Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az amerikai konzervativizmus gyökerei: "a föderalista" és John Adams

Az amerikai politikai gondolkodás gyökerei, természetszerűleg, az amerikai történelemből vezethetők le és érthetőek meg. Hogyan magyarázhatjuk viszont akkor a konzervativizmus igen hangsúlyos jelenlétét az Újvilágban? A kérdés nem olyan egyszerű, hiszen az Egyesült Államok történetének markáns vonásai éppen a dinamizmushoz és a változásokhoz kapcsolódnak, nem pedig a konzerváló-hagyományőrző szemlélethez. A konzervativizmus eszmei és intézményi hagyományai nélkül mégsem érthetjük meg sem Amerika múltját, sem pedig jelenét. Az alábbi tanulmány (egy készülő munka részeként) arra vállalkozik, hogy az alkotmányt értelmező kortárs cikkgyűjtemény, A föderalista szellemiségét és az amerikai konzervatív gondolkodás első jelentős képviselőjének, John Adamsnek a munkásságát vizsgálja meg.


 

A szövetségi alkotmány karaktere


 

Az amerikai függetlenségi háború a felvilágosodás eszményeinek a jegyében bontakozott ki, s az 1776-ban elfogadott a Függetlenségi Nyilatkozat, Thomas Jefferson műve is ezek hatását tükrözte az ember természetes és elidegeníthetetlen jogainak a hangsúlyozásával és a népszuverenitás doktrínájának kinyilvánításával. A politikai küzdelmet lezáró, az 1787-es philadelphiai konvenció által kidolgozott alkotmány viszont igen lényeges vonatkozásokban eltávolodott a Függetlenségi Nyilatkozat elveitől! Nem alaptalanul nevezte az amerikai alkotmányt oly sok történész konzervatív szellemiségűnek.(1) Hogy a konzervatív szempontok végül is ilyen fontos szerephez jutottak, az aligha választható el a gyarmati korszak puritanizmusának örökségétől: úgy tűnik, ennek a hatása jóval erősebb volt, mint ahogy azt a forradalom éveiben sokan feltételezték. A politikai küzdelem kimenetele tehát azt bizonyította, hogy „felvilágosodás” eszméinek amerikai recepciója megkérdőjelezte ugyan a hagyományokat, de tartózkodott az Óvilágban kidolgozott radikális koncepciók átvételétől.

Az írott alaptörvény kidolgozóit, érthető módon, mindenekelőtt a hatalom forrásainak és megosztásának a dilemmái foglalkoztatták, ezek hátterében pedig szükségképp az a kérdés húzódott meg, hogy miként is vélekedjünk az emberi természetről. E tekintetben pedig a puritanizmus tradíciói igen erős védőbástyát alkottak a felvilágosodás gondolkodóinak illuzórikus reményeivel szemben. Az emberi természet megítélése alapvető választóvonal a liberálisok és a konzervatívok mentalitása között: az utóbbiak, tagadva a racionalizmus optimista emberképét, hagyományosan abból indulnak ki, hogy az ember jó és rossz keveréke - s gyakran az utóbbiból van több benne. James Madison, a későbbi elnök, akit az „alkotmány atyjaként” szoktak nevezni, azzal a híres és találó hasonlattal élt, hogy ha az emberek olyanok lennének, mint az angyalok, akkor nem lenne szükség kormányzatra.

Az Egyesült Államok alkotmánya tehát arra a konzervatív felismerésre épült, hogy az embereket valódi természetük alapján kell kormányozni. Ebből fakadt az a meggyőződés is, hogy feltétlenül el kell kerülni a „túlzott demokráciát”. E kiindulópont magyarázza, hogy az 1781-es Konföderációs Cikkelyeket felváltó alkotmány kidolgozói „kiegyensúlyozott”, a hatalom koncentrálódását megakadályozó, a hatalmi ágakat egymástól következetesen elválasztó, s egyúttal a tömegek politikai szerepvállalása elé korlátokat állító berendezkedést alapoztak meg. Melyek voltak ennek a berendezkedésnek a legfőbb vonásai, anélkül, hogy részletes alkotmányjogi elemzésbe bocsátkoznánk? Kétkamarás törvényhozás, erős központi végrehajtó hatalom, ezen belül az elnök erős, a vétójogot is magába foglaló pozíciójára épülő prezidenciális rendszer, s a két másik hatalmi ágtól teljesen független igazságszolgáltatás, élén a Legfelső Bírósággal. A fékek és egyensúlyok („checks and balances”) kifinomult rendszerével korlátozott kormányzat védelmet nyújtott a hirtelen és átgondolatlan változtatásokkal szemben, a konzervatívok által elfogadott fokozatos és szerves változásokat részesítve előnyben.

Reakciósnak” azonban semmiképp sem lehet nevezni az alkotmányt: bár eredeti változatában számos olyan „emberi jogot” nem tartalmazott, amelyet a radikális demokraták követeltek, a feudális privilégiumokat elvetette, és semmilyen vagyoni feltételt sem támasztott állami hivatal betöltéséhez. A felekezeti hovatartozás mérlegelését is megtiltotta. 1791-ben pedig Madison kezdeményezésére tíz cikkellyel, az ún. Jogok Törvényével (Bill of Rights) is kiegészítették az alkotmányt, deklarálva az alapvető polgárjogokat.

Az amerikai alkotmány erejét nem az biztosította, hogy írott formában is kodifikálták; azért nem maradt pusztán egy „papír-alkotmány”, mert a gyarmati időszak csaknem kétszáz évének a tradícióira és szokásaira épült. Joggal utal tehát arra Clinton Rossiter az amerikai konzervativizmusról írott könyvében, hogy az amerikai alaptörvény működőképessége elsősorban annak volt köszönhető, hogy valójában nagyon kevés újdonság volt benne!(2) S talán e körülmény tükrözi a leginkább az amerikai alkotmány konzervatív szellemiségét, hiszen a konzervatívok azok, akik számára a cselekvés alapját nem az absztrakt ráció, hanem a tradíciók, szokások és előítéletek alkotják. (Mannheim kifejezésével „a közvetlenül meglevőben, a gyakorlatias konkrétban való megkapaszkodás”.) A konzervatívok tudják, hogy a társadalommal nem szabad és nem is lehet önkényesen kísérletezgetni, ezért a törvényhozók sem indulhatnak ki a „tabula rasa” fikciójából. Ami újdonság a Philadelphiában megszövegezett alkotmányban volt, az a múltnak és a jelennek az ügyes összefűzésében ragadható meg, olyan összekapcsolásában, hogy mindkettő szempontjai kellő súlyt kaptak benne. Az amerikai alkotmány nem angyalok, hanem gyarló emberek számára készült, - s ezért lehetett sikeres.


