Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Helyzetkép, 2007 - Kerekasztal-beszélgetés a kortárs magyar képzőmívészet helyzetéről

A Képzőművészek Batthyány Köre rendszeresen áttekinti, véleményezi a kultúra területén történteket, különös tekintettel a kortárs képző- és iparművészet sajátos helyzetére, és javaslatokat fogalmaz meg a szakmai nyilvánosság számára. A Helyzetkép 2007-ben riasztó megállapításokat és számadatokat olvashatunk. A többi között azt, hogy az előző évekhez képest radikálisan csökkent az NKA szakmai kollégiumainál megpályázható támogatás, a oktatási és kulturális minisztérium által a szakmai szervezetek működésére juttatott támogatás, s hogy a fentiek miatt „a polgári társadalmakra jellemző civil, szakmai szféra a megszűnés határára került, oda, ahová az 1949-re kialakított diktatúra juttatta elődeinket...”

A Helyzetkép 2007 megjelenése kapcsán Stefanovits Péter (STP) grafikusművész, a Magyar Grafikáért Alapítvány elnöke, a Képzőművészek Batthyány Köre elnöke, M. Novák András (MNA) festőművész, a Szinyei Merse Pál Társaság elnöke és Szemadám György (SZGY) festőművész, a Magyar Festészetért Alapítvány elnöke ült le a képzeletbeli kerekasztal mellé, hogy a kortárs magyar képzőművészet világának legfontosabb problémáiról, azok kialakulásának előzményeiről és a megoldás lehetőségeiről beszélgessünk.

SZGY: Kezdjük el az ősidőktől, beszéljünk az utolsó tíz évről, vagy menjünk még jobban vissza az időben? Azzal kezdeném, hogy akárhány kultuszminiszter volt...

MNA: Hadd kezdjem én! Azért ragadnám magamhoz a szót, mert egy időben a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke voltam, s még korábban volt némi szerepem a Művészeti Alap átszervezésében. Menjünk vissza a rendszerváltás pillanatáig, amikor különböző tárcák, szervezetek harcoltak a gazdátlanná váló vagy annak tűnő javakért. A kádári időszakban, s még előbb a Művészeti Alap minden negatívuma ellenére komoly szerepet játszott a kortárs művészek életében, kötelezettségeket teljesített mintegy hatezer alkotóval szemben. A rendszerváltás után a különböző kormányzatok újra és újra megígérték, hogy rendezik a jogszabályokat a nyugdíj, az adó vagy éppen a festőeszközöket forgalmazó cégek tulajdonjogát illetően, de az ígéretek rendre ígéretek maradtak. Egy pozitívum volt, amikor létrehozták a Nemzeti Kulturális Alapot, s különböző kazetták, CD-k, stb. eladásából származó, ide irányított járulékokkal biztosították számára azt az összeget, amelyet azután vissza lehetett forgatni a művészet világába. Akkor vetődött föl komolyan a Művészeti Alap körüli problémák rendezésének lehetősége is, de az idő múlása, a kormányok váltakozása miatt azonban minden ígéret teljesítetlen maradt. Önmegvalósító, kontraszelektált kollégák kerültek pozícióba, kialakult egy látszatszervezet, a Patyomkin-modell szerint. Ez volt, lett a MAOE. A lényeg: a művészek nem privilégiumokat akarnak, hanem azt, hogy a kortárs művészet kerüljön ki abból a légüres térből, amibe a rossz érdekérvényesítő képessége miatt került, nem fejni akarják, hanem arra kívánják figyelmeztetni az államot, hogy amíg ki nem alakul egy működőképes magánmecenatúra, addig teljesítenie kell a kötelességét. Ennek hiányában a művészet végletesen kiszolgáltatott állapotba kerül, hiszen elveszítette minden, korábban létező jogosultságát. A művészet világában régen saját adórendszer volt érvényben, ez éppen úgy elveszett, ahogyan megoldatlan a műteremlakások ügye is.
A műteremlakások döntő része mára az önkormányzatok tulajdonában van, de a bérlőkijelölés joga a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványé, a műterembérek az egekig nőttek, és valódi „tulajdonosi" eszközök híján nem várható érdemi változás...

