Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Megjegyzések az Oszmán Birodalom európai határairól (14-18. század)

 

Egy szimbolikus törés

 

Az európai oszmán előrenyomulás egyik következménye - ugyanakkor ennek egyik akadálya is - a 14. századtól fogva egy európai oszmán-határ létrehozása volt. Ez a 16. században északkeletről délnyugatra haladva szelte át a kontinenst, nagyjából a Kaszpi-tengertől az Adriáig. A Földközi-tenger nyugati medencéjében maga a tenger jelentette a határt a maghrebbeli, az Oszmán Birodalomhoz egyébként egyre inkább csak névleg kötődő Berberia, illetve Európa déli része között. A Földközi-tenger keleti medencéjében különösen bonyolult átfedések voltak a velencei ellenőrzés alatt álló területek (a Stato da Mar) és a folyamatos terjeszkedésben levő oszmán birtokok között.

E határt már behatóan vizsgálták a határtörténet sajátos problematikájának keretei között. Mindemellett meg kell jegyezzük, hogy főleg a „keresztény oldalról” tették ezt (az oszmán oldalt vizsgáló tanulmányok újabb keletűek és ritkábbak), illetve hogy csak szegmensről szegmensre, nemzeti vagy helyi nézőpontból. Minden olyan ország történetírása, amelynek történelme során volt közös határa a törökökkel, természetesen a határnak erre a szakaszára összpontosított, és többé-kevésbé eltekintett a többitől.

E tanulmányokban központi szerepet játszott például a középkori Magyarország. Magyarország előbb, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János és Mátyás, valamint II. Lajos idején a kereszténység védőbástyája, majd az 1541-es oszmán hódítás után maga is határvidékké válik. Ennek következtében a magyar történészek számos fontos tanulmányt készítettek e kérdésről, és egyébiránt nem pusztán magyar nézőpontból, hanem - a jelentős magyarországi turkológiai hagyományoknak köszönhetően - török szemszögből is. Egy meglehetősen új keletű tanulmánykötetre érdemes felfigyelnünk, melynek címe: Ottomans, Hungarians and Habsbourgs in Central Europe. The Military Confines in the Era of Ottoman Conquests.(1) Ebben találunk egy válogatott, gazdag bibliográfiát, és a kötet át is tekinti a kutatások állapotát, a magyar-Habsburg oldalról nézve Pálffy Géza, Kubinyi András és Kelenik József tanulmányaival; az oszmán vonatkozásokról Fodor Pál és Dávid Géza munkái mellett olvashatjuk Hegyi Klára elemzését az „Oszmán végvárrendszer”, illetve Ágoston Gáborét az „Oszmán végvárrendszer költségei a 16. századi Magyarországon” témájában.

Nem a magyarok az egyetlenek, akik munkáikban - bármily kiválóak legyenek is azok - saját országuk problematikájára helyezik a súlyt. Ugyanezt az orientációt fedezhetjük föl - és könnyen érthető módon ugyanilyen okból - a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppék történetének szakértőinél is, akik a maguk részéről a lengyel-litván vagy az orosz határvidékre összpontosítanak, azok védelmi rendszereire, katonai szerveződésére, a kozákok és a tatárok közötti összecsapásokra. Mások a balkáni-adriai határvidékre korlátozzák figyelmüket, megint mások a maghrebi kalózok járta vidékekre.

Mindezek a részmegközelítések tanulságokban gazdagok, de nem szabad, hogy elfedjék előlünk e határ egységes voltát a maga egészében, különböző szakaszainak közös jegyeit: mindezekben az esetekben többé-kevésbé szoros és mély védelmi rendszerek jöttek létre, amelyek a helyi hatóságok számára rendkívüli finanszírozási és toborzási problémákat jelentettek; és az e problémára kidolgozott megoldásoknak igen komoly politikai és intézményi következményei voltak.

A határ egyik vagy másik szakaszát megmozgató, nyílt hadüzeneteken kívül minden egyes határrész bármely pillanatban ki volt téve pillanatnyi feszültségeknek (dúlások, villongások, betörések), mégpedig annak keretében, amit néha Kleinkriegnek neveznek - felmorzsoló háború, amelyet a felek sohasem ismernek el.

