Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Esterházy Mária naplója

Esterházy Jánosnak, a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarság hivatott politikai vezetőjének, a két szláv nép kicsinyes nacionalizmusa áldozatának két lánytestvére volt, egy nénje és egy húga: Lujza és Mária. (Csak zárójelben jegyzem meg, hisz így leszek kénytelen említeni recenziómban, hogy e nagy múltú arisztokrata család leányát családja és ismeretségi köre egyszerűen Mariskának hívta. János börtönbeli feljegyzéseiben is „angyali Mariska”-ként emlegeti.)

E két nővérnek óriási szerepe volt az 1947-ben távollétében halálra ítélt testvér megmentésében. Eleinte az 1946-ban Párizsba emigrált Lujza tett sokat annak érdekében, hogy az 1945 nyara óta a Szovjetunióban raboskodó s ott tíz év kényszermunkára ítélt fivére visszakerüljön Csehszlovákiába, majd a jelenlétében lefolytatott új per enyhébb ítélete megmentse életét. (Lujzának segítségére volt például a Nagy Ferenc-kormány volt párizsi követe, Auer Pál is.) Az akció sikeres volt: 1949-ben Esterházy Jánost a szovjet hatóságok kiadták - igaz, halálos betegen - Csehszlovákiának.

Ekkor kezdődött Mycielskiné Esterházy Mária missziója. A Mycielski család 1944-ben menekült Lengyelországból Újlakra a németek és az oroszok elől. Mivel otthonuk elpusztult, az asszony gyermekeivel együtt Csehszlovákiában maradt, s így tanúja lehetett testvére letartóztatásának, majd Szovjetunióba való deportálásának. S amikor a Szovjetunióból Pozsonyba szállították, igyekezett gondoskodni az egy ideig civil kórházban ápolt bátyjáról, s megindította harcát a halálos ítélet megváltoztatásáért. Ezt az odaadó küzdelmet örökítette meg most megjelent naplójában. A Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítványnál megjelent, Molnár Imre Esterházy-kutató által szerkesztett kötet nemcsak Esterházy János 1945
utáni mártíriumának részleteivel ismerteti meg az olvasót, hanem maradandó emléket állít annak a csodálatos testvérnek, annak a négy-, majd ötgyermekes törékeny asszonynak is, aki rendkívül nehéz anyagi és politikai körülmények között el tudta érni, hogy a kommunista államelnök megkegyelmezzen a halálraítéltnek. Neki azonban nem kegyelmeztek a szlovák hatóságok: először az újlaki kastélyt kellett elhagyniuk, ekkor egy régi majorsági épületben húzták meg magukat. De itt is csak úgy maradhattak, ha megveszik a saját épületüket. 1952-ben azonban innen is kilakoltatta a családot a kommunista Nemzeti Tanács, s egy penészes falú szobát utalt ki számukra. Minderről azonban egy szó sincs a Naplóban. Abban csak János ügyével foglalkozik. Egyszer szólja el magát, az 1953. december 11-i naplóbejegyzésben ez olvasható: „A munka kiesik a kezemből. Állandóan Jánosra gondolok.” Pedig ez, a kötögetés (sál, pulóver stb.) volt az egyetlen keresete.

Mariskáé mellett még két nevet okvetlenül meg kell említeni. Két olyan személy nevét, akiknek nagy szerepük volt a kegyelem elnyerésében. Mindkettőről tudtunk eddig is, a szlovák Varro Šrobar miniszter jól ismerte Esterházy náciellenes múltját, s igen kemény szavakkal vette rá a csehszlovák kormány szlovák tagjait, hogy egységesen álljanak ki a kegyelem mellett, és Prisender Emil volt földbirtokos (posztumusz megkapta a Rákóczi Szövetség Esterházy János Emlékbizottságának emlékérmét). Rá mindig számíthatott Mariska, s nem csak anyagiakban. Sokszor vele utazott Prágába a különböző hivatalokba, s - mint a naplóban megörökítette -: „Emil sírva borult a nyakamba és biztosított, mindent megteszünk, hogy megmentsük Jánost.”

