Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy polgár "vallomása és búcsúja"

Granasztói Pál életművét alighanem jobban ismerik az építészek, mint az irodalom olvasói. A magyar városokról, építészeti értékekről, a városépítészet sajátosságairól kevesen írtak hozzá hasonló szakértelemmel és szeretettel, a szűkebb értelemben vett szakmaiságán túlmutató érzékenységgel, a várost lakói, polgárai, egy életmód - és nem technológiai szempontból értelmezve. De Granasztói nemcsak szakíró, hanem író is volt, és irodalmi életműve magyarázatot ad ennek a látásmódnak geneziséhez, amiben a kulcsszerepet a polgár, a város teljes életet élő és teljes jogú lakója kap. Két irányba mozgó életművének hőse végső soron ugyanaz: a polgár, akinek a város nemcsak alvó- és munkahelye, hanem otthona, közösségeit szervező tér, amelyiknek olyan többletfunkciói vannak, amelyeket a 20. század végének elidegenedett, individualizálódott, termelő- és fogyasztócentrikus vagy éppen az embert alattvalóvá silányító rendszerei már nem is nagyon ismertek. Az építészeti szakíró műveinek hátterét, sőt létrejöttük igazi mozdítóját Granasztói városélménye adja, a város pedig lakói által teljesíti ki önmagát. De megfordítva is mondhatjuk, hogy döntő élménye a polgár, aki városában teljesedik ki.

Egyetlen, szerves egységet jelentő tartalom két nézetéről van tehát szó, ahogyan szerves egység Granasztói Pál életműve is, amelyben az építész a szépíró, az író az építész munkásságából profitált. De szögezzük le gyorsan: nem a kettő határán, nem kétfelé figyelve, hanem mindkét területen otthonosan mozogva alkotott. Amit egyfelől a maga életében tapasztalt, átélt és átérzett, ami a művész számára a maga érzelmi telítettségével elsősorban lírai tartalom volt, az - mindkét működési területén - racionálisan, ha úgy tetszik, mérnöki pontossággal kapott formát, szerkezetet: a párhuzamosan művelt alkotási területek folyamatosan inspirálták egymást. A két kifejezési forma ugyanazt a szellemet tükrözi, mert a műfajok ugyan különbözhetnek, de egyazon szellem fejeződik ki bennük.

E kötet válogatója, Granasztói Olga, az író unokája egy újabb dimenziót mutat fel. Szövegválogatásának apropóját a család által megőrzött és a történelem által is szerencsésen megkímélt fényképhagyaték (a válogató „közel száz” képről szól, a kötetbe 81 került) adta: nem egyszerűen egy család, hanem egy életmód, egy társadalmi réteg és kor életének dokumentumai. Az idő, az eltelt 80-100 év az egyediséget, a személyességet más dimenzióba helyezi, olyan történelmi távlatot ad neki, amely a családtörténetet művelődéstörténetté teszi. Granasztói Olga ezt a vonulatot látta meg a családi fotóarchívumban, és ehhez kereste meg nagyapja emlékfolyamából azokat a szövegrészleteket, amelyek verbálisan is megerősítették a képek üzenetét.

A gyűjteményben a család szálai, a külön-külön született képi örökség majd egy évszázad elteltével összetalálkoztak, és különbözőségükben is egységes sugárzású világot mutattak. Azt az egységet jelenítették meg, amely Granasztói Pál világában állt össze egésszé. De nemcsak az övében! Ami az ő nézőpontjából személyes emlék, rokonokról, életmódról, nyaralásokról és nyaralóhelyekről, az másfelől történelem, kultúra, egy mára feledésbe merülő világ törvényeit illusztráló tapasztalat. Olyan tények összessége, amelyek már nemcsak egy család, hanem egy közösség emlékezetének is részét jelentik. Bennük egy kor tükröződik, melynek polgársága, polgári életmódja (tudtán és akaratán kívül) felvetett egy másik történelmi alternatívát, amely aztán nem valósulhatott meg. Amiből azonban nem következik, hogy valóban folytathatatlan lett volna - és illő, hogy legalább az emlékezésben elégtételt szolgáltassunk neki. (Annál is inkább, mert a 20. századi magyar történelem nagyon sok olyan alternatívát vetett fel, amelyet aztán külső erők elsodortak, és nemzeti kisebb- vagy felsőbbrendűségi komplexusainknak egyik meghatározója, hogy ezt a jelenséget nem tudjuk kellő alapossággal és kellő távlatossággal értelmezni.)