Az oszmán határvidékek egyik legjellegzetesebb állandó vonása az, hogy a nemzetközi kapcsolatok „hivatalos” szereplőinek tekinthető államok közötti térben paraetatikus vagy az államoknál kisebb léptékű alakulatok jelennek meg. Ezek formái és nevei igen sokfélék lehetnek, de közös jellemzőik vannak: mindig a társadalmi rendből kizárt személyek köréből toboroznak tagokat, és mindig az általánosan elfogadott normákat és szabályokat áthágva tevékenykednek (sarcolások és a kicsikart adók), a vallási összeütközés felsőbb szintű parancsa nevében. Ezt esetenként kifejezetten az államok akarata ellenére cselekszik, akik támogatják és felhasználják ezeket az erőket, de ugyanakkor szembe is szállnak velük, mert amikor éppen kereskedelmi vagy diplomáciai megállapodásokat készülnek kötni a hitetlenekkel, úgy érzik, hogy ezek zavarók és túl messze mennek. Ilyenkor a reálpolitika akadályai. Keresztény oldalon ilyenek az ukrajnai kozákok, az Adrián az uszkokok, a magyar határvidék hajdúi, a máltai és toszkán kalózok; muzulmán oldalon a ponthusi sztyeppe tatárjai, a ruméliai akindzsik, a berber kalózok.

Az oszmán csak egy a számos határ közül, mely felosztja Európát (hogy csak a politikaiakat tekintsük). A többi határral van néhány közös jegye: így például erre is igaz, hogy egyszerre zárt és nyitott, korlát, de ugyanakkor kapu, feszültség- és kapcsolati zóna is, hivatalos vagy rejtett kapcsolatoké. Elválaszt, de ugyanakkor kereskedők és csempészek, diplomaták és kémek, misszionáriusok és menekültek átlépési pontja. Megesik, hogy kettévág egy népet, akinek pedig azonos a nyelve és/vagy a vallása, és így az különböző politikai uralom alá tartozik (így a Habsburgok és az Oszmán Birodalom között a szerbek).

De ugyanakkor gyökeresen el is tér a többi határtól. Először is aszimmetrikus: egyik oldalán a többé-kevésbé jelentékeny keresztény államok sokasága (ez a politikai felosztottság mindig meglepte az oszmánokat), még ha a félelmetes szomszédság jelenléte eme államok számára egyesítő tényező is (ennek a Habsburgok lesznek a nagy haszonélvezői); a másik oldalán pedig egyetlen állam, egy egységes és centralizált birodalom, amelynek szíve ugyan Európában van, de amely két másik földrészre, Ázsiára és Afrikára is átnyúlik. És ami a legfontosabb, ez a határ nemcsak államokat választ el, hanem két ellentétes világot is, melyek gyökeresen különbözők. Az ellentét természetesen vallási jellegű, sőt az egyébként belső harcoktól sújtott kereszténység korában nevezhetjük „meta-vallási” ellentétnek is: bármilyen éles volt is a korabeli szembenállás katolikusok és protestánsok között, ez a kereszténységet az iszlámtól elválasztó szakadékhoz képest relativizálódott.

Rámutattak ugyanakkor arra, hogy keresztény részről az alapvető összeegyeztethetetlenség nem pusztán csak vallási tekintetben jelent meg, vagy hogy legalábbis az iszlám elutasítása más formákat is ölthetett, amelyekben nem feltétlenül a kifejezetten vallási jellegű elemek kerültek előtérbe. A törökök nem pusztán csak hitetlenek, barbárok is, akiknek származását az ókori szkítákra vezetik vissza, akiket már Hérodotosz is a görögök ellenképeként írt le. Uralkodóik testvérgyilkosságai; a poligámia és a pederasztia gyakorlata; megdöbbentő háborús kegyetlenkedéseik és az általuk kirótt büntetések; vandalizmusuk, illetve a művészetek és az irodalom iránti megvetésük mind eredendő barbárságuk jelei. Ahogy arra W. Schulze rámutatott, a 16. századi Németországban a törökellenes kifejezetten célzott propaganda is lehetett: hogy szembeszálljanak minden esetleges szövetkezés lehetőségével, sőt, éppen hogy az ellenállást erősítsék, a törököket a par excellence ellenségként mutatják be, a Vaterland „örökletes ellenségeként”. A birodalmi gyűlésen szavazati joggal rendelkező nemeseknek szól az oszmán rezsim stigmatizálása: egyetlen kormányzó uralkodik rabszolgái révén.(2) Az elfogadhatatlan politikai és társadalmi rendszer, a török „zsarnokság” majd „despotizmus” témája, melyet kézenfekvő kontrasztként használtak keresztény hatalmak, megjelent mind Velencében (lásd L. Valensi esszéjét a követjelentések alapján[3]), mind Spanyolországban (lásd a Bataillon által A. Lagunának tulajdonított Viajé de Turquia-t[4]), de Franciaországban is a vallásháborúk idején.(5)

