Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Miről szólt a népszavazás?

A gyurcsányizmus 2008. március 9-én súlyos vereséget szenvedett. Normális körülmények közt ez azt is jelentené, hogy névadó szülője (keresztapja), a politikájával megbukott kormányfő veszi a kalapját, és átadja a kormányzás terhét egy nálánál alkalmasabb vezetőnek. Ő azonban nem az a fajta, ő - ahogyan Sztálin a kommunistákról mondta - különös ember. Meg a körülmények sem normálisak - hiszen ő alakította ki őket.

Ettől függetlenül azonban mennie kell, ahogyan Kádárnak is mennie kellett, noha ugyancsak nem akart menni, de ment, mert nem maradhatott. És azért töltött mégis olyan sok időt a helyén, mert pártja nem talált nálánál alkalmasabb személyt. Ezért jelen pillanatban nem sokat változtatna a helyzeten, ha maga a legfőbb érintett fölajánlaná lemondását, mert még a helyén tartanák, ahogyan az a korábbi bizalmi szavazásokon történt. Ám Kádár helyére, aki azért mégsem egy Gy. F. volt, találtak egy (ugyancsak) alkalmatlant, aki egyre azért alkalmas volt: hogy leléptesse elődjét. Nos, ma ismét itt tartunk: 2008. március 9-én beigazolódott az, hogy a társadalom nagyjából-egészében ugyanúgy hatalmi pozícióján kívül szeretné tudni hatályos vezetőjét, mint annak idején Kádárt.

Ami ugyan csak negáció, de ez a negatív akarat olyan erős, hogy már-már konstruktívnak tekinthető. Annyiban feltétlenül, hogy meg fogja teremteni a jelenlegi miniszterelnök személyi alternatíváját.

Azt persze, hogy Gy. F. nem töltheti ki ciklusát, már választási győzelme után is tudnunk kellett. Mert tudtuk, hogy addigi kormányzati teljesítménye csapnivaló volt, az ország (Medgyessyvel illetve vele) a gazdasági, politikai, kulturális, társadalmi krízis szélére jutott. Ezért tudnunk kellett azt is, hogy győzelme hazugságra épült - és megválasztásával a kudarcok sorozata is folytatódni fog. Ehhez nem kellett az Őszödön előadott verbális halálugrás nyilvánossá tétele, hiszen ami abból kiderült, korábban is tudható volt - legfeljebb az volt újdonság, hogy ami történt, az mennyire tudatosan, milyen szofisztikált cinizmussal ment végbe. Őszöd legfeljebb ahhoz kellett, hogy mindezt ne csak Gy. F. ellenfelei, ne csak a politikával elmélyültebben (és pártpolitikai elfogultságuk szövődményeként kialakult vakságtól mentes) elemzők és állampolgárok tudják vagy sejtsék, hanem a politikai közvélemény egésze se tehessen úgy, mintha nem tudná azt, amit tudnia kell.

Március 9-e ilyenformán a második Őszöd. Azt eddig is bárki tudhatta, hogy a reformoknak nevezett takarékossági vészintézkedések, az ezeket üres hadovával, a valóságtól nemcsak elrugaszkodott, de azt tagadó voluntarizmussal kierőszakoló kormányfő hiteltelenné vált, hogy már a nemzetközi sajtó is leírta, hogy minden politikai történést már a tényleges bukása utáni időkre sandítás határoz meg. Március 9-én azonban a népszavazási végeredmény mindezt kiáltóan nyilvánvalóvá tette. Ennek ismeretében
a szocialista párt minden felelős politikusának tudnia kell, hogy a pártelnök kormányfő már nemcsak úgy általában szalonképtelen, nemcsak (reflexszerűen az ellenzék számlájára írható) elutasítottsága kivételes, hanem még a szocialista híveknek sem kell. A kb. 50%-os részvétel és a kb. 82%-os elutasítás szerint a Fidesz által megjelenített álláspontot a választók több mint 40%-a osztotta, és az adatok azt jelzik, hogy az MSZP szavazói köréből akár 20% is lehetett az átszavazás. Ez pedig a párt társadalmi beágyazottságának bomlását jelzi.

Ez a tény a Fideszt is óvatosságra inti. Ez kitűnt Orbán Viktor gyorselemzéséből is: a Fidesz mint párt korántsem érne el közelítőleg sem hasonló arányú választási sikert. Az azonban tény, hogy az MSZP szavazóinak jelentős része tevőlegesen is elutasította a Gyurcsány-kormány három jelképes intézkedését.

