Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mialatt minálunk a változatlan fortyog...

Ezeken a hasábokon egy ideje már nehéz új ítéletet mondani a magyar gazdaságról. Vannak persze mindig új fejlemények, bekövetkeznek (előre elég jól látható) események, de az alaptörténetet néhány éve megírta az élet, a kisbetűs politikai élet: a rossz kormányzás, majd a nem-kormányzás éveit követően eljön a muszáj-kormányzás. Ebbe a szakaszába lépett a magyar politika 2006 közepén, és azóta magával hurcolja túszként a társadalmat és a gazdaságot. Pontosabban szólva politika még csak lenne, de társadalom - mármint egységes, saját hanggal és akarattal bíró közösség - nincs, és bizony magyar gazdaság is leginkább a statisztikai évkönyvekben található.

Ha van magyar gazdaság, akkor legalább három van belőle. Az egyik, melyet a külföldi tulajdonú cégek alkotnak, sajátos üzleti viszonyaikkal, jórészt külföldi piacaikkal, eszközracionálisan szervezett belső világukkal. Ez a magyar gazdaság elég szépen prosperált eleddig, hiszen életközege a világpiac, az pedig jó formában volt az utóbbi fél évtizedben: évi 5 százalékkal bővülő világtermelés, 2002 és 2006 között történelmi mélységekbe süllyedő kamatlábak, és az árstabilitáshoz közeli állapotok mellett jók a kivitel feltételei. Még akkor is, ha a működés keretéül szolgáló országban rosszabbra fordulnak a viszonyok: ingadozik a nemzeti valuta árfolyama; leviszik, majd felviszik a fogyasztást terhelő adók kulcsait; lelassul, majd megugrik az infláció; az állam előbb két kézzel szórja a pénzt, majd azt hirtelen vissza akarja kaparni attól, akitől lehet; elakad a gazdasági növekedés satöbbi. Mindez nem jó a nagyvállalati Magyarországnak sem, de amíg a nagyvilág ekkora keresletet támaszt, addig nincs nagy baj. Egy multinacionális cég egyébként sem a drágácska magyar bankvilággal intézteti finanszírozását, az árfolyamizgalmak közül pedig jobban érdekli az, ami a dollár értékével kapcsolatos, mint ami a forinttal esik meg. Adót fizet itt, de nem túl sokat, és nem engedi, hogy megkopasszák. Ezt a „magyar gazdaságot” nem is ejtette túszul sem az első, sem a második Gyurcsány-kormány.

Már egészen másként áll a helyzet a magyar gazdaság második körével, gazdaságunk legnagyobb foglalkoztatójával, amelyhez a legálisan (de magyaros legalitással) működő vállalkozások tulajdonosai és alkalmazottai tartoznak. Sok nyereségadót ez a kör sem fizet; az adóterheket minálunk inkább a fogyasztók és az alkalmazottak hurcolják, és különösen a teljesen legális munkából élő középrétegek. Amikor a magyar gazdaságról szólunk, leginkább erre a második gazdaságra szoktunk gondolni.

És van egy harmadik is, mely a legalitás határán és jórészt az alatt húzódik meg: többségük szegény és gazdaságilag versenyképtelen, a szereplők egy kisebb hányada arcátlanul gazdag, mert... Mert megtehették, hogy kívül maradtak a szervezett gazdaságon, kihasználhatták a rendszer kuszaságait és bonyolultságát. De gazdaságstratégiai léptékkel mérve nem ez az utóbbi csoport a lényeges, ámbátor azért érdekes, hogy milyen különféle szociológiai helyzetűeknek jött jól az adminisztratív rendszertelenség fennmaradása hazánkban: nagy hányaduk hátrányos helyzetbe születő vagy oda csúszó, illetve a jóléti ellátás miatt számításait csak ott megtalálni képes személy; kisebb részük az, aki terepjáróval megy a szociális segélyt is felszedni, ha már jár neki. Ide tartozott nemrég az olyan is, aki vagyonát - bekerülve idővel akár a leggazdagabb 50-be vagy éppen a politikai elitbe - a privatizációs és banki kuszaságok révén szerezte. Ez így együtt a harmadik magyar gazdaság, amelyben úgy egymillió potyautas közlekedik, ki Land Roveren, ki Ladával, ki lopott kerékpárral, ki gyalog.