A kereszténység, amint a 14-15. századi „új keresztes háborúk” (néo-croisades) kudarca bebizonyosodott, védekező szerepre kényszerült azzal a jelenséggel szemben, amelyet egyrészt a vallási felforgatás fenyegetésének tekintettek (amely a kereszténység puszta létét és az egyház fennmaradását veszélyeztette), másrészt, általánosabban nézve, politikai és szocietális - vagy ahogy ma mondanánk, „civilizációs” - veszélynek. Ezt a defenzív doktrínát a Habsburgok az 1577-es nagy bécsi haditanácson fogadták el. Moszkva mindeközben kezdte megfordítani a tendenciát, és a 16.század közepétől kezdve támadólag lépett föl. Viszont a 17.század végéig és a 18. század elejéig kell várni arra, hogy a Habsburgok (és még egy rövid időre Velence is) nyíltan offenzívába lendüljön a szemmel láthatóan meggyengült török ellenséggel szemben.

Természetesen az oszmánok számára sem tűnt jobban elfogadhatónak az együttélés hitetlen szomszédaikkal. Ezt meg kellett akadályozni, mégpedig vallási okokból, mivel e szomszédok „háborús területen” voltak (dár al-harb), amit kötelesség az „iszlám területéhez” (dár al-iszlám) csatolni. Ha nem is tudják mindig az igaz hitet rákényszeríteni az eltévelyedett hitetlenekre, legalábbis biztosítani kell, hogy az igaz hit győzzön, azzal, hogy szent háborút (dzsihád vagy gazá) folytatnak ellenük, amelynek nyomán területeiket elfoglalják és lakosaikat leigázzák. E témákról egész retorika alakult ki, amely bőséges Korán-, hadísz- és Szíra-idézetekre támaszkodik.(6) Különösen egyes, főleg ulema(7) származású krónikaíróknál bontakozik ez ki, akik ily módon egyszerre tehetnek bizonyságot ájtatosságukról, erudíciójukról és stilisztikai virtuozitásukról; illetve a legünnepélyesebb fermánok preambulumában. Nélkülözhetetlen az ilyesfajta megnyilatkozás egy másik irodalmi műfajban, nevezetesen a győzelmi jelentésekben (fethnáme) is, amelyet a szultánok hagyományos partnereikhez intéztek a győzedelmes hadjáratok után.

Mindemellett ki kell emelnünk, hogy az oszmán győzelmi ideológia, nevezetesen Európa, azaz „Frengisztán” tekintetében nem kizárólag az iszlámhoz kapcsolódik. Némileg párhuzamosan azzal, amit a keresztény oldalon megállapíthattunk, az antagonizmus nem csupán a vallás területén jelenik meg. Itt tehát nem csak a stricto sensu iszlámra vonatkozik. A szultánok és az oszmán kormányzók levelezésében, illetve a külföldi diplomaták jelentéseiben, akik részletesen ismertették a kormányzókkal folytatott beszélgetéseiket, találkozhatunk a „kard jogára” való hivatkozással, a katonai tettek felértékelésével. Ebben semmi meglepő nincs olyan vezetőknél, akik az adott pillanatban e téren komoly előnyben voltak ellenfeleikkel szemben - mindamellett érdemes megjegyezni, hogy amikor a „tüzes penge és a győzedelmes kard” dicséretét zengik, ezeket a tételeket az iszlámra való bármiféle hivatkozás nélkül fejtik ki. A dinasztia különleges szerencséjét Konstantinápoly bevétele tetőzte be, melynek révén tagjai a római és bizánci császárok utódai, tehát örökösei lettek, és mindezek megerősítették azt a hitet, hogy ez a család világuralomra hivatott. Ez a gondolat jelen van a tévesen Ibn ‘Arabínak tulajdonított Sadzsara al-Numánijjában, amely az e kérdésben született próféciák példaértékű megfogalmazása, és feltehetően számos további jóslat forrása.(8)