Így a várakozásokat jelentősen felülmúló népszavazási részvétellel kialakult súlyos kormányzati kudarc, a kormányfő aktív és példátlan mértékű elutasítottsága a szocialista párt válságának közeledtét is jelezheti. A Horn Gyula kiküszöbölése óta tartó vezetési válság (a szocialisták egy évtizede csak a legnagyobb keservek közepette találnak miniszterelnök-jelölteket, és köztársasági elnököt még nem tudtak állítani) mára átfogó, strukturális válsággal fenyeget - éppen annak a politikusnak működése folytán, akivel hosszú távra gondolták megoldani a párt vezetési gondjait. A szocialisták politikájából való kiábrándulás és az azzal való elégedetlenség olyan tömeges, amin a párt már nem segíthet azzal, hogy a majdani parlamenti választások előtt 8-10 hónappal vált.

Ez az elutasítottság mélyebb és átfogóbb, mintsem ilyen módon változtatni lehetne rajta. És ne felejtsük el, hogy a kormányzati vesszőfutás még nem ért véget! Az a közelgő népszavazás, amely a több-biztosítós rendszerű egészségügyre való áttérést lehetővé tevő törvény nyomán az ősszel esedékes, ugyanilyen, esetleg még súlyosabb kudarccal fenyegeti a kormánypártokat. (Ezért talán jobban járnának, ha azt is mai vezetőjükre terhelve addig a helyén tartanák, még azon az áron is, hogy ezzel további fél éven át olvasztaná a párt fogyó népszerűségét... Vagy részmegoldás lehet a vitatott törvény visszavonása is.)

A magyar társadalom és gazdaság halmozódó problémáit azonban nem oldhatja meg a mai koalíció megtartása melletti vezércsere. Sőt, még a koalíció leváltása sem hozna gyors változást. Az elmúlt hat évben olyan feszültségek váltak meghatározóvá a Magyar Köztársaság működésében és kilátásaiban, amelyek levezetésére és feloldására egy kormányzati ciklus nem lehet elegendő. Ráadásul a szerencsétlen gyurcsányista politika az utódok mozgásterét riasztóan behatárolta, mind az ország eladósításával, mind a reformok gondolatának súlyos kompromittálásával.

Ha a mai helyzet realitásait vesszük figyelembe, aligha láthatjuk reményteljesnek a kilábalás esélyeit. Az emiatt érzett aggodalom alighanem igen komoly szerepet kapott a népszavazás eredményének alakulásában is: a 300 forintok befizettetésében megjelenő provokáció, a tandíjfizetés pillanatnyilag még homályos és közvetett fenyegetése önmagában aligha volt elegendő a látott eredményhez.

Ez az eredmény: ítélet - elsősorban a hat éve regnáló koalíció tevékenységének nyomán kialakult közállapotokról. De ennél is többről: arról, amivé a „magyar modell” lett.

Ne legyenek tehát illúzióink: ez a népszavazás kettős jelentésű. Ahogyan természetesen a világ jelenségei mindközönségesen egyszerre aktuálisak és általánosak; aktualitásuk igazi értelmét összetettebb, egyetemesebb jelentésük adja. Vagyis bármennyire érdekes, hogy milyen közvetlen aktuálpolitikai következményekkel jár némely intézkedésein keresztül a kormányoldal drámai elutasítása, beleértve személycseréket, pártpolitikai változásokat, netán kormányváltást, vagy akár végső soron rendkívüli parlamenti választásokat, itt nem csupán ennyiről van szó.

A rendszerváltás óta elmúlt, idestova két évtized már történelmileg is érzékelhető idő. Elegendő ahhoz, hogy felnőjön egy generáció. Mára a politikailag aktív lakosságnak mintegy a fele a demokratikusnak nevezett időszakban szocializálódott. Számára a diktatúra kora történelem, és azokban is, akik megélték azt, mint valami különös, ifjúkori emlék él, amelyben felnőni inkább kaland volt, mint aktív lidércnyomás. Így aztán a magyar gulágra, a málenkij robotra, a politikai besúgásokra, az MSZMP és a KISZ KB alkalmi hőseinek és ifjonc aparatcsikjainak viselt dolgaira kevésbé kíváncsiak. Arra ellenben talán igen, hogy ezek a mérhetetlen pénz- és hataloméhségtől motivált, a gátlástalan ambíció diktálta lépéseket a „technokrata” kifejezés mögé rejtő törtetők micsoda gazdasági erőre tettek szert. Úgynevezett kommunista múltjuk csak annyiban érdekes, hogy már két évtizede is ugyanaz motiválta őket, mint ma, és éppen ezért voltak képesek arra, hogy töretlen lelkesedést színlelve álljanak a hatalom szolgálatába -
hogy részesedjenek belőle. Ama választópolgárait már az sem érdekli, hogy a szocialista rendszer egykori „új osztálya” miként konvertálta hatalmát a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia viszonyai közé. Inkább arra figyelnek, hogy mit csinálnak most: hogy a létrejött birodalmak mennyire korruptak, hogy a politikai hatalomra saját gazdasági erejük növelésére van szükségük, hogy egyéni profitérdekeik milyen módon akadályozzák a gazdaság dinamizálását, hogy az elengedhetetlen reformokat hogyan siklatják félre személyes anyagi érdekek, hogy a közpénzek elköltésében a legfőbb szempont, miként lehet azokat akár kriminális módon magánpénzzé alakítani.

