Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Polgár-teremtés

A vershez fontos az ihlet, de a biztos múzsa a határidő; hasonlóképpen a politikusi tetthez jó lenne valami mély inspiráció, de azért megteszi a választás közeledte is. Országgyűlési választás vagy népszavazás előtt a politikus úgy érzi, valamit mondania kell. A jól fizetett „kreatív stáb” tagjai - akiket egy más kultúrában éceszgébereknek neveznek - sorra gyártják a beszédpaneleket, az üzeneteket, a hívószavakat és végszavakat. Valahogy ilyenné vált a politika - nálunk mindenképpen.

A tavaszi népszavazás előtti hetekben országértékelt Gyurcsány Ferenc, és mivel a 2007-es esztendőről sok jót nem tudott mondani, ígért akart. Olyasmi kellett, amiről sokat és jóízűen lehessen beszélni; addig sem kell a választási ígéreteit meghazudtoló vizitdíjról és tandíjról magyarázkodnia. A népi privatizáció ötletével állt elő. Szavai szerint néhány ezer forintos induló befektetéssel kedvező esetben akár százezer forintnál is többet érő részvényeket lehet majd szerezni a megmaradt állami vállalati körben. Az ötletet „új polgárság” név alatt reklámozták.

Mindez legfeljebb majd egy lábjegyzetre lesz elég a politikai annalesekben. Alkalmat ad azonban arra, hogy valós ügyről szóljunk itt: tényleg, miért ilyen vékony a tulajdonosi réteg, a polgárság? Ehhez képest másodlagos az, sajnos, hogy lesz-e valami a legeslegújabb miniszterelnöki ötletből. Másodlagos, mert 2008-ban már nem vívható újra a 15 vagy 20 évvel korábbi küzdelem; továbbá az a vagyon, ami szóba jöhetne az „új polgárok” megteremtéshez, már csak néhány sajátos állapotú vállalatra korlátozódik. Ami maradt: a Magyar Villamos Művek, a Szerencsejáték Zrt. a Magyar Posta, az Állami Autópályakezelő. Ezeken felül vannak még állami busztársaságok, itt-ott kisebbségi üzletrészek, meg az utolsó talpfáig eladósodott államvasutak, de a MÁV-ot a legdemagógabb politikus sem merné a kinevettetés veszélye miatt felajánlani a polgárságteremtés oltárán.


 

*


 

De kell-e és lehet-e polgárságot teremteni állami eszközökkel? Ne siessük el a kézenfekvő válasz kimondását (nevezetes: polgárrá lehet válni, de nem állami kinevezés vagy kinevelés útján); mivel ezzel felmentenénk a mindenkori kormányzatot a polgárbarát társadalom- és gazdaságpolitikai lehetőségek elszalasztásának felelőssége alól.

Azt mindenesetre tudjuk, hogy az állam képes proletárt teremteni a polgárból. De még a középosztály lesüllyedése, a polgári viszonyok szétfoszlása is eltart egy ideig. Oroszországban is csak az 1930-as évek végére nevelték le a városi embereket a nyakkendő viseléséről, az önözésről, a polgári kultúra és civilizáció formáinak betartásáról; amíg el nem szaporodott az „új ember”. A magyar középosztály sem tűnt el azonnal a kommunista rezsim kiépülésével. Voltak, akik sikerrel megőrizték családi és baráti körben ha életformájukat teljességgel nem is, de értékeiket igen. Az elprolisodás nem annyira a polgári középrétegeket fenyegette a pártállami időkben, mint inkább a városba kényszerített parasztságot meg az igénytelen nagyipari („fordista”) szervezetekbe terelt munkásembereket, adminisztrátorokat. Így is idő kellett ahhoz, hogy az igényes szakipari kultúra elsorvadjon: lassan kihaltak a régi mesterek, az öreg „szakik”. A kádári 1970-es években bizonyos anyagi gyarapodás megmutatkozott, bár - mint tudjuk - részben külföldi hitelekből, azaz a jövő felélésével, és a korlátok közé szorított magánaktivitás óvatos engedélyezésével. Ez a háztájizás, a főmunka utáni taxizás, hagymázás, majd a gmk-zás korszaka, ami az önkizsákmányolás eszközeivel teremtett más kelet-európai országokhoz képest némileg jobb fogyasztási színvonalat. De nem teremthetett polgárságot. Nagy árat kellett fizetnünk a fogyasztásnövekedésért a gyerekszám radikális visszaesésével („kicsi vagy kocsi”), az egészségügyi viszonyok romlásával, és bizony az értékromlással.

