Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A lét terei 1.

 

I.

Ahol éppen vagyunk, avagy a felcserélhető országlakos - Menczer Gusztáv könyvéről, ismertető helyett

 

A második világháború következményeként közel hétszázezer ember került ki hosszabb-rövidebb időre kényszermunkára a Szovjetunióba. A magyar népet ért szovjet megtorlásnak minden harmadik magyar család valamilyen formában sértettje volt.
1949 és 1953 között a magyar állam több mint hétszázezer magyar ember ellen indított valamilyen típusú büntetőeljárást. A magyar népet ért magyar megtorlásnak minden harmadik magyar család valamilyen formában sértettje volt.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni, szovjet támogatással lefolytatott magyar megtorlás során több mint háromszáz állampolgárt kivégeztek, harmincezer ellen eljárást indítottak, kétszázezren elmenekültek.

Ki maradt ebben az országban „érintetlen”? Hány magyar család? Ki, mikor került „kapcsolatba” a szervekkel és miért?

A diktatúra lényege nemcsak az, hogy a vezetők irtják egymást, még csak nem is az, hogy az úgynevezett közösségképző embereket kiemelik a közösségből, hanem az, amikor az egyén azt sem tudja - mert hallgat, mert meg sem mukkan -, miért került a hatalom karmaiba. A diktatúra ismérve az, hogy akárki, akármikor, akárhova, akárki által rács mögé kerülhet. A természetes térből kiemelve, mesterséges térbe kerülhet. Számmal felszerszámozott jellé válik és bármikor kicserélhető. Térben és időben.

Menczer Gusztáv 1921-ben született, csakúgy, mint anyám. Ebből az a pofonegyszerű igazság következik, hogy 1945-ben is egyidősek voltak. Anyám, elmenekítvén a veszélyesnek ítélt Sanyi csárdából, ahol akkor éltünk, a Podmaniczky utcában élte túl az oroszok bejövetelét, elfalazva, nehogy a tovarisok karmaiba jusson. Akkorra a budapestiek tudták már, amit tudni kellett. Kinek szerencséje volt, kinek nem. Apám is bujkált a nyilasok elől, amúgy féllegális állapotban, nagyanyám szerezte neki a papírokat, de jobb volt azokat nem mutogatni. Szüleim női részlege az oroszoktól, a férfi részlege, távol tartván magát a katonáskodástól, a nyilasoktól félt jobban, de ez utóbbi is kerülte a találkozást az oroszokkal.

Menczer Guszti barátom, a klasszikus középosztálybéli sarj, neveltetésénél fogva ebben az időben szélesebb perspektívában látta a világot. A vállalkozó anya, a zsurnaliszta atya idejét ugyan lekötötte a munka, de a három nyelven beszélő nevelőnő Gusztinak és nővérének biztosítani tudta a kellő hátteret. A nagyszülők körül is minden rendben volt. Egyik ágról nagygazda nagypapa, a kilencgyerekes nagymamával, másik ágon a vasutas nagypapa az apácáknál nevelkedett, háromgyerekes nagymamával. Guszti számára a felhőtlen gyerekkor egyik legemlékezetesebb színhelye a főváros környéki nyaraló volt, külön hintával, homokozóval. Anyám libalegeltető gyermekkora derekán két testvérével, Lenkével és Lacival rendre ellopta Örzse dédanyám dagasztóteknőjét, s vígan csónakáztak a ház mögötti Salamon-tavon. Dédanyám szokásos átkozódása útmutatás családunk lehetséges őshazáját illetően: „Az a cigány fulladt volna bele a Rimába, aki áthozott benneteket.”

Guszti életében eleve jelen volt Trianon, a maga összes keservével együtt. A nagyapai birtokot - Temes megye - alig lehetett látogatni, s újságíró apjával már ötévesen Belgrádba is eljutott. Magam Trianonról Eötvös-kollégistaként szereztem először érdemben tudomást abból, ahogy Szabó Dezső Az elsodort faluban a magyar összeomlásról írt.

Guszti barátom anyai nagyapja s az én anyai dédapám, a kitántorgó másfél millió emberünk egyedeiként, akár találkozhattak volna Amerikában. Nem tették, de mind a ketten visszatértek az óhazába, hogy aztán élvezhessék az első világháborút.