Ha pedig van három gazdaság is egy országban, akkor így persze nem létezhet ott egyetlen társadalom sem; magyar társadalmak vannak. „A társadalom” egyébként is kétes fogalom, tudjuk ezt, ha mástól nem, hát Thatcher asszonytól. Aki azonban pedagógiai éllel vágta oda híres mondását (miszerint olyan, hogy társadalom, nem létezik), mivel az angol szocializmus évtizedét követően igenis azt szerette volna, ha az egyének, családok a maguk erejére támaszkodnak, és nem a társadalomtól várják helyzetük javítását. Mert amikor az élet benyújtja a társadalmi támogatás számláját, akkor valahogy mindig a középrétegekhez jut el a csekk, nem pedig az igazán gazdagokhoz, sem az előkelő idegenekhez, sem a túl szegényekhez.

Ezzel visszaértünk oda, ahol még egy darabig tart hazánk: a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kormány pénzszórása után kiállított csekkeket most postázgatja a kormány. Annak, akinek tudja. A vállalatok és a bankok pótadót fizetnek (kibírják, nem örülnek neki, sikerrel igyekeznek a terheket továbbhárítani). A forgalmi adók és a megemelt személyi jövedelemadók a legális helyzetű rétegeket terhelik. De most már utánaeredtek a potyautasoknak is. Képletesen és tényegesen is. A jó ideje veszteséges fővárosi közlekedési vállalatnál rájöttek, hogy kellő számú ellenőrrel kiszűrhető a potyautasok zöme. Ettől a tömegközlekedés még maradhat - üzemi szinten - veszteséges, ami nem is lenne baj, hiszen tudatosan tartható az adóbevételek terhére a költségszint alatt a tömegközlekedés tarifája a jól szervezett államban. De attól még eddig is beszedhették volna a potyázóktól a viteldíjat, mert máskülönben megint a középrétegek állják a számlát. Ugyancsak a nagy megszorítások idején jött rá az államvezetés, hogy egymillió ember úgy veszi igénybe a társadalombiztosítást, hogy nem fizet tb-járulékot. Márpedig a nemzeti kockázatközösség csakis kötelező befizetési rendben működhet, hiszen önkéntes alapon rengetegen lennének a potyázók. Mint ahogy vannak is, de hogy ilyen sokan, azt eddig csak sejtettük, a valóság most kezd felszínre kerülni, ahogy kezdik őket megszámolni. De miért kellett ezzel eddig várni?

Itt tartunk most. A kormány a külső kényszereknek engedve elkezdett kormányozni 2006 közepén. Látjuk, hogyan. A következmény: a botrányosan nagy deficit aránya az európai mércével mérve nagyon nagy deficitarányra csökkent, ezenközben az infláció ismét megemelkedett, gazdaságunk növekedése megtorpant. Ez2007 rövid története. És a történet így folytatódik 2008-ban is, hiszen innen nagyon másfelé nem vezet ösvény: magasan tartott adók kellenek a deficit további lefaragásához, továbbá az állami kiadások mérséklése - mindez azonban fék és teher a gazdaságon. Ami, mint megbeszéltük, nem egynemű: a multiknak a kiigazítás kisebb kellemetlenség, a középrétegek azonban megsínylették már eddig is a reálbérek és a reálfogyasztás mérséklődését, a fapados potyautasok pedig egyéni menekülési utakat keresnek: aki teheti, nyugdíjba menekül. Eza nagy semmi fortyog itt nálunk, amíg valami új gondolat ki nem alakul arról: mire való is ez az ország.

De hagyjuk a magyar társadalom bajainak taglalását más időkre. Ezenközben ugyanis roppant izgalmas folyamatok mutatkoznak meg a nagyvilágban. A világgazdaság 2008-ban már érezhetően más, mint volt 2007-ben vagy az azt megelőző öt évben. Itt persze joggal közbe lehet vetni: a világgazdaság 5 százalékos átlagos növekedése úgy áll elő, hogy Kína és India hatalmas ütemben tör előre ma is, az amerikai gazdaság a hosszú emelkedő szakasz után korrekciót szenved el, a nyugat-európai érett gazdaságok két-három százalékkal bővülgetve hozzák történelmi trendjüket, míg az EU 12 új tagja imponáló ütemű gazdasági növekedést mutat fel. (Azt már kár is hozzátenni, melyik tagország bizonyult kivételnek a növekedési teljesítmény terén 2007-ben...)

Ezt a kivételesen kedvezőnek tetsző világgazdasági állapotot azonban nemcsak az olyan tartós tényezők idézték elő, mint az olcsó modern távközlés és az információs technológia elterjedése, a munkaigényes gyártások és szolgáltatások kitelepülése („outsourcing”), melyek mindeddig belejátszottak a költségek mérséklődésébe, ami a világinfláció fékentartásával kedvezett mind a fogyasztónak, mind a profitnak. De ez csak az egyik oldala az új globális világgazdaságnak. A másik az, hogy a fogyasztási és életmódminták globális terjedése olyan reményeket és várakozásokat táplál, melyek nem valósulhatnak meg.