 

A föderalisták érvei


 

Az alkotmány konzervatív vonásai a legjobban A föderalista című cikkgyűjteményből (The Federalist) ismerhetők meg. Ennek hátterében az új alaptörvény kidolgozóinak az a törekvése állt, hogy az egyes államok törvényhozó testületeit meggyőzzék a tervezet ratifikációjának szükségességéről, mindenekelőtt a leginkább ellenálló New Yorkét. A Philadelphiában elkészített alkotmányszöveg magyarázatra is szorult, mert sok kérdéssel egyáltalán nem foglalkozott, így például a hatalom megosztásának az indokaival sem, sőt még a „fékek és ellensúlyok” sokat emlegetett fogalmát sem tartalmazta. A cikksorozat kezdeményezője Alexander Hamilton volt, s ő nyerte meg az ügynek a virginiai James Madisont, és a tekintélyes jogászt, John Jayt. Az összesen 85 cikk közül azonban Jay csak kettőt írt, A föderalista így lényegében Hamilton és Madison szellemi gyermekének tekinthető. (Mindhárom szerző „Publius” álnév alatt írt, a cikkek zöme 1787 októbere és 1788 augusztusa között jelent meg három New York-i újságban.) Az esszégyűjtemény az általános megítélés szerint az alkotmány „egyedülálló mélységű” magyarázatát adja.(3) Az alábbiakban, a teljességre törekvés nélkül, csak néhány olyan gondolat kiemelésére szorítkozunk, amely közvetlenül releváns gondolatmenetünk, vagyis az amerikai konzervativizmus jellege és fejlődése szempontjából.

A „föderalista” jelzővel a közös szövetségi államot létrehozó alkotmány híveit illették, akik az önállóságukat féltő tagállamok és szószólóik, az „anti-föderalisták” kemény ellenállásába ütköztek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az erős központi kormányzat hívei voltak a föderalisták, amit azért is érdemes kiemelni, mert a „föderalizmus” fogalma azóta lényeges jelentésváltozáson esett át az Egyesült Államokban; a decentralizáció hívei karolták fel, akik a szövetségi kormány jogkörének a szűkítéséért szálltak síkra. Aföderalisták számos olyan érvvel küzdöttek az alkotmány ratifikálásáért, az autoritás és a népszuverenitás összeegyeztetéséért, a tömegek politikai szerepének a korlátozásáért és a tulajdon védelméért, amelyek egybecsengtek Edmund Burke felfogásával, vagy legalábbis közel álltak hozzá. Russell Kirk, az amerikai konzervativizmus legtekintélyesebb krónikása nem alaptalanul kapcsolta tehát hozzájuk az akkori konzervatív álláspont képviseletét. (Még ha, tegyük hozzá, koherens konzervatív szemléletről semmiképp sem beszélhetünk velük kapcsolatban.) A föderalisták a történelem tanulságaiból és a brit hagyományokból indultak ki, Kirk szavait idézve, s ezért felettébb szkeptikusak voltak a társadalom tökéletesíthetőségét illetően, az önkényuralomtól és a közvetlen népuralomtól pedig egyformán tartottak.(4) Valójában átértelmezték a Függetlenségi Nyilatkozat elveit - a szabadság helyére a rendet, az egyenlőség elé az egyenlőtlenséget állították, s a köztársaság általuk kidolgozott koncepciója messze került a demokrácia jeffersoni felfogásától.

A célokhoz pedig erős államra volt szükség! A föderalista szerzői nem voltak könnyű helyzetben, mert úgy kellett az erős kormányzat mellett érvelniük, hogy ne keltsék azt a benyomást, miszerint a központ az államok különállását minden területen fel akarja számolni. Hamilton is, Madison is meg volt győződve arról, hogy a szuverenitás oszthatatlan: a helyi szuverenitásnak nincs létjogosultsága, a francia mintára centralizált állam eszméjét azonban egyikük sem tette a magáévá. A 9. számú esszében Hamilton a köztársasági kormányzat hatékonyságának javításával, a rendszer „mozgásterének növelésével” érvel a föderáció mellett. A 20. számú esszé végén arra utal Madison, Németalföld példájára hivatkozva, hogy ha a laza konföderáció, „a kormányokat kormányzó kormány” koncepcióját valósítanák meg, az megroppantaná „a polgári állam rendjét és céljait, mivel a törvény helyébe az erőszakot, a hatóság szelíd és üdvös kényszere helyébe a kard pusztító kényszerét” állítaná.(5) A föderáció ajánlott rendszerét a nevezetes 10. esszé azzal a sokat emlegetett indoklással zárja, hogy az unió szerkezetében „republikánus gyógymódot találunk a republikánus kormányzatot leginkább sújtó betegségekre”. A francia forradalom nyomán születő konzervativizmus Európában még igen sokáig kizárólag a monarchiában gondolkodott, az amerikai konzervativizmus viszont szinte a kezdetektől fogva a republikanizmus eszméjéhez kapcsolódott.