A forradalmak idején az emberek úgy húzták a lapot, mintha a sorssal huszonegyeztek volna. Guszti nagybátyja a galíciai, piavei, Isonzó menti harcok után részese volt az őszirózsa forradalmának, hogy aztán Trianon miatti keservében Lugosig fusson. Húsz év múlva, hazatértekor pedig Horthy csendőrei kis híján kóterba vágták, mert Szamuely valahai bőrkabátosának nézték.

Az én egyik nagyapámat a vére meg a gazdag papa által vett pejcsikó vitte a történelembe, a másik számára élete végéig Isonzó maradt az örök élmény. Hősi múltra sem panaszkodhatok, a mezőtárkányi rokonok között két vitéz is akadt. Jellemző, hogy ezt sem az anyaági rokonoktól tudtam meg, hanem a nagy képes vitézi könyvből, amelyet nagyapám könyvei között találtam, s bőszen lapozgattam első „nacionalista” korszakom hajnalán.

Dédapák, nagyapák, apák. Karakterek voltak mindannyian, s mégis, ezek az emberek csak részben határozták meg a saját sorsukat. Az azonos iskolázottságúak nyugodtan mezt cserélhettek volna, ha éppen a lét egy másik terén tartózkodnak.

A műveltség mint személyiségjegy meghatározó tényező. Az iskola a lét egyik tere, a haza a másik tér, ami adott. S a harmadik tere a létnek? Az, amit kapsz, még akkor is, ha nem ez járna neked. Ezek adják léted, s emlékeid gerincét. Ez vagy, illetve lettél tenmagad.

A fiatal Menczer Gusztáv csak sejti, de pontosan nem tudja, mi is az a Trianon. A forrás környezetének elejtett szavai. Én egyetlen felmenőmtől sem hallottam Trianonról, sem a sváboktól, sem a parasztoktól. Az iskolától sem. Az én környezetem Szabó Dezső volt. Tudtam ugyan - őrzöm is az érmeit, ha hurcolkodásaim során el nem vesztettem őket -, hogy apám visszafoglalta Kassát, s Erdélybe is diadalmasan bevonult. Ez azonban sokkal inkább nagyanyám, mint apám érdeme volt. Apámat mindkét alkalommal behívták, nagyanyám mindkétszer elintézte, hogy egészségügyiként az események vége felé, a trénnel érkezzen meg. Csíny volt ez a javából, meg néhány kondér húsleves a főorvos úrnak és stábjának, akik maguk közé vették.

Menczer Gusztáv „hallomás-Trianon”-ja viszont elmélyült. S érdekes ennek az elmélyülésnek az útja. Acsaládi könyvtárban ott voltak Jókai és a Magyar Remekírók sorozatai mellett a korszak nagy bölényeinek - Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos - írásai is. Ezek a sorozatok, könyvek nekünk is megvoltak. Mire az érettségihez értem, Gárdonyi mellett már elolvastam Heczeg, Zilahy, Harsányi Zsolt, Rákosi Jenő, Surányi Miklós, az Erdélyi Szépmíves Céh íróinak munkáit. De nem volt József Attila. Gusztiéknál volt.

Guszti a Bimbó utcában lakó barátai révén - a baráti szülők nagy szalont vittek - személyesen ismerhette és hallgathatta Germanus Gyulát, Zilahy Lajost, Márai Sándort, Hunyady Sándort, Török Sándort, Németh Lászlót. „Felejthetetlen egyetem volt” - írja könyvében Guszti barátom. Nekem a kocsmánkban naponta megforduló Sánta, a kétes múltú vegyész jutott, őt követte a kortalan hobó Pipás, aki hallatlan leleménnyel átverte a németeket, a nyilasokat és az oroszokat is, hogy aztán a kocsma törzsvendégeként itt maradjon élő mesefának. Aztán Pacsek bácsi, a fodrász és Virág néni, aki a Béke utcai saját elvett kocsmájának az üzletvezetője lett. Ez után sorjáztak létemben - ekkor már másodévet végzett egyetemista voltam - a Jász utcai jegesek, akikkel egy egész nyarat dolgozhattam együtt: Hannibál, a matematikatanár, Cérna, az angyalföldi jassz, Gillig úr, a telepvezető és a költő Balaskó Jenő. Akkor még nem olvastam Déry Tibor Felelet című regényfolyamát. Különben tudhattam volna, hogy itt dolgozott Köpe Bálint, ugyanolyan körülmények között, mint később én. Csak a történelmi körülmények voltak mások. Gillig úr éppúgy zsidó volt, humánus és tehetetlen, mint Köpe Bálint munkahelyének tulajdonosa. Egy óriási különbséggel, Köpe gyártulajdonosa még Hitler hatalomra jutása előtt félt, az én Gillig uram, családját elvesztve, idegeiben hordozta a múlt gyötrelmeit, félelmeit a jelentől. Ő soha nem parancsolt, s még korlátozott uralmi eszközeiről is lemondott: Uraim! Könyörgöm, schihta! Dolgozzanak, mert bármikor jöhet az ellenőrzés!