SZGY: A műteremkérdéshez csak annyit, hogy egy részüket már régen nem művészek lakják. De menjünk az elejére! Annál is inkább, mivel a történet, ami a kortárs magyar művészet világában, a mecenatúrában lejátszódott az utóbbi évtizedekben, annyira nem tiszta, hogy tulajdonképpen minden új kultuszminiszternek el kellett (volna) magyarázni a művészvilág felépítését, s egyáltalán nem biztos, hogy e magyarázatot megértették volna... Például azt, hogy a második világháború előtt számos művésztársaság működött Magyarországon, amelyek gyakran összefonódtak, amelyeknek komoly támogatóik voltak, s amelyeknek nemcsak szakmai rangjuk, de vagyonuk is volt. Afordulat éve, 1948 után ezeket sorra megszüntették, létrehoztak egy másik rendszert, amely áttekinthető volt...

STP: ...mint a diktatúra...

SZGY: ...igen, a rendszeren keresztül minden alkotót ellenőrizni lehetett, de voltak a szisztémának jó oldalai is. Ha az Alap tagja voltál, ez benne volt a személyi igazolványodban, és nem vittek el közveszélyes munkakerülésért. A művészek dolgoztak, az Alapon belül létrejött egy vagyon, amelyből működtetni lehetett a szociális szférát. Az alsó határ az Alap-tagság volt, egy szinttel följebb helyezkedett el a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, amelynek sok elismert, díjazott művész tagja volt. Az aczéli három „T" rendszerében vékony volt a tiltott és vékony a támogatott művészet rétege, a művészet nagy része a tűrt kategóriába tartozott. A szervezeti forma, a hatalmi rendszer, amelyen belül a művészet létezett, fordított piramishoz volt hasonlítható. Néhány tucatnyira becsülhető azoknak a művészeknek a száma, akik a hetvenes években milliókat kerestek, minden támogatást megkaptak a hatalomtól, néhány száz volt azoknak az alkotóknak a száma, akik a szövetség aktív tagjaiként élték életüket.

PSZE: Mikor lett a néhány száz szövetségi tagból kétezer?

SZGY: A rendszerváltás után. Addig a néhány száz alkotót a szövetségen keresztül könnyen figyelemmel lehetett kísérni, a szakmát kézi vezérléssel lehetett irányítani. És a hatalom, elsősorban Aczél György nagyon ügyes volt a manipulálásban. Mi a rendszerváltozás után úgy éreztük, hogy ez a rendszer értelmetlen, fenntartása a továbbiakban lehetetlen. Éppen ezért demokratikus alapon szerettük volna rendezni az ügyeket, kicsit modellként tekintve a második világháború előtti helyzetet. Hasonlóan gondolkodott Németh Lajos professzor is, támogatta törekvéseinket, sokan egyenesen úgy gondolták, ő lehet a változás folyamatának egyik főszereplője, de gyógyíthatatlan betegsége következtében sajnos nagyon korán távozott közülünk. Sok igaztalan vád ért akkor bennünket, elsősorban az, hogy szétverjük a „jól működő” struktúrát. De természetesen nem ez volt a cél, hanem az, hogy ne mások formálják kívülről belenyúlva, hanem maga a művésztársadalom alakítsa ki értékrendjét. A Festőtársaságban akkor jó néhányan úgy gondoltuk, hogy a dolgokat belülről lehet megváltoztatni. De a Horn-kormánnyal visszajöttek a művészeti közéletbe olyan emberek, akik visszafordították a folyamatot. Ezért hoztuk létre a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségét.

PSZE: Néhány év alatt több mint harminc művésztársaság szerveződött. Kik indították el a folyamatot?

SZGY: A grafikusok adták nekünk a példát, a festők társasága alakult meg utoljára.

STP: Különféle alapon szerveződtek a társaságok, a legtöbb műfaji, technikai alapon, de van közöttük több olyan is, mint például a Belvárosi Művészek Társasága vagy az ART 9
Ferencvárosi Művészek Egyesülete, amely topográfiai alapon szerveződik, vagy mint a Folyamat Társaság, amely közös szemléleti alapot föltételez. Ebben a sokféleségben a garanciát, a minőség, az etika érvényesülését pedig a szervezetekben részt vevő művészek jelentik, a rendszer működőképességét pedig a pluralizmus iránti elkötelezettség biztosítaná... A jó tíz évvel ezelőtti állapotok a demokratikus, igazságos keretek megteremtésében is komoly eredményeket hoztak, az elmúlt évek és a mai viszonyok viszont csak a kiszolgáltatottságunkat növelik. Ugyanakkor, mondhatni túlélték a jelen pillanatban szinte tetszhalott állapotba került művésztársaságokat olyan intézmények, mint a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, amelyet nem szüntettek meg a rendszerváltozás után, s most a Magyar Művelődési Intézetbe tagolódva éli élete újabb gyermekkorát. Még mindig él az „Ó" Szövetség, amelyet 1949-ben szovjet példára hoztak létre, igaz, mára ez is lesüllyedt a kis szervezetek szintjére. Afentiek után egyébként nem is olyan csodálatos, hogy a miniszterek nem képesek megérteni a logikát a kortárs művészet körül kialakult szervezeti struktúrában.