Ennek a jellegzetes oszmán győzelmi ideológiának (amelyet, ha alapjait akarjuk firtatni, minden bizonnyal kapcsolatba kell állítanunk azokkal a materiális és strukturális okokkal, amelyek okán a hódítások folytatása a rendszer egészét tekintve a működés feltétele volt) másik megnyilvánulása az „Aranyalma” vagy „Piros alma” (Kizil Elma) mítoszában keresendő, mely oly népszerű volt az oszmán kultúrában. Az e történet egyes változataiban megtalálható iszlám referenciák nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket: csak felszíni jegyekről van szó egy olyan legendában, amelynek semmi köze az iszlámhoz. Stéphane Yerasimos a kifejezés megjelenését pedig váratlan módon ahhoz kapcsolja, hogy Barbarossa Frigyes javaslatára a háromkirályok relikviáit 1164-ben Kölnbe szállították, és az ennek nyomán kibomlott Reichsapfel-legendához, amelyet 1370 táján Johannes von Hildesheim művében találhatunk meg.(9) Mindemellett Johannes elbeszélése és a mintegy száz évvel később megjelent török legenda között (első szöveges említése 1473-ból való, első kéziratban fennmaradt változata pedig 1590-1591-ből) alapvető különbségek vannak az alma természete és jelentése tekintetében. Ami az előbbi esetben a világhatalom - egyébként immateriális - jegye volt, mely a háromkirályok relikviáihoz kapcsolódott, a második esetben gömb alakú díszítmény egy kupolán, mely maga is metonimikusan azt a várost jelképezi, amelynek meghódítása a világuralmat és az idők végezetét jelöli. Ez az eszkatologikus perspektíva magyarázza egyébiránt a törökök esetében a cél bizonytalan, változékony voltát (Köln kétségkívül Kizil Elmának számított, de ugyanígy Buda, Bécs, Róma, vagy valamely más, meg nem határozott város). Ha pedig nem a legenda forrását keressük, hanem az oszmán világban végbemenő átalakulásainak forrását, más tényezőket is figyelembe kell vennünk, és itt a tisztán török gyökereket immár nem kell kizárnunk. Bárhogy is legyen, az Aranyalma legendája, az általa hordozott, az örök háborúra való ösztönzéssel kívül maradt az iszlám hagyományon.


 

A kiterjesztendő határ


 

Ha az iszlámra hivatkozik, ha más forrásokból táplálkozik, az oszmán hódítási ideológia a határ egyfajta értelmezésével jár együtt Európában éppúgy, mint más területeken. A határ francia megfelelője (frontiere) teljes szemantikai kiterjedését tekintve, nem alkalmas mindazokra a megkülönböztetésekre, amelyek léteznek más nyelvekben, és amely megvilágosító értelmű itt.(10) Az angol megkülönbözteti a borders, borderlines, illetve boundaries és frontier fogalmakat; az olasz a confinét, illetve a frontierát; az oroszban létezik granica, illetve kraj, ukrajna (amelyből Ukrajna, illetve Horvátország Krajina vidékének neve is származik). A sorban elöl álló kifejezések a két államot (vagy tágabb értelemben két, bármilyen természetű egységet) elválasztó vonalként tekintett határt jelölik, amit kétoldali elfogadottsága tesz hivatalossá. Ahátul álló kifejezésekben a határ egy többé-kevésbé kiterjedt zóna az állam peremvidékén, amely terjeszkedési területet kínál számára: ez szervezési elveiben és életformájában különbözik a „hátország”-tól, az államot meghosszabbítja, de ugyanakkor külön világot alkot. A határ szerepének ezt az értelmét emelte ki például az amerikai történelemben F. J. Turner 1893-as híres művében, a The Frontier in American Historyban.

A történészek körében általánosan elfogadott vélekedés, hogy a határ oszmán felfogása ez utóbbi értelemhez kapcsolódik, egészen addig, amíg az erőviszonyok megfordulása Európában arra nem kényszerítette őket, hogy ezt a felfogást megváltoztassák.