Mindezt ideológiától függetlenül el lehet, és el is kell utasítani. Ebben az összefüggésben anyagi érdek és erkölcsi felháborodás nem feltétlenül egymással ellentétes fogalmak. Mondhatjuk azt is, hogy polgárinak csak az a társadalom tekinthető, ahol a gyarapodás és a - jogi formulák hátországát jelentő - morális szempontok nem keresztezik egymást. Szomorúan mondhatjuk: vagyis ahol másként mennek a dolgok, mint nálunk. A rendszerváltozás folyamata a társadalom új tagozódását teremtette meg, és ebben szinte semmi szerepet nem kaptak azok az értékek, amelyekre oly sokat hivatkoztak ebben az időszakban. Nem volt (tisztességes) verseny, nem volt esélyegyenlőség, nem működött a piac, nem valósult meg a folyamatok fölötti társadalmi ellenőrzés, a jogállamiság nem tudott a jognak érvényt szerezni, végeredményben a demokrácia csak a szlogenek szintjén működött.

A társadalmi mobilitás helyére egy ijesztő kasztosodás került, a valaha egyharmadnyi esélytelen mára reménytelen távolságba került attól, hogy bármiféle esélyt kapjon a felzárkózásra, a középső harmad süllyedőben van. Az egykori felsőbb harmad pedig mintha maga is három részre szakadna: felső része ugyan európai szintre jutott, ám az alsó harmad már kiegyezne azzal, hogy a valahai középmezőnynél mélyebbre nem süllyed.

Ez az új társadalmi szerkezet váltja ki a mai közélet feszültségét és fásultságát. Ennek folytán a gazdagodás, a gazdagság elleni társadalmi indulatokban nem annyira az irigység, mint a szorongás a meghatározó, és ezért a kormánypolitika elutasításában a háromszáz forintos tételeknek jelképes szerepe van. És ezt a mai kormányosok nem óhajtják észrevenni. Úgy gondolják, ha a „nép” utálja őket, ők is gyűlölhetik a népet. Alamizsnákkal kívánták meg-
nyerni maguknak (sikerült), és most meg vannak bántva, mert ezek az olcsón megvett szavazók most is aszerint döntenek, mint akkor, amikor hatalmat adtak nekik. Ezért oly groteszk, amikor a kormányfő a lakosság rövidlátó anyagiasságát ostorozza: ehelyett talán elővehetné azokat a választási plakátokat, amelyek a nyugdíjasoktól az Orbán-kormány által állítólag elvett 19 ezer forintok „visszaadását” ígérték, vagy éppen a „Több pénzt az embereknek!” és a „Több pénzt az önkormányzatoknak!” szlogenekkel akartak és nyertek is választásokat...

Normális körülmények között egy társadalom nem a gazdagságot nem szereti, hanem a szegénységet. Ha a lakosság többségét nem gyötrik filléres gondok, akkor nem ingerlik annyira a gazdagok. Ám azt, hogy a többség nem egyszerűen szegény, hanem az általános és folyamatos pauperizálódás határozza meg élete kereteit, eleve kizárja, hogy egészséges folyamatnak tekintse, ha valakik számottevő tulajdonhoz jutottak-jutnak. (Erre az érzésre játszott rá a gyurcsányi népi részvényjuttatási projekt, amelyet a miniszterelnök úgynevezett évértékelő beszédében hirdetett meg.)

A magyar társadalom túlnyomó többségének semmiféle tulajdona nincs - abban az értelemben, ahogyan ezt egy piacgazdaságban kellene értenünk. A lakás, a nyaralótulajdon olyan valami, amit a tervgazdaság idejének egyéb befektetési lehetőséget nem engedő világa is elfogadott - ami azonban az esetek elsöprő többségében nemhogy jövedelmet nem termel, hanem a gazdaságból kivont, holt vagyon, mintha bankjegycsomókat rejtegetne valaki a szalmazsákjában.

Ne csodálkozzunk ezen: már Széchenyinek is az volt az egyik legfontosabb tétele, hogy a magyar nemes nem olyan gazdag, mint amilyen a vagyonából következően lehetne. Ma a magyar polgár senyved hasonló helyzetben - csak éppen nincsen egy Széchenyi István, aki küldetésének tartaná, hogy segítsen ezen az állapoton.

