Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A szabadság fogalma

Mitlok Sándor szerkesztő úr felszólított, hogy a karácsonyi számban a magyar munkásság előtt fejtsem ki röviden véleményemet a szabadság fogalmáról. A magyar munkássággal, akárcsak a magyar parasztsággal nem voltak soha kapcsolataim, viszont ami a marxizmus elveit illeti, ezekkel szemben elfoglalt álláspontom sohasem tartottam titokban. Mégsem csodálkoztam szerkesztő úr felszólításán. Nagy elemi csapások idején, felhőszakadás után, árvízveszedelemben senki sem akar négy fala közt maradni, mindenki az utcára tódul és felfedezi, hogy emberek közt van helye, ő is ember, nem pedig valamely zárt életforma önkéntes rabja, mert ilyen veszedelmek idején senki sem segíthet önmagán, mindenki másokra, a többiekre van utalva. Ilyen viharban élünk ma is, s már nem arról van szó, hogy milyen négy fal közül lépünk ki és térünk vissza, hanem bizony lényeges dolgokban meg kell értenünk egymást, mert különben egyenként, különállva még könnyebb az a pusztulás, mint ha sokan, nagyon sokan megértik egymás szavát.

Azt hiszem, a szabadság dolgában megérthetjük egymást, még ha különböző pontokról indultunk is el.

Az én kiindulási pontom a természetjogé, melyet néhány század óta keresztény természetjognak, természettörvénynek neveznek. Vannak igen széles keresztény körök, melyeknek tudatából mintha kiveszett volna s nem törődnek vele, de a pápa és nálunk a hercegprímás majdnem minden nyilatkozata a természettörvényt idézi, és belőle fejti ki a helyzet követelményeit. A természettörvény nem valami pozitív, megfogható dolog, mégis minden ember megfoghatja, kitapinthatja, ha a saját kebelébe nyúl. Magunkba nézve embernek érezzük magunkat, emberi méltóságot érzünk, ezt örömmel és büszkén, emberi méltóságunk sérelmét, lealacsonyítását viszont fájdalommal és szégyennel. Emberségünk, emberi méltóságunk tana sehol sincs megírva, a világi törvények alig védik meg és alig törődnek vele, ezért hívják íratlan természettörvénynek. A régi népek közt a rómaiak elmélkedtek rajta legtöbbet, a sztoikusok, köztük Cicero a természetjog megalapítói. A kereszténység nem tagadta meg ezt az íratlan természettörvényt, nézete szerint Isten írta bele az emberi nem keblébe olyképpen, hogy minden ember magától rájön és megismeri, függetlenül a kinyilatkoztatástól, amely a természetjognak magasabb, bővebb, tisztább formája. A katolikus egyház legnagyobb gondolkodói, mint Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás, a természetjognak nagy kifejlesztői voltak. A reformáció idején az új, protestáns egyházak is átvették, úgyhogy ma minden helyesen felfogott vallási álláspontról méltányolni kell az emberi méltóság tényét és a belőle következő emberi jogokat.

Ezek pedig megkövetelik, hogy minden embernek meglegyen az ő emberi méltóságához illő élete, élelme, ruházata, keresete; hogy senki a másikat emberi méltóságában meg ne sértse, ami alatt testi sérelem is értendő, mert minden embernek teljes joga van tagjai használatára, s ebben a jogában senki sem akadályozhatja. Azaz az emberi méltóság és önérzet alaptanából az emberi egyéniség megbecsülése is következik, amit a keresztény természetjog azzal is megbizonyít, hogy minden embernek egyformán teremtett és egyformán halhatatlan lelke lévén, egyéniségét tiszteletben kell tartani, ami viszont másként nem lehetséges, mint ha az emberi egyéniségnek szabadsága érintetlen és csak akkor korlátoztatik, ha szabadságával visszaél és embertársai szabadságát, emberi méltóságát veszélyezteti.

Mindez mellőzhetetlen alapja minden szervezett társadalmi és állami létnek. A természettörvény az emberek egyenlőségét és szabadságát követeli, kivétel nélkül minden társadalmi állású, bármely fajhoz és néphez tartozó emberét. A természettörvény szerint nincs úr és rabszolga, nincs munkára ítélt alsóbb osztály és élvezetre jogosított felsőbb, nincs alacsonyrendű nép, amelynek csak engedelmesség a kötelessége, és nincs olyan nép sem, amely hegemóniára született volna és azt joggal gyakorolhatná. Az olyan szabályok vagy törvények, az olyan nemzetközi egyezmények és tőlük létrehozott állapotok, amelyek a természettörvénnyel ellenkeznek, nélkülözik a jogot és csak az erőszak, a hatalom szüleményei és fenntartói lehetnek.

Az emberi méltóságnak és szabadságnak ez az íratlan, de mindnyájunk keblében élő törvénye a földi gyarló viszonyok között persze nemcsak hogy teljes tisztaságában nem valósítható meg, de a legtöbb történeti államberendezésben is csak elhomályosodott, salakos formában ismerhető fel. Mégis azt lehet mondanunk, hogy egész a legújabb időkig nem akadt állam, amely a természetjog ez alapelveit meg merte volna nyíltan tagadni. A középkori keresztény államok mindig elismerték, innen van, hogy hosszas erőfeszítéseket tettek a sok várháborúból egyre újraéledő rabszolgaság eltörlésére, ami végül sikerült is nekik. Az állam keresztény jellegének általános elkopásával az új laikus államok sem tagadták meg a természetjogi kötöttséget, csak részben új fogalmazást adtak neki, amennyiben elhagyták az Istenre és egyenlőnek teremtett lélekre való hivatkozást s vallásnélküli, kizárólag világi, földi érveléssel folytatták a középkori irányt. A nagy szabadságokmányok, az észak-amerikai függetlenségi nyilatkozat, a francia forradalomról kiadott „emberi jogok deklarációja”, mindnyájan a természetjognak összefoglalásai s az emberi méltóságot és szabadságot megalapozó természetjog tanai akár csak morzsákban is ott vannak a 19. század liberális-demokratikus berendezéseiben.

Mindebben van valami vigasztaló. Az emberi egyéniség és szabadság oly nagy, magasztos dolgok, hogy senki sem merte létezésüket és a belőlük folyó kötelezettségeket megtagadni. Igaz, a megvalósításuk gyarló volt, gyakran és a társadalom legszélesebb köreiben nyomuk is alig található meg, de hogy senkinek sem volt bátorsága az elv megtagadására, ez azt jelentette, hogy a legnagyobb elnyomók is, akik csak a saját emberi méltóságukra adtak és a másokét lábbal taposták, még azok is érezték belsőjükben, hogy jogtalanul cselekedtek. Még azok is, akik a hatalmat és erőszakot joggá tették, mert pillanatnyilag hatalmuk volt hozzá, azok sem hitték el, még önmaguknak sem, hogy a hatalom annyi, mint jog, és hogyha megvan a hatalmam, megvan a jogom is embertársaimnak ilyen vagy olyan ürügy alatti elnyomására.

A földi történet így lett a hatalom és jog, a szabadság és elnyomás, vagy akár, így is mondhatjuk, a fegyvertelen gyöngék és a fegyveres erőszakosok változatos harcává. A harc tudniillik változékony és megszakíthatatlan, örök, mert nincs oly jól megszervezett hatalom, mely, ha a joggal, emberséggel és szabadsággal szembeszáll, a küzdelemben hosszú időn át győztes lehetne. Az idők különben is a gyöngék küzdelmét támogatják, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi, gazdasági, politikai erők hatására, a műveltség terjedésével mind szélesebb rétegekben tudatosodnak az emberi méltóság természetjogi követelményei, amint azokat a fentiekben körvonalaztam. Mind kevesebb az olyan szerencsétlen, műveltségtől elhagyott ember, aki nem mer saját keblébe nézni és nem emeli fel tiltakozó szavát, ha mégoly hatástalan is pillanatnyilag emberi méltósága és szabadsága védelmében. A társadalmi osztályoknak erőfeszítései jobb, emberibb, nemesebb élet- és munkafeltételekért éppúgy a természetjog örök szolgálatában folytatott küzdelmek, mint nemzetek ellenállása idegen befolyással, idegen műveltséggel vagy idegen uralommal szemben. A harc örök, mert ebben a földi világban mindig lesznek önző szenvedélyek, amelyek mások szabadságából és munkájából akarják felépíteni hatalmuk sziklavárát, s ezért mindegyik nemzedéknek, századok egymást követő láncolatában, egyformán résen kell lennie, hogy az ő korában korszerű támadásokat a természettörvény ellenében visszautasítsa. Azt is mondhatnám, bár harcról beszélek, hogy ezekhez, az emberi méltóság megbecsülőihez, az erőszak elutasítóihoz szólt a karácsonyéji szózat: békesség a földön a jóakaratú embereknek!



« vissza