PSZE: Újra és újra abban az összefüggésben vetődik föl a kortárs művészek egy részének körében a Szövetség, hogy 1949-ben szovjet mintára alapították, miközben az ugyanakkor, ugyanolyan példa alapján létrehozott Írószövetség létezését éppen az ellenkező előjellel emlegetik. Mi ennek az oka?

SZGY: Természetesen nem a tagokkal van baj, sőt formálisan például én is tagja maradtam a szövetségnek. A lényeg az, hogy mások a hagyományok. Az Írószövetség a kemény időkben is kiállt progresszív dolgokért, a hatalom szemében ők voltak a rossz fiúk. A képzőművészeti szövetség vezetői viszont csinovnyikok voltak, a hatalom engedelmes szolgái.

STP: A magyar írók egy részének progresszív magatartása a két világháború közötti időszakban éppen úgy megfigyelhető volt, mint 1956 előestéjén, vagy éppen a rendszerváltozás előtti években. Erjesztőerőt jelentett a JAK is, egy ideig a Mozgó Világ is - 1983-as lefejezésének óriási visszhangja volt. A magyar írótársadalomra a megosztottság igazából a legutóbbi évtizedben lett jellemző.

MNA: Lényeges a különbség a két terület között. Akortárs művészetben nagyon komoly szándék volt a demokratikus alapon történő, az értékek pluralitásának elvét hangsúlyozó újjászerveződésre, és komoly ígéreteket is kapott. Ehelyett a régi szövetség mára tökéletesen kiszolgáltatott helyzetbe került, de megtorpant a Társaságok Szövetségének a lendülete is.

PSZE: Már-már ellehetetlenült mára a kortárs magyar művészet legtöbb intézménye. Mi ennek elsősorban az oka?

MNA: A művész ide is, oda is kacsint, állhatatlan, képtelen határozottan letenni a voksát valami mellett. Az állam látja ezt, és kijátssza az alkotókat egymás ellen.

SZGY: Szerintem nem ez a helyzet. Az államnak annyira mindegy minden, hogy ha éppen arra van szükség, ide is, oda is lök 5-10 milliót. A képzőművészek érdekérvényesítő képessége nagyon rossz.

STP: Ezzel nem értek egyet. Öt-tíz évvel ezelőtt jogos igényünk volt, hogy a minisztériumnak észre kell vennie, hogy más szelek fújnak, mint régen, hogy más szisztémára van szükség. Pontosabban maga a szisztéma lényegében létre is jött, de annak valódi működtetéséhez pénzre, támogatásra van szükség. Ne feledjük, a sokat áhított „európai modellt” hoztuk létre, a civil társadalmat, annak szerkezetét állítottuk újra fel e területen. Az utóbbi évek központosítása, a pénzek elvonása, a támogatás minimálisra csökkentése értékes csoportosulások feloszlásához, az alkotótevékenység visszaeséséhez vezet. Márpedig a kortárs magyar képző- és iparművészet támogatása 2007-re radikálisan lecsökkent. Egyedüli, kézzelfogható állami formája a támogatásnak az 1994-ben létrehozott NKA, de az utóbbi években egyre több problémát jelent működése. A miniszter gyakran nevez ki külső, „ejtőernyős” elnököket a szakmai kollégiumok élére, a módosított működési szabályzat szerint szavazati joga van a minisztériumi képviselőnek is, a pénzügyi megszorítások miatt minisztériumi alkalmazottakat egyszerűen áttesznek az NKA-hoz. Egyre kevesebb a pénz amiatt, hogy kiemelt nemzeti rendezvények, intézmények (például műcsarnoki vagy velencei biennálés programok) számára a képzőművészeti kollégiumtól vonnak el pénzt, ahelyett, hogy az OKM költségvetésében biztosítanának megfelelő összeget e célokra. 2003 óta az NKA kollégiumaitól 7-8 milliárd forintot vontak el oly módon, hogy a pályázati összegek egy részét csak a következő évben fizetik ki, ezzel mintegy „eltüntetve” egy évet. Ezzel a módszerrel a Képzőművészeti Kollégium mintegy 400 millió forintot veszített, amit jól tükröz, hogy az alkotói támogatások maximális összege a 2002-es 1 millió forintról mostanra átlagosan 300 ezer forintra csökkent. Ezek olyan nagyságrendű elvonások, amelyek romboló hatásúak.