De mit is jelent a republikanizmus fogalma, milyen fajta köztársaságról van szó A föderalista hasábjain? A 10. esszé egyik híres passzusában Madison éles különbséget tesz a köztársaság és a demokrácia, egészen pontosan a köztársaság és a „tiszta demokrácia” között.(6) Ez a különbségtétel igen lényeges, ha meg akarjuk érteni a föderalisták szemléletét. A demokráciában, Madison fogalmazásában, az a veszély leselkedik a társadalomra, hogy egy többséget szerző érdekcsoport „mind a köz javát, mind pedig a mások jogait feláldozza szenvedélyei és érdekei oltárán”. Ez a megfontolás vezeti őt el annak kimondásához, hogy a „tiszta demokrácia” nem képes orvosolni a csoportérdekek által okozott bajokat. Mit ért „tiszta demokrácia” alatt Madison? Az athéni típusú közvetlen demokráciát, amelyben a politikai közösség tagjai közvetlenül részt vesznek a döntéshozatalban. Az ilyen demokráciák az esszéíró szerint mindig is zűrzavarba és torzsalkodásba torkollottak, hiszen figyelmen kívül hagyták azt, hogy a jogok egyenlősítése nem jár együtt a vagyonok és a nézetek egyenlősítésével. A „tiszta demokráciát” ezért állítja szembe a köztársasággal; s az első számú különbséget abban jelöli meg, hogy az utóbbiban a kormányzást a nép által megválasztott csekély számú képviselőre bízzák. Madison ily módon a köztársaságot valójában a képviseleti rendszerrel azonosítja, s úgy véli, hogy egy nagyobb köztársaság még hatékonyabb a pártoskodás következményeinek az elhárításában.

A köztársaság tehát olyan kormányzat, amely képviseleti alapon épül fel, a képviselet elve „azt a gyógymódot ígéri, amelyet keresünk”. Ez a „gyógymód” „finomítja és fejleszti a közvéleményt, átszűrve egy olyan választott testület közegén, amelynek bölcsessége a lehető legjobban ítéli meg az ország valódi érdekeit...”(7) A képviselet rendszere ugyanis olyan embereket bíz meg az irányítói teendőkkel, akik, legalábbis optimális esetben, jobban tudják kormányozni a népet, mint ahogy a nép maga erre képes lenne. Ez teremti meg, fűzhetjük hozzá, a demokráciának azt a változatát, amelyet a konzervatívok is el tudnak fogadni.(8) A képviseleti rendszernek is megvannak azonban a maga problémái, s A föderalista szerzői hármat különösen kiemelnek. Egyrészt azt, hogy a társadalom elveszítheti az ellenőrzést saját kormánya fölött, másrészt annak a lehetőségét, hogy a többségi elv alapján elnyomóan, a kisebbségek érdekeit figyelmen kívül hagyva gyakorolják a hatalmat. Arossz nem csak akkor következhet be, ha a képviselők fütyülnek választóik kívánságára, hanem akkor is, ha túlságosan is hűségesen képviselik a többségi csoport zsarnoki szándékait! A problémák harmadik típusa pedig abból fakadhat, hogy a nép a képviselőkön keresztül nem elnyomóan, hanem ostobán gyakorolja a hatalmát.

Az amerikai modell jó működéséhez ezért - a képviselet mellett - a helyes kormányzás más eszközeire is szükség van, s a politika (új) tudománya, mutat rá Hamilton a 9. esszében, kínál is ilyeneket. Közöttük a legfontosabb a „hatalom felosztása különálló ágazatokra”. Hogy miért szükséges ennek a rendjét pontosan kidolgozni az új szövetségi államban? Az indoklást, klasszikus konzervatív érveléssel, így adja meg Madison az 51. számú esszében, az emberi természet gyarlóságára utalva, folytatva a fejezet elején már idézett hasonlatát: „Ha az embereket angyalok kormányoznák, a kormányzatot sem kívülről, sem belülről nem kellene ellenőrizni. Az olyan kormányzati rendszer kialakításában, amelyben emberek igazgatnak más embereket, a nagy nehézség a következő: először képessé kell tenni a kormányzatot arra, hogy irányítsa és ellenőrizze a kormányzottakat; másodszor rá kell kényszeríteni, hogy ellenőrizze saját magát. A néptől való függés kétségkívül a kormányzat első számú ellenőre, de a tapasztalat arra tanította az emberiséget, hogy szükség van kiegészítő óvintézkedésekre is.”(9) A19. század első évtizedeiben formálódó európai konzervativizmussal ellentétben A föderalista nem utasítja el a demokrácia elvét, de szigorú kontrollnak kívánja alávetni.

Az ajánlott óvintézkedések közé tartozik a hatalom megosztásának legfontosabb működési elve, a „fékek és egyensúlyok” alkalmazása, ennek fogalmát azonban, kissé meglepő módon, csak egy ízben találjuk meg A föderalista cikkeiben. A 9. számúban használja Hamilton, s ebben az esetben is abban a leszűkített értelemben, hogy a „törvényhozás ellensúlyainak és fékeinek” a rendszeréről ír, a törvényhozás kétkamarás felépítése kapcsán. A fentebb említett 51. számú esszében Madison - feltételezve, hogy egy köztársaságban a törvényhozó hatalomé a főszerep - ugyancsak elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a törvényhozást kell különböző ágazatokra osztani. Vagyis belülről kell ellenőrizni - „hogy oly kevéssé kapcsolódjanak egymáshoz, amennyire csak közös funkcióik természete és a társadalomtól való közös függőségük megengedi.”(10)


 

A „kiegyensúlyozott kormányzat” előnyei


 

Nem vett részt A föderalista cikkeinek írásában, de a föderalisták körébe tartozott, sőt a vezetőjükké vált az az államférfi, akiben a fentebb említett Kirk „az igazi amerikai konzervativizmus alapítóját” („the founder of true conservatism in America”) látta. Erre a címre a kitűnő tollú, a felvilágosodás illúzióival szemben immúnis, a tömegdemokráciával szemben felettébb gyanakvó, de a polgári erények helyett a kereskedelmi szellemet előtérbe állító Hamilton sem szolgált rá. John Adamsre (1735-1826) gondolunk, aki George Washington mellett az USA első alelnöke, később pedig második elnöke (1797-1801) lett. Az eszmetörténész szempontjából természetesen másodlagos jelentőségű Adams politikusi pályafutásának a vizsgálata, e tanulmány számára a politikai filozófiája a releváns, amit leginkább az amerikai alkotmányos berendezkedés védelméről írott híres művéből ismerhetünk meg.(11)