Az oszmán állam korai korszakában Oszmán szultán bégsége nem más, mint a második értelemben értett határvidék egyik példája Anatólia északnyugati vidékén, a konjai szeldzsuk szultánátus határán. A török udzs és az arab-perzsa szerhadd kifejezések e fogalomnak felelnek meg. A bégek saját eredeti területüket a velük szemben elhelyezkedő bizánci birtokok kárára történő terjeszkedés kiindulási pontjának tekintik. Ahogy növekedett, a bégség két elkülönülő részre tagolódott: a belsőben feküdt a székhely és ennek intézményei, melyek viszonylag központosítottak voltak; másrészt a határ vagy fő terjeszkedési front, ahol jóval nagyobb mértékű rugalmasság és pragmatizmus uralkodik az emberek és az erőforrások kezelésében, mivel itt a katonai és politikai hatékonyság kap elsőbbséget. Ezt a nyitott, folyamatosan alakuló részt a bég kijelölt örökösére bízzák, aki pasa címet visel. Egyébiránt elég hamar, már I. Murád szultán uralkodásától kezdve a bég többé nem adott ekkora hatalmat fiának, és a határok ellenőrzését inkább a nagyobb függőségben levő alattvalóira bízta. A határvidéken mindemellett fennmaradtak a belső részek hierarchikus és központosított rendszeréhez képest eltérő eljárások. Ez mindenekelőtt a „határbégek” (udzs begleri) vagy akindzsi bégek tartós dinasztiáinak területe, akik meghatározó szerepet játszottak az európai oszmán előrenyomulásban. Még ha idővel csökkent is függetlenségük, a központi hatalom továbbra is megkülönböztetett módon tekintett rájuk, és összehasonlíthatatlanul erősebb pozíciót hagyott nekik, mint az egyszerű hátországi kormányzóknak.

Ahogy a zónák száma sokasodott Európában, sőt Ázsiában is, egyre távolabb kerültek a központtól. Egyébiránt ez utóbbi is költözött a fő terjeszkedési tengely mentén, előbb Burszából Edirnébe, amely a 15. században lesz fővárossá, majd Isztambulba.

Hogyan alakul át ez az eredeti kettős struktúra, amikor a kezdeti fejedelemségből hatalmas, három földrészre kiterjedő birodalom lesz, és amely Európának a negyedét vagy harmadát magába foglalja? Még ha a dolgok jóval összetettebbek is, azt láthatjuk, hogy a kettős szerkezet fennmarad. Megkülönböztethetünk egy központi magot, mely átível Európa és Ázsia határán, magába foglalva Anatóliát (annak középső és nyugati részét) és Ruméliát. Ez nagyjából a 15. század végén jön létre, végső formáját II. Mehmed szultán hódításai nyomán éri el. Ez az állapot fennmarad minden ezt követő területi változáson keresztül. Földrajzi és politikai központját Isztambul jelenti, amely a birodalom fennállásának végéig megőrzi fővárosi szerepét, még akkor is, amikor oszmán fennhatóság alá kerülnek a Közép-Kelet az iszlám emlékezetben jóval komolyabb presztízsnek örvendő nagy városai. Ez utóbbiak akár az oszmánok fővárosává is lehettek volna, feltéve, hogy ezek át tudták vagy akarták volna alakítani birodalmuk szerkezetét. Az innen származó jövedelmekre támaszkodik továbbra is a „birodalmi költségvetés”, és csak ebben a térben áll föl a speciálisan oszmán intézmények mindegyike, amelyek homogén és központosított rendszerben ötvöződnek. E magon kívül mindenütt, már a klasszikus időszaktól fogva, megannyi, az előzőhöz képest több-kevesebb eltérést mutató egyedi rendszer állt fönn,(11) amelyekben az oszmán intézmények nem vagy csak részben voltak jelen. Ezek pénzügyeit külön is kezelték (csak a többletbevétel jut a központi kincstárba), és kisebb-nagyobb, néha igen kiterjedt autonómiát élveztek.