Tudom, élnek illúziók az 56 utáni büntető kurzus helyébe lépő „kádári liberalizálás” korszakáról jobb- és baloldalon egyaránt. Egy történelmi korszak pluszainak és mínuszainak megítélése nem könnyű; a társadalmi költség-haszon elemzés végeredményét nagyon befolyásolja az, hogy mekkora súlyt kap a demográfiai romlás vagy a konzumszemlélet elterjedése, a társadalmi szolidaritás és együttműködési készség nyilvánvaló gyengülése. A magyar reformszocializmus mérlegének elemzése megmaradhatna történelmi ügynek, ha a következményei nem hatottak volna ki a rendszerváltozási folyamat kezdő szakaszára, sőt ne lennének jelen ma is. Mert tegyünk fel olyan egyszerű kérdéseket, mint: a hasonló történelmi előéletű új EU-tagországok között miért van egyedül Magyarországon domináns pozícióban kommunista utódpárt? Az európai értékfelmérések miért éppen hazánk esetében mutatják a balkáni illetve kelet-európai térség fel való elmozdulást (és következésképpen a nyugat- és észak-európai értékrendtől való bizonyos távolodást)? A piacgazdasági értékek támogatottsága ma miért kisebb nálunk, mint volt az 1990-es évek elején? Nos, a legfőbb magyarázó tényező a kádári korszak. Ilyen nem volt a lengyeleknél, nem volt Csehszlovákiában, más viszonyok között éltek akkor délszláv szomszédaink.


 

*


 

Hazánk 1990 tavaszán nemcsak rekordméretű államadósságot örökölt a megelőző rezsimtől, de igen sajátos társadalmi és értékrendet is. Az állampárt azt megelőzően már ennek az értékrendnek az ismeretében nyúlt az 1970-es évek derekától a külföldi eladósodás eszközéhez: tudta, hogy a folyó fogyasztás növelése emeli népszerűségét, a nyilvánvaló következményként fellépő adósság (a jövő betáblázása) pedig sokakat, nagyon sokakat hidegen hagy. Ez bizony már csak így van nálunk. Rövid távon pozitív a politikai mérlege az eladósodással kombinált osztogatásnak, hosszabb távra pedig csak a nemzeti elkötelezettségű államférfiak gondolkodnak. A jövő kilátásai foglalkoztatják a polgárt, a magánvagyonnal bírót, a sokgyerekes szülőt, azaz a nemzet egyik felét. Nem foglalkoztatják a hedonista kispolgárt, a prolit sem - azaz a nemzet másik felét. A két nemzetrész közötti arányok sokat számítanak abban, hogy demokráciában merre haladnak a közügyek. (Diktatúra megtilthatja az aranytojást tojó tyúk levágását; de maradjunk most már a procedurális demokrácia viszonyai között.)

De miben bízhat az eladósító politika eszközével élő államvezetés a holnapot illetően? Csodában? Aligha. Hogy majd másnak, a politikai túloldalnak kell helytállnia a szükségszerűen előálló csődhelyzetben? Talán ebben bízik, ámbár a hatalmon levők szeretnének később is hatalmon maradni. Miben reménykedhetett Medgyessy, amikor 2002-ben újabb adóssághullámot zúdított Magyarországra?

Nem tudni, de nem ez a fő kérdés. Hanem az, hogy egyáltalán miért működhet nálunk ennyire hatásosan és évtizedeken átívelően az, amit a szakma fiskális illúzió, illetve pénzillúzió néven ismer. Vagyis: a társadalom bizonyos tagjai nem látják át azt, hogy a mai állami kiadásnövelés holnapi adónövelést okoz, hiszen valakiknek majd kamatostul meg kell fizetniük a költekezés árát; a pénzillúzióra pedig példa az, ha a nyugdíjas a megnövelt nyugdíjnak örülve egy darabig nem veszi észre: az infláció szép csendben visszaveszi a nagy csinnadrattával odaítélt állami emelést.