A két Granasztói, nagyapa és unokája által elénk tárt világberendezkedésnek értékei, szokásai ma egyszerre imponálnak, keltenek nosztalgiát, és riasztanak. Némelykor ridegnek, korlátoltnak, formálisnak és zártnak tűnő, szigorú szabályok által meghatározott életmód ugyan sok mindentől megfosztotta azokat, akik uralma alatt éltek, de biztos kereteket adott, olyan szokásokat kínált, amelyek megszabadították követőiket attól, hogy életük kereteiről kelljen gondolkodniuk. Ami ugyan kötöttség, de segítség is. E rend rétegei, árnyalatai, ellentmondásos természete rajzolódik ki ebben a kötetben, miután a válogatás érzékelhető célja az, hogy az író alkotásaiból kiemelje ennek a végső természetében történelmileg determinált világnak, rétegnek ábrázolását.

A „szövegek félig-meddig ösztönös kiválasztása után derült ki számomra is, hogy nagyapám lényegében négyszer írta meg ugyanazt a történetet” - árulja el a válogató. Mit is jelent ez? Azt, hogy az ismétlődéstől unalmassá válik a szöveg? Nem: hanem azt, hogy a történet másodlagos, szinte elhanyagolható, mert nem az események fontosak, nem az, ami a szereplők által történik, vagy megesik velük. A történet szerepe az, hogy bennük megmutatkozzék az írások igazi hőse: a kor, a miliő, a társadalmi réteg, a 19-20. század fordulójának (és még vagy fél évszázadot megélő) magyarul európai polgárságának működése, civilizációja. Merthogy ez a közeg képes volt arra, hogy megteremtse a maga sajátos ízű, sajátos hagyományokból építkező, a maga természetére szabott civilizációját. Ezt a világot a hazai, patriarchális vonások teszik egyedivé, de mindez az Osztrák-Magyar Monarchia nyugati mintákat közvetítő kedélyét, egy távolabbi vidéken is elfogadott kultúra szabályait is tükrözi.

Amit Granasztói bemutat, szépen illeszkedik azoknak az olykor nosztalgikus, a magam (tehát a dédunokák) nemzedéke számára meseszerű, de mégis hiteles tudósításoknak a sorába. A családi emlékezet villanásain túl ezt a világot olyan könyvek reprezentálják, mint (hogy a műfajnak csupán két kiemelkedő alkotását említsem) az Egy polgár vallomásai Máraitól vagy Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniábanja. És ehhez rögtön hozzá kell tennem: ezek a művek nemcsak mint írói teljesítmények hitelesek számunkra, hanem azért is, mert töredékeivel, foszlányaival, itt felejtett alakjaival még rendszeresen találkozhattunk. Ennek a posztfeudális, kora modern polgári világnak az egységes szövete ugyan szertefoszlott, de tárgyi világának kopottas eleganciája, a külső körülményeikkel dacoló, belső eleganciájukat megőrző, személyükben hiteles tanúi gyermek- és ifjabb korunkban még itt éltek velünk, és közvetítették egy számunkra már megélhetetlen kor világának képét.

