Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egyoldalú fegyveres határrevízió a déli végeken

Déli szomszédunk a trianoni szerződés megkötése után mindent elkövetett, hogy a szerződéses rendelkezéseket megszegje, kijátssza, semmibe véve a békekonferencia által rögzített határokat, megváltoztassa a délszláv királyság javára. Egy ilyen részleges határrevíziót a szabadkai határban 1921. augusztus 21-én szerb csapatok hajtottak végre, Dobanovacki Paja, Szabadka akkori főispánjának kezdeményezésére, Damjanovic Milesav szerb tábornok parancsnoksága alatt szerb csapatok indítottak akciót a trianoni határvonal megváltoztatására. Az akció katonai biztosítását maga a tábornok írta le a Zlatni dani Subotica (Szabadka aranynapjai) című könyvében.

A Duna-Tisza közén Bajától, továbbá Csávoly és Mélykút községektől északra megvont és Tompán, a tompai legelőkön és a Dobó-pusztán át Röszkéig húzódó demarkációs vonalat megszállva tartó szerb csapatok 1921. augusztus 19-én parancsot kaptak, hogy vonuljanak vissza a trianoni békeszerződésben megállapított határvonalra. Ez a határvonalnak az a szakasza, amelynek Szabadkától északnyugatra, északra és Horgos irányában északkeletre fekvő részében a határmódosítást végrehajtották a trianoni békeszerződés rendelkezése szerint.

A helyszínen megállapítandó vonal, mely Kunbajától délre halad, a szabadka-bácsalmási vasútvonalat Csikéria állomástól kb. 1500 méternyire keletre, a szabadka-kiskunhalasi vasútvonalat Kelebia állomástól kb. 3 km-re délre átvágja, Horgostól és a vasútállomástól északra, Röszkeszentmihálytélektől pedig délre haladt.

Az így megállapított határvonalnak a helyszínen való részletes kitűzéséről a trianoni szerződés II. részének 29. cikke emígy rendelkezik: „A megjelölt határokat a helyszínen határrendező bizottságok fogják kitűzni... A bizottságok hatásköre teljes mértékben kiterjed nemcsak a »helyszínen megállapítandó vonal« által megjelölt határvonalrészletek megállapítására, hanem ha valamely érdekelt állam kéri, s a bizottság azt helyénvalónak tartja, a közigazgatási határok útján megjelölt határvonalrészletek felülvizsgálására is. A bizottságok mindkét esetben arra fognak törekedni, hogy szigorúan kövessék a szerződésekben foglalt meghatározásokat, a lehetőség szerint figyelembe véve a közigazgatási határokat és a helyi gazdasági érdekeket. A bizottságok határozataikat szótöbbséggel hozzák és ezek az érdekelt felekre kötelezőek.”

Az új délszláv államnak a trianoni szerződés lehetőséget biztosított és alkalmat nyújtott arra, hogy a szerződésben kijelölt határvonalak kisebb méretű kiigazításra irányuló esetleges kérelmét a határrendező bizottság elé terjessze. Ezt a siker reményében annál inkább megtehette volna, mert a „győztes” helyzeti előnyén kívül kellően indokolt kívánságának a figyelembevételét már a határrendező bizottság összeállítása is biztosította volna, melynek 7 tagja közül a szerződés 43. cikke szerint egyet a szerb-horvát-szlovén állam, egyet Magyarország, ötöt pedig a szövetséges és társult főhatalmak neveztek ki.

A szerbek azonban nem ezt a megoldást választották, hanem gyors elhatározással az erőszak útjára léptek, és megelőzve a határrendező bizottság döntését, mely egyébként 1922. április 7-én érkezett Szabadkára, a szabadkai határban egyoldalúan végrehajtott részleges határrevízióval kész helyzetet teremtettek.