A fiskális és pénzillúzió érvényesüléshez a közügyekben, pénzügyekben járatlan ember kell. Nem az iskolázottság az érdekes, mivel egy parasztgazda vagy iparos mester oskola nélkül is azonnal átlátja annak igazságát, hogy „nincs ingyenebéd” - there is no free lunch, ahogy az angolszász kultúrában jól ismerik. A gazdaszemlélet, vagy általánosabban szólva az értékrend az érdekes. Mert ha valaki csak a mának él, ha nem érez felelősséget a nemzeti közösségért, a jövő generációjáért, az teljesen tudatosan, nem pedig a fiskális illúzió hatása alatt lehet híve a pénzköltő politikának. Neki megfelel a hitelből fizetett mai jólét, mert nem foglalkoztatja a jövő.

Az értékrend azonban nagyon is kemény gazdasági tényező. A gazdaságilag sikeres nemzetekben más értékek számítanak általánosnak, mint a sikertelen országokban. Ezt jól tudjuk Max Weber munkásságából (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme), vagy a Josef Schumpetertől, aki az innovációs és vállalkozói szellem kulcsszerepéről írt. A Nobel-díjas Edmund Phelps elemzésében is megjelenik az értékrend: az európai gazdaság lemaradása nála az amerikaitól eltérő intézményi, kulturális tényezők következménye (E. S. Phelps: Economic Culture and Economic Performance: What Light Is Shed on the Continent’s Problem?).

A világ országaiban uralkodó értékrendet ma már átfogó felmérések vizsgálják, megmérve az olyan értékeket, mint amilyen az új gondolatok iránti nyitottság, a társadalmi együttműködési készség, az egyéni motiváció, a kötelességtudat vagy éppen egoizmus, tolerancia és szolidaritás, kezdeményező- és vállalkozókészség, avagy passzivitás és tradíció. A World Value Survey felméréseiből kulturális országcsoportok rajzolódnak ki, így a hétköznapi életben érvényes értékek alapján jól elkülönül a protestáns Európa, a konfuciánus Távol-Kelet, az angolszász, a hispán, az afrikai világ. Az értékrendi csoportok gazdasági sikeresség szempontjából is fontosak: a protestáns északi országok (svédek, dánok) a világ versenyképességi listája élén állnak, sikeres az angolszász és a távol-keleti konfuciánus kultúra, szemben a latin-amerikai vagy az afrikai viszonyokkal. A2006-os felmérés számunkra szomorú üzenete az, hogy Magyarország nem a visegrádi és balti országokat magában foglaló közép-európai csoport értékrendjéhez áll közel, hanem inkább a kelet- és dél-európai volt kommunista nemzetekhez: azaz a Balkánhoz. A magyar értékrend praktikusan a szerb, bosnyák értékeknek felel meg, elkülönülve a cseh, horvát vagy különösen a német és osztrák térségtől.

Baj tehát nemcsak a politikusainkkal, a hibás kormánypolitikával van, hanem országunk többségi értékrendjével. Ezen az értékrenden a közpolitika ronthat és javíthat: az adatok alapján az utóbbi időkben sokat rontott. De már a rendszerváltozás kezdetén problematikusnak bizonyult a kezdeményező és vállalkozói kedv, a megtakarítási hajlandóság, a társadalom területi és szakmai mobilitása. Ez az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy miért nem lett nálunk szélesebb polgárság, kiterjedtebb tulajdonosi réteg. És csak másodlagos hatású - sőt inkább következmény jellegű - az a mód, ahogy az egymást váltó kormányok az állami vagyont privatizálták.