Ha a világot most olcsó iparcikkel ellátó minden egyes kínai, telefonos szolgáltatást vagy táv-adatfeldolgozást végző minden indiai csak annyit fogyasztana és annyi szemetet produkálna, mint egy török vagy román (nem amerikait vagy belgát mondtam), akkor a világ hirtelen kifogyna olajból, földgázból, fából, tiszta vízből, s a glóbuszt ellepné az ipari és kommunális hulladék. Persze a mai ázsiai gazdasági csoda több évtizedes extrapolációja lenne csak képes papíron - de nem a valóságban - ilyen eredményt produkálni. Néhány éves távon csak az következhet be, hogy tovább növekszik az energia, az acél, a nyersanyagok és az élelmiszerek ára. 2007-ben már megmozdult az áremelkedési hullám, és 2008-ra is ez várható.

Az energia-áremelkedés trendjét mai technikai tudásunk mellett megállítani nem tudjuk; az elmúlt negyed évszázadban az energiatermelés és felhasználás terén igazi áttörés, tudományos fordulat nem következett be. Az olaj és a gáz feltárt világkészlete alig bővül. A drágább motorüzemanyag a gazdag világ középrétegei számára bosszúság, az olajdrágulás azonban drámai változásokat idézhet elő a szegényebb országokban, illetve a gazdag országok szegényei között. És nemcsak a motorizáció költségei okán. A drága és fokozatosan tovább dráguló energia kezdi állami támogatás nélkül is gazdaságossá tenni a termőföldek és erdőségek energianövényekre való átállítását: ebből pedig egyenesen következik az élelmiszer, a fa drágulása.

A globális világtermelés a fogyasztás globális mintáinak terjedését feltételezi, de a Föld végessége ezt mintaterjedést nem engedi meg. Érlelődik a nagy csalódás: mire a világpiaci tevékenységcserébe újabban bevont százmilliók Ázsiában felkapaszkodhatnának a nyugati fogyasztási szint közelébe, az élet drágulása miatt a legtöbbjük elől kicsusszan az ígért jövő.

Kisebb mértékben a mi térségünk is megérzi a relatív romlást az új évezred első éveiben beálló csodaszerű javulást követően. Már az is érdekes, hogy az 1990-es évek elejének-közepének rendszerváltozási krízisét követő gyors ütemű gazdasági növekedés Kelet-Európában nem járt együtt a társadalmi közérzet hasonló javulásával, illetve ahol érezhetően jobb a közérzet, ott sem elsősorban az anyagi javulás az ok, hanem a saját állam sikeres megteremtése (észtek, szlovének, szlovákok, lettek esetében). Felmérések mutatják ugyanakkor, hogy a gazdasági helyzet alakulása a volt szocialista világban sokkal erősebben kihat a szavazók politikai állásfoglalására; a nyugati szavazók kevésbé hajlandók automatikusan a kormányt büntetni a gazdasági ciklus romlásáért, illetve jutalmazni a ciklusból adódó fellendülésért. Térségünk azonban egyfelől sokkal tudatlanabb a kormányzati ügyeket illetően, miközben jóval materialistább, mint Amerika vagy Nyugat-Európa. Populista politikusaink nem mérték fel rosszul a helyzetet; a 2002-es és a 2006-os pénzígérési kampányt kemény társadalmi tényekre alapozták a kampánystratégák. De éppen a konzumérzés az, ami nem képes kielégülni, még a mienknél sokkalta gyorsabban növekedő országokban sem: a több pénz nem boldogít, főleg ha másoknak sokkal több jut, mint az átlagszavazónak.

Mindehhez társul az, hogy EU-tagság ide vagy oda, bizonyos gondok kezdenek ismét sűrűsödni a térségünkben. Az időjárás menetrendszerű váratlanságai mellé betársul az árfolyamok, árak újbóli mozgékonysága. A2007/2008 során a világpiacon fellépő általános nyersanyag- és energiadrágulásért hasonló arányban felelős a fejlett világ 2-3 százalékos, valamint az ázsiai sárkány és elefánt 8-10 százalékos termelésnövekedése. Az olaj árának alakulásában a politika is benne van, de minden manipulációtól függetlenül is okkal kúszott 2008 elején a százdolláros határ fölé a nyersolaj hordónkénti ára. Igaz, a dollár sem a régi már: az amerikai valuta újabb, komoly értékvesztése is 2008 egyik kulcsproblémája.