A Vallomás és búcsú 1961-ben jelent meg először, néhány évvel később bővített újra kiadására is sor került. Ez volt Granasztói Pál főműve - amit ezen kívül előbb vagy utóbb írt, voltaképpen e mű fejezetei közé illeszthető, vagy éppen szöveg változatukként értelmezhető. Ez a nagy ívű, de mégiscsak egyetlen kötet önmagában is folyamatot tükröz, az emlékezés belső áramlatait, melyekben egyszerre van jelen a lélek előtörténetének teljessége és a belső rétegeit áttekinteni, rendezett formában föltárni akaró, lineáris építkezésre törekvő gondolkodás. Az ebből a műből készült, annak mintegy harmadát tartalmazó válogatás karaktere nem a kiinduló szövegegyüttes finom hangulatiságát, az ott oly érzékletesen ábrázolt lelki folyamatokat állítja középpontba. Még csak magát a szűkebb értelemben vett történetiséget sem, pedig első megjelenése idején meglehetősen váratlan volt, ahogyan a 20. század első feléről nem abban a tónusban esett benne szó, ahogyan azt a bolsevik üdvtörténet krónikásai szerették megjeleníteni. Igaz, a műveit a pártállam talán legmagabiztosabb korszakában megíró szerző is visszafogottan fogalmazott, de ebben a légiesített formában is egyértelmű volt az a múltkép (és a benne rejlő állásfoglalás), amelyet a századelőről, a háborús évekről, a forradalmakról, a kommün hónapjairól, a trianoni Magyarország vergődéséről, a konszolidációról, a polgári világot elsöprő kommunista hatalomátvételről alkotott. Az még ebben a visszafogottságban is kiderül, hogy Granasztói Pálnak sok közvetlen történelmi élménye, tapasztalata volt - és mintha éppen ez indokolná visszafogottságát. Elég, ha arra utalunk, hogy orvosprofesszor édesapjának páciense volt Wekerle Sándor, hogy az apa a Kaszinóban a kor vezető politikusai közül többel rendszeres kapcsolatban állt, hogy a nagybácsik körében ott volt egy baranyai alispán és miniszter, s általában a férfiak számára a családi és baráti körben a meghatározó téma a politika volt. Az író azonban mindezt nem mint történelmi-történeti ismeretek forrását, hanem a társasági kultúra jellemzőjét idézi fel. Ez az ötvenes-hatvanas évek fordulóján aligha lehetett másként. Voltaképp még az is meglepő, hogy kiadó és író az akkori cenzurális viszonyok közepette egyáltalán ennyit elmondhatott. (Ami a diktatúra korának művelődéstörténete szempontjából azért is érdekes, mert jelzi, hogy a kulturális és azon belül az irodalompolitika a számára kevésbé fontos területeken szemet hunyt afölött, hogy születnek nem a maga elvárása szerinti művek, eltűrte, hogy az általa kijelölt perifériákon akár meg is jelenhessenek az irányadó szocialista realizmust, az ideológiai célkitűzéseket elkerülő - tehát nem is konfrontálódó - művek. Vagyis a párt irányítása és ellenőrzése alá vont irodalmi életen kívülinek tekintett Granasztói Pál a maga jól körülhatárolható, a közszellem befolyásolásától elzárt szellemi körében működhetett - és különben is: az irodalmi hivatalosság számára amúgy is csak egy építész volt...)

Az irodalmi élet természete szerint nem azt szokás igazán írónak tekinteni, aki ír, hanem azt, aki íróként viselkedik. Granasztói Pál ezt nem tette - következésképp, íróbarátai elismerése, dicsérő szavai ellenére nem lett teljes jogú tagja az írótársadalomnak, amivel alighanem nagyon jól járt. Ez a kívülállás, az, hogy inkább csak műkedvelőnek, az építészet világából az irodalomba alkalmi kalandokra átlátogató tollforgatónak tekintették, lehetővé tette, hogy az éber tekintetű irodalompolitika figyelmét elkerülve szabad(abb) maradjon.

Így vált lehetővé, hogy a hatvanas évek propagandától áthatott, a tíz-egynéhány évvel korábbinál ugyan megengedőbb, de továbbra is a polgár gyűlöletének jegyében működő (az annak idején sokszor észre se vett) baloldaliság történelemformáló erejét kiemelő, a munkásosztály kultúrateremtő erejének hamis mítoszát építő „vonal”-lal szemben megjelenhessenek Granasztói Pálnak a polgár értékeit, sőt a polgári értékeket is felmutató munkái. Ehhez képest nem sokat számított, hogy a szélesebb kritikai nyilvánosságot nem kaphatta meg, és nem arathatta le a kvalitásaihoz méltó elismerést sem. Akik olvasták, a legnagyobb elismerés hangján szóltak könyveiről, és ezek az olvasók a legjava közönséget jelentették, bár amit és ahogy írt, kétségkívül atipikus jelenségnek számított megjelenése idején. Granasztói életműve a legteljesebb mértékig polgári irodalom volt - akkor, amikor maga a fogalom hiányzott a közbeszédből. Ha mégis felbukkant, akkor az, amire alkalmazták mintegy törvényen kívül került. Ezért nem is voltak természetük szerint méltathatók kötetei: ha valaki a természetük leírásakor azt hitelesen kívánta volna jellemezni, az a kor normái szerint feljelentésnek számított volna. Ezért, tehát világképének az akkoriban uralkodó elvárásoktól való függetlensége miatt nem került be a valahai irodalmi kánonba, nem pedig azért, mert építészeti szakíró volt. Annál szomorúbb, hogy irodalmunk emlékezetéből máig kimaradt.