Gyakran hallható, de hamis vélekedés szerint eddig egyik kormány sem törődött a magyar vállalkozókkal. Mások azt is tudni vélik, hogy a többi sorstárs országban kezdettől fogva jobban privatizáltak. A valóság azonban az, hogy igenis voltak a hazai tulajdonosi rétegeket tudatosan erősíti kormányprogramok, míg a szocialista-szabaddemokrata koalíció alatt a közpolitikák inkább segítették a balkanizálódás folyamatát. Az a közhely sem igaz, amely a gyurcsányi részvényosztogatás kritikusaitól hallható, nevezetesen, hogy a magyar kárpótlási folyamat kudarcot vallott.

Idézzük fel röviden a kárpótlás ügyét. Ha jogtalanság történik egyénekkel, közösségekkel, meg kell szólaljon bennünk az európai jogfelfogás és erkölcsünk parancsa: a sérelmek orvosolandók, mihelyt a jogsértő állapotnak vége. Nem a politika szabályai, hanem görög-római alapokon nyugvó európai jogrend és kultúra az, amely erkölcsi kötelességévé teszi az utókornak a sérelmek és jogtalanságok lehetőség szerinti utólagos orvoslását. A politikai rendszerváltozáskor alkotott alaptörvényünk így szól: 13.§. (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. (2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet". Az Alkotmány szövege másutt is egyértelműen fogalmaz: 55. § (3) „Az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult."

A kárpótlás nem opcionális jogtechnikai kérdés, nem is kizárólag a politikai irányvonal függvénye, hanem kötelező jellegű és elkerülhetetlen feladata lett a demokrácia és a jogrend viszonyai közé visszatérő Magyar Köztársaságnak. Más országokban is szembe kellett nézni a múlttal, s nem kizárólag a törvénysértésekben érintettek, hanem az újabb generációk érdekében is: a jogállam attól jogállam, hogy elkerüli a jogsértést, a bármikor elkövetett sérelmeket pedig igyekszik reparálni. Demokratikus jogállamban tehát erkölcsi kötelességből, jóérzésből és a jogi alapelvekből fakad a kárpótlás megkísérlése. Ám ahogy a privatizáció is különféle formákat öltött térségünkben a rendszer megváltozásakor, a különböző országokban ugyanúgy nem egyformán kárpótolták a korábbi jogtalanságokat elszenvedőket.

A privatizáció és a kárpótlás két különböző fogalom, ám a vagyoni kárpótlás egyben a tulajdonviszonyok megváltozásának része. A vagyoni sérelmek orvoslása összekapcsolható az állami vagyon más okok miatti lebontásával. A magánosítás módozatai között több országban szerepelt a természetbeni vagyonvisszaadás (reprivatizálás) és a kárpótlás.

Az előző esetben az eredeti tulajdonos, akitől jogtalanul vették el földjét, épületét, lakását, boltját, természetben kapja azt vissza. Hosszú idő eltelte után azonban gyakran kivitelezhetetlen ez a megoldás: a házat lebontják, átépítik, az üzemet bezárják vagy éppen megsokszorozzák; még a termőföld sem marad változatlan az idők során. Nálunk például egy nagyobb megyényi termőföld tűnt el az idők során: lakóház, gyár, autópálya, repülőtér lett a helyén. A másik probléma a tulajdonossal kapcsolatos: évtizedek elteltével az eredeti személy vagy intézmény talán már nem képes ellátni a tulajdonnal járó teendőket. A természetbeli visszaadásnak komoly adminisztrációs előfeltételei vannak: az igények azonosítása működőképes ingatlanregisztert feltételez, ami nélkül lehetetlen hitelt érdemlően rekonstruálni a múltbeli tulajdonviszonyokat.

Az előfeltételek hiánya miatt a legtöbb országban nem válhatott fő privatizációs formává az in natura vagyonvisszaadás. Az egyházak, alapítványok és társadalmi szervezetek elvett vagyonát azonban minden országban igyekeztek visszajuttatni, ha a jogos tulajdonos hasznos társadalmi funkció ellátásához igényelte vissza ingatlanjait. A teljes reprivatizáció azonban több évtized távlatában már megvalósíthatatlannak bizonyult, még a leginkább alkalmasnak látszó földtulajdon esetében is.