Adams, aki a Harvardon, Észak-Amerika elsőként alapított egyetemén szerzett jogi diplomát, korán bekapcsolódott az anyaország politikája ellen tiltakozó akciókba: szülőföldje, Massachusetts képviselőjeként részt vett mind a két „kontinentális kongresszuson”, és közreműködött a függetlenségi nyilatkozat megszövegezésében, majd több európai országban, köztük előbb Franciaországban, később Nagy-Britanniában is követként képviselte Amerikát. Emellett széles körű elméleti tevékenységet is folytatott. Már 1776-ban a „kiegyensúlyozott kormányzat” megvalósítását ajánlotta honfitársainak a figyelmébe Gondolatok a kormányzatról
(Thoughts on Government) című művében, s e meggyőződése mellett később is kitartott. Országa londoni nagyköveteként dolgozta ki három kötetben politikai krédóját Az Amerikai Egyesült Államok kormányzata alkotmányainak a védelme (Defence of the Constitutions of Government of the United States of America, 1787-1788) címmel, pár évvel Burke nevezetes művének a megjelenése előtt. Atöbbes szám használata azzal magyarázható, hogy az 1786 őszén elkezdett és 1787 végére befejezett munka még nem a Philadelphiában kidolgozott szövetségi alkotmány, hanem az egyes államok alaptörvényei kapcsán foglalja össze szerzőjének nézeteit. (Adams e művével az alkotmányozás folyamatát is befolyásolni akarta.) Az alábbiakban elsősorban ennek alapján próbáljuk meg rekonstruálni konzervativizmusát.

Előbb azonban érdemes néhány fontos gondolatot felidézni első jelentősebb elméleti művéből is. 1776-ban publikálta a Gondolatok a kormányzatról című munkát, s ebben a legjobb kormányzati formának azt nevezte, amely leginkább segíti az erények felkarolását. Az utilitarista Benthamhez hasonlóan a kormányzat célját a társadalom boldogságában jelölte meg, ennek mibenlétét azonban, konzervatív gondolkodóként, elsődlegesen nem az anyagi javak bőségében, és nem is a szabadságban, hanem az erényes életben látta. „Az igazság felderítését szolgáló minden józan vizsgálódás, legyen bár ókori vagy modern, pogány vagy keresztény indíttatású, arra az eredményre jutott, hogy az ember boldogsága és méltósága egyaránt az erényben rejlik.”(12) A történelem vizsgálata arról győzte meg, hogy a legtöbb kormányzati forma a félelmen alapul, ezt azonban az öntudatos amerikaiak számára nyilvánvalóan elfogadhatatlannak találta. Az erények kibontakoztatása szempontjából a legelőnyösebbnek a „köztársaságelvű” kormányzatot látta; a brit alkotmány is csak annyiban volt értékes szerinte, hogy magáévá tette azt az elvet, melyet ő a köztársasággal azonosított, nevezetesen azt, hogy a törvények, nem pedig az emberek uralkodnak.

Ennek azonban az a feltétele, hogy elkerüljük a hatalomnak egy központban való összpontosulását! A hatalommegosztás kérdése, a 18. század politikai gondolkodásában uralkodó paradigmával összefüggésben, Adams írásainak is az egyik sarkalatos pontja volt. Már 1776-os művében megállapította: ha egyetlen választott testület kezében koncentrálódna a teljes hatalom, akkor az a „saját érdekeinek megfelelő önkényes törvényeket hozhatna, a fennálló törvényeket saját érdekeinek megfelelően, önkényesen hajtaná végre, s minden vitát a maga javára döntene el”.(13)

A „kiegyensúlyozott”, vagyis a hatalmi ágakat elválasztó és egyensúlyban tartó kormányzat kívánatos működési elveit jóval részletesebben is kifejti Adams az amerikai alkotmány(ok) védelmében írott híres művében. Ehhez ürügyként az a levél szolgált, amelyet a neves francia fiziokrata, Turgot küldött Burke egyik ellenfelének, dr. Price-nak, s amelyben bírálta az amerikaiak alkotmányos berendezkedésének főbb elveit. Adams művében a francia felvilágosodás optimista emberképével, különösképpen pedig Turgot-nak azon nézetével vitatkozik, hogy egy arisztokrácia nélküli országban diszfunkcionális a kétkamarás törvényhozás. Az utóbbi gondolatmenete szerint ugyanis a köztársaságoknak minden hatalmat egyetlen kézbe, a nemzetébe kell összpontosítaniuk, azaz egykamarás törvényhozásra van szükségük. A neves francia gondolkodó azt állította, hogy az amerikaiak tévednek, ha úgy vélik, hogy a szabadság a törvényeknek való alárendeltségben rejlik. Adams ezzel nem értett egyet: terjedelmes munkájának egészén végighúzódik az a meggyőződés, hogy Turgot felfogásával ellentétben a törvények nélküli szabadság mit sem ér, sőt kifejezetten veszélyes. A francia államférfi azon feltevését is tévesnek látta és láttatta Adams, hogy a „haladás” a centralizált és uniformizált állam kialakulásával kapcsolódik össze. Művében egyértelműen érzékeltette, hogy a társadalmi és politikai berendezkedés sokszínűségének és komplexitásának a megőrzése korlátot állít az elnyomás útjába. Az amerikai kormányzat nagy erénye, hogy nem absztrakt koncepciókon, hanem a természet elvein nyugszik - emelte ki a háromkötetes munka előszavában.