Amint Dobanovacki, Szabadka szerb főispánja, 1921. augusztus 19-én megkapta a hivatalos értesítést, hogy a szerb csapatoknak a jóval északabbra megvont demarkációs vonaltól a trianoni szerződésben kijelölt határvonalra kell visszavonulniok, azonnal elrendelte, hogy a kiürítendő területről az élő jószágokat Szabadkára kell hajtani, a többi ingóságokat pedig: a kitermelt fát, az iskolák felszerelését, az erdészházak és erdőőri lakások bútorzatát stb. a Szabadkán és a közeli tanyacsoportokon rekvirált 2000 kocsin a határvonalon belüli területre kell szállítani. (Ugyanezt a fosztogatásszerű és a nemzetközi jogba ütköző eljárást követték a szerbek a bajai háromszög kiürítésénél is, ahonnan szintén elvittek minden helyéből kimozdíthatót, 2,5-3 millió aranykoronára becsült és soha meg nem térült kárt okozva az ottani lakosságnak. Ezen első intézkedés után Dobanovacki felkereste Damjanovic tábornokot, akinek elmondta, hogy a kiürítendő terület szerb lakossága „a magyarok bosszújától” való félelmében menekülni készül, és a szerb hatóságoktól vár védelmet és segítséget! Majd együtt kimentek a helyszínre, és ott elhatározták, hogy „magukra vállalva a békekonferencia szerepét, ők fogják kitűzni az új állam északi határát, megmentik Szabadka határvidékét és Kelebiát... melynek lakossága, mint népünk öntudatos része, századokon át megőrizte nevünket és megóvta az északi területhez való jogunkat”.

Nem zavarta őket, hogy a Szabadkától nyugatra és északnyugatra fekvő Kelebia és Felső-Kelebia néven ismert hatalmas tanyacsoport kb. 10000 főnyi lakosságából 8000 volt magyar nemzetiségű, 2000 pedig a bunyevácok, németek és szerbek száma. Szerbek a Felső-Kelebiához tartozó ún. „szerb soron” laktak, ezt az úgynevezett „öntudatos népcsoportot” akarták önkényes határmódosítással mindenáron „a magyar járomban való további raboskodástól” megmenteni.

Ezen a területen a szerb lakosság segítségével még aznap kitűzték a „Szabadka nyugodt álmát és zavartalan munkáját biztosító” új határvonalat, mely egy 8 km hosszú és 1,7-3 km széles sávval, vagyis kb. 16-18 négyzetkilométerrel toldotta meg a trianoni szerződésben megállapított szabadkai határt, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területállományát. Amikor dolguk végeztével este visszatértek a városba, Damjanovic tábornok felkereste Pavlovic Ivan altábornagyot, a szabadkai helyőrség parancsnokát, akinek a történetekről jelentést téve azt ajánlotta, hogy a kitűzött előnyösebb új határvonal hatályos biztosítása érdekében az e vonalra másnap (1921. augusztus 20-án) visszavonuló szerb katonai osztagokat a szabadkai helyőrségből vett csapatokkal kellene megerősíteni. Kelebiát semmilyen körülmények között nem akarták átengedni, ezt úgy értékelte a szerb vezetés, hogy „az ellenséggel szemben országunkat egy kitűnő előőrsállástól megfosszák”.

Damjanovic tábornok maga is érezte a területi igény alátámasztására felhozott etnikai és gazdasági érvek elégtelenségét, s ezért azokat a katonai szempontok, hadászati érdekek mindennél fontosabb érvével sietett kiegészíteni! Ennek a döntő érvnek a hatása alatt Pavlovic altábornagy természetesen hozzájárult az előterjesztéshez, és azt az utasítást adta Damjanovicnak, hogy Okanovic Dragutin tábornoktól, a lovashadosztály parancsnokától két lovasszázadot kérjen, egyszersmind azonban, személyes felelősség terhe mellett, azt is a lelkére kötötte, hogy a vérontást minden körülmények között kerülni kell, mert az beláthatatlan diplomáciai bonyodalmakkal járna. Ez az óvatos kikötés egyúttal azt is mutatja, hogy az altábornagy úr teljesen tisztában volt azzal, hogy itt lényegileg egy merőben önkényes és a békeszerződés rendelkezéseibe ütköző akcióról volt szó, amelynek veszedelmes következményeit csak a szerződésben kijelölt határvonalat megszállni készülő magyar csapatokkal való összetűzés kikerülésére adott szigorú utasítással vélte elhárítani. De érezte ezt Okanovic tábornok is, aki felelőssége tudatában a két lovasszázadot csak úgy volt hajlandó Damjanovic rendelkezésére bocsátani, ha ezt szolgálati úton írásban kéri tőle.