A közvagyonnak ezért csak a kisebb része került ilyen formában magántulajdonba. Nálunk a közvetlen értékesítés lett a fő privatizációs eljárás. Az állami vagyonkezelő rendszerint nyilvánosan meghirdetett versenytárgyalás keretében értékesítette a vagyont, ami elvileg szavatolja, hogy a legnagyobb ellenértéket (legjobb feltételeket) ajánló pályázó kezébe kerüljön a vagyon, és az államháztartás az adott viszonyok mellett a legnagyobb összeghez jusson hozzá. Azt azonban nem lehet elkerülni, hogy a nyertesek közül ne legyenek többségben a vásárlóerő dolgában jobban álló külföldi vevők, szemben a hazai pályázókkal. Ez még rendszerint akkor is így van, ha a kormány kedvezményes hitelekkel segíti a magánosításra felkínált vállalati eszközök megvásárlását és az alkalmazotti tulajdonszerzést.

Más országokban egyéb technikákkal is megpróbálkoztak. A cseh gyakorlatban a közvetlen értékesítés mellett a vagyonjegyes (kuponos) megoldást alkalmazták: a lakosok kedvező feltételek mellett juthattak hozzá az állami vállalatok vagyonára szóló jegyekhez, amelyeket azután versenytárgyaláson válthattak át részvényekre. Ezzel jogosulttá váltak osztalékra, már amennyiben az így privatizált vállalatnak lett egyáltalán nyeresége. A vagyonjegy beváltásával azonban a volt állami vállalatok nem jutottak friss tőkéhez, holott legtöbbjük műszaki és gazdasági átszervezésre szorult. Így a cseh mikrogazdasági átalakulás lassabbnak bizonyult, mint a magyarországi, ahol az új tulajdonosok rendszerint felújították a termelést, megszabadultak a feleslegesen lekötött erőforrásoktól - beleértve a foglalkoztatott munkaerőt is.

Mivel a gyurcsányi népi részvénytulajdon ötlete közel áll a kuponos privatizáció logikájához, érdemes bepillantani a cseh eset tanulságaiba. Emlékezhetünk: amelyik ország nem örökölt az előző rezsimtől nagy államadósságot (különösen a külfölddel szembeni hitelek formájában), ott nem volt nyomasztó szükség privatizációs bevételekre. A csehszlovák rezsim az 1968-as prágai tavasz leveretését követően nemcsak politikailag vált konzervatívvá és feltétlen Moszkva-követővé, hanem pénzügyi értelemben is: a nyugati imperialistáktól nem vettek fel devizahiteleket. Ezáltal viszont bukásuk után, a „bársonyos forradalom” másnapján az új demokratikus csehszlovák - majd pedig cseh és szlovák - vezetés a rendszerváltozás számos gondja között nem volt kénytelen a nemzetközi pénzügyi krízis rémével is szembenézni. Nyugodtabban kezdhettek neki a piacgazdaságra való visszatérés megtervezésének, s annak részeként az ún. kuponos privatizációnak. Ez a magánosítási forma ötvözte a magánpiaci logikát az általános társadalmi jóvátétel gondolatával, hiszen aki kiváltotta az állampolgári jogon járó kis jegytömböt, jutányos áron nevezhetett be az állami vállalatok részvényeiért lefolytatott licitbe.

Mai szemmel a cseh és szlovák kuponos privatizáció már egyáltalán nem tekinthető sikeresnek, holott ők így mondták, és itt nálunk sokan gondolták. A milliónyi kisrészvényes egy része maga gondozta jegyeit, ám egyre többen befektetésre szakosodott alapokra bízták értékpapírjaikat abban a reményben, hogy a szakemberek jobban forgatják a jegyeket, mint a laikusok. A létrejött alapok közül azonban sok szakszerűtlennek bizonyult, másoktól a csalás sem állt távolt. A Harvard Fund hangzatos nevet választó alap kezelője például kénytelen volt nagy sebességgel elhagyni Prágát a rendőrhatóságok elől; befektetéseit ma is a Bahamákról irányítja - ott nem fenyegeti a kiadatás veszélye.