A nagy felvilágosító, akinek társa lehettem a jegeskocsi megpakolásában - mert elfogadott -, a jégboltok feltöltésében, Balaskó Jenő volt. Tőle tudtam meg, hogy Cérna és a vékonycsontú matektanár Hannibál egyaránt ötvenhatosok. Cérna, akár győz a forradalom, akár nem: az örök jeges. Hannibál nem. Vajon ő milyen kapuk előtt állott? Hol fagytak meg az elefántjai?

Jenő egyszerre tudott mélabús és feszült lenni. Hihetetlenül ingerült volt és türelmes. Ha látta, hogy nem bírom tovább, szó nélkül elvégezte az én munkámat is, de előtte istenesen meghajtott. S életem nagy ajándékát kaptam tőle. Nekem ötvenhat Jenő feltűnéséig a mámoros arcú, zászlólobogtató tüntetéseket, a titokban elmorzsolt könnyeket, a szemem láttára Nyugatra özönlő tömegeket jelentette, s kicsúfolandó orosz kiskatonákat, akik a kiszáradt Rábát Szuezzal, Győrt pedig Berlinnel azonosították. Jenő döbbentett rá - ha ötvenhatról írok, a mai napig lényeges szempontként van jelen az agyamban -, a forradalom nemcsak harc, akkor is aludni kell, mosdani kell valahol, és nem utolsósorban szeretni. Vagyis ötvenhat nemcsak a Corvin közi harcos, hanem az őt körülvevő, az őt ellátó emberek sokasága. Ötvenhat a nép! Géppisztoly és zsíros kenyér.

Szemere Samu bácsi a Budai Zsidó Hitközség elnöke Gusztinak jutott, nekem Gillig úr.

Menczer Gusztáv barátom, mire leérettségizett, a mai napig használhatóan megtanulta a latint, övé lett a német és az olasz nyelv. Ami időnkben a nyelvtanulás gyanús, polgári csökevény volt. Volt egy tornatanárunk, Laci bácsi, alias Monsieur. Ő valahonnan a francia végekről szakadt Győrbe, s a hengerbukfenc mellett, valóban aprópénzért, szinte kedvtelésből egy egész osztálynyi gyereket próbált bevezetni a francia nyelv rejtelmeibe. 56-ig. Aztán már nem! Oroszból viszont tízévnyi tanulás után „perfekt” lettem. Bármikor megszólítom a Tanár Elvtársat, és jelentem neki, hogy az osztálylétszám negyvenegy, nem hiányzik senki!

Éveken, mit éveken? Évtizedeken keresztül verte a szocializmus, a magasabb minőségű emberi rend a fejünkbe az osztályharcot, a vallás ópium mivoltát, s gajdoltatta velünk, hogy egyenlő az ember, bár a bőre barna vagy fehér. Menczer Gusztáv, mire megkapta az érettségi bizonyítványt, e helyett a nemes gondolatsor helyett csupán arra jött rá, nem érdekes, hogy ki milyen vallású, nemzetiségű vagy származású. Stein bácsiból leginkább az érdekelte, hogy a szatócsboltjában, van-e áru, nem átallott a cigánygyerekekkel fára mászni, s tisztelte a kávéházban dolgozó ősz néger pincért is. „A mérce más volt. Például spicli-e, súg-e, odaadja-e leírni a házi feladatot, sportol-e.” Balogh Edgár, a későbbi jeles gondolkodó számára - ahogy egyszer elmesélte nekem - a szombat pedig kimondottan pénzszerzési lehetőség volt. A szomszéd, öreg zsidó házaspár, jó ortodoxként, szombatonként semmihez sem nyúlt. Ő ment át feltenni forrni a vizet a teához, fel- vagy lekapcsolni a villanyt, s ezért tisztességes „bért” kapott. Hétfőn! Boldog békeidők.