SZGY: Mondok egy példát az összehasonlításhoz. A Magyar Mozgókép Alapítvány Animációs Kollégiuma elnökeként rálátásom van arra is, hogy milyen remek animációs filmek születnek, köztük sok jó képzőművészeti vonatkozású is. Nos, a múltkoriban Jankovics Marcell kifakadt, hogy milyen kevés támogatást kap e terület, annyit, amennyi az augusztus 20-i tűzijátékra jutott, azaz 200 milliót. Ezzel szemben a háromszáz tagot tömörítő Magyar Festők Társasága csak néhány százezer forintot kapott szakmai programjaihoz. Ennek tükrében kézből meg tudom kontrázni az olyan állításokat, amelyek szerint a kortárs képzőművészek a háttérben mutyiznak, s ezért olyan hallgatagok.

STP: Ha olykor hallgatagnak tűnnek is, most valóban nem hallgathatnak, mert friss ügyek vannak, amelyek sokszor ijesztőbbek, mint a korábbiak. Fenyegető például, hogy zuhanásszerűen csökken a művészeti folyóiratok támogatása. Rettenetes, hogy 150 millió forintot vontak el az NKA Képzőművészeti Kollégiumától. De az is szomorú tény, hogy a képzőművészeti könyvkiadást alig tízmillióval, a gyűjteményfejlesztést alig 20 millióval támogatják, miközben meghívásos egyéni alkotói pályázatra akár 10 milliót is adhatnak testületi döntések mögé bújtatva az elvtelen adakozást. A szakkollégium korábbi önállósága korlátozottá vált, nemegyszer közvetlen politikai instrukciókat teljesítve...

SZGY: Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Magyarország talán az egyetlen a régióban, ahol csak formálisan létezik kortárs művészeti múzeum, hiszen a budapesti intézmény csak egy vékony szelet bemutatására vállalkozik. Nem tudok a fővárosban olyan helyet javasolni, ahol például megrendeznének egy nagy, reprezentatív kortárs művészeti kiállítást Kodály Zoltán születésének 125. évfordulójára. A Műcsarnok homlokzatán ugyan az olvasható: A Magyar Képzőművészetért, de egy hasonló tárlat oda biztosan nem férne be. Márpedig az alkotók számára az ilyen reprezentatív tárlatok, a róluk szóló írások sokat jelentenek. E tárlatok hiánya azt jelenti: elveszik a megmutatkozás lehetőségét. A Vigadó Galéria volt az utolsó olyan fórum, ahol az új, kvalitásos művek a közönség elé kerülhettek mindenféle kurátori előítéletek, illetve mögöttes gondolatok nélkül.

MNA: Egyidejűleg hihetetlen bősége is tapasztalható a kiállításoknak, nem győzzük megnézni őket. De ez egyfajta anarchikus bőség. A kiválasztódással van baj. A művésztársadalomban kialakult egyfajta hiányérzet, amely szerint az állam, illetve annak specifikus intézményei csak szűk csoportokat menedzselnek olyan módon, ahogyan azt a nyugati országokban tapasztaljuk. Az egyik oldalon dőlnek a művészek az egyetemekről, a másik oldalon nem alakult ki a kiválasztódás módja. Persze vannak olyan intézményvezetők, intézmények, amelyek „mások”, mint amilyennek a hatalom elképzeli őket, ilyenkor rövid úton megszabadulnak tőle, amire jó példa az értékes és önálló szakmai program mentén működött Ernst Múzeum és szellemi műhelyének felszámolása szakmaközi egyeztetések nélkül, „takarékossági megfontolások” alapján. Ugyanakkor hiányzik a szakmai kontroll azoknál az intézményeknél, intézményvezetőknél, kurátoroknál, akik alig látogatott kiállításokat hoznak létre rendre egy-egy szűk, a nemzetközi trendekre figyelő, de többnyire az eredetiséget nélkülöző művészcsoporttal együttműködve.