De rendben levő ügymenet esetén sem lehetett elkerülni a rendszer két gyengéjét. Az egyik: az állampolgári jogon, limitált mennyiségben szétosztott értékpapírok fokozatosan koncentrálódni kezdtek vállalkozók, pénzalapok kezében. Rengeteg kistulajdonos rosszul forgatta, szerencsétlenül helyezte el papírjait, míg mások hatalmas vagyonhoz (és gazdasági hatalomhoz, üzleti befolyáshoz) jutottak.

A másik sajátosság pedig abban rejlett, hogy a vállalati részvényre váltott kuponok révén megtörtént ugyan az állami vagyon nagy részének lebontása, de a szóban forgó vállalatok ettől még nem lettek hatékonyabbak és nyereségesebbek. Az állami tulajdon helyébe kisbefektetői (és a korábban elmondottak szerint: mindinkább alapkezelői) tulajdonlás lépett; ettől azonban új pénz nem került a vállalatba. Így nem is mehetett végbe az a gyors szerkezeti és technológiai megújulás, amelyre szerencsére a magyar privatizáció során sok példát találni: az új tulajdonos megszabadul a fölös épületektől, elavult gépektől és eljárásoktól (meg sajnos az addigi gyakori túlfoglalkoztatástól), ezzel azonban szavatolja a cég hosszabb távú versenyképességét.

Nem csoda, hogy fontos ipari kultúrákat kivontak a politikailag népszerű, de nem hatékony kuponos privatizációs technika hatálya alól: a Skoda autógyárat nem kuponért, hanem kemény márka-milliókért a Volkswagen-csoportnak értékesítették; a technikai megújulásról jól tanúskodnak a mai modern és versenyképes Skodák.

A cseh eset mellé odatehetjük a mienket. Bár az Antall-kormány által kidolgozott kárpótlás és kedvezményes privatizálási eljárás csak az állami vagyon kisebb szeletére terjedt ki, és a vagyon nagyobb hányada a fizetőképesség szerint került magánkézbe, minden mai fanyalgás ellenére elmondható: elfogadható igazgatási költségek mellett, gazdaságilag egészében véve hasznos, a társadalmi szerkezeten valamelyest javító intézkedéssorozat lett. A kárpótlási jegyhez jutó másfél millió érintett szerezhetett termőföldet, állami vagy önkormányzati lakást, állami vállalatban részvényt vagy üzletrészt, vagy pedig igényelhetett életjáradékot. Később a kárpótlási jegyet beszámolták saját erőként (praktikusan készpénzként) Egzisztencia-hitel felvételénél, bizonyos privatizációs pályázatoknál. Hétszázezren váltak földterület birtokosává, és a ma is működő kereskedelmi vagy agrárcégek közül ezrek a kárpótlásnak köszönhetik létüket.

Akkor miért ilyen népszerűtlen maga az ügy? Mert milliók teljesen kimaradtak a kárpótlásból, és úgy érezték, előlük osztogatják szét a vagyont. Mások azt látták, hogy az ügyesek és ügyeskedők hatalmas vagyonra tesznek szert a kisemberekkel szemben, sőt kihasználva azok tájékozatlanságát. Megint mások túl korán adtak túl a kárpótlási jegyen, és most bánják a történteket. Tanulság: a kormányzati politika segítheti, támogathatja a polgárrá válás vagy a polgári élethez való visszatérés folyamatát, de polgárt nem teremthet. Leginkább a kiszámítható jogrend, a szolid gazdasági fejlődés, a mindenki számára hozzáférhető oktatási rendszer az, ami erősítheti a polgárosodási folyamatot. Az állami juttatásokhoz való hozzászoktatás, az önálló kezdeményezés nélküli állami támogatás ugyanakkor gyengíti a polgárosodást, mint ahogy az is ront, ha az emberek életébe számukra kiszámíthatatlanul szól bele a politika: váratlanul rosszat tesz nekik (mint a Bokros-csomag), vagy váratlan jótéteményben részesülnek (mint Medgyessy „jóléti rendszerváltozása” esetén).

A Gyurcsány-részvények hirtelen született ötletének van valamelyes hatása a magyar polgárosodásra. Ront az esélyein.



« vissza