Adams szemléletét igen markánsan meghatározta családi háttere, Új-Anglia puritanizmusa. Aki államot akar alapítani, annak az emberi természet gyarlóságára kell alapoznia - ez volt a kiindulópontja az erényekről és a romlottságról alkotott felfogásának logikus következményeként. Nem táplált illúziókat még a legjobbnak tekintett köztársasági berendezkedés lehetőségeit illetően sem. Az embereknek Isten előtti morális egyenlőségét nem vonta kétségbe, és készséggel elfogadta a törvény előtti egyenlőség eszméjét is, ebből azonban egyáltalán nem következett a számára, hogy a társadalomban is mindenkinek azonos pozíciót kell elfoglalnia. „Azt tanítani - fogalmazta meg egy levelében -, hogy mindenki azonos képességgel és tehetséggel születik, hogy mindenkinek azonos legyen a társadalmi befolyása, és a vagyona, és mindenki ugyanolyan előnyökkel induljon az életben, nos, ez olyan súlyos csalás, mint amilyet a szerzetesek, a druidák, a brahminok, a halhatatlan láma papjai vagy épp a francia forradalom úgynevezett filozófusai próbáltak elhitetni a hiszékeny emberekkel.”(14) Ezért azután határozottan cáfolta Turgot-nak azon állítását, miszerint a köztársaságoknak a polgárok egyenlőségének az elvére kell épülniük.

Mindebből pedig az is következett a számára, hogy az a jól hallatszó szlogen, miszerint „a nép a legjobb őrzője saját szabadságainak”, valójában egyáltalán nem állja meg a helyét. A dolog ugyanis szerinte egészen másként áll: a tömegek nem képesek politikai testületként cselekedni - sőt így gondolkodni sem tudnak. Így tehát „ők lehetnek legrosszabb őrök, sőt egyáltalán nem is azok”. Az a vélekedés sem igazolható, miszerint a „nép” sohasem kívánja mások javait elorozni. A konzervatívok „antropológiai pesszimizmusát” vallva, s az ezzel járó népszerűtlenséget is vállalva Adams hangsúlyozta: „Noha elismerjük, hogy az emberi szívben van jóság... az embereknél általánosságban az önzés szenvedélye a legerősebb”. Ezért csak idő kérdése lenne, hogy a szegényebb többség mindenéből kiforgassa a jobb módú kisebbséget. A történelemben „megcáfolhatatlan bizonyítékokat találunk arra, hogy a nép, valahányszor nem állt ellenőrzés alatt, éppen oly igazságtalan, zsarnokoskodó, durva, barbár és kegyetlen volt, mint bármelyik korlátlan hatalommal rendelkező király vagy szenátus.”(15) Nélkülözhetetlen követelmény tehát, hogy a tömegektől elválasszák a bírói és a végrehajtó hatalmat, és a törvényhozás területén is „a kevesek érettebb tanácsaival” mérsékeljék hatalmukat. Vakság lenne ugyanis azt feltételezni, hogy a kormányzatot „nemzetek vagy nagy embertömegek minden befolyásolás nélküli önmegtartóztató életvezetésére lehet alapozni”.

A többségi elv korlátok nélküli alkalmazásának elutasítása kapcsán Adams érinti - s bizonyos fokig meg is előlegezi - azt a dilemmát, amelyet a francia Tocqueville a „többség zsarnokságaként” azonosított „Az amerikai demokrácia” című híres művében. Talán különösen hangzik, fejti ki az amerikai államférfi, ha azt mondjuk, hogy a többség csupán egy klikk, pedig ha a többség megtagadja az egyenlő bánásmódot a kisebbséggel szemben, akkor bizony klikként viselkedik, és igazságtalanul jár el.(16) „A többség örökösen, egyetlen kivétel nélkül elnyomta a kisebbség jogait” - fogalmazódik meg a történelem tapasztalataiból levont komor következtetés. A tulajdonféltő, s a természetes egyenlőtlenségeket elfogadó szemlélet szólal meg akkor, amikor Adams figyelmeztet: a gazdagok alkotta kisebbség is a néphez tartozik, s nekik ugyanolyan joguk van a nagy vagyonokhoz, amiként a szegényebbeknek a kisebbekhez. Ha a többség elnyomja őket, az éppoly bűnös dolog, mint ha ezt másokkal szemben követik el. Sőt! A tulajdonnak képviselve kell lennie a kormányzatban, mert ha nincs, a befolyását akkor is érvényesíteni fogja, csak épp jogszerűtlen eszközökkel.


 

Az arisztokrácia szükségessége


 

Ahogy már az előbb tárgyalt 1776-os műve kapcsán említettük, Adams fenntartásokat táplált a monarchiával szemben is, ezért nem meglepő, hogy az amerikai berendezkedés védelmében írott nagyszabású munkájában hangsúlyozza: „a szabad kormányzat”, amely alatt ő a köztársasági formát értette, mindenképp előnyösebb a királyságnál.(17) Nem voltak illúziói a saját osztályát illetően sem - a tömegek uralmával kapcsolatos konzervatív aggályok nem tompították el józanságát és éleslátását. Így azután készséggel elismerte: az önzés és a zsarnokság veszélye természetesen a társadalmat irányító elit részéről is fenyeget. Igaz, azt a véleményét sem rejtette véka alá, hogy az arisztokrácia klikkszerű hatalomgyakorlása még mindig kisebb veszéllyel jár, mintha minden hatalmat a nép által sűrűn újraválasztott gyűlésre bíznának: „egy ilyen gyűlés ugyanis hamarabb és könnyebben fejlődik oligarchiává”. De tárgyilagosan hozzáfűzi ehhez: a történelmi tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, még az örökletes arisztokráciák esetében sem sikerült soha az oligarchia kialakulását megakadályozni anélkül, hogy e célból szigorú szabályokat ne vezettek volna be. Művének két első kötetében ezért igen nyomatékosan hangsúlyozza azokat a veszélyeket, amelyeket a „vagyonos kevesek” jelentenek a kiegyensúlyozott kormányzat számára. Ez pedig, amiként erre életrajzírója, Ferling rámutat, ritkaságnak számított a 18. század politikai gondolkodásának „fősodrában”.(18)