A mai dúsgazdák ugyanis nem arisztokraták, hanem oligarchák. A kettő közti különbséget nem kisebb politikai gondolkodó, mint Arisztotelész fogalmazta meg (az eredeti szövegben államformákat értett az oligarchia és az arisztokrácia kifejezéseken, de a megkülönböztetést csoportokra is érvényesnek tekinthetjük): „az arisztokráciának fő jellemvonása, hogy a megbecsülést erény szerint juttatja; az arisztokrácia mértéke ugyanis az erény, míg az oligarchiáé a gazdagság”.

A mi korunk ezek szerint nem is ismerheti (legfeljebb olvasmányaiból) az arisztokrata fogalmát. Amit viszont a társadalom a tömegélmény erejével ismer, az a lecsúszás fenyegetése. A félelemnek ez a sajátos változata ugyan sokban előnyösen különbözik attól a személyes fenyegetettségtől, amelyhez a diktatúrában élők alkalmazkodni kényszerültek, de erről már alig van ismerete. A mai fenyegetettség sokkal köznapibb és tömegesebb, a mai magyar társadalomban erősödő félelem a napi gondokon túl a jövőkép hiányából fakad. Amikor a kormányzati reformhisztéria csak elvesz, és ebben a jövő zálogát láttatja, akkor a folyamatokat öntudatlanul extrapolálva csak egyet feltételezhet a kutyaszorítóba került magyar: a jövő olyasvalami, amelyben mindene elveszhet. (Pontosabban: mindenét elvehetik.) A gazdaság megroppanása már elvette (vagy elveheti) a munkahelyét, elértékteleníti (vagy elértéktelenítheti) a megtakarításait, teherré tette (vagy teheti) megszerzett javait (ingatlanadó!), nyugdíjának elinflálása folyamatosan érzett veszély, nyugdíjba vonulásának időpontját bármikor évekkel eltolhatják, gyerekei (akiknek taníttatásáért erőn felüli áldozatokat hozhat) öregkorában nem segíthetik, mert külföldön kényszerülnek állást vállalni.

A jövőnek ez a félelmetes képe nem jövőkép. A magyar gazdaság és társadalom szerkezete azonban ezt sugallja - és az elmúlt hat év kormányzati törekvései az ebből fakadó kételyekre semmiféle választ nem kínáltak, ahogyan az itt nem sorolt többi súlyos kérdést (demográfiai csőd, válságövezetek, a cigányság sorsának kezelése, a vidék sorsa, a hazai tulajdonú vállalkozások működésének ellehetetlenülése stb.) is heverni hagyták - hacsak nem járultak tevőlegesen is hozzá romlásukhoz, ahogyan történt ez az agrártámogatások, iskolabezárások, a vasúti szárnyvonal-leépítések, a szakképzés és annyi más, kisebb-nagyobb kormányzati kaland keretében.

A népszavazási eredmény ismeretében (de már a kampány során is) a koalíció pártjai azt üzenték a magyar társadalomnak, hogy a most elutasított három intézkedés elutasításával a változtatást utasította el. Valóban ezt tette: de mindenekelőtt a változtatások gyurcsányista formájára mondott nemet. Az egyre zavartabbnak tűnő kormányfő álságosan moralizáló állítása - szándékával ellentétesen - rámutat arra, hogy ez a politika (amit tetszelegve reformpolitikának szokott nevezni) nemcsak önmagában véve eredménytelen és elhibázott, hanem stratégiai kockázatok forrása is. A demokráciában végrehajtott reformdiktatúra egyszerre járatja le a demokráciát és a reformokat, ezzel a - már a Horn-kormány idején kisiklott - rendszerváltozás egészének hitelességét teszi kétségessé, sőt, tevőlegesen kétségbe vonja minden történését.

E helyzetre adott választ a - valljuk be - nem különösen izgalmas kérdések ügyében tartott, és talán valóban olcsó eszközöket bevető népszavazás. Tartalmát, igazi jelentését illetően azonban nem a három kérdésre adott válaszok a fontosak. Ahogyan a sakkban a legkisebb értékű figura is része lehet (és az is kell, hogy legyen) a matthoz vezető kombinációnak, úgy itt sem a napi- és a vizitdíj, vagy a tandíj ügyében látott konkrét elutasításban rejlik a történtek jelentése. Sokkal inkább abban, hogy miként képesek a magyar politika résztvevői, esetünkben elsősorban a kormány lépéseit, törekvéseit, agresszív dilettantizmusát elutasító csoportok ennek a helyzetnek jelentését, tartalmait értelmezni, cselekvési programjuk részévé tenni, elfogadtatni, majd végrehajtani a valójában nemcsak elkerülhetetlen, hanem kívánatos reformokat.



« vissza