Kibontakozik előttünk egy középosztálybeli, érettségizett úgynevezett úri fiú képe. Jól elboldogul két-három nyelven, ifjúsági futóbajnok, érti a nemesebb gondolatokat, vallásos, s nincsenek különösebb elfogultságai. „Helytelen és illetlen lett volna a másik embert nem tisztelni. Ez akkoriban felénk ilyen egyszerű volt.” S mindez miért volt evidens? „Mert a valláserkölcs, Jézus és a hazafiság erre tanított.”

Már az egyetem elvégzése után, fiatal kutatóként, a Kádár-rendszer virágkorában történészként olyan témát kaptam - németellenes polgári ellenállás a második világháború alatt -, amelynek vagy nem volt hozzáférhető levéltári forrásanyaga, vagy tilos volt kutatni. Kapcsolataimat megmozgatva keresni kezdtem azokat az embereket, akik az akkori események aktív részesei voltak. Vagyis azt a korosztályt cserkésztem be, amelynek Menczer Gusztáv is tagja volt. Természetesen viselt úri modort tanultam tőlük, pedig majd mindegyiket alaposan megviselte a sors az oroszok vagy az ÁVH képében. Úgy itták a kávét, vagy éppen a habzó sört, hogy nem állt el a kisujjuk. A szalvétát különösebben széles mozdulatok nélkül tűrték az ingnyakukba. Viseletes szvettert vagy lehamuzott mellényt viseltek méltósággal. Nem vívtak elszánt harcot késsel, villával, kanállal. A gurulásra hajlamos zöldborsót is úgy tudták ráhalmozni a villa domború hátára, hogy utána nem kellett vadászmezőnek tekinteni a szobát. Tudták, mi az a halkés, sőt kávézáskor előkerült - hozzáférhető helyről! - a míves porceláncsésze, s a konyakhoz a kristálypohár. Mondataik - bár nem nélkülözték a szónoki fordulatokat - érthetőek, világosak voltak. Ha szóba került Trianon, tapintható volt a belső tűz, a kommunisták említésekor pedig az elfojtott indulat. Bár úgy ültem asztalukhoz, hogy egy letűnt világ ittmaradt mamutjaival fogok társalogni, emlékbegyűjtő és tároló leszek, nem ez történt. Az eltűnt világ diszkrét bája megfogott. Az ipariskolai tanár - aki mellesleg az ávós kísérettel érkező Rákosiné, Fényicskát is tanította kerámiázni, amúgy maszekben - éppúgy maradandó nyomokat hagyott bennem, mint az Erdélyből menekült, történelmi nevet viselő, ősz öregúr.

Menczer Gusztáv tehát nem álmai ifjúságképét tárja elénk. Eza típus, kicsit el-elbóbiskolva, szavakat felejtve, de még mindig köztünk van.

Velük, az ő kiszorításukkal - beszorítva a szoba négy fala közé, vagy eldugva a messze Szibériába - a napi létben tetten érhető méltóság kezdett kiveszni a világból.

Menczer Gusztáv szakértelmiségi akart lenni és polgár. Polgár, akit a sport érdekelt, a rövid szerelmek, a zene, a színház, no meg a barátok. Szüleim halála után a „hagyatékban” turkálva kezembe akadt néhány operabérlet, egy Wagner-partitúra, vígszínházbeli jegyek, s dedikált verseskötetek sora. Olyan dolgok, amelyek eredetéről fogalmam sem volt. Az én születésem vetett véget ennek a kulturális bacchanáliának, vagy esetleg az új világ születése teremtett új kulturális értékeket? Valami biztos befejeződött. Nincs folytatása a könyvvásárlásnak. Illetve van. A mai napig őrzöm - nemcsak őrzöm, olvastam is, rajtam kívül ki még - a Sztálin-összest, a Sztálin írta: „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának rövid történetét.” A szovjet tudósok elmélyült írásait Sztálin és a szovjet tudomány viszonyáról. Főleg az nyűgözött le, amit Sztálin a kibernetikáról és a kőolajszármazékokról „írt”, hogy másról már szót se ejtsek.