MNA: Ezek a kurátorok függetlenítik önmagukat mindenkitől, s a magyar állam meg is engedi, hogy önjáróak legyenek. Engem mint magyart nagyon sért, hogy például a Velencei Biennálé magyar pavilonjában képtelenség volt valakit a hazai művészvilágból bemutatni, pedig tudnék mondani jó néhány olyan művészt, aki legalábbis csereszabatos, akiknek a műveit kiállíthatták volna 2007-ben. De úgy tűnik, a kultúra jelenlegi irányítóiból hiányzik az a jó értelemben vett nemzeti érzés, hogy ezeket prezentálják. Így alakul ki a kurátori diktatúra, az „én legyek híres, én jussak be nemzetközi kurátori világ legalább külső köreibe” gondolata.

SZGY: Amikor pályakezdő művész voltam, találkoztam Mezei Ottóval. Az általad mondottakra ő az egyik kiváló ellenpélda, úgy fogta föl saját szerepét, mint a művészet zászlóvivője. De ilyen volt Frank János is. Azután jött egy új trend, az a generáció, amelynek tagjai azt mondták: Itt a Second Hand zászlócska, kezdődik a számháború, aki ezt elfogadja, az az én emberem. Ma már újabb generáció van jelen, amikor művek egész sora jön létre az ilyen-olyan kurátorok instrukciói alapján. Nagy tragédiákat nem okozott ez, de néhány sorsot azért tönkretett. Igaz, ketten hatvanévesek vagyunk a beszélgetők közül, egyikünk még öregebb, de én évente elmentem az Ernst Múzeumba, a Derkovits-ösztöndíjasok kiállítására. A kiállított harminc közül általában öt olyan művet látok, amelyet egyáltalán hajlandó vagyok képzőművészetként elfogadni. Szeretem az intermediális dolgokat, magam is csináltam performanszt. De amikor ennyire eltorzultak az arányok, az elfogadhatatlan. A magyar képzőművészet erőssége mindig is a sokszínűség volt.

PSZE: Legpikánsabb a fentiek tükrében az, hogy a Velencei Biennálé története során éppen most kapta meg a legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlánt, miközben itthon szinte minden művészeti és sajtófórum élesen bírálta a produkciót...

MNA: Minek a jele ez? Nem valamiféle manipulációs folyamat eredménye?

STP: Akár egy színházi dramaturgiát, úgy látom ezt, milyen érdekes, hogy éppen most jött az Arany Oroszlán! Egyébként az utóbbi évtizedben Kicsiny Balázs munkáit kivéve gyenge és érdektelen volt a velencei magyar pavilon. S nemegyszer a technika-központú alkotások kikapcsolva, bénán hevertek!

MNA: Megismétlem: bőven van olyan értékünk, amelyet érdemes lenne jelentős nemzetközi fórumokon bemutatni, hogy csak Földi Péter vagy Újházi Péter nevét említsem. Ezek a nevek azonban nincsenek benne a nemzetközi trendekre figyelő kurátorok fejében. Vagy sohasem is voltak? Ha arra gondolok, hogy Csontváry máig nincs „megcsinálva”, mindjárt az is eszembe jut, hogy ez újra és újra megismétlődő, tehát nem generációfüggő jelenség Magyarországon. A németek vagy az osztrákok vállalják a maguk művészeit, még akkor is, ha azok rosszabbak, mint mi vagyunk.

SZGY: Az mindenesetre, hogy a magyar műkereskedelem, galériahálózat kezd fölvirágzani, az emberek egyre gyakrabban vesznek műtárgyakat, jó dolog. Komoly értékek jönnek elő, gyűjtemények alakulnak. A másik oldalon viszont ott vannak azok a művészek, akik nem műveket készítenek, hanem kiállításokban gondolkodnak. A kétféle gondolkodás elválik egymástól. Van olyan szobrász, aki hangsúlyozza: kiállító, és nem köztéri szobrásznak tartja magát. Ezeket az ügyeket másként kell kezelni. Azt látom azonban, hogy egy-egy installációra elképesztő pénzek mennek el. Én azon hagyományos gondolkodású művészek közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a műtárgy időtálló.