Persze e két kiemelt személy mellett sokan voltak, magyarok, zsidók, sőt még szlovákok is, akik jó szóval, pénzzel, élelemmel, gyógyszerrel vagy egyéb módon támogatták Esterházy Mariskát. Segítségre pedig szüksége volt, mert a sok utazás rengeteg pénzbe került. Mint Naplójában írja: „Sok asszony évente csak egyszer utazik az övéihez a költségek miatt. Mi, ha nem is eszünk, de minden látogatásra elmegyünk.” A többes szám azt jelzi, hogy néha több személyre szólt a látogatási engedély, s a Mycielski gyerekek nagyon szerették nagybátyjukat, és neki is nagy örömöt jelentett, ha láthatta húga egyre növekvő csemetéit. Éltető erőt adott Esterházynak, ha saját gyermekeiről hallott, pláne ha levelet kapott tőlük. Az éltető erőt szó szerint kell venni, mert a napló tanúsága szerint: „A Bubus (Alice) miatti örömében [megtudva, hogy lányának sikerült kiszöknie Magyarországról] felszedett két kilót.”

Mariska naplójából megtudjuk, hogy a kommunista börtönigazgatás teljesen kiszámíthatatlan volt. Sokszor hónapokig nem lehetett látogatni a rabot, csomagot sem küldhettek, sőt a gyógyszert sem adták át a betegnek. Sokszor meg sem foghatták a rab kezét, s nagy kegy volt, ha keresztet rajzolhattak egymás homlokára. Kegyetlenül nehéz volt látnia fivére egyre romló állapotát. Lujzának írt levelében vallja be: „Esküszöm neked, hogy örültem, hogy a látogatás csak 20 percig tart, mert talán meg is bolondultam volna.” Bizony nehéz volt megőriznie érzelmi egyensúlyát, János egyre romló állapotát és a rabtartók kegyetlenségét látva. Az idézett levelében írja: „...beszélni akartam az igazgatóval, de ezt mégsem kértem, mert talán nekiestem volna, hogy kikaparjam a szemét.” 1954. április 23-i naplóbejegyzésében pedig arról számol be, hogy: „A miniszterelnökségen pokoli ribilliót csaptam, az elnöki hivatalban dettó. Igazságügyi Minisztérium - az ember ide-oda rohan, mint egy őrült, és semmi értelme az egésznek.” Szegény Mariska dühkitörésének a testvéri szeretet volt az aranyfedezete, talán ez érintette meg az elvtársakat, ezért maradt el a retorzió.

Mariska önfeláldozó küzdelme eredménytelen maradt. Esterházy János teste fogyott, állapota egyre romlott, de lelke azért mindvégig erős maradt. Mint ahogy egy szlovák rabtársa mondta: „Ő belsőleg volt szabad ember, mert felül tudott emelkedni mindazon, ami körülvette, s ezt hitének, a mély istenhitének köszönhette. ...Csodálatos egyensúly sugárzott belőle. Ez azt jelenti, hogy belsőleg, lelkileg rendben volt. Tudta, miért szenved.” Vagy ahogy Mariska megállapította utolsó, 1957. február 24-i látogatását követően: „Jánosban a lélek győzött az anyag (matéria) felett!” Végül megfoghatta a kezét, megcsókolhatta az arcát és keresztet rajzolhatott a homlokára. Tizenkét nap múlva, 1957. március 8-án meghalt.

Holttestét elhamvasztották, de a börtönparancsnok az urnát nem adta ki a családnak. Ekkor ragadtatta magát Mariska erre a kemény megállapításra: „Életemben egyszer találkoztam ilyen szadista emberrel, az természetesen gestapós volt.” Az urna egy darabig Mirovban volt, majd Prágába vitték. 1990-ben Esterházy Alice mindent elkövetett, hogy megkapja édesapja hamvait, de a csehszlovák hatóságok nem tudták (nem akarták?) megállapítani hollétét. 2007-ben azonban váratlanul kiderült, hogy egy prágai temetőben van a politikai mártírok parcellájában.

Amikor a halálhír megérkezett Nyitraújlakra, a plébános nem mert harangozni, de Mariska Klima lánya meghúzta a harangot, a falu így értesült Esterházy János haláláról. Tehát nemcsak Mariska vállalt minden nehézséget fivéréért, a gyerekek is megtették, ami rajtuk állt. Nekik köszönhető, hogy megmaradt édesanyjuk Naplója, s egyéb dokumentumokkal is hozzájárultak e kötet anyagának minél teljesebbé tételéhez. Ki kell emelnünk Piotr Mycielski segítő részvételét a kötet összeállításában.

Köszönet illeti a kiadót is, mert e napló s a kötetben közölt egyéb dokumentumok és tanúságtételek (például a Függelékben közöltek) nagymértékben gazdagították ismereteinket a 20. század egyik legnagyobb magyar mártírjáról és családjáról.

(Kegyelem életfogytig. Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. Összeállította, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: Molnár Imre. Bp. 2008. METEM)



« vissza