Így aztán megmaradt egy titkos szekta favoritjának - és lassanként elveszett az esélye is annak, hogy egy későbbi, más prioritásokat valló kánon fogadja be. Nem azért, mert nem illeszkedett abba: mivel széles körben nem ismerték, az utókor úgy felejtkezett meg róla, hogy voltaképpen tudomásul se nagyon vette létezését.

Tartok tőle, hogy ez most sem sokat változik majd. A Vallomás és búcsú címmel most megjelent kötetből nem annyira a Proustot vagy Krúdyt idéző finomsággal rajzolt hangulatok, a lélek érzékenységét tükröző lírai emlékezetet megragadó atmoszférateremtő erő, nem elsősorban a kitűnő tollú szépíró bukkan elő. A válogatás a korrajzot, egy elsüllyedt civilizáció ábrázolását állítja a középpontba, így az írói kvalitásai is főként az ábrázolás pontosságában mutatkoznak meg. Ez a kitűnő, egy valahai társadalom finomszerkezetét hitelesen ábrázoló könyv az „irodalmi író”-nak kisebb teret hagy, kevesebbet kapunk az eltűnőben lévő idő „homályperspektívájában” kibontakozó, a mulandóság metafizikáját föltáró líraiságából.

A határozott, célratörő szerkesztői koncepció a maga egyéni értelmezésével tehát egy új Granasztói Pál-kötetet teremt. Az egykori, többfelé terjeszkedő, polifonikus szerkezetből személyes hangú társadalomrajz lesz. A szerteágazó család tagjainak portréit megőrizve életmód-, művelődés- és mentalitástörténeti elemek kerülnek előtérbe, a könyv valósággal a polgár történeti szociográfiája, hiszen nemcsak az író családja, hanem a társadalmi környezet, a szomszédok, barátok, kollégák, a polgárházak lakóinak, az orvostársadalomnak rétegzettsége, szokásrendje is éppoly élesen exponálva jelenik meg benne, mint ahogyan az egykori fényképek örökítették meg ennek a világnak szövegben is bemutatott szereplőit.

Térben és időben is tagolt ez a könyvből szépen rekonstruálható világ. Nemcsak a friss lendülettel épülő és gazdagodó Budapestjéről és annak polgárairól kapunk képet, hanem a vidéki város sok feudális elemet megőrző, patriarchálisabb, de már polgári dominanciájú társadalmáról is. Ezt az idillikus, a jólétet, biztonságot, gyarapodást, tervezhető életutat ígérő közeget verte szét az I. világháború és Trianon, amelyek a magyar társadalmat, ahogy ez a könyv hőseinek példáján keresztül is megjelenik, teljes készületlenségben találták. És ami nyomukban következett, az nemcsak magabiztosság és az alig néhány évvel korábban még oly biztosnak tűnő perspektívák elvesztése, nemcsak anyagi, hanem érzelmi meg- vagy éppen összeroppanás is. Pedig az író legszűkebb családja nem kerül krízishelyzetbe, sőt, még tovább is emelkedik (így pl. az író bátyja autót vesz, ami abban a korban igazán arisztokratikusnak számított, egy nagybácsi ekkoriban emelkedik miniszteri magasságba). De a háttér már riasztóbb: a munkából szerezhető jövedelem csökken, a vidéken addig a helyi elitbe tartozó rokonság elveszti egzisztenciális biztonságát. A patríciustudat mögött már nincs anyagi erő, a lecsúszás már nem is veszély, hanem nehezen leplezhető valóság, a vidéki látogatások már nem az idillben való megmártózás és feltöltődés örömét kínálják, hanem Babits Halálfiaijának süllyedés-pusztulás élményét idézik. Ezen nem változtat az sem, hogy az éppen legszebb ifjúságát élő fiatalember vitalitása, kalandozása természetszerűleg nem ebbe az irányba tereli figyelmét: hiszen előtte látszólag még minden lehetőség nyitva áll.