Ilyen előkészületek után fogtak hozzá másnap, augusztus 20-án az előző napon kitűzött új határvonalon belüli terület katonai megszállásához és tényleges birtokbavételéhez.

A reggel 7 órakor Dobanovacki főispánnal együtt Kelebiára kocsizott Damjanovic tábornokot a „Zorka” vegyigyárnál már várta a parancsnoksága alá helyezett két lovasszázad. Az egyiket az új határvonal mentén a szabadka-kelebiai vasútvonaltól keletre irányította azzal az utasítással, hogy okvetlenül tartózkodjék az esetleg eléje kerülő magyar csapatokkal való fegyveres összetűzéstől, és igyekezzék a határvonalra visszahúzódó szerb osztagokkal felvenni az összeköttetést, a másiknak pedig megparancsolta, hogy bizonyos távolságokban az ő kocsiját kövesse. Amint a kelebiai „szerb sor” északi szélére értek, az országúton már ott állt a trianoni határvonal megszállására kirendelt magyar csapatok egy hadiállományú szakasza, parancsnoka Ary százados volt. Ary századost Damjanovic magához hívatta, és a magyarul kiválóan beszélő Dobanovacki főispán értésére adta, hogy a magyar csapatnak az előrenyomulást abba kell hagynia, lévén ez a területsáv annak a vonalnak egy része, melyet a szerb csapatoknak kell megszállniok. A százados tiltakozott a szerb tábornok fellépése ellen, és a nála lévő térképen megmutatta azt a pontosan berajzolt vonalat, melynek a trianoni szerződés értelmében való megszállására parancsot kapott, és kijelentette, hogy ezt a parancsot végre is fogja hajtani. Damjanovic erre azt ajánlotta a századosnak, hogy intézzék el ezt a kérdést barátságos megegyezéssel, mégpedig annál inkább, mert a határvonalat később úgyis a határrendező bizottság fogja végleg megállapítani. Közben a magyar osztag rajvonalba fejlődött és megkezdte az előrenyomulást, de alig néhány perc múlva megérkezett vágtában a szerb lovasszázad is, melynek láttára, a magyar csapat azonnal beszüntette az előrenyomulást, mivel Ary százados nem tudta, hogy még mi van a szerb lovasszázad mögött. Megállást parancsolt, és mivel tisztában volt azzal, hogy ez az új vonal nem lesz a végleges, ezért hajlott a szerbekkel való egyezkedésre. Így elkerülték a katonai összeütközést, és a szerbeknek sikerült Ary századost rávenni, hogy csak az erőszaknak engedve, kellő jogfenntartással részt vegyen a határmegvonásban, mert kerülni akarta a fölösleges vérontást. Így még aznap az ideiglenesen jelzett határvonal kitűzését a szabadka-kelebiai vasútvonaltól nyugatra egészen a szabadka-bajai vasútvonal melletti Csikériáig terjedő szakaszon, a szerbek előnyére még kijjebb tolták.