Hasznos könyvek voltak ezek. A Sztálin-összes - ma is meg van, a könyvtáram látható helyén díszeleg - például kimondottan hasznosítható ágyláb helyett. Heverőnk kitört tartókarját éveken keresztül pótolta közmegelégedésre. De máskor is segítségemre sietett a nagy tanító. Van egy klasszikus válaszlevele, amelynek címzettje valamilyen területi titkár. A titkár felpanaszolta a nagy vezérnek, hogy egy bizonyos Mikulina elvtársnő írt egy brosúrát, Sztálin elvtárs előszavával a zargyevai szövőnők életéről. Ebben a brosúrában a szerző ecsetelte az új, az életet széppé tevő szociális beruházásokat. Írt az új zuhanyozóról, a sportpályákról stb. A figyelmeztető levelet író titkárból végül kiszakadt a jajszó! Az a baj - jelezte a népek atyjának -, hogy Zargyevában nincs szövöde.

Ha észlelem, hogy a hallgatóim figyelme lankad, s még mindig nem értik a létező szocializmus és az épülő kommunizmus lényegét, ezt a levelet szoktam felolvasni, a sztálini válasszal együtt. A világbéke őre, megköszönvén a titkár szavait, röviden, de velősen kifejtette: lényegtelen, hogy van-e Zargyevában szövöde. A lényeg az, hogy az irányelv s a jövőkép jó. S az ilyen kezdeményezéseket támogatni kell. Sztálin elvtársnak - szólt egyes szám harmadik személyben a nagy tanító - nem Lev Tolsztoj „háború és béke” című munkájához kell előszót írni, mert az emberek azt ismerik, hanem az ilyen kitűnő szellemű munkát kell támogatni, mint amilyen Mikulina elvtársnő műve.

Szegény apám! A Sztálin-összesben aláhúzott mondatok, megspékelve Rákosi elvtárs „zöngéivel” előbányásszák az idilli képet. Apám hangosan olvas, anyám pedig egy füzetbe ír! Én pedig játszom a legkedvesebb bábummal, a majommal.

Visszatérő rémálom, főleg mostanában. A Tóth Ilona-dokumentációban hasonló szöveget találtunk. Ott a mama és lánya küzdöttek együtt a marxista klasszikusokkal. Egy történész(!) ezt annak bizonyítékaként értelmezte, hogy a család együtt lélegzett a szocializmussal. Biztos voltak ilyen családok! De talán szabadjon annyit megjegyeznem, ez talán statisztikailag mégsem volt jellemző! Főleg 56 fényében.

Egy nagyon kedves barátunk mutatott a közelmúltban egy teleírt füzetet. Édesapjáé, a nagy íróé volt, aki már a harmincas években mélyenszántó, kitűnő munkában elemezte a Sztálinnak nevezett ember munkásságát. Nem éppen pozitívan, de felelősséggel. Ez a füzet az ötvenes években telt be. Az író, természetesen pártonkívüliként, az írószövetségben is rendszeresített továbbképző szemináriumokra készült. Az előadók nevét fedje jótékony homály. Elégedjünk meg azzal, hogy köztünk élnek, de nem mind itthon.

Azt írja könyvében Menczer Gusztáv barátom, hogy a háború kezdetén megdöbbenést érzett, de mert az élet itthon továbbra is konszolidáltan folyt, nem hagyott mély nyomot benne. „Idős atyai barátaim figyelmeztettek a veszélyre, de akkor úgy véltem, hogy ezt is túléljük, mint az elsőt.”

Túléljük. Átélni, megélni, túlélni. Az a szép a magyar nyelvben, hogy egy igekötő használatával is ki lehet fejezni egy életstratégiát. A Menczer Gusztáv fémjelezte közép-középosztály közepe akkor döbbent rá a napi valóra, amikor „a klubházból csonkolt végtagú katonák jöttek ki sportolni. Bennem és társaimban is ekkor tudatosult egyszerre minden, amiről nem gondolkodtunk, mert ilyen durván még nem jött szembe a legújabb kor irtózatos történelme. Napokig alig tudtam megemészteni a történteket.”

