiszivárogtatásnak is, csak hát itt szó nem volt kiszivárogtatásról a szó eredeti értelmében, hiszen ezek a sugalmazások a minisztériumtól származó közleményben is szerepeltek, azaz hivatalos státusuk elvitathatatlan.3

Ezeknek az állításoknak a visszatérő eleme a gazdálkodási fegyelem megsértése volt. Az azonnali felmentés ténye - ebben az összefüggésben - hajmeresztő visszaéléseket sejtetett, hiszen az utóbbi időben Magyarországon még hatalmas kaliberű pénzügyi visszaélések gyanújába sem bukott bele senki. Ráadásul nyilvánosságot kapott az a kijelentés is, hogy az Iparművészeti gazdálkodása stabil volt, a 2007-es év kötelezően előírt saját bevételeit pedig teljes mértékben teljesítette a múzeum hat hónap alatt - ezt a miniszteri biztos is megerősítette.4

A gazdálkodási fegyelem megsértése vádjának Takács Imréhez kötését azonban nagyban elősegítette egy jól előkészített kommunikációs stratégia, amely a már jóval a felmentés előtt a nevéhez kapcsolt egy gyanút - ennek az előkészítettsége szintén figyelemre méltó. A Szépművészeti Múzeum magyar-luxemburgi közös rendezésű Zsigmond-kiállításának az ügye kapcsán vetült rá Takács Imrére, a kiállítás kurátorára a pénzügyi túlköltekezés (vagy legalábbis ügyetlenség) gyanúja. A 19 országból kölcsönzött műtárgyak visszaszállítása ugyan rendben megtörtént, de az eredetileg kiszemelt szállítócég kiszállása miatt monopolhelyzetbe kerülő, sokkal drágábban dolgozó Hungart árajánlata sokkal magasabb kiadást jelentett.5 Takács azt nyilatkozta az egyik lapnak - s erre hivatalos cáfolat nem is érkezett -, hogy a költségkeret túllépését ő jelezte a minisztériumnak, de utasítást kapott a folytatásra.6 A Magyar Narancs cikke szerint a szállítmányozás ügye végső soron a minisztérium két államtitkárának, Schneider Mártának és Koncz Erikának az illetékességébe került, s a végszámla összegét a minisztérium nem is hozta nyilvánosságra.7 A vád első felbukkanása a Magyar Nemzetben látott napvilágot, oly módon, hogy ott kizárólag Takács nevéhez kötötték az ügyet, s bevallottan nem szólaltatták meg az Oktatási és Kulturális Minisztérium képviselőit („a szaktárca ez ügyben illetékes tisztviselőit hosszas utánjárás után sem értük el”), azaz a cikket azelőtt jelentették meg, hogy az összes információ ellenőrzése megtörtént volna. Ilyenformán a cikk sokkal inkább egy több logikai ellentmondást is tartalmazó sejtetésnek fogható fel, mintsem egy eset objektivitásra törekvő ismertetésének.8 Ráadásul mindez, feltűnő módon, úgy látott napvilágot, hogy ugyanezen az oldalon, közvetlenül e cikk fölött egy fényképes, nagy Baán László-interjú volt olvasható (a képen a Szépművészeti Múzeum mosolygó főigazgatója széles mozdulattal egy Picasso-képre mutat, a képaláírás pedig a következő: „Kis tárlat, nagy mű: Baán László Picasso remekművéről” - megjegyzem, az interjúban Picassóról szó sem esik). Ebben az interjúban Baán - mint azóta is oly sokszor - saját, rendkívül sikeresnek és korszerűnek vélt múzeumvezetői stratégiájáról beszélt.9 A lapszám belső összefüggései tehát félreérthetetlenek: olyan kontrasztot teremtenek, amelyben egy kiváló múzeumvezetővel (azaz Baán Lászlóval) szemben jelenítődött meg egy, a közpénzekkel bánni képtelen, teszetosza, mindazonáltal pénzsóvár szobatudós (Takács Imre) alakja. S mivel Baán a Takács Imre fölmentése utáni rádióinterjújában ugyanebben a beállításban ugyanezeket a vádakat mondta el újra - nem hagyván ki azt az állítást sem, amely a cikkben így volt olvasható: „Az már csak hab a tortán, hogy a pénzügyi nehézségek ellenére Takács Imre a tárlat rendezése közben kétszeres fizetést kapott, felvette akkori munkahelyétől, a Szépművészeti Múzeumtól járandóságát [nota bene: ne feledjük, a kiállítás a Szépművészeti Múzeumban készült, s Takács közalkalmazottként ott dolgozott - Sz. M.], és a programirodától is kapott illetményt.”), immár egységes narratívába is rendezte a két, korábban független elemet, hiszen a Zsigmond-kiállítás ügyével kötötte össze a felmentés tényét.10 Ezek alapján valóban nem alaptalan a gyanú, hogy a megmagyarázatlan fölmentés kommunikációs előkészítése - mondhatni, a pénzügyi szempontú megbízhatatlanság „brand”-jének a Takács nevéhez kapcsolása - összefügg Baán személyével; sőt, a Magyar Nemzet eme számának vizuális üzenete alapján az a föltevés is megfogalmazódhat, hogy a Zsigmond-kiállításról botrányként hírt adó cikk informátora is lehetett Baán László. Marosi Ernő művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke a Magyar Rádiónak adott interjújában egyébként egyértelműen megfogalmazta azt a vádat, hogy Takács felmentése mögött Baán személyes féltékenysége és aknamunkája húzódik meg11 - a sajtónyilvánosságban hozzáférhető dokumentumok diszkurzív elemzése minden egyéb háttér-információ nélkül is arra mutat, hogy bizonyos összefüggés nem valószínűtlen - annál is inkább, mert Baán László a Marosi Ernő szavaira reagáló, ominózus rádióinterjújában azt az önleleplező stratégiát választotta, hogy nem mindenestül és határozottan hárította el ezt a feltételezést, hanem - a legnagyobb terjedelemben - Takács Imre diffamálásával reagált. A felmentés utáni nézőpontból tehát a Zsigmond-kiállítás körüli, bizonyítatlan vádak megpendítése mintha egy előkészítő folyamat első eleme lenne. Mivel azonban Takács a Zsigmond-kiállítással kapcsolatos kijelentések miatt magánvádas büntetőeljárást indított Baán László ellen, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétsége miatt, pontosan azokat a megállapításokat is (így a kétszeres fizetés felvételének vádját is) sérelmezve, amelyeket a Magyar Nemzet 2006. október 11-i cikke tartalmazott, s ez a per azzal végződött, hogy Baán a bíróságon bocsánatot kért („A személyes meghallgatáson Baán László elismerte a feljelentésben foglaltakat és elnézést kért a rágalmazó állításokért”),12 végleg nyilvánvalóvá vált, hogy itt - ahogyan ezt Baán saját gesztusa bizonyítja - valótlanságokról vagy legalábbis bizonyíthatatlan állításokról volt szó. Innen nézvést a Zsigmond-kiállítás körüli sejtetéseknek nem a bíróság előtt is vállalható igazságtartalma volt fontos, hanem a kommunikációs funkciója.