De talán mégsem. Magának a világnak a Ferenc József-kor idilljéhez képest való megváltozása a fiatalember szemléletének átalakulását is magával hozza. Ha az apák nemzedékének világképe, értékrendjük biztonsága veszít sugárzásának erejéből, akkor a következő generáció sem nem folytatja a megkezdett utat, sem nem lázad ellene. Inkább csak leválik arról a világról, amely már elvesztette biztonságát, már nem sugározza a biztos jövőt ígérő erőt. A fiúk, ahogyan ezt a klasszikus családregények generációinak rendje is mutatja, másfelé igyekeznek. Bár az író és bátyja viszik magukkal a Ház örökségét - de már nem az apa mutatta utat járják. A polgári rend korábban mértékadó mintáit látványosan ugyan nem tagadják meg, de az már nem is vonzza őket. A báty tőzsde- és pénzügyletei éppolyan idegenek az apai gondolkodásmódtól, mint az író vonzódása a művészetekhez. Ami pedig e távolodás emberi vonatkozását illeti - hiszen Granasztói Pál művében eredetileg ez jóval nagyobb szerepet kap -, világossá válik valami, ami máskülönben talán árnyékban maradna. Az, hogy az olykor már mitikussá növekvő apa érzelmi világa mennyivel gazdagabb, mint amit társadalmi szerepe, szocializációja folytán meg tud mutatni belőle. De bántó leegyszerűsítése volna ezt magával a polgári létformával magyarázni: a lelki élet fontosságának gondolata, az érzelmi felszabadulás, egyáltalán az érzelmek megmutathatóságának természetes joga valójában a 20. század vívmányai közé tartozik. És abból, ahogyan a család feje tudomásul veszi fiai választását, ahogyan elfogadja, hogy azok nem az ő világrendjét viszik tovább, megint valami más is kiderül: hogy azért a polgári korlátoltság is csupán leegyszerűsítés, hamis mítosz - amit az egyéniség maga bátran felülírhat. És láthatjuk azt is, hogy a megértés micsoda erő, hiszen a valahai polgári létet szűkösnek, zártnak érző ifjú később éppen az apa polgári étoszának krónikása - és úgy és annyiban, ahogyan és amennyire az folytatható maradt, folytatója is lett.

Mert eltűnhettek az egykori Balatonföldvár fürdőházai, a semmibe süllyedhettek a Monarchia kicsi fürdőhelyei, véget értek a névjegyet a felkeresett ismerősök lakásán hagyó vizit-kultúra diktálta kötelezettségek, és nincsenek már sehol azok sem, akik számára ez az etikett szinte áthághatatlan parancsot jelentett. De megmaradt valami mindennek emlékéből, a jólétre és biztonságra épülő kultúrateremtésből, az életben és a munkában való igényességből. Ennek a világnak, mint annyi másnak, mára alig maradt nyoma, a mai polgárság csak kivételesen folytatója az egykori polgári világnak, amelynek az itt látott formájában talán tényleg meg kellett semmisülnie. De értékei ma sem nélkülözhetők. Granasztói Pál könyve azzal hat a legerőteljesebben, hogy miközben a maga fenntartásait, osztálya pusztulásának jeleit sorolja, miközben saját, másfelé vezető útját keresi, és úgy érzi, szakítani kell az apák számára megkérdőjelezhetetlen világrenddel, mégis: e világ hiteles képét kínálja olvasójának. És ezzel egyúttal rehabilitálja is azt, amit elítél, folytatja azt, amivel szakít.

(Granasztói Pál: Vallomás és búcsú. Válogatta és bevezette: Granasztói Olga. Bp. 2007, Balassi Kiadó)



« vissza