A megpróbáltatásnak azonban még nem volt vége. Bekövetkezett a német megszállás, majd Menczer Gusztáv szembe találta magát a sárga csillaggal. Egyszer az elemista jó barát mellén virított, aztán Szemere Samu bácsin, majd nővére gyerekei doktor nénijének látványa döbbentette meg.

Nálunk a döbbenet tárgya nem a sárga csillag látványa, hanem állandó albérlőnk a kocsmában, Bandi bácsi volt. Bandi bácsi a „családtag” szemléltető példája volt, miként terebélyesedik ki egy kezeletlen fekély az országtesten hat kemény és keserves év alatt. Guszti elhessegethette az országot etikai értelemben véve fenyegető vészt, míg szembe nem jött vele a stigma. Az én családom is, karöltve Bandi bácsival. Majd csak lesz valahogy. Lett is. Aki túlélte, vagy aki megörökölte, hordozza tovább a sebét. És nem tudnak többé felhőtlenül egymásra mosolyogni. Generációs, örökölhető sokk?

1981 novemberében jelent meg egy esszém a Kulin Ferenc szerkesztette Mozgó Világban. Simonffy András Kompország katonái című munkájáról értekeztem. A felütés is elég erős volt már: „Kompország katonája csatát nyert. Legalább így. És ennyi idő után. Simonffy Andrásnak sikerült apja szívéről letépnie »sorsának sárga csillagát«... Vajon mikor érünk el oda, hogy elszánjuk magunkat: népünk szívéről is letépjük sorsának sárga csillagát?”

Az érzelmeket sem nélkülöző mondat kivágta a biztosítékot. A Kossuth Kiadó akkori főszerkesztője a következő számban megjelent írásában nemcsak csúsztatással és hamisítással vádolt, hanem ki is kérte magának, hogy egy nép sorsának sárga csillagáról ilyen összefüggésben írjak. Fojtogatott a düh. Akkor már régen túl voltam anyai nagyapám „romantikus antikapitalizmusán” és nagyanyám „joviális antiszemitizmusán”. Nagyapám mondogatta állandóan, hogy ide figyelj, Sándor! A Weiss Manfréd gazdag zsidó volt, a Schwartz Bandi meg szegény. Nekem Schwartz Bandival semmi bajom, a Weisseket meg elzavartuk. Nagyanyám baja kézzelfoghatóbb volt. A tárkányi házunk aljában csobogó kacsaúsztató, a Salamon-tó valamilyen rejtélyes oknál fogva megáradt, s elvitte a házunk falát. Öreganyám bement Egerbe a zsidóhoz, mert kölcsönt akart felvenni. A kölcsönző úr sokallta az összeget, mondván, hogy egy vályogfal felhúzására kevesebb is elég. Nagyanyám tapasztalati úton megokosodva téglából akarta a falat. Erre meg nem kapott a zsidótól pénzt. A várostól viszont igen. Elhajtott a zsidó, elhajtott, mondogatta nemegyszer, kérdésre! Nagyanyám. Bizony elhajtotta úri gőggel a zsidó! Ez faktum! Történelmi tény! Mint ahogy az is, hogy ettől számítva paraszt nagyanyám nemigen szerette a zsidókat! Kivéve a távoli ismerős, másik nagyanyám albérlőjét, Schwartz Bandit.

Ezzel az örökölt és szerzett tudással úgy éreztem, jogom volt a főszerkesztőt visszautasítani, s közölni országgal-világgal, hogy a sárga csillag, túl a konkrét időhöz kötött tartalmon, általános értelemben véve a stigmatizáció szimbóluma, s egy tisztességes értelmiséginek a stigmatizáció minden megjelenési formája ellen tiltakozni kell. S ehhez a jogalapot anyámtól s anyai nagyszüleimtől kaptam. Guszti barátom leírja, hogy családja „25-30, csillagos házba zárt család tagjainak élelmezési jegyét váltotta ki naponta, akik a rövid kétórás kimenő alatt vitték el a kiváltott, jegyre járó élelmet.” Barnus nagyapám és Matild nagyanyám pedig, egyik feledve osztályos tudatát, a másik pedig a kidőlt falat, szorgalmasan vitték az ennivalót a gettóba, osztály nélküli attitűddel, amíg csak lehetett. Pedig többször megfenyegették őket a nyilas suhanc őrök. Nem tőlük tudom. Nekik ez természetes, szóra sem érdemes cselekedet volt.

