Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Újgazdagok a magyar valóságban: Moliere-től Shaw-ig

Forró színházi élmények az elmúlt hetekben sem borzolták idegeinket. Leginkább a Vígszínház Moliere-előadása villanyozott föl, mindenekelőtt Parti Nagy Lajos frissítően szellemes, rekeszizom-ingerlő fordítása miatt. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a szólelemények, a Csokonai-korabeli nyelvújítás-paródia és a mai vadkapitalizmus otrombán sznob újgazdagjai nyelvének keresztezése adta ötletek hallatán.

Az Úrhatnám polgár címszereplője, Hegedűs D. Géza emberemlékezet óta nem játszott komikus szerepet, s most aztán lubickolt a Parti Nagy kínálta szövegparódia és a Mácsai Pál rendezte előadás frenetikus játékörömében. A komédia, melyet hajdan balettbetéttel írt színpadra Jean-Poquelin, már csak e betétek híján is, dramaturgiai szempontból a gyatrább Moliere-darabok közé tartozik. Annál vérbőbb karikatúrát faragott a francia szerző a címszereplő figurájából. S hogy közelebb hozza a mai magyar publikumhoz, Parti Nagy a bunkóságában sznob újgazdag szóhasználatot, szófordulatokat „megcsokonaizza”, azaz, saját bevallása szerint, úgy fordítja Moliere-t, mintha a Karnyónét szerző, debreceni színjátszó poéta ültetné át magyar nyelvre az Úrhatnám polgárt. Szavainak - ma már - többrétegű jelentésük van, s ellenállhatatlan kacajt fakasztanak. Ráadásul a népit a komputerkorszak szlengjével fűszerezi. Ehhez ad még Kisfaludy Károly reformkori vígjátékaiból, az akkori kellemkedő, Bécset majmoló szereplők ma már archaikus, nevetségesen finomkodó beszédmodorából, s az eredmény telitalálat. A szöveg és (tartalmi) töltete Moliere-Csokonaitól napjainkig ível.

A nemesekhez dörgölődző, pedigrét vásároló Jourdain úr karaktere készen áll, szinte már semmit sem kell hozzáadni, elég jól rátalálni, amire Hegedűs D. Géza fölöttébb jóízűen vállalkozik. Már csak őmiatta is érdemes az előadást megnézni.

Hadd citáljuk Parti Nagy tanulságos sorait a műsorfüzetből: „Ez a munka az archaikus, helyenként Csokonai világát és a 19. századi vidéki magyar nyelv mára már elfelejtett hangzásait, ragozásait, szóösszetételeit idézi. De nemcsak ezt a világot tükrözi, hanem a mai hangzásokat is: a régi nyelvi imitációk természetes módon szervülnek a legújabb városi »nyelvjárással« amely speciálisan magyar szószülemények összekeveredése az egyre többször megjelenő angol nyelvi beszűrődéssel és a nyegle, fölényes újgazdag szóhasználattal, nyelvi fordulatokkal.”

Ebben a sajátosan eredeti szellemben indul be a rendező Mácsai fantáziája, a darabhoz illő kórusvezénylés (zenetanár: Fesztbaum Béla), a szándékoltan darabos koreográfia (színpadi tánctanár: Gyuriska János), az élőzene kíséretében mindez erősíti az amúgy is erős komikus hatást. Percenként bukkannak elő újabb és újabb játékötletek a színen, ki-ki a maga tehetsége szerint sáfárkodik velük. A fiatalok nem annyira álmatagok és naivak, mint Moliere darabjaiban, a szolgák annak rendje s módja szerint rafináltak, ám erősebbre vehetnék a groteszk játékmódot (kivált a Nicole-t adó Cseh Judit). Börcsök Enikő józan paraszti eszét nem veszti el az uborkafára kapaszkodni vágyó Jourdain feleségének szerepében. Kitűnő antitézise a darabbeli úrhatnámságnak, amit Mácsai igencsak szellemesen irányít.

A léha és haszonleső, elszegényedett arisztokrata képében Lukács Sándor tart józan mértéket karikatúra és valós jellem között (Dorante gróf). Moliere eme komédiája nem súrolja a tragikumot, mint nem egy másik vígjátéka. Mácsai sem kutat föl benne több „mélységet”, mint amennyit a pazar szöveg és a helyzetek kínálnak. Ám a gátlástalan fölkapaszkodás örök komédiája végtére mégis elgondolkodtató témaként szolgál.

Leszállítja a viktoriánus kort a szatirizáló shaw-i szellem magaslatáról a Warrenné mesterségét Valló Péter a Nemzeti Színházban. Divatosan átkomponálja a darabot mai környezetbe, a jelmezek (Benedek Mari) is mai viseletet idéznek, nem nehéz a prostitúció (amelynek színpadi taglalása Shaw korában betiltással ért föl) korunkra vetítését buzgón elérteni (még a brit parlamenti képviselőkre is történik a darabban utalás - egyikük büntetlenül 20 százalékot visz ebben az „üzletben”). Maga a cselekmény - az előkelő intézetekben minden gyanús ügylettől elszigetelten végzi el tanulmányait a prostitúcióból nagy vagyonra és Európát behálózó bordélyház-láncolatra szert tett Warrenné tisztalelkű, ám annál céltudatosabb lánya, Vivie, míg csak ki nem derül, miből is juthatott diplomaszerzéséig - mára már megkopott, a szöveg úgyszintén, a téma viszont áttételeiben nagyon is aktuális.

A Valló Péter rendezte (és díszleteit tervezte) előadás tisztán áttekinthető, a kézenfekvő titkokon túl nincsenek mögöttes tartalmak, a szereplők közötti viszonyok is jobbára tisztázottak - ám a produkció mégsem éri el az élményre szomjas néző ingerküszöbét.

A főszereplő Udvaros Dorottya viszont hibátlan, és sok szálból szőtt, összetett figurát teremt. Warrennéjéről elhisszük, hogy minden hájjal megkent, „karrierjét” biztos kézzel (hogy más végtagot ne említsek) futtatta föl, és parányi megbánást sem érez választott „szakmája” miatt. Lányával szemben viszont - bármennyire próbálkozik is - nincsenek eszközei, miután kiderül az igazság. Asszonyi varázsa azonban - Vivie fiatal, semmirekellő, szoknyavadász gavallérját is beleértve - valamennyi férfit lehengerli. Igen, Udvaros Dorottya játékáért érdemes végigülni a Shaw-előadást a Nemzetiben. A többi szereplő azonban, vélhetőleg már csak azért is, mert eredetileg feszesen begombolt, mereven udvarias, etikett-mázzal bevont figurájuk kikerült a viktoriánus álság kontrollja alól, és mai lezserségre ítéltetett, nem leli helyét a színpadon; tisztázatlanok a karakterek. Így ki-ki a maga elképzelése szerint lézeng, holott egy klasszikus felfogásban a jobb sorsra érdemes színészek bizonyára helytállnának. Sipos Vera Vivie szerepében egyszerűen rendezői melléfogás, már-már bántó a mesterkéltség, ahogyan az anyjától s a világ romlottságától megundorodott lány lelki keménységét csöppnyi fiatalos báj nélkül erőlteti, olyankor is, amikor erre volna szükség.



« vissza