E ponton érdemes kitérni arra, hogy mit is értett az arisztokrácia alatt Adams, hiszen ezzel kapcsolatos koncepcióját igen gyakran félreértik. A kiindulópontja az volt, hogy egyetlen szervezett társadalom sem lehet meg arisztokrácia nélkül! E fogalom alatt azonban nem a feudális időszak elitjét értette, vagyis a születési arisztokráciát, hanem - a szó etimológiai jelentéséből következően - a „legjobbak uralmát”. Adams megközelítésében tehát nem születési, s nem is kizárólag vagyoni kritériumok tesznek valakit „arisztokratává”, hanem a konzervatívok számára olyannyira fontos tekintély. Az tehát az arisztokrata - fogalmazza meg a John Taylorhoz írt egyik levelében -, aki több, legalább két szavazattal rendelkezik - a saját magáéval, s egy olyan valakiéval, akit ő tudott befolyásolni.(19) A „mesterséges arisztokráciával” (artificial aristocracy) szembeállított „természetes arisztokrácia” (natural aristocracy) minden társadalomban jelen van, még ha sokan szeretnék is kétségbe vonni a létét. „Vegyük az első száz embert, akivel találkozunk, és alakítsunk egy köztársaságot. Mindenkinek azonos mértékű szavazati joga lesz, ám ha megkezdődnek a tanácskozások és viták, azt fogjuk látni, hogy közülük huszonöten tehetségüknek és erényeiknek köszönhetően képes lesznek ötven szavazatot megszerezni. Aszó általam használt értelmében e huszonöt fő mindegyike arisztokrata.”(20) Az arisztokrácia léte így nem csak általános jelenség, hanem szükségszerű is, a megszüntetésére irányuló törekvések pedig súlyos károkat okoznak.

A fentiekből láthattuk, hogy Adams igazából nem bízott meg egyetlen társadalmi csoport józan önmérsékletében sem, s ezért abból indult ki, hogy ha bármelyiknek meglesz hozzá a lehetősége, semmi sem fogja azt visszatartani hatalmi vágyainak a kiélésétől. Ez ugyanis az emberi természet elkerülhetetlen következménye. Az egyetlen szóba kerülhető és bölcs megoldás ezért a hatalom korlátozása - a hatalom megosztása által. Meggyőződése volt, hogy a hatalmat hatalommal, az érdeket érdekkel kell szembeállítani. „Ha létezik egyetlen igazság, amelyet le lehet vonni az egész történelemből - hangsúlyozza -, akkor az a következő: a nép jogait és szabadságát, valamint az alkotmány demokratikus elemeit sohasem sikerült megőrizni... a végrehajtó és a törvényhozó hatalom elválasztása nélkül. Ha a végrehajtó hatalom egészét vagy annak tekintélyes részét meghagyják akár egy arisztokratikus, akár egy demokratikus gyűlés kezében, az oly szükségszerűen rontja meg a törvényhozást, ahogy a rozsda kimarja a vasat...”(21)

Hogy miként osszák meg a hatalmat konkrétan az amerikai viszonyok között? A hatalmi posztokat betöltő személyek gyakori váltogatása önmagában nem elégséges megoldás. Az egyetlen lehetőség: „elvenni ezt a hatalmat úgy, hogy korlátozzuk a kormányzó önző mohóságát a szenátuséval és a képviselőházéval; a szenátusét a kormányzóéval és a képviselőházéval, a képviselőházét pedig a kormányzóéval és a szenátuséval.”(22) A képviselőháznak - s ez változást jelent az 1776-os művében kifejtett álláspontjához képest - kizárólag a „köznépé” (commoners) kell lennie, míg a kétkamarás törvényhozás másik eleme, a szenátus a jómódúaké és a művelteké lenne. Fontos érdek fűződik ugyanis ahhoz, hogy a legbefolyásosabb emberek ne tudják közvetlenül is az irányításuk alá vonni a „köznép” képviseletét. A rendszer működésének kulcsa - Adams szóhasználatában a „lényege” (essence) - a harmadik tényező, az erős végrehajtó hatalom: egyedül ez tudja fenntartani a két kamara közötti egyensúlyt, s ezáltal megakadályozni, hogy bármelyik osztály zsarnoki jellegű hatalomra tegyen szert. Adams megközelítésében a végrehajtó hatalomra hárult tehát az a feladat, hogy a társadalmat megvédje a két kamara, illetve a mögöttük álló erők akármelyikének a túlzott befolyásától.

Ha figyelmesen végiggondoljuk Adams érvrendszerét a hatalom megosztásával kapcsolatban, bátran megfogalmazhatjuk: ő a hatalom megosztása alatt elsősorban a „vegyes kormányzatnak” azon klasszikus felfogását értette, amely az eltérő és méltányolandó érdekek alapján igényelte a hatalom megosztását. A társadalom vertikális tagolódása állt figyelmének középpontjában, s nem a hatalom funkcionális szempontok szerinti megosztása. Ez utóbbi felfogás szerint, amely sokkal közelebb áll a modern alkotmányjogi gondolkodáshoz, a különböző kormányzati ágazatok nem a különböző társadalmi osztályok vagy csoportok érdekeinek a képviselői, hanem a politikai közösség egészének a különböző feladatait végzik el. Gordon Wood 2006-os könyvében ezért azzal a bírálattal illette Adamst, hogy rabja maradt annak az államtani koncepciónak, amely szerint az a jó kormányzati (képviseleti) rendszer, amely tükrözi a fontosabb társadalmi csoportokat.(23) S e véleményben van igazság: a jeles gondolkodó valóban azt a felfogást képviselte, amit a modern politológiai szakirodalom „deskriptív reprezentációnak” vagy „tükrözéselméletnek” nevez, s amely egy sajátos szociológiai determinizmusra épít: arra, hogy az azonos szociális háttér azonos véleményt is fog eredményezni. E megközelítés természetesen bírálható, ám valójában Adams nem gondolkodott determinista módon, statikusan a rendszer működéséről: a politikai cselekvések magyarázatát sem kívánta automatikusan levezetni a társadalmi jellemzőkből - csak igyekezett a politika társadalmi oldalát is figyelembe venni. (Ami sok jogásznak elkerülte a figyelmét...)

Az amerikai alkotmányos berendezkedés védelméről írott munka szemléletében igen sok hasonlóságot mutat a kortárs Burke nézeteivel. Közös kiindulópont volt, hogy a gyakorlati tapasztalatok többet érnek az absztrakt elméleteknél: sem Adams, sem Burke nem osztotta a felvilágosodás filozófusainak az emberi természetről alkotott idealizált képét. Mindketten a kiegyensúlyozott, de az emberek közötti különbségeket józanul tudomásul vevő kormányzati rendszer hívei voltak. Atársadalmi egyenlőség követelésének eszméje mindkettőjüktől távol állt. Jelentősebb különbség két területen mutatkozott közöttük: egyrészt abban, hogy Burke-kel ellentétben Adams nem volt híve az államegyház intézményének, másrészt pedig abban, hogy míg Burke az örökletes monarchiát támogatta, Adams a köztársasági formát tartotta jobbnak - legalábbis ekkor még.(24)


 

A monarchia átértékelése


 

A monarchia kérdésében ugyanis idővel módosult a véleménye. Montesquieu azt írta, hogy köztársaság csak ott lehet, ahol az emberek erényesek, s az amerikaiak erényeiben A föderalista cikkeinek írásakor - valamelyest - még Hamilton és Madison is bízott. Adams viszont az évek múlásával egyre komorabb, mondhatni „hobbesi” véleményt alkotott honfitársairól, s általában az emberi természetről. Erősödő pesszimizmusának a hátterét kutatva nem feledkezhetünk meg a franciaországi események drámai fejleményeiről: ezek az Újvilágban sem maradtak visszhangtalanok. Ráadásul magukban az észak-amerikai államokban is jelentősen megerősödtek a radikális körök, és helyenként zavargásokra, fosztogatásokra is sor került. Ez magyarázza, hogy késői írásainak érvelésében háttérbe szorult azon veszélyek kiemelése, melyek az arisztokrata elit tevékenységéből származhatnak, viszont még nagyobb hangsúlyt kaptak a tömegek radikalizálódásával kapcsolatos aggályok.

A hangsúlyok módosulása jól érzékelhető Adams utolsó jelentősebb teoretikus munkájában, azokban az esszékben, amelyeket az 1790-es években adott közre Értekezések Daviláról (Discourses on Davila) címmel. (Az eredetileg folyóiratban publikált tanulmányok önálló könyvként 1805-ben jelentek meg.) Sok tekintetben ez „főműve” folytatásának is tekinthető, hiszen ebben is a hatalom megosztása mellett, és a „törvényhozás egységessége” ellen érvel, néhány kérdésben azonban módosult az álláspontja - érdemes ezekre is röviden utalni.

Vitapartnerként ezúttal a neves francia filozófust, Condorcet-t választotta, aki mesteréhez, Turgot-hoz hasonló szellemben bírálta az amerikai alkotmányos berendezkedést Egy New Haven-i polgár négy levele a törvényhozás egységességéről című írásában. Mint ismeretes, Condorcet mélyen hitt az emberek jellemének, és, következésképp, a társadalomnak a tökéletesíthetőségében. Mi sem állt távolabb Adams felfogásától! Saját meggyőződését e kérdésben így fogalmazza meg: „az ember tökéletesíthetősége csak emberi és földi tökéletesíthetőség. Amíg világ a világ, az ember a hidegben megfagy, a tűztől megperzselődik, a betegség s a bűn elemészti, a halál elborzasztja. Az emberi tettek legfőbb mozgatórugója az önfenntartás mellett örökké a vetélkedés lesz...”(25)

Az emberi természetet újra megvizsgálva így jut arra a megállapításra, hogy az emberben „egyetlen vágy sem olyan általános, mint a megbecsülés utáni”. Ez a vágy azonban nem párosul az érdemek utáni vággyal: az emberek zöme nem a valódi érdemekkel törődik, hanem sokkal inkább azzal, hogy kivívja a többiek elismerését - a legkülönbözőbb eszközökkel. Ez az ambíció dicséretes cselekedetekhez is elvezethet, azonban könnyen a társadalom rendjének instabilitása, sőt akár anarchikus állapotok kialakulása lehet a következménye. A jó kormányzatnak tehát az a feladata, hogy korlátokat állítson ezen ambíció elé: teremtse meg a feltételeket az emberek jó tulajdonságainak a kibontakoztatásához, közben pedig korlátozza gyarló természetük érvényre jutását. Adams szavaival: „a vetélkedés veszedelmes törtetéssé, túlzott versengéssé, pusztító klikkharccá, lázadássá, véres polgárháborúvá” fajulását. Erre pedig egy olyan kormányzat a legalkalmasabb, amely - soraiból ez tűnik ki - a Philadelphiában kidolgozott alkotmánynál is több „féket” alkalmaz a tömegek politikai aktivitásával szemben.

Az esszék formailag az itáliai Caterino Davilának a franciaországi vallásháborúk történetét feldolgozó népszerű munkáját kommentálják - s igen egyértelműen aktualizálják a tanulságokat. Adams nem rejtette véka alá, hogy nemcsak a 16. századbeli események és a 18. század végének a történései között lát markáns párhuzamokat, hanem attól tart, hogy - megfelelő óvintézkedések hiányában - az emberi természet gyarlóságai az Egyesült Államokban is hasonló tragikus következményekhez vezethetnek. Az a figyelmeztetés tehát, melyet formailag a franciákhoz intézett, honfitársainak is szólt: „Franciák! Térjetek végre magatokhoz! Lássátok be, milyen az emberi természet, s legyetek bölcsek és nagylelkűek... Gondoljátok meg, hogy a kormányzás célja korlátokat szabni a szenvedélyeknek, melyeket a természet nem korlátozott; és segédkezet nyújtani az értelemnek, a lelkiismeretnek és az igazságosságnak az érdekek szabályozásában, melyek nélkül igazságtalanok és szabályozhatatlanok lennének.”(26)

Az ajánlott intézkedések közé tartozott annak mérlegelése is, hogy hosszabb távon nem kellene-e Amerikában is kialakítani a monarchia intézményét. Ez, mint láttuk, szakítást jelentett Adams korábbi meggyőződésével. A kiegyensúlyozott kormányzat elve, a hatalom megosztása mellett továbbra is kitartott, és azt sem követelte, hogy a „természetes arisztokráciát” örökletes arisztokrácia váltsa fel, de úgy ítélte meg, hogy a királyság rendszere „kevesebb bajjal” jár, mint amikor a köztársaság elnökét a közvéleményt megosztó és intrikákkal teli kampányok révén választják meg. (Ebben nyilvánvalóan saját személyes frusztrációi is benne voltak.) A „monarchikus” elemnek a vegyes kormányzaton belüli erősítését a történelmi körülményekre tekintettel is indokoltnak tartotta. Felfogásának módosulása számos kortársának a bírálatát is kiváltotta - Madison például azt írta egy barátjának, hogy Adamsnek mind több nehézséggel kell szembenéznie a republikánusok körében „megbocsáthatatlan” nézetei miatt.(27)

Adams azonban nem a népszerűséget tartotta a legfontosabbnak. „Mindenkinek megadni a maga jogát - ez az aranyszabály, a legtöbb, ami az egyenlőség tekintetében támogatható vagy védhető ésszerűen... Az alkotmányok védelméről írott munkám és az Értekezések Daviláról roppant mértékben népszerűtlenné tettek engem... A demokratikus elvek védelme és a francia forradalomról alkotott rendíthetetlenül kedvező véleménye viszont biztosította az Ön határtalan népszerűségének az alapjait...”- írta időskorában politikai ellenfelének és személyes barátjának, Thomas Jeffersonnak. Pedig Adams sem volt a szabadság ellenfele, csak felismerte: a szabadságot úgy lehet kivívni és megőrizni, ha olyannak vesszük az embereket, amilyenek, s nem olyannak, mint amilyennek szeretnénk őket látni... E gondolat sok követőre talált az amerikai konzervativizmus történetében.

 

Jegyzetek:

 

1 Az alkotmány konzervatív vonásaihoz: Kirk, Russel: The Conservative Constitution, Washington, D. C.: Regnery Gateway, 1990. Ld. még: Kirk, Russel: The Roots of American Order (3rd. ed.), Washington, D. C.: Regnery Gateway, 1991.

2 Rossiter: im. 103.

3 A nevezetes cikkgyűjtemény már magyarul is olvasható: Alexander Hamilton-James Madison-John Jay: A föderalista. Értekezések az amerikai alkotmányról, ford. Balabán Péter, Budapest, Európa Kiadó, 1998. A cikkek értelmezéséhez ld. Garry Wills bevezetését az említett kötetben, valamint, részletesebben: Furtwangler, Albert: The Authority of Publius: A Reading of the Federalist Papers, Ithaca: Cornell University Press, 1984.

4 Kirk, Russell: The Conservative Mind, Vol. I-II, Chicago: Regnery Co. 1953, Vol. I,. 63.

5 Hamilton-Madison-Jay: A föderalista... 163.

6 Hamilton-Madison-Jay: im. 97.

7 Hamilton-Madison-Jay: im. 97.

8 A konzervativizmusnak a tömegdemokráciához való viszonyához ld. Egedy Gergely: Konzervativizmus és tömegdemokrácia, in: Konzervativizmus az ezredfordulón, Budapest: Magyar Szemle Könyvek, 2002, 107-142.

9 Hamilton-Madison-Jay: im. 381.

10 Hamilton-Madison-Jay: im. 382.

11 A több mint ezer oldalas teljes szöveg kiadása: Adams, John: A Defence of the Constitutions of Government of the United States of America, in: Adams, Charles F (ed.): The Works of John Adams, Vols. IV-V-VI. Boston, 1851. Jó szöveggyűjtemény Adamshez: Koch, Adrienne-Peden, William (eds): The Selected Writings of John and John Quincy Adams, New York: A. A. Knopf, 1946, és fontos részeket tartalmaz a Kirk szerkesztette konzervatív szöveggyűjtemény: Kirk, Russell: The Portable Conservative Reader, New York-London: Penguin Books, 1982. Adams életrajzához: Ferling, John: John Adams: A Life, Knowville-University of Tennessee Press, 1992. Ahol rendelkezésre áll, ott elsősorban a magyarul is közzétett szövegkiadásokra támaszkodom.

12 Adams, John: Gondolatok a kormányzásról, in: Lévai Csaba (szerk.): Új rend egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történetéhez, Debrecen: Multiplex Media-Debrecen University Press, 1997, 26.

13 Adams: Gondolatok... in: Új világ... 29.

14 Adams, John: On Natural Aristocracy, in: The Portable Conservative... 69.

15 Adams: Az Egyesült Államok alkotmányainak védelme, in: Konzervativizmus... 154.

16 Adams: i.m. 156-157.

17 Adams: The Prudent Constitutions... in: The Portable Conservative... 55. o.

18 Ferling: im. 289.

19 Adams: On Natural Aristocary... in: The Portable Conservative... 67. o.

20 Koch-Peden: The Selected Writings... 169. o.

21 Adamsnek ez a gyakran idézett megállapítása magyarul is olvasható a Lévai Csaba szerkesztette, a szóban forgó munka címét Kontler Lászlóétól eltérő fordításban közlő szöveggyűjteményben: Adams, John: Az Amerikai Egyesült Államok egyes állami alkotmányainak védelmében, in: Új rend... 43. o.

22 Adams: Az Egyesült Államok alkotmányainak védelme, in: Konzervativizmus... 155. o.

23 Wood, Gordon S.: Revolutionary Characters - What Made the Founders Different, New York-Penguin Press, 2006, 173-201. o.

24 Adams és Burke nézeteinek összevetéséhez ld: Ripley, B. Randall: Adams, Burke and Eighteenth-Century Conservatism, Political Science Quarterly, Vol. 80, No. 2 (Jun., 1965), pp. 216-235. o.

25 Adams, John: Értekezések Daviláról, in: Konzervativizmus... 179-180. o.

26 Adams: Értekezések..., in: Konzervativizmus 177. o.

27 Madisont idézi Ferling: im. 309. o. Adams nem sürgette a monarchia bevezetését, csak elvi előnyeire utalt, s magánemberként idős korában meg volt győződve arról, hogy végül is „ott fogunk kikötni”.



« vissza