Másnap, augusztus 21-én került sor a szabadka-kelebiai vasútvonaltól keletre fekvő és Horgosig terjedő szakaszon folytatódott a határkiigazításra. Ez jóval hosszabb volt, ezért Damjanovic a szerb nyomás fokozására, a két lovasszázad megerősítésére még egy zászlóalj gyalogságot kivezényelt. A túlerő itt is visszavonulásra kényszerítette a magyar csapatokat, és az ún. Körös-vonalat szállták meg.
A szerb előretörés így közvetlenül folytatódott tovább az úgynevezett hajdújárási dűlőknél is. Itt az 1:75000 léptékű osztrák-magyar katonai térképen a 102 és 112-vel jelölt pontot megszállva tartó két magyar osztagot azzal kényszerítették a trianoni vonalon elfoglalt állásának kiürítésére, hogy a szerb gyalogzászlóalj Damjanovic parancsára egyszerűen megkerülte a magyar osztagok állását, és ezek hátában hajtotta végre a tábornok által megjelölt új határvonal megszállását. Itt a magyar egység parancsnoka, egy főhadnagy először megtagadta a tárgyalást a szerbekkel, de amikor meglátta, hogy a gyalogszázad megerősítésére feltűnt egy lovasszázad, ez azután megtette a hatását, és éppen úgy, mint az elmúlt napon, a magyar katonákat az abszolút túlerő visszavonulásra kényszerítette.

Az önkényes határmódosítás utolsó jelenete Csongrád megye szegedi határában, a Pap-szálláson folyt le, melyet a volt demarkációs vonalon fekvő Dobó-szállásról egy főhadnagy parancsnoksága alatt előrenyomult kisebb magyar egység tartott megszállva. Itt is megkerülő mozdulattal és a lovasságnak meglepetésszerű fellépésével kényszerítették visszavonulásra a magyar osztagot.

Így ért véget a Dobanovacki főispán által kezdeményezett és három szerb tábornok által katonai erővel támogatott jog- és szerződésellenes egyoldalú határmódosítási akció.

A következő napon, augusztus 22-én, Gosse angol ezredes tiltakozott Damjanovicék önkényes és a szerződés rendelkezéseibe ütköző eljárása ellen. A tiltakozást Pavlovic altábornagy azzal intézte el, hogy az angol ezredest Vasic tábornok újvidéki hadtestparancsnokhoz utasította, ami valójában annyit jelentett, mintha őt kiutasította volna a tárgyalás helyszínéről. Damjanovic Gosse ezredest a magyarok barátjának nevezte, elfogultsággal vádolta, nem tudta elképzelni, hogy valaki tisztán meggyőződésből, a lelkiismeret, a tisztesség, az igazság és a jog nevében emeljen szót a hatalmi túlkapások és durva szerződésszegések ellen.

Gosse ezredes vétójának egyébként éppen olyan kevés eredménye volt, mint a magyar kormány tiltakozásának.
A feneketlen gyűlölet és a tehetetlen bosszúvágy akkori légkörében a mindvégig bűnbakként kezelt Magyarországnak még a legjogosultabb és legminimálisabb kívánságai is csak merev visszautasításban részesültek, amint azt a határrendező bizottságnak 1922. április 7-én Szabadkán és utána a helyszínen tartott tessék-lássék vizsgálata és tárgyalása, valamint későbbi döntése is megmutatta, mely ezt az erőszakosan végrehajtott egyoldalú határrevíziót az egész vonalon szentesítette, és ezzel Szabadkának, illetve az S.H.S. államnak több mint 10000 katasztrális holdnyi, vagyis legalább 60 négyzetkilométernyi olyan területet ítélt meg, mely minden egyébtől eltekintve jog szerint és a trianoni szerződés területi rendelkezései értelmében Magyarországot illette meg.

Akik így jártak el és tetejébe még kérkednek is a jogtiprással és a szerződésszegéssel elért eredményekkel, azoknak nincs és nem is lehet jogcímük arra, hogy a legyőzött, megkínzott és kifosztott nemzetek jóvátételt szorgalmazó és egy az igazságon alapuló igazi jogrend létesítésére irányuló követelései ellen tiltakozzanak, még akkor sem, ha egyes nemzetek egyedül a maguk erejére támaszkodva bár bizonyos jogi formák mellőzésével, de kizárólag a saját biztonságuk és állandóan veszélyeztetett nemzeti létük hatásosabb megvédelmezése érdekében nem mindig tartották be a békeparancsok szabályait.


 

Források:

 

Damjanovic Milesav: Hlatni dani Subotica

XIX-J-1-a-937/Be-1946.



« vissza