Anyám története rétegzettebb! 1944 októberében még üzemelt a Petneházi utcában lévő cukrászdánk. A tulajdonjog apai nagyanyámé volt, anyám csak „gebinben” működtette. A cukrászdával szemben volt a nyilasház. Nem messze pedig a gettó. Anyám, aki a saját magára visszaháruló kockázatvállalásban nem volt akárki, jobb híján cukrászsüteményeket csempészett be a gettóba. Az így keletkezett hiányt természetesen apai nagyanyám állta. Huszonhárom éves szépasszony anyámat többször figyelmeztették, a később gyilkossá váló, akkor még a szépségnek áldozó nyilas őrök. Irénke! Nem lesz ennek jó vége! Aztán megjelent egy alkalommal a nyilasházban vizitáló Szálasi is. A Nemzetvezető arcpirosítót használt. De meg kell hagyni, joviálisan viselkedett. Ej-ej, Irénke - fitogtatta háttérinformációit -, cukrászsüteményt hordunk be a zsidóknak, nem lesz ennek jó vége! Ha abba nem hagyja, maga is oda kerülhet! Anyám abbahagyta! Ennyire tellett a civil kurázsiból.

Menczer Gusztáv hozzátartozói, anyám, nagyapám, nagyanyám természetesen nem tudják utólag sem eliminálni a zsidótörvényeket, de amíg cselekedeteik következményei csak önmagukra hárultak vissza, „megcselekedték, mit megkövetelt a haza!”

Kevés volt? Kevés volt. De vessünk számot azzal, hogy ebben az országban nem volt a társadalom egészét(!) átfogó antihitlerista ellenállás, s nem volt gettólázadás sem. Nemcsak az elszántság hiányzott, hanem a lehetőség is.

S a felelősségvállalás nemcsak a történelem egy kimetszett szakaszára vonatkozik, hanem az egészre is.

Miért lehet Sztálin Gulágját csak egy félresikerült modernizációs kísérletnek eladni, s Hitler embertelen őrültségét népirtásnak nevezni? Nekem Schwartz és Menczer azonos érték! Hogy közülük ki maradt életben s ki nem, az egyszerűen véletlen! Ebben az országban, 1944 és 1962 között, időnként szinte tőle független valóként mindenkinek volt egy virtuális jegye a virtuális s időnként reális halálvasútra.

Abszolút hamis beállítás az, hogy az egyik terror nyíltan, mindenki szeme láttára ment végbe, a másik pedig fedetten. Amikor a Recsk-film készítésében részt vehettem Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza oldalán, több olyan beszélgetésnek voltam a részese, amikor azt kérdezgettük, hogy vajon az emberek tudhattak-e Recsk létezéséről. A tábor területén éjszakánként égtek a lámpák. A vasútfülkéből kitekintve kirajzolódtak a tábor körvonalai. Ha valaki megkérdezte a fülkében ülők közül, hogy mit is lát valójában, a kínos csendet meg-megtörte a sóhajnyi vallomás: az ott a recski titkos tábor. Az egyik diktátor fennhéjázva ölt, a másik önmagát humanistának álcázva - „a legfőbb érték az ember” -, egyik helyen titkon készült a tömeggyilkosságra, másik helyen nemcsak készült, de végre is hajtotta azt. Ahogy az érdekei megkívánták. S mire épült a titok? Az egyén félelmére. Arra a félelemre, hogy az egyik ember, a megtorlástól tartva, nem fogja megosztani nyílt titkát a másikkal. A „nem titok” nem válik nyílt köztudomássá.