Összességében a birodalom távolról sem egységes és homogén: szerkezetét egy hagymához lehet hasonlítani, amelynek van egy közepe és több, eltérő textúrájú héja. Ezek a külső rétegek például megannyi határzóna vagy „Mark”, hogy átvegyük ezt a Karoling-kori kifejezést, amely gyakran felbukkant az európai helynevekben. Az oszmán terminológia e különleges státusú rendszerek megnevezésére változó, de számos konkrét esetben a birodalom európai részén, miként másutt is, ugyanaz a gyakorlat: az oszmán hatalom voltaképpen hivatalosan elismeri a szokásjog szerinti helyi vezetőket, némely engedmény fejében. Ezek az egyezkedések egyébiránt nem mindig garantálják a szultán számára a kívánatos mértékű ellenőrzést a stratégiailag kényes zónákban, de pragmatikus megállapodásokról van szó, amelyeket a körülmények függvényében igyekeznek javítani. Az integráció tekintetében a vezérlő elv mindig az, hogy az ár legyen arányos a téttel. E perifériák heterogenitása és az Isztambulhoz fűződő viszony többé-kevésbé törékeny volta arra ösztönöznek bennünket, hogy kérdezzünk rá, vajon melyek is voltak a birodalom tényleges határai. Nagy Szulejmán 1541-ben elfoglalta Magyarország középső részét, és abból kialakította a budai beglerbégséget. Ám ez az új tartomány rendelkezett néhány olyan egyedi jellegzetességgel, amelyek megkülönböztették a törzsterületek tartományaitól. Ágoston Gábor nemrégiben a kondomínium (nevezetesen az oszmán és a Habsburg-fennhatóság alatt álló királyi Magyarországra visszahúzódott magyar főurak között) kifejezést használta, és nemcsak a két Magyarország közötti határvidékre, hanem az egész oszmán tartományra is gondolt. Más szóval ez utóbbi teljes egészét tekintve sem más, mint peremvidék.

Moldva, Havasalföld és Erdély vazallus keresztény fejedelemségei még inkább egyértelmű változatát kínálják ezeknek a felemás helyzeteknek. Egyrészt a vajdákat a Porta helyezi hatalomba, és igazodniuk kell a szultán külpolitikai törekvéseihez, miközben országaiknak mind súlyosabb pénzügyi, gazdasági és katonai kötelezettségei vannak, másrészt e területeken az oszmán irányítás közvetett maradt, e fejedelemségeket saját szabályaik szerint kormányozták, területükön a szultán egyetlen katonája, hivatalnoka vagy vallási képviselője sem jelenik meg.

Ezek a változatos ellenőrzési formák, a központ felügyeletének ilyesfajta gyengülése az attól való eltávolodással gyakorlati tényeknek felelnek meg, és minden múltbéli birodalomban hasonló konfigurációkkal találkozhatunk. Ugyanakkor az a fajta képlékenység, amely ennek okán a birodalom határain létrejött, a különféle értelmezések, amelyeknek teret adott, összhangban voltak egy olyan állam ideológiájával, amely, mint láthattuk, virtuálisan egyetemes értelműnek akarta tekinteni magát, és nem szívesen ismerte el bármilyen határ meglétét. Ily módon volt lehetséges a szultán számára, ahogy arra M.-P. Pedani rámutatott, hogy a Velencei Köztársaságot legalábbis egyes korszakokban a védelme alatt álló adófizető államnak tekintse; hogy a dózséhoz mint egyik kormányzójához forduljon, azt engedelmességre és a neki való alárendelődésre szólítsa fel.(12)

Egyébiránt e szívesen kergetett délibábok ellenére a különféle vezetők nagyon is pontosan megkülönböztették a többé-kevésbé elméletben létező csatolmányokat, illetve a birodalom saját területét. Szelániki krónikaíró említ egy anekdotát, mely szerint az 1566-os szigetvári hadjáratból visszatérőben Szokollu Mehmed nagyvezír a Száván való átkelés után, Szotinban elkezdte feloszlatni seregét, a következő magyarázatot adva: „most már itthon vagyunk” (simden-girü ics-ildir).(13) Ezzel a kifejezéssel (szó szerint: „a belső országban”) a már említett központi magra utalt - minden más periféria vagy határ.

A heterogén szerkezet és a potenciálisan korlátlan terjeszkedés együtt járnak - tehát csak jóval később, a birodalom nemzetközi pozíciójának jelentős romlásával jelenik meg az esély arra, hogy a határokkal kapcsolatos tabukat végre felszámolják. Csak ekkor lesz kimondhatóvá az az eszme, miszerint normális és kívánatos, hogy a birodalomnak pontosan meghatározott és tartós határai legyenek, miként más államoknak is, és hogy ezzel szemben kifejezetten kártékony lenne, ha a végtelenségig ki tudnák tolni azokat. Virginia Aksan találta meg ennek első megfogalmazását - és ez sem származik 1772 előttről - egy „tanácsadó értekezésben” (lájiha), amit Muhszinzáde nagyvezírhez intézett egy diplomata, Ahmed Reszmi. Az oszmán terület - fogalmazta meg - bizonyos kereteken belül kell maradjon, és bírálta a sehová sem vezető túlzott ambíciókat. E célból nem habozott negatív példaként felhozni Nagy Szulejmán semmilyen eredményt nem hozó törekvéseit az Indiai-óceán vidékén.(14)

Ezen túl viszont minden fentebbi kommentár, amely e kései felismerésnél korábban született, egy olyan oszmán határelképzelést jelez, amely épp az ellentéte a meghúzott határ-vonal fogalmának.