Marosi határozott állásfoglalása egyetlen ponton azonban - bármennyire is új magyarázóelvet hozott be a megmagyarázatlan ügy körüli diszkurzusba - mégiscsak deformálta a nyilvánvaló összefüggéseket: a felmentés teljes jogi és morális felelősségét ugyanis Hiller István miniszternek kell viselnie, s ehhez képest csupán figyelemre méltó adalék az, ami Baán Lászlónak az üggyel kapcsolatos szerepéről - a mindenki számára rendelkezésre álló - sajtóanyagokból kielemezhető. Ebből az aspektusból nézvést inkább úgy fogalmazható meg az elemző benyomása, hogy Baán László és a miniszter ebben az esetben összehangoltan működtek, noha ez már messze túlmutat a hivatalos ügymenet szokásos rendjén: a Takács Imre gazdálkodási felelőtlenségét a köztudatba bevivő, Baán Lászlóval összekapcsolható diszkurzus szolgáltatta az alapot a fölmentés indokát folyamatosan sugalmazó minisztériumi kijelentésekhez, az a tény pedig - amelyre Takács interjúiban éppúgy utal, mint Marosi Ernő a már emlegetett rádióbeszélgetésben -, hogy a felmentés előtt Baán László leépítés címén elbocsátotta a Szépművészeti Múzeumból Takács művészettörténész feleségét, aki muzeológusként dolgozott, nem alaptalanul idézi föl egy teljes körű bosszúhadjárat körvonalait. Annál is inkább, mert az elbocsátása miatt indított munkaügyi perben Verő Mária első fokon pert nyert a Szépművészeti Múzeum ellen.

Baán László és Takács Imre konfliktusában két eltérő múzeumi stratégia feszültsége bontakozik ki, ráadásul - Takács felmentése után immár - nem is azonos hatalmi pozícióban lévő két stratégiáé.13 Baán László felfogásának főbb csomópontjai igen könnyen összefoglalhatók, mert Baán interjúiban és cikkeiben rendre ezeket az állításokat ismétli meg.14 Számára a művészeti múzeumok sikerességének fokmérője a látogatószám növelése, s ő ennek elérésében a korábbi múzeumvezetői koncepciókhoz képest teljesen új szakaszként interpretálja saját múzeumigazgatói korszakát. Erre mutat, hogy egyáltalán nem szokott visszautalni arra, hogy az őt megelőző múzeumigazgatók munkája, legyen szó Garas Kláráról vagy Mojzer Miklósról, bármiféle értékkel rendelkezne, sőt, egyik legutóbbi interjújában, a 2008 januárjában megnyíló Medici-kiállítás beharangozásaként azt állította: nem nevesített múzeumigazgató elődei soha nem kaptak kölcsön Olaszországból műtárgyakat, ez először neki sikerült.15 Ez a kijelentés oly mértékben ellene mond a tényeknek, hogy a Szépművészeti Múzeum saját korábbi kiadványainak gyors megtekintése is elegendő cáfolat16 - ám ez esetben is nyilván a korábban már elemzett kommunikációs stratégia alkalmazásáról van szó, csak ezúttal Mojzer Miklós nevéhez akart a nyilatkozó egy olyan „brand”-et hozzákapcsolni, amely elősegítheti saját, előzmény nélküli sikertörténetének kontrasztos bemutatását. Ehhez az állításhoz pedig a Szépművészeti Múzeum nagy látogatószámot produkáló, jórészt importált új kiállításai hordozzák a legfőbb, cáfolhatatlannak vélt érvet. Baán szemlélete nyilvánvalóan és bevallottan a menedzseré, aki el akar adni valamit, s ehhez képest szinte mindegy is, hogy mit; alapvetően az emberek sznobizmusára apelláló reklámkampányokról van szó. Takács több interjújában is nyilvánvalóvá tette, hogy ő ezzel a koncepcióval nem ért egyet. Az ő rövid, mindössze másfél évre terjedő múzeumigazgatói periódusa annak kísérletét mutatta, hogy miféleképpen lehetett egy alternatív kiállítási koncepciót képviselni - a törekvés kétségtelen sikerét az ő igazgatása alatt létrejövő tárlatok egyértelműen elismerő szakmai visszhangja és az Iparművészeti Múzeum korábbi látogatószámait messze meghaladó néző egyaránt igazolta. Ráadásul Takács annak irányába tett lépéseket - s erre vonatkozólag kidolgozott tervezettel is rendelkezett -, hogy miképpen lehet az állami támogatások esetleges csökkenése esetén is külső szponzorok bevonásával rentábilissá tenni az intézmény működését. A múzeum alapfeladatait több terület egyensúlyában látó, a kiállításokat komoly szakmai munkára alapozó szemlélet élesen szemben állni látszik a sikerorientált felfogással. Ezt Takács Imre így fogalmazta meg egyik interjújában: „Még él a hagyományos múzeumi felfogás, amelyhez szervesen hozzátartozik a művészettörténet, régészet, művelődéstörténet, néprajztudomány évtizedeken, sőt évszázadokon át kifejlesztett tudományos kutatási, közlési módszertana, tartalma. Erre épülnek a kiállítások, ez biztosítja az állagmegóvást. Ezzel szemben áll a mindezeket mellőző kirakatpolitika, az a kormány által is támogatott trend, amely a médiapublicitást, a PR-t, a kultúra tömegfogyasztási szempontjait helyezi előtérbe. De a múzeumokat nem szabad összekeverni az élményközpontokkal. Ezeknek is van létjogosultságuk, de a wellnessközpont sem azonos a kórházzal.”17 Baán nem is titkolja, hogy az ő számára az előző felfogásnak nincs becsülete: a Szépművészeti Múzeumban végrehajtott személyi fejlesztés fő iránya ugyanis nem az addigi munkatársi állomány védelmére és bővítésre irányult, hanem a művészettörténészek rovására végrehajtott leépítéseket marketingesek és múzeumpedagógusok egyidejű felvétele követte.18 Ezért aligha tekinthető véletlennek, hogy Baán éppen a Zsigmond-kiállításhoz akarta valamiképpen hozzákapcsolni a kudarc és sikertelenség „brand”-jét: ezt, az ugyan az ő igazgatása alatt létrejött, szakmailag rendkívül sikeres19 és a kiváló, nemzetközi szerzőgárdát felvonultató - egyébként Takács Imre által szerkesztett - katalógus révén maradandó hatású, történeti kiállítást20 nem lehetett ugyan meg nem történtté tenni, s a szakmai elismeréseket sem lehetett letagadni, de találni kellett egy olyan pontot, amelyhez hozzáköthető volt a sikertelenség üzenete. Baán ezért - kétségtelenül rendkívül ügyesen - ezt a pontot találta meg a gazdasági visszaélések sugalmazásában, s ezzel nemcsak azt jelezhette, amit az előzőekben Takács stigmatizálásának folyamata kapcsán elemeztem, hanem azt is, ahogy az ehhez hozzákapcsolt személy, Takács Imre testesíti meg hozzá képest az elfojtani kívánt alternatívát.21

Mindez azonban innentől kezdve már nem egyszerűen a múzeumi szakma belügye. Baán László belépése a múzeumi szakmába nem egyedi eset; az utóbbi néhány év sajátos fejleménye a politika reprezentációs igényeinek megfelelő, országos közgyűjtemények és egyéb intézmények nyílt megszállása, még csak annak a látszatára sem ügyelve, hogy ezt bizonyos szakmai respektusnak örvendő kádereken jelenítsék meg. Vass Lajos így került az Operaház élére, Baán László így lett a Szépművészeti igazgatója és végül Koncz Erika - ennél azért jóval szerényebb ambíciókat mutatva persze - az Iparművészeti Múzeum főigazgató-helyettese. Nem egyszerűen arról van szó már itt - Baán László esetében pedig biztosan nem -, hogy a régtől, a szocializmus évtizedeiből ismerős módon, „ejtőernyősként” valaki megkapja egy, a minisztérium alárendeltségében működő intézmény igazgatói székét. Itt ugyanis egyáltalán nem véletlennek látszó új elem, hogy reprezentatív funkció ellátására alkalmas, nemzeti intézmények megszerzéséről van szó, s ráadásul úgy, hogy mindez összekapcsolódik egy előzetesen ugyan nem propagált, de az új igazgató megérkezésével azonnal deklarált kulturális irányváltással is. S hogy itt milyen manipulációs lehetőségek kínálkoznak a minisztérium vezető posztjairól érkező „homo novusok” számára, elegendő talán arra az összefüggésre utalni, hogy a Szépművészeti Múzeum felújításának elakadása 2002-ben, Mojzer Miklós főigazgatói periódusa alatt történt egy minisztériumi leirat következtében - ekkor Baán László éppen gazdasági helyettes államtitkár volt -, ám ahogy Baán főigazgató lett, hirtelen került pénz a munkálatok befejezésére.22 Mint ahogy a 2007 végén, a kormánytól szétosztott uniós támogatások legnagyobb összegét (3,5 milliárd forintot) is a Szépművészeti Múzeum kapta - miközben az Iparművészeti, kidolgozott szakmai programja23 és műemlék épülete felújításra szoruló, rossz állapota ellenére sem részesült egyetlen fillérben sem.24 Baán sikerességének a mítosza részben innen ered, noha ezek az akciók egyértelműen a korábbi, a minisztériumi működésből eredő politikai kapcsolatoknak köszönhetőek, s a pénzek megszerzésének ez a módja a többi múzeum rovására történik. Baán működése ilyenformán a múzeumi szakma egészét destabilizálja.25 Persze ettől még igaza lehet Mélyi Józsefnek, aki a múzeumügyben felbukkanó ügyek kapcsán - s így az Iparművészeti Múzeum esete kapcsán is - arra a következtetésre jutott: „Bár tévednék, de azt gondolom, nincsenek tervek. Lobbiérdekek mentén születő ad hoc döntések vannak, amelyek alig számolnak a hosszú távú hasznokkal vagy károkkal.”26 Persze annál rosszabb, ha így van, hiszen akkor személyes ambícióknak lehetnek kiszolgáltatva nagy hagyományú, pótolhatatlan feladatköröket ellátó kulturális intézmények.

Erre annak idején a művészettörténeti szakma nem figyelt föl, nem tiltakozott Baán főigazgatói kinevezése ellen. Ez nem a művészettörténészek és műkritikusok lobbierejének gyöngeségével függ össze, hiszen az Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány alatt ők jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy meghiúsuljon a Modern Művészeti Múzeum koncepciója, s ennek következtében az eredetileg elsősorban reprezentatív múzeumépületnek szánt Művészetek Palotája inkább olyan hangversenyteremként határozódott meg, amelyhez mellékesen kapcsolódik egy múzeumi funkció is a Ludwig Múzeum odaköltöztetése révén - ezzel a szinte egységes akcióval a magyarországi művészettörténészek elveszítettek persze egy potenciális, jól felépíthető új múzeumi bázist is.27 Erő és befolyás - akkor - még volt tehát. A Szépművészeti lehetséges irányváltását azonban nem ismerték föl idejében, nem protestáltak nyilvánosan és hatékonyan az ellen, hogy a pályázati kiírásban a minisztérium nem ragaszkodott a jövendő főigazgató művészettörténeti végzettségéhez és múzeumi gyakorlatához; meglehet, azért maradt el a tiltakozás, mert a szakma a „felülről” és „kívülről” érkező Baán Lászlót olyan funkcionáriusnak gondolta, aki a régi típusú „ejtőernyős” új kiadása, azaz olyasvalaki, aki nem szól bele a múzeum alapfeladataiba, de politikai kapcsolatai révén pénzt tud szerezni a múzeumnak. Csakhogy Baán nem így viselkedett - ahogyan ezt a róla szóló, magyar narancsbeli cikk is szemléletesen bemutatja.28 Határozott és koncepciózus fellépése a művészeti múzeumok feladatkörének eddig kialakult kereteinek felszámolása irányába mutatott, s mindezt úgy, hogy saját személyét helyezte előtérbe, a múzeum ügye inkább személyes, esetleg még nagyobb célok elérése érdekében folytatott médiakampánya egyik fontos elemévé vált. Sikeressé válásához pedig láthatólag komoly minisztériumi támogatást is élvezett. Ez rész-
ben a múzeum költségvetésében, részben pedig a Baántól kialakított, kht.-ra épülő finanszírozási elképzelés elfogadásában mutatkozott meg.29 Ennek a folyamatnak a fordulópontjává emelkedett a Szépművészeti Múzeumból - a Bozóki András kinevezése révén - az Iparművészeti főigazgatójává avanzsált Takács Imre tevékenysége: személyében ugyanis egy elismert művészettörténész bizonyult képesnek nemcsak arra, hogy a múzeum saját gyűjteményeire alapozott, s akár nemzetközi érdeklődésre is számot tartó kiállításokat valósítson meg, s mindezt a múzeum gazdálkodásának egyensúlyban tartásával tegye meg - annak ellenére is, hogy a központi döntések inkább sújtották, mint segítették a múzeum tevékenységét.30 Takács működése hosszú távon bizonyosan eleven cáfolata lett volna annak a vélekedésnek, amely szerint az országos közgyűjtemények élére gazdasági szakembereknek kell kerülniük - s amely koncepciónak Baán László kinevezése a legerősebb érve. Takács ebben az értelemben olyan riválisnak bizonyult, aki immár nem pusztán egykori főnökével állítható szembe, hanem a minisztérium irányvonalával is. Ez az irányvonal ugyanis a múzeumok működését vagy a gazdasági haszon, vagy a közvetlenül kinyerhető, reprezentációra fordítható politikai érdek alapján látja értékelhetőnek, bármennyire különös is, hogy mindez egy olyan miniszter működéséhez köthető, aki pedig a tudomány és a humán kultúra szférájából érkezett. Takács ennyire gyors kiiktatása a játéktérről mindazonáltal még így is meglepőnek látszik, hacsak nem számítunk hozzá egy másik körülményt. A múzeumok gesztor alá rendelésének a koncepciója, amely múzeum-összevonásokat jelentene, illetve azt, hogy több országos múzeum gazdálkodását egyetlen, közös szervezet intézné - ez a terv egyébként a kádárista központosító mechanizmus fölmelegítéseként is értékelhető, s leginkább a múzeumi szférából kivonható pénz megszerzését célozza - , a kezdeti bejelentés lendületéhez képest 2007 végére elaludt - arra viszont feltétlenül alkalmas volt, hogy bevigye a köztudatba a centralizált múzeumi igazgatás fogalmát.31 Márpedig egy ilyen koncepció lebegtetése mint a múzeumi terület átszervezésének lehetősége egyáltalán nem került a süllyesztőbe - múzeumi körökből származó információ szerint ennek egy olyan mutációja továbbra is napirenden maradt, amely például az azonos területűnek minősített múzeumok ilyen jellegű összevonásával számol. Az országos művészeti múzeumok egybeolvasztásakor pedig - tekintettel arra, hogy a Ludwig Múzeum igazgatója, Néray Katalin 2007 őszén elhunyt, utódjának, a nemrég kinevezett Bencsik Barnabásnak a lobbiereje pedig még megítélhetetlen, valamint a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Bereczky Lóránt belátható időn belül nyugdíjba vonul - igazán erős tárgyalási és érdekérvényesítési pozícióban a Szépművészeti Múzeum főigazgatója lehet. Ezt a lehetőséget Baán László egy angol nyelven megjelent interjújában meg is pendítette. Egy ilyen helyzet bekövetkeztekor Baánnak minden bizonnyal egyetlen komoly riválisa lehetne, lehetett volna, mégpedig éppen Takács Imre - s ez annál is kínosabb, mert ha Takács képes művészettörténész szakemberként sikeresen vezetni egy országos művészeti gyűjteményt, akkor eleve értelmüket vesztik azok a már jól bejáratott, szintén „brand”-ként működtetett elemei Baán László interjúinak, amelyek az élhetetlen és a valós viszonyok között boldogulni nem tudó tudós torzképét állították szembe a talpraesett menedzser önarcképszerű víziójával. Innen gondolván el a folyamatot, szinte törvényszerűnek látszik a politikai értelemben feltétlenül gyenge pozícióban lévő Takács - talán átmeneti, talán végleges - veresége, s úgy látszik, a miniszter és a rivális főigazgató érdekeinek egybeesése kétségkívül jó ütemérzékkel szakította meg Takács igencsak sikeresnek látszó főigazgatói tevékenységét.

A helyzetet még érdekesebbé teszi az e köré az eseménysor köré feltétlenül odaillesztendő médiapolitikai háttér is. Igen sajátos ugyanis az, hogy miközben Takács felmentése Hiller István legújabb miniszteri periódusának bizonyosan a - mind stílusában, mind kikövetkeztethető céljában - legbotrányosabb személyi döntése, ebből az ügyből sem első számú médiaszenzáció, sem éles szakpolitikai vita nem lett; ez utóbbi jelenség persze össze is függ, hiszen a média és a politika világa egymást gerjesztőnek bizonyul a legutóbbi hazai közéleti diszkurzusban. Ha megnézzük az ügyről hírt adó orgánumokat, akkor az a feltűnő, hogy a jobboldali sajtó egyik meghatározó orgánuma, a Magyar Nemzet rendre és a kezdetektől Takács Imre ellen foglalt állást, hasonlóan a Népszabadsághoz (egyik, minősíthetetlen kitételt tartalmazó glosszája32 ellen az Élet és Irodalomban Ludassy Mária filozófus tiltakozott)33 - míg a Magyar Hírlap34 és a Népszava teret engedett Takács érveinek, illetve a mellette állást foglalók véleményének is.35 Árulkodó az is, hogy míg a Zsigmond-kiállítás körüli állítólagos gazdasági visszaélések ügyét a Magyar Nemzet röpítette fel, sajátos módon egy Baán László-interjú kíséretében, majd Takács felmentésekor is úgy kommentálta a szakmai tiltakozásokat, hogy megismételte ezt a korábbi vádat36 - azt már nem lehetett a Magyar Nemzetből megtudni, hogy Baán László a Takácstól ellene indított rágalmazási perben elismerte állításai rágalmazó mivoltát, és a bocsánatkérést választotta az ügy lezárására. Erről csak a Magyar Hírlap adott hírt.37 Ez a megoszlás azt mutatja, hogy Takács Imre felmentésének a sajtóbeli jelenléte nem írható le a jelenlegi politikai táborképződés logikája mentén. Azaz nem jobboldali vagy baloldali botrányról van szó, mint ahogy a kizárólag Baán László mellett állást foglaló orgánumok is kevertek ebből a szempontból. Ez utóbbi jelenség nyilván Baán kiváló és sokfelé elágazó sajtókapcsolataival is magyarázható, hiszen az ügy kezelésének ezek a sajátosságai jórészt fedésbe hozhatók a Szépművészeti Múzeum sajtóbeli jelenlétének dokumentumaival is - s azért azt se feledjük, hogy a sajtóbeli pozíciók szempontjából Baán László egy nagyságrenddel erősebben van képviselve, mint Takács Imre. Annál is inkább, mert Baán saját magát a Szépművészeti Múzeummal ikonikusan összekapcsolódó személyiségként formálta meg, ő és csak ő ad nagyinterjúkat az intézményről (ezért is bizonyult igen sajátos gondolati rövidzárlatnak, amikor már többször intézett rádióinterjújában azt vetette fel, hogy az Esterházy-kiállítás nem is a főigazgató, Takács érdeme, merthogy azt a kurátor, Szilágyi András hozta létre38 - hasonló szempontot saját magával szemben interjúiban nem szokott érvényesíteni). Az azonban aligha véletlen, hogy a Magyar Nemzetnek az ügy médiatálalásában betöltött dicstelen szerepe feltűnő módon egybeesik azzal, hogy az ellenzéki pártok, amelyeknek egyébként érdeke lenne támadási felületet találni Hiller Istvánon, gyakorlatilag nem csináltak ügyet a felmentésből -
ebben alighanem szerepet játszott az is, hogy Baán László, aki néhány interjújában célzatosan nem felejtett el utalni Fidesz-tagságára sem, igen hatékonyan képes működtetni korábban kialakított politikai kapcsolatait. A Fidesz ugyan benyújtott több írásbeli kérdést az illetékes miniszterhez,39 ám erről a nagyközönség mit sem tud (annál is inkább, mert ehhez nem kapcsolódott sajtótámogatás sem). A két ellenzéki párt, a Fidesz és a KDNP nem találta az ügyet elég fontosnak vagy érdekesnek ahhoz, hogy kapcsolódjon a felmentés miatt megfogalmazódó szakmai tiltakozásokhoz - s ezzel láthatólag elveszítette azt a helyzeti előnyt is, hogy bizonyos, számára eddig elérhetetlen értelmiségi, szakmai csoportokkal ezen érdek mentén dialógust alakítson ki. Ennél azonban aggasztóbb az a jelenség, hogy a jelenleg ugyan Baán László és Takács Imre személyében artikulálódó, de ennél általánosabb jellegű múzeumszervezési koncepció vitájában egyelőre nem látszik körvonalazódni semmiféle ellenzéki alternatíva, ilyenformán a szakmai tiltakozások fölkarolásának elmaradása előrevetíti azt, hogy Baán gyakorlata kizárólagos mintává emelkedik a politikai táborok mindegyikében - anélkül egyébként, hogy a vele esetleg versengeni képes szakmai felfogások artikulálódhatnának, és legalább a megmutatkozás lehetőségéig eljutnának.40

Mint minden, a politikához kötődő folyamat, természetesen ez a most elemzett sem zajlik le azonban végzetszerűen. A jelenleg belátható események között is több olyan van, amelyek a minisztérium hatalmi logikát követő, kielemezhető forgatókönyvének a lezajlását eltéríthetik eredeti útjáról. Először is új jelenség magának a művészettörténész szakmának41 és a Magyar Tudományos Akadémiának a határozott kiállása Takács Imre mellett42 - ennek az állásfoglalásnak a hatása még akkor is nehezen becsülhető le, ha Hiller István miniszter egyik, a Fidesz képviselőjétől benyújtott írásbeli kérdésére adott válaszában igencsak lekicsinylően reagált erre.43 A másik, a minisztériumot megzavaró elem pedig magának Takács Imrének a magatartása. Ő ugyanis olyan taktikát választott a felmentés után, amely - feltehetőleg - több szempontból is eltért az elvárhatótól. Nem hagyta el ugyanis a múzeumot, hanem fenntartotta főmuzeológusi jogviszonyát, és az egyik múzeumi gyűjteményben kezdett el dolgozni - s ezzel téttel ruházta fel a munkaügyi pert, hiszen kedvező ítélet esetén így valóban azonnali hatállyal visszahelyezhető lenne a főigazgatói munkakörbe. Ez a megoldás kétségtelenül keresztülhúzhatta a minisztérium számításait, amely nyilván inkább arra számíthatott, hogy az ilyen státusból eltávolított értelmiségiek inkább keresnek gyorsan egy másik állást, hogy saját magukat megkíméljék a hercehurcától (Magyar Bálint minisztersége alatt volt már egy ilyen eset, a Balassi Intézet főigazgatói posztjáról fölmentett Ujváry Gáboré, amikor is Ujváry, személyes szempontból teljesen érthető módon, inkább a közös megegyezéssel történő távozást választotta, s ezzel feladta egy esetleg megnyerhető munkaügyi per lehetőségét44 - ennek az esetnek az analógia mivoltát az a tény is erősíti, hogy akkor is és most az Iparművészeti Múzeum esetében is ugyanazt a személyt, Pálfi Ferencet nevezték ki miniszteri biztosnak). Ez a lehetőség most annyiban is kiélezettebb, hogy időközben lezajlott egy újabb főigazgatói pályázat, amelyre - szintén precedens nélküli módon - maga a felmentett korábbi főigazgató is beadta a pályázatát, s noha nem nyert, ezzel sikerült újabb zavart keltenie a minisztériumban. A múzeum közalkalmazottai ugyanis elsöprő többséggel mellette foglaltak állást,45 a szakmai zsűri döntése kapcsán pedig a minisztérium hírzárlatot rendelt el, amivel azt a látszatot keltette, hogy van valami titkolnivaló a döntés mögött. A végül kinevezett új főigazgató, Renner Zsuzsa beiktatása pedig aligha oldotta föl a feszültségeket, hiszen ha Takács megnyeri a munkaügyi pert, úgy helyezhetik vissza a korábbi állásába, hogy az időközben a minisztérium támogatását élvező új főigazgatónak távoznia kell. Eza szituáció pedig a jogerős döntésig benne van a levegőben. A feszültségek pedig már csak azért sem oldódtak fel Renner Zsuzsa kinevezésével, mert első kijelentéseivel ő is a korábban már vázolt múzeumpolitikai választóvonalnak megfelelően foglalt állást: az „emészthető és élvezhető” kiállítások jövőbeni megrendezésének a meghirdetése46 a jelenlegi diszkurzus szerint aligha érthető másként, mint Takács elleni állásfoglalásként, s ilyenformán a Baán nevéhez köthető, kommercializált, üzleti értelemben sikerorientált kiállítási koncepcióhoz való csatlakozásként. Ilyen módon tehát a szakmai tiltakozásokat létrehívó feszültséget aligha sikerült csillapítani - már csak azért sem, mert Renner Zsuzsa személyében nem sikerült a művészettörténész szakma számára kétségbevonhatatlan tekintéllyel bíró személyt találni. Kérdéses, miképpen tudja a minisztérium ezt a helyzetet kezelni, illetve a jelenlegi magyar politikai mezőnyben milyen szakpolitikai álláspontok kristályosodnak ki - mert jelenleg mintha éppen a szakpolitikai állásfoglalások hiánya jellemezné a szituációt. A legégetőbb és legnagyobb hatású kérdés azonban nyilván az, hogy ez esetben képes lesz-e egy szakma - s itt értsük bele ebbe a művészettörténész és muzeológus szakma mellett a humánértelmiség egyéb csoportjait is - megvédeni saját intézményrendszerét és hagyományait, vagy ezek a törekvések felmorzsolódnak egy bizniszalapú, technokrata felfogáson. A Takács-Baán szembenállás tágabb köreihez ugyanis a tudományművelés elemi lehetőségeinek megőrzése is hozzátartozik: mivel Baán László interjúiban a művészettörténeti kutatómunka fontossága még csak taktikai elemként sem kerül elő, ez a hiány akár azt is jelentheti, hogy e szerint a múzeumirányítási koncepció szerint akár szépen lassan fel is számolódhat a hazai művészettörténet-írás egyik, mindmáig meghatározó intézményi bázisa. Illetve fölsejlik egy másik veszély is, amely pedig már a múzeumban őrzött gyűjtemények létével is kapcsolatos; ezt tágabb összefüggésben ugyan, de aligha félreérthetően a jelenlegi hazai múzeumi koncepciók közti feszültségekre reagálva így fogalmazta meg Rostás Péter: „A lassan húsz éve tartó nyugat-európai múzeum-boom elhallgatott következménye, hogy a múzeumi gyűjteményeknek az a része, amely a kultúrmenedzser-szemléletű kurátorok, a marketing vezérelte projektek pillanatnyi érdekein kívül esik, veszélybe került. Sem fizikai fenntartásuk, sem a gyűjteménygyarapítás kontinuitása nem biztosított.”47
Ez pedig nem csupán a művészettörténészek belügye, hiszen hasonló célú - bár nyilván eltérő módszerű és intenzitású folyamatok máshol is megfigyelhetők, gondoljunk csak az Ernst Múzeum önállóságának megszüntetésére, a felsőoktatás tudományos jellegének egyre erősebb visszaszorítására, Kóka János egyáltalán nem rögtönzöttnek tűnő verbális támadásaira az akadémiai kutatóhálózat ellen, a magyar nyelvű tudományos könyvkiadás elsorvasztására, vagy éppen a közelmúlt másik jelentős botrányára, a Teleki Intézet megszüntetésére. Az Iparművészeti Múzeumban történtek már csak ezért sem marginális jelentőségű események, hiszen ez esetben éppen azt akadályozták meg, hogy a humán tudományok művelői közül valaki, aki képes és alkalmas rá, tekintélyes szakemberként menedzser is lehessen.48

Nem éppen vidám a helyzet. Itt vannak a baljós árnyak.


 

Jegyzetek:


 

1 Ferch Magda: Múzeumi hideg zuhany [Beszélgetés Takács Imrével], Magyar Hírlap, 2007. szept. 22., 18.

2 Erről is l. még a következő alapos cikket: Somlyódy Nóra: Múzeumigazgató-menesztés: Virtuális iparművészeti, Magyar Narancs, 2007. szept. 24.

3 Ennek a kommunikációs stratégiának a jogi és morális visszásságára a Magyar Hírlap egyik cikke igen határozottan hívta fel a figyelmet, mondván, illetve kérdezvén: „Miért nem várja meg a szaktárca, mielőtt ismét vádakkal illeti a volt főigazgatót, Takács Imrét, hogy befejeződjék a munkaügyi bíróságon indított pere?” Ferch Magda: Főigazgatói kinevezés: háttérben a szaktárca, Magyar Hírlap, 2007. nov. 22., 19.

4 Ezt és a múzeum működésének egyéb sikereit Takács Imre a múzeum dolgozóihoz intézett, s később a sajtóban közzétett búcsúbeszédében is összefoglalta: Takács Imre: Végszó, Élet és Irodalom, 2007 (51. évfolyam), 37. szám; ebből a beszédből egyébként idézett a Magyar Hírlap is: Ahogyan a leváltott főigazgató látja, Magyar Hírlap, 2007. szept. 7., 18.

5 Az ügy összefoglalására l. Miklósi Gábor: Kincsesládák, Manager Magazin, 2006, 12. szám.

6 Szemere Katalin: Az igazgatók kiállítása, Népszabadság online (www.nol.hu), 2007. szept. 1.

7 Somlyódy Nóra: Múzeumigazgató-menesztés: Virtuális iparművészeti, Magyar Narancs, 2007. szept. 24.

8 Zalka Szilvia: Luxemburgi Sigismundus, te drága!, Magyar Nemzet, 2006. okt. 11., 15.

9 P. Szabó Ernő: Születésnap Van Gogh-képekkel, Baán László főigazgató a Szépművészeti Múzeum centenáriumáról, a látogatóbarát közgyűjteményről, Magyar Nemzet, 2007. okt. 11., 15.

10 A beszélgetés a Kossuth Rádió Közelről című műsorában hangzott el, 2007. szept. 7-én, 16.38-kor; az interjút Gellért András készítette.

11 A beszélgetés a Kossuth Rádió Közelről című műsorában hangzott el, 2007. szept. 6-án, 16.36-kor; az interjút Gellért András készítette.

12 A per 2007. december 17-i lezárásáról - a Takács jogi képviselőjétől, az Ernszt és Tóth Ügyvédi Irodától származó információ alapján - hírt adott: FM: Baán elnézést kért Takácstól, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. dec. 21.

13 Erről a problémáról l. még Földes Gábor: Parasztvakítás lett a sztárkiállításokból?, index.hu, 2007. okt. 19.

14 Mint például az eddig idézett mellett: [Válasz a kérdésre: Fenyeget-e túlkínálat a múzeumi kiállítások piacán?], Múzeumcafé, 2007. október 17.; Fáy-Hanthy: Villanyoltás előtt, Magyar Nemzet Magazin, 2008. jan. 12., 34.

15 Baán László a következőket mondta: „megvizsgáltam, hogy 2004 előtt a Szépművészeti hány képet adott kölcsön Olaszországnak, és hányat kért vissza. 15 évre visszamenően közel 100 olasz kiállításra mintegy 200 műtárgyat kölcsönzött a Szépművészeti Múzeum. Ennek cserébe, hát, kérdésként feltehetném, nehéz lenne kitalálni, hogy hány képet kért vissza, hogy a budapesti közönségnek bemutasson olasz műveket. Nullát, tehát egyet sem...” A beszélgetés a Kossuth Rádió Közelről című műsorában hangzott el, 2008. január 14-én, 17.15-kor. Az interjút Ács Gábor készítette.

16 Csak néhány példa. Olaszországból kölcsönzött művek voltak Roberto Barni műveinek kiállításán (1997. október-1998. január), vö. Bulletin de Musée des Beaux-Arts, 88-89., 1998., 252., valamint a következő tárlaton is: Alberto Savinio 30 festménye olasz gyűjteményekből (2000. január-március), vö. Bulletin de Musée des Beaux-Arts, 95., 2001., 239. A Szépművészeti Múzeum bulletinjét áttanulmányozva azonban több, Baán kijelentését cáfoló példára is rá lehet még bukkanni.

17 Ferch Magda: Múzeumi hideg zuhany [Beszélgetés Takács Imrével], Magyar Hírlap, 2007. szept. 22., 18.

18 Erről l. a következő cikkhez tartozó keretes anyagot: Somlyódy Nóra: Csikágótól a Hősök teréig, Portré Baán Lászlóról, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójáról, Magyar Narancs, 2007. november 1., 12.

19 A Sigismundus - Rex et imperator című kiállítás megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottságának Opus mirabile-díját, amelyet az előző év legjobb kiállításainak ítélnek oda. Az erről szóló tudósítást l. Magyar Hírlap, 2007. szept. 21., 19.; az egy héttel későbbi híradás idézi is a méltatás szövegét: FM: Egyfontosok, kiállítások, és díjazottak, Magyar Hírlap, 2007. szept. 28., 16.

20 Végh János a kiállításról írott, rendkívül elismerő, tanulmányértékű szakkritikájában például így fogalmazott a katalógusról: „A bemutatóhoz pompás katalógus illeszkedett, olyan, amelyik állja a versenyt a hasonló vállalkozások bármelyikéhez megjelentetett kötettel. Terjedelmével, kifogástalan illusztrációival, a szerzők között a külföldiek szerepeltetésének arányával pedig túllép mindenen, amit eddig Magyarországon láthattunk. (A továbbiakban gyakran fogok rá hivatkozni, végtére is ez a legmaradandóbb az egész kiállításból, ezzel fognak polemizálni, akik valamelyik ez alkalommal született megállapítással szembe kívánnak szállni.)” Végh János: Sigismundus rex et imperator, Művészettörténeti Értesítő, 56. kötet, 2007. 1. szám, 149.

21 Takács Imre felmentésének egyébként külföldi visszhangja is volt, ráadásul egy olyan cikkben, amely Takács pozitívan méltatott tevékenységét Baán működésének kontrasztjában mutatta be: Andrew Princz: Sacking of Budapest museum director sparks a debate on management styles, Imre Takács has been dismissed by the Ministry of Culture after just 18 months, The Art Newspaper, No. 185, November 2007. 44.

22 Ezt az összefüggést már fölvillantotta: Somlyódy Nóra: Csikágótól a Hősök teréig, Portré Baán Lászlóról, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójáról, Magyar Narancs, 2007. nov. 1., 12.

23 Takács egy közép-európai iparművészeti központ működésének tervezetét dolgozta ki: Ferch Magda: Tervek vannak, pénz viszont nincs, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. júl. 26.; erről a tervről Andrew Princznek a 21. jegyzetben hivatkozott cikke is említést tesz. A tervek részletesebb bemutatását l. még Prékopa Ágnes: Koncepció, feltételes módban, Műértő, 2007. okt., 1. és 4.

24 Pest megyéből mindössze két múzeum jutott támogatáshoz, a Szépművészeti mellett még a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum kapott 2,35 milliárdot forintot. A Szépművészeti Múzeum kiemelt támogatásának az adatait l. a következő cikkhez tartozó keretes anyagban: Somlyódy Nóra: Csikágótól a Hősök teréig, Portré Baán Lászlóról, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójáról, Magyar Narancs, 2007. nov. 1.,
12. Az adatokat közölte még: Múzeumcafé, 2007. október, 7. A Szépművészeti Múzeumtól frissen alapított lap egyébként Baán László kommunikációs stratégiájának új eleme; ehhez aprócska, de jellemző adalék, hogy - a magyarországi folyóirat-kultúrában szokatlan módon - a beköszöntőt nem a lap felelős szerkesztője, hanem a szerkesztőbizottság (Baán László, Rockenbauer Zoltán, Török László) jegyezte névvel.

25 Ezt érzékelteti a következő, álnévvel jegyzett publicisztika: Csók: István [sic!]: Adjunk egy pofont, Műértő, 2008. jan., 2.

26 Mélyi József: Múzeumügyi értesítő, Élet és Irodalom, 2007. (51. évfolyam), 37. szám. Vö. még Mélyi újabb cikkével: A reneszánsz perspektíva, Mozgó Világ, 2008. 3. szám, 115-118.

27 Ennek a folyamatnak az értékelését l. Ébli Gábor: Múzeum és pénz. Kultúra és ökonómia találkozása a boncasztalon? = Uő., Az antropologizált múzeum. Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón, Typotex, Bp., 2005. 122.

28 „A kapcsolatait ügyesen mozgató új menedzser-főigazgató skrupulusok nélkül formálta a múzeumot a saját képére [...] és hallgattatta el a belső ellenzék hangját. Ahogy korábban másutt, úgy egy idő után itt is minden út rajta keresztül vezetett: »Nem történik mindig az, amit én szeretnék, de olyan nem történhet, amit nem szeretnék.«„ - Somlyódy Nóra: Csikágótól a Hősök teréig, Portré Baán Lászlóról, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójáról, Magyar Narancs, 2007. november 1., 13.

29 Erről l. részletesebben a 16. jegyzetben idézett cikket.

30 „A múzeum állami támogatása az elmúlt években folyamatosan csökkent: 2005-ben 648, 2006-ban 598, 2007-ben 585 millió forint volt, miközben drasztikusan emelkedtek a közüzemi költségek.” Ferch Magda: Tervek vannak, pénz viszont nincs, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. júl. 6.

31 Erről a folyamatról, illetve a minisztérium bejelentéseiről l. Hamvay Péter: Maguk szabhatják a szűkebb kabátot, Népszava online változat (www.nepszava.hu), 2006. nov. 27.

32 Sz. E.: Ipari kémkedés, Népszabadság, 2007. nov. 9.

33 Ludassy Mária: Szomorkodunk, Élet és Irodalom, 2007. nov. 16. (51. évfolyam, 46. szám), 13.

34 A Takács Imrét más vonatkozásban, művészettörténészként is elismerően említő cikkek közül l. még: Ferch Magda: Szezám, tárulj!, Magyar Hírlap, 2007. szept. 25., 20.; Ferch Magda: Európa, a nagy műhely, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. okt. 2.

35 Ezt példázza a Népszavának felmentésről hírt adó cikke, amelyben a Takács mellett érvelő és a leváltást érthetetlennek minősítő két személynek, Réti Lászlónak, a múzeum baráti köre elnökének és Lovag Zsuzsának, a múzeum korábbi főigazgatójának a véleményét idézik: Derült égből érkezett a hirtelen leváltás, Népszava, 2007. szept. 6., 8.

36 „Bár a szakmabeliek hozzáállása érthető, nem biztos, hogy szerencsés ilyen leegyszerűsítéssel kezelni a kérdést. Ismeretes [sic! - Sz. M.]: Takács Imre a Zsigmond királyról szóló kiállítás rendezésekor olyannyira a szakmaiságot helyezte előtérbe, hogy kevés figyelem jutott a szállítási költségekre, így a botrányt elkerülendő, a luxemburgi fél vállalta a harmadik országokból kölcsönzött műtárgyak hazaszállítását, a magyarországi gyűjteményekből kölcsönzött művek visszajuttatásáról pedig pótlólagos források felhasználásával a szaktárca gondoskodott.” Sashegyi Zsófia: Aláírásgyűjtés Takács Imre mellett, Magyar Nemzet, 2007. szept. 1., 14. Ezzel a megjegyzéssel egyébként az országos napilapok közül a Magyar Nemzet minősíthető az ügyben a leginkább egyoldalúnak és elfogultnak. Mert ugyan a Népszava is tényként említi a pénzügyi szabálytalanságokat mint a felmentés okát és azt, hogy vizsgálat indult Takács ellen „korábbi munkakörében” - ilyet ugyanis, hogy ti. kifejezetten ellene indult volna vizsgálat, még a Magyar Nemzet cikkei sem állítottak -
ám a későbbiekben, ahogy ezt már idéztem, a lap megszólaltatott más álláspontokat is: Hamvay Péter: Állásfoglalás az Iparművészetiben, Népszava, 2007. szept. 1., 6. Vö. még a további híradásokkal: ZSZ: Petíció a leváltott főigazgatóért, Magyar Hírlap, 2007. szept. 1., 19.; Szemere Katalin: Az igazgatók kiállítása, Népszabadság, 2007. szept. 1., 9.

37 Ld. a 12. jegyzetben megadott cikket.

38 Ld. a 10. jegyzetben megadott interjút.

39 Halász János képviselő (Fidesz) három kérdését 2007. szept. 12-i dátummal nyújtotta be (K/3794/1; K/3795/1; K/3796/1). Erre Hiller István miniszter egyetlen, összevont választ adott 2007. október 1-jén (iktatószám: 27730-1/2007).

40 Hogy itt egy globálisabb, máshol is jelenlévő dilemma veszélyesen egyoldalú felbukkanásáról van szó, azt jól példázza a Német Művészettörténészek Szövetségének 2005-ös memoranduma, amely veszélyesnek tartja a művészettörténeti kompetenciát nem igénylő, a múzeumi hátországtól elszakadó, „projekt- és eseményjellegű kulturális aktivitásokat”; a dokumentumból bő kivonatot közöl magyar fordításban: Ars Hungarica, 2005., 1. szám, 48-54.

41 A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Bizottsága állásfoglalásának a szövegét l.: Tiltakozik a művészettörténész- és muzeológussszakma, Magyar Hírlap, 2007. szept. 13., 16. Az aláírók a következők voltak: Galavics Géza, Beke László, Eörsi Anna, Farbaky Péter, Jávor Anna, Kelényi György, Kovalovszky Márta, Lövei Pál, Marosi Ernő, Mikó Árpád, Nagy Ildikó, Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Szakács Béla Zsolt, Szilágyi András, Tímár Árpád, Zwickl András

42 Ezt az is mutatja, hogy Marosi Ernő akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke más, számára rendelkezésére álló fórumokon is hangot ad véleményének, így a CIHA, a művészettörténészek nemzetközi bizottsága budapesti ülésén is félreérthetetlenül célzott az esetre: FM: A művészettörténet-írás nemzetközi iskolája, Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. nov. 22.

43 „A Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi alelnökének véleménye fontos, de nem tekinthető irányadónak.” Dr. Hiller István válasza Halász János országgyűlési képviselő írásbeli kérdésére, Budapest, 2007. okt. 1. Iktatószám: 27730-1/2007; Hogy ez a kommunikációs stratégia mennyire nem bizonyult hatékonynak, azt jól mutatja Martin Józsefnek a cikke, amely éppen azért minősíti igencsak indignált módon a minisztérium tevékenységét, mert tökéletesen figyelmen kívül hagyta és hagyja a szakma állásfoglalását: Martin József: A szakmával vagy nélküle, Vasárnapi Hírek, 2007. nov. 4., 8.

44 Erről l. az Ujváryval készített interjút: Molnár Pál: Szellemi végek, Heti Válasz online (www.hetivalasz.hu), 2004. máj. 20.

45 Erről hírt adott a Népszava, a korábbi főigazgató Lovag Zsuzsa nyilatkozatát idézve, amely szerint „az Iparművészeti Múzeum igazán megérdemelné, hogy szakmai felkészültségét, emberi kvalitásait tekintve méltó személy töltse be az intézmény főigazgatói posztját. Véleménye szerint Takács Imre pályázatához a többi jelölt nem hasonlítható”. Ismét pályázik az Iparművészeti felmentett igazgatója, Népszava online változat (www.nepszava.hu), 2007. nov. 15.; l. még a Magyar Hírlap híradását: Magyar Hírlap online (www.magyarhirlap.hu), 2007. nov. 9. A közalkalmazottak állásfoglalása a következő volt: a 71 szavazatból, 3 tartózkodás mellett 51-et kapott Takács Imre, a végül kinevezett Renner Zsuzsa 5 szavazattal a harmadik helyen végzett.

46 Renner Zsuzsa szavait idézi Szablyár Eszter: Az ipar: mágnes, Népszabadság online (www.nol.hu), 2007. dec. 4.

47 Rostás Péter: A „szunnyadó múzeum”, Száz éve nyílt meg a Fővárosi Múzeum, Holmi, 2007. 12. szám, 1575.

48 Ezt a véleményt egyik első reakciójában Marosi Ernő így fogalmazta meg: „Magyarországon elterjedt az a téveszme, hogy aki művészettörténészként megfelelő, nem lehet jó menedzser. [...] Takács Imre, az Iparművészeti Múzeum leváltott főigazgatója olyan kitűnő kutató, aki másfél év alatt hat nagyszabású kiállítással bizonyította, hogy kiváló menedzser is. Értesüléseim szerint közel járt ahhoz is, hogy szponzorok bevonásával megoldja az intézmény legnyomasztóbb problémáját, és megkezdje a Lechner Ödön tervezte épület aggasztó állapota miatt szükségessé vált rekonstrukciót.” Ferch Magda: Miért teszik tönkre az Iparművészetit?, Magyar Hírlap, 2007. szept. 7., 18.



« vissza