Menczer Gusztáv leírja könyvében, hogy aki tehette, a vagonból kidobált cédulákon tudatta hozzátartozóival - felhasítva ezzel a „nem tudás védő burkát” -, hogy merre vezet a sínpár. De nem vonja felelősségre, még csak számon sem kéri a társadalmat, hogy miért tűrte? Mert tudja - akárcsak a hortobágyi kitelepítettek, akik köré még csak nem is övezték a titok burkát -, hogy akkor nem volt más lehetőség. Hallom az érvet: de a recskiek, a kitelepítettek életben maradtak? Bizony, bizony! Ma már azt is tudjuk, miért. De akkor ki tudta? Talán bizony az az ávós őr, aki azzal biztatta az internáltakat, ugyan, „ürgék”, nem kell összeírni a letéteket, maguk úgyis megdöglenek! Vagy a magyar társadalomnak - benne zsidóknak és nem zsidóknak - garanciája volt arra, hogy a diktatúra csak szórakozik az áldozataival, de végül van, akit futni hagy? Tudjuk jól, ehhez nemcsak Sztálin halála kellett, hanem 56 is. A társadalom elkeseredett, de közös válasza. Mostanában ugyan úgy hallik: 56-ban is éppúgy futkároztak a fegyveres emberek a magyar utcákon kommunistákra vadászva, mint 44-ben a zsidókra vadászó nyilas suhancok.

Menczer Gusztáv „katonai karrierjét” Mikó Zoltán vezérkari százados indította útjára, a Bimbó úti parancsnokságról. Mikótól kapott Guszti barátom „beutalót” az egyik Kisegítő Karhatalmi Alakulathoz.

Hadtörténész koromban a második világháború alatti Hitler-ellenes nemzeti ellenállás történetét kutattam. Ezalatt az öt év alatt a kutatási korlátozások ellenére a tárgyalt témát illetően sok értékes információhoz jutottam. Ennek tudatában állíthatom, hogy Guszti elkezdte az akadályfutását a halál ösvényén. Például ha valaki odafigyel arra, hogy Gusztinak Mikó által aláírt papírja volt, menthetetlenül megrövidítik földi létét.

Mikó Zoltán a Bajcsy-Zsilinszky Endre neve fémjelezte nemzeti ellenállás központi személye volt. Mikóra várt a feladat, hogy alkalmas pillanatban, a KISKA alakulatok összevonásával frontot nyisson a fővárosban az oroszok előtt. Ő volt a két, kiskásokból verbuvált egyetemista alakulat: a Görgey és a Táncsics zászlóalj mozgató embere is. Mindemellett rendszeres kapcsolatban állt a svéd diplomatával, Raul Wallenberggel is. Wallenberg jól tájékozott ember volt, páncélszekrénye mélyén hevert néhány irat, amely fényt vetett a katyni erdőben elkövetett gyilkosságra is. Azt viszont már nem tudta a svéd diplomata, hogy érvényben van Sztálin parancsa a Szmers (szmers spionam - halál a kémekre, a Csekához hasonló katonai felderítő szervezet) számára, miszerint akinek valamifajta tudomása van Katynról, azt el kell fogni. Mikó Wallenberg jóvoltából ismerte az ominózus iratok tartalmát.

Mikó Zoltán október 15. után a nyilas vezetéstől az előrenyomuló Vörös Hadsereg hátországában kialakítandó fehér partizánalakulatok létrehozásának feladatát kapta. Eza szervezet természetesen nem jött létre, viszont sok irat született, amely Mikó aláírását viselte. Az áttörés kudarcba fulladt, de Mikó átjutott az oroszokhoz, ahol nagy reverenciával fogadták.

A következő színhely egy az oroszok által üzemeltetett magyarországi hadifogolytábor föld alatti verme, ahol egymás mellett hever Mikó Zoltán és katona, illetve segítő harcos társa Bondor Vilmos. Mikó élete utolsó előtti pillanatában elmondta, hogy amikor a szmers megtalálta Wallenberg páncélszekrényében a katyni dokumentumokat, gyökeresen megváltozott a vele szembeni bánásmód. Óva intette Mikó százados Bondor Vilmost, hogy Katyn nevét akár csak a szájára is vegye.

Mikót kivégezték. Bondor Vilmos megjárva Menczer Gusztáv társaként a Gulág poklát, hazatért. Történetét ő magától hallgathattam végig Los Angeles melletti házában 1987-ben. Egy túlélő „recski”, Sztáray Zoltán hozta össze a találkozót. Hazatérve, akinek tehettem, elmeséltem Bondor Vilmos történetét, de írni nem adatott módom.

Tényleg nem adatott, vagy túl óvatos, esetleg gyáva voltam?

(Folytatjuk)



« vissza