Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Túl a filmen

Újsághír: Róma egyik szállodájában átvágott torokkal, vérbe fagyva találtak két 20 év körüli, román állampolgárságú lányt. A csángó magyarok lakta Szárazpatakról származó lányok prostitúcióból tartották fenn magukat, s vélhetően egyikük román barátja, féltékenységből végzett velük. Olvasom továbbá, hogy a mintegy egymillió román állampolgárságú olasz bevándorlók vezetik a bűnözési toplistát az erőszakos bűncselekmények között S a hírről, amely önmagában még csak meg sem döbbentett túlságosan, hiszen az ingerküszöb meglehetősen magas, Bollók Csaba Iszka utazása című filmje jutott eszembe. A kettő együtt, ahogy az újsághírre élesen rávetődött a hónapokkal előbb látott film élménye, már erősebben hatott. S persze eszembe kellett hogy jusson az is, hogy akárcsak én, más kritikusok is fanyalogtak, hogy milyen közhelyes a film befejezése, úgymond „kézenfekvő a történetmesélés szempontjából”.

Bizony, a finnyás esztétizálás szempontjait megint felülírta a valóság, s tetszik-e vagy sem, a zsil-völgyi vagy éppen bákói Árvácskák útja gyakrabban végződik tragikusan, mint azt a moziban ülve hinni szeretnénk. Mert nem annyira a történetvezetés szempontjából, mint a társadalmi-szociológiai helyzetéből következik, hogy az ipar egykori fellegváraiban - mint a Zsil-völgye is - a munka nélkül maradt százezrek lába alól kicsúszik a talaj. S akár az apák, akár a gyerekek mennek el idegenbe szerencsét próbálni, a jobb élet reményében, mindkét kísérlet végződhet tragédiával.

Bollók Csaba filmjében, s talán ehhez kellett a legnagyobb merészség, alkotói elszántság, végül is semmi új nincs. Agyonírt, sokszor filmezett motívumokból állt össze az egyszerű történet. Két éve a krakkói dokumentumfilm-fesztiválon láttam megszólalásig hasonlót, csak ott egy kisfiú tartotta el guberálásból alkoholista szüleit. De tizenöt éve, Almási Tamás ózdi sorozatában is gyerekek gyűjtötték, vagy inkább lopták a vasat a bezárt bánya területéről. Böjte atya gyermekmentő missziójáról, az általa létesített otthonokról pedig több mint fél tucat film számolt be az elmúlt években, változó színvonalon.

A stílus és a szemlélet sem mondható vadonatújnak. Idősebbek a több mint három évtizedes budapesti iskola, fiatalabbak a Dogma dokumentarista stílusát és világlátását vélik rajta felfedezni. De akkor miért hódította meg a film a világ fesztiváljait Szarajevótól Kínáig?

A rendező mindent egy lapra tett föl: a főszereplő kislány, Varga Mária személyére, személyiségére. Nyolcévesen látta meg, véletlenül, ahogy társaival cipeli, vonszolja a vasat a szemétdombon. Beszélgetett a gyerekekkel, s feltűnt, hogy a csokit, amivel kínálták, Mária nem eszi meg, mint a többiek, hanem viszi haza húgának. Megismerte a családját, akik kis rabszolgaként dolgoztatták a kislányt, s szedték el fillérjeit italra. Megismerte a szomszédokat, az iskolát, és Mária álmait a Spanyolországban dolgozó apáról, aki azonban a valóságban egy bányaszerencsétlenségben rég meghalt. Talán ezért is szolidárisak vele a bányászok, s hagyják, hogy a kantinban megegye a maradékot. Feltárultak előtte a szegénység, az alkoholizmus mélyrétegei, az áthatolhatatlan kilátástalanság, amelyben csak a kislány ereje, embersége, empátiája világlott. S a szeretet, ami mindig hazavitte, taszította a családjához, valahányszor jobb körülmények közé került. Anyja egyetlen szavára ment haza a gyerekotthonból, mert otthon, ahogy mondta: „nem mindennap bántanak engemet”. A rendező tudta, hogy egy 21. századi Twist Olivér-történetet szeretne csinálni, s azt is, hogy csakis Máriával a főszerepben. Öt-hat személyiségformáló év telt el ötlettől a filmig, hála filmgyártásunk naprakész rugalmasságának. Nem azért mondom, de a Balázs Béla Stúdióban a hetvenes években, vagy a Társulásban a nyolcvanas években ez úgy másfél év alatt lezajlott volna. Mire leforgathatták a filmet, a kislány felserdült, s Bollók Csaba is ráébredt, hogy van valami fontos, túl a művészeten, a segítségnyújtás, a szolidaritás.

A filmet nézve nehéz lenne kihámozni, hogy mi az a történetben, amit Mária életéből lesett el, és mi az, amit maga tett hozzá a forgatókönyvíró-rendező. A dialógusok hol előre megírtak, hol improvizatívak. A lényeg, hogy a hamisságot, s a kínálkozó érzelmességet is sikerült elkerülni. A befejezés - nos igen, az tűnhet erős dramaturgiai fordulatnak: a kislány aki gyerekszerelmével vonaton indul a tengerhez, lekési az indulást, mert még elbúcsúzik húgától. Stoppolni próbál, s a férfiak, akik felveszik, épp lányokat gyűjtenek egy hajóra. S hát vannak, akik épp a gyereklányokat szeretik. Mire a kislány rájön, hova került, már nincs visszaút. Mivel a filmben egyébként szinte csak indirekt, sokszor líraian pasztelles jelenetek vannak - például a két iskolás gyerek vonzódása egymáshoz, az úszólecke a tornapadon - a befejezés kissé direktnek tűnik, és nem túl eredeti, ahogy a történet egésze sem az. Bollók rendezése és Gózon Francisco kamerája, és különösen a főszereplő kislány, Varga Mária alakítása-személyisége azonban megemeli és távlatba helyezi a banalitásokat. A magyar néző emlékezhet arra, hogy utoljára Ranódy Árvácskájában Czinkóczi Zsuzsa volt képes a Varga Máriáéhoz hasonló varázslatra. S különös, hogy miként ő káprázatos főszerepek után visszament a maga hétköznapi, vidéki mindennapjainak világába, úgy a most tizenöt éves kislány is favágóknak mos-főz, miközben a világ fesztiváljain ünneplik. Szerencsére a színész szereplők - összefüggésben azzal, hogy a román film most a világ élvonalában van - illeszkednek Mária elementárisan puritán, eszköztelen játékához.

A film 2007-ben nyert a Magyar Filmszemlén (és még számos fesztiválon). Azóta tucatnyi új magyar játékfilmet néztem meg. Erősebbet, hitelesebbet, fontosabbat nem láttam.



« vissza