Az olajbevételek megugrásának hatására érezhetően aktívabban terjeszkedik az orosz állami-magán nagytőke Kelet-Európában. Már ahol hagyják: a lengyel politikában a baloldal - amíg jelen volt a politikacsinálásban - ugyanúgy igyekezett távol tartani az orosz tőkét, mint a többféle polgári kormányzat. Szlovákiának volt egy keleti orientációjú szakasza, de az lezárult Meciarnak a hatalomból való kiesésével. A balti országok pedig mindig is ügyeltek a nagy szomszédra. A szerb kormány gondolja másképp, amikor stratégiai ágazatokba invitálja az oroszokat, de ők a nemzeti érdek meghatározásánál nem vehetik készpénznek az EU biztatásait. A magyar kormány - nos, a keleti tőke gyors behatolását elősegítő mostani kormánypolitika mozgatóit nem ismerjük.

De nem elkerülhetetlen-e az orosz tőkeexport egyébként is? Az olaj és gáz tartós drágulása miatt nem logikus-e a fokozódó orosz üzleti aktivitás a térségben? A válasz megkísérlése előtt érdemes felidézni: mikor volt hasonlóan drága a világpiacon az olaj, és mi lett abból az orosz (szovjet) stratégiára nézve. A dollár árfolyamának ingadozása összekuszálja a képet, de a múltban többször is került hasonlóan sokba az energia a világpiacon: 1973-ban, 1979-ben, majd legutóbb 1990-ben, az első kuvaiti háború idején. A Szovjetunió az 1970-es évek drága olajából mégsem volt képes nagyon sokat profitálni: maga a rossz hatékonyságú szovjet tervgazdaság ugyanis zabálta az energiát, így nem volt képes kellő mértékben növelni kivitelét a nagyon kedvező árak ellenére. Majd az elhanyagolt energiatermelés és szállítás szabott gátat a későbbi időszakokban a világkonjunktúra kihasználásának.

Mostanra az a különös helyzet állt elő, hogy a rendszerváltozási válság - mely Oroszországot sokkal mélyebben és tovább sújtotta, mint hazánkat - nagymértékben visszafogta a hazai energiaigényt, és még a sajátos orosz piacgazdaság körülményei között is sokat javult a gazdaság árérzékenysége. Egyszóval: a pusztító termelés-visszaesési válság és a drágább energiaárak hatására ma több jut olajból exportra, most valóban hatékonyabban képesek az oroszok kihasználni a világpiaci drágulást.

Ám ehhez két megjegyzést hozzá kell fűzni. Az orosz belső energiafogyasztás nem maradhat sokáig a mai szinten. Ott is nő a gazdaság, mint csaknem minden térségbeli országban, és ott is többet akarnak fogyasztani az emberek. Következésképpen nem maradhat fent tartósan az a sajátos ellentmondás, hogy az egykori szuperhatalom ma is globális tényező, eközben viszont harmadik világbeli ország módjára elsősorban nyersanyag-kivitelből él, miközben iparcikkekből és élelmiszerből masszívan behozatalra szorul. Ezt az újra magára találó orosz stratégiai gondolkozás nem tűri el sokáig. De még a piaci logika is azt sugallja, hogy az orosz feldolgozóiparnak fejlődnie kell, kihasználva nagy növekedési képességeit, főként a krízis utáni mai ürességhez képest. Akkor viszont a nyersanyagok és az energiahordozók nettó kivitelére a mostaninál kisebb mennyiség jut, noha nem olyan mértékben eszi majd fel a természeti kincseket a hazai gazdaság, mint a gyászos hatékonyságú tervgazdaságban.

A másik megjegyzés az orosz rezsimre vonatkozik. Az olajfegyverrel nemcsak azért élhet ma Oroszország, mert az árak tartósan magasan vannak, hanem némileg megfordítva is: az árak azért is vannak ott, ahol vannak, mert a titkosszolgálatból kinőtt orosz hatalmi rezsim fokozatosan visszaszerezte az erőforrások feletti ellenőrzést, és effektíve visszaállamosította a bányakincseket. A mai orosz kormányzat a nagyvállalati kört európai ízlésnek nem tetsző módon vonta közvetlen politikai befolyása alá; a Gazprom és a többi nagy energetikai magáncég körülbelül annyira magántulajdonú, mint lehetett annak idején a Kelet-Indiai Társaság. Baj esetén az uralkodó moshatta kezeit, mely kezek azonban messzire nyúltak a Társaság jóvoltából. Következésképpen nem egyedül a piaci logika az, amely az orosz cégek előretörését valószínűsíti. Az, hogy mely országban és milyen ágazatban jelenik meg az orosz tőke, függ az orosz behatolási szándéktól, és ugyanúgy a fogadjistentől. Nem túl megnyugtató képlet ez.



« vissza