MNA: Vannak helyek, amelyek fontos szerepet tölthetnének be a kortárs magyar művészet értékeinek kiválasztásában, megmutatásában, de nem tesznek eleget feladataiknak, márpedig azok, akik nem a művek rangja alapján szervezik meg a kiállításokat, egyszerűen nem végzik el jól a feladatukat. Nemrégiben az egyik jelentős posztot elfoglaló intézményvezető kijelentette: Magyarországon csak tizenkét művész létezik. A másik azt mondta: mi nem vagyunk tehetségkutatók.

PSZE: Valóban, a kiállítóintézmények, galériák feladatáról szóló vélemények, származzanak azok művészektől, kurátoroktól, a kulturális tárca vezetőitől, zavarba ejtően eltérnek egymástól. Mindenesetre akkor tisztul a kép, ha a vélemények ütköznek egymással.

SZGY: Igen, csak nem egyenlő erővel szólalnak meg a vélemények. A Műcsarnok igazgatójáról például tudjuk, hogy valami hatalmas politikai erő nyomatékaként került a felszínre, hiszen a pályázatot elbíráló szakmai zsűriben a minimális támogatottságot kapta. Mindenesetre nekünk, úgy tíz-tizenöt éve volt egy illúziónk, hogy lehet egyenlő eséllyel indulni. Kiderült, hogy nem. Az NKA-nak volt egy meghívásos pályázata, amiről csak utólag értesültünk, ahogyan arról is, hogy voltak, akik tízmillió forintot kaptak egy munka elkészítésére.

PSZE: A kialakult helyzetért nyilván nemcsak a hatalom vagy éppen a kurátorok a felelősek, hanem a művésztársadalom maga is. Hogyan látjátok, elsősorban miben?

SZGY: Három dolgot mondanék. Hagytuk, hogy azok a dolgok megtörténjenek a MAK-ban, amelyek eredményeként iszonyú pénzek mentek el. Amikor Kóka Tamás betette a lábát a MAK-ba, megkezdődött a romlás, és a művészek asszisztáltak hozzá. A kuratórium újraválasztásakor pedig, Székely Gábor égisze alatt senki nem háborodott föl, hogy önkényesen kicserélték a kuratórium művész tagjait. De azt is kudarcként éltem meg, amikor a Magyar Festők Társasága tagsága kilencven százaléka ígéretet tett, hogy támogatnak a reformok végigvitelében. Azután, amikor a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége közgyűlésén elmondtam a magamét, kiderült, ellenem szavaztak. A harmadik nagy csalódásom a szakmai szervezetekben akkor következett be, amikor Szenes Andrea a királyi tévénél 1997-ben egy tollvonással megszüntette mindazt, amit addig a vizuális művészetek szerkesztőségében létrehoztunk. Politikai irányzatoktól függetlenül háromszáz műsort készítettünk addigra, képzőművészet, fotó, építészet témakörben... Egy ember volt, Sinkó István, aki fekete keretes cikket írt akkor a Műértőbe. A szakmát sajnos az jellemzi, hogy képtelen megőrizni a végvárait, sőt cserbenhagyja embereit.

MNA: Felelősek vagyunk abban, hogy amikor a minisztérium vezetői megkérdezték, „ki a művész?”, nem voltunk képesek szelektálni, kidolgozni egy használható szempontrendszert. Ezzel magunk is nagy mulasztást követtünk el, ami nehezíti a minőségi elvekre épülő demokrácia kialakítását. Néha valóban úgy tűnik, hogy a művészek jelentős része nem akarja a tisztulást, ha látja is a problémákat, nem tesz semmit a megoldásukért. Ezért garázdálkodhatnak olyanok, akik rajtunk, belőlünk élnek.

STP: Szerintem mindaddig jó irányba mentek a folyamatok, amelyek a társasági törvény megjelenése után a kortárs művészet világában elindultak, amíg az utóbbi években el nem kezdődött a radikális költségvetési elvonás. Ez alapjaiban veszélyezteti a szakmai önrendelkezés, önérvényesítés lehetőségét.

A Képzőművészek Batthyány Köre ez ellen minden fórumon igyekszik felemelni a szavát, többek között az évente felvázolt Helyzetkép közzétételével is. Ezzel együtt talán valóban nem tettünk meg mindent, hogy véleményünket többen megismerhessék...

PSZE: Ezt a célt kívánta szolgálni ez a kerekasztal-beszélgetés is. Mindhármatoknak köszönöm a részvételt.



« vissza