 

A megvédendő határ


 

A történész Rifaat Abou El-Haj egy 1969-es, komoly visszhangot kiváltó cikkében, melynek címe „The Formal Closure of the Ottoman Frontier in Europe (1699-1703)”, már felismerte a fent vázolt jelenséget. Állítása szerint a karlócai béke (1699) megkötése előtt az oszmán határok csak „hozzávetőleges, határozatlan, körülíratlan katonai zónák voltak a hadviselő felek között”. Ennek az előnytelen békének - melyet több hasonló követett a 18. század folyamán - kellett megszületnie ahhoz, hogy a Habsburgok rá tudják kényszeríteni ellenfeleikre azt a felfogást, amelyet azok teljesen elutasítanak mindaddig: a pontosan meghatározott határ fogalmát. „Teljességgel lehetséges - folytatja Abou El-Haj -, hogy a politikai határ ilyesfajta kijelölése a maga nemében az első a kora újkori európai történelemben”.(15)

Számunkra ellenben úgy tűnik, hogy az oszmánok nem tudtak kizárólag ehhez az egyetlen határkoncepcióhoz igazodni, és már jóval a 17. század vége előtt kisebb-nagyobb módosításokat hajtottak rajta végre. Tehát jóval részletesebben meg kell vizsgálnunk hozzáállásukat a határhoz, azt, hogy e fogalomhoz milyen tartalmakat kapcsoltak. Még ha terjeszkedésüket végtelennek képzelték is, a valóságban előfordultak megtorpanások, lett légyen annak oka a felek által kifejtett ellenállás (Európában ugyanis nem hatalmi vákuumban terjeszkedtek), vagy strukturális és technikai okok - a kettő kombinálódhatott is.

A strukturális akadályok közé tartozott az, hogy egyszerre több fronton kellett küzdeni, ezért a szultán a rendelkezésére álló haderő javát a nyugati és a keleti határok között mozgatta aszerint, hogy politikája melyiket követelte meg - és így le kellett csillapítania az adott pillanatban mellőzött felet. Ugyanígy logisztikai lehetőségei is kizárták, hogy határait a végtelenségig kiterjessze, különben nehezen meghaladható kommunikációs, szállítási és élelmezési problémákkal kellett volna szembenéznie. Mindezek fényében Perjés Géza magyar hadtörténész felállította az oszmán sereg akciórádiuszának megvilágosító erejű tételét. Az adott körülmények között az oszmán terjeszkedésnek tényszerű határai vannak, amelyekkel szembesül, és amelyek többé-kevésbé tartósan korlátozzák is.

De ez még nem minden. A hivatalos retorika hiába hirdeti fennen a szultán és seregei legyőzhetetlenségét és bélyegzi meg az ügyetlen és gyáva ellenséget, azt mindamellett egyáltalán nem becsüli alá. Épp ellenkezőleg, nagyon is kell tartani tőle. Ezt hivatalosan elismerni tabu (legfeljebb csak ravaszságot lehet neki tulajdonítani, ami esetleges sikereinek szinte egyetlen magyarázata), de e kérdésben árulkodók a birodalom sorsáról keringő pesszimista jövendölések (mint például a jóslat a Beni Aszfarokról, a „szőkék” vagy „vörösek gyermekei”-ről, akik egy nap elpusztítják a birodalmat), melyek e félelemnek egyszerre mozgatói és megnyilvánulásai. Ilyen volt az állandó rettegés a kémektől. Ezen körülmények között nem elég kiterjeszteni a területet, de meg is kell védelmezni azt, lehetetlenné téve oda a bejutást. A díván és a terepen tartózkodó tisztségviselők közötti levelezésben kertelés nélkül szólnak az ellenség előretöréséről és az ennek nyomán szükségessé váló defenzív fellépésről. A fővárosban élő aggodalmak közül csak egyetlenegy rendeletet idézünk, melyet Nagy Szulejmán küldött 1552. május 24-én, a temesvári hadjárat idején a boszniai szandzsákbégnek, Mehmed pasának:

A korábbi időkben a boszniai alkormányzóság gázijai rendszeresen betörtek a hitetlenek országába, és feldúlták azt. Számos hódítást és haditettet hajtottak végre... Mi hát annak az oka, hogy mostanság a gyaurok is fel mernek lépni, betörnek az iszlám területére, és hasonló károkat és rombolásokat okoznak jól védett birodalmam alattvalóinak? Miért nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy jobban védjék őket?”(16) Ez a defenzív hozzáállás annál is inkább tartható, mivel illusztris előzményei voltak a klasszikus iszlám korban, amelyekre hivatkozhat és amelyek által felértékelhető. A muzulmán védelemnek legnevesebb alakjai közé tartoztak például a tunéziai almorávidák, egyfajta szerzetes-katonák, akik erődített kolostoraikban (ribát) a 11. századtól fogva a kegyességnek és a terület védelmének szentelték életüket. Ugyanígy a védelem biztosítására való alkalmasság szerepel azon feltételek között, amelyeket al-Mávardi felsorolt, hogy valaki kalifa lehessen: említi az „ahhoz szükséges bátorságot és energiát, hogy tiszteletben tartassa a muzulmán területet és szembeszálljon az ellenséggel”.(17) Ahogy N. Clayernak a 17. század eleji oszmán szerző, Müniri Belgradi hagiografikus gyűjteményére támaszkodó munkái rámutattak, bizonyos derviskörök hatására az oszmánok és a hitetlenek közötti határnak egyfajta természetfeletti aurája lesz, egy misztikus univerzumot jelöl ki, mely kedvez a csodáknak.(18)

A terület védelmére való törekvés széles óvórendszer létrehozását igényeli. Ez semmiképpen sem korlátozódik a határok egyszerű lezárására. Előnyben részesíti a stratégiai pontokat (például a szorosokat), amelyek nem feltétlenül a földrajzi határoknál találhatók. Ugyanígy nem ölti szükségszerűen egységes és folyamatos vonal alakját, és adott esetben, az elérendő célok függvényében összetettebb konfigurációt is takarhat. Mindemellett egy ilyesfajta rendszer létrehozása, az egyes területeken többé vagy kevésbé kézzelfoghatóan, de szükségszerűen a határ valamiféle materializálódásához vezetett. Ebből a szemszögből elemezhetjük például a birodalom Habsburg-határának alakulását Horvátországban és Magyarországon.

A horvát szakaszon a határvonal nagyjából változatlan a 16. század kezdetétől 1878-ig (amikor a berlini kongresszus Ausztriára bízza Bosznia-Hercegovina irányítását). Ezzel szemben a magyar részen jó néhány kiigazításra kerül sor az oszmánok javára, melyek közül az utolsó az érsekújvári ejálet létrehozása volt az 1663-64-es osztrák-török háború nyomán. Az osztrák-magyar védelmi állásokkal szemben az oszmánok is létrehozzák saját rendszerüket, amit egyszerre tekinthetünk támadó és védekező rendszernek. E célból felhasználnak és megerősítenek egyes magyar erődítéseket; másokat lerombolnak; újakat is építenek: általában egyszerű palánkvárakat (palanka vagy parkan). Helyőrségeket hoznak létre különféle elemekből, melyek között vannak az iszlámra áttért (nevezetesen az azabok között) vagy át nem tért helyi szlávok (a martalóc egységekben).

A védekezés diktálta követelmények így arra kényszerítik az oszmánokat, hogy területi határaik tekintetében lépjenek ki a bizonytalan, képlékeny, meghatározatlan fogalmakból, és a határ viszonylag lineárisabb felfogásához közelítsenek. Ugyanez igaz a kincstár diktálta szükségletekre. Amikor az oszmán bürokrácia egy újonnan meghódított terület összeszámlálását végzi, és létrehozza az ehhez kapcsolódó összeírást (tahrir defteri), ez nem szigorúan vett kataszteri nyilvántartás, nem tartalmazza az új területek térbeli ábrázolását. Ám azokkal a helységekkel, amelyeket felsorol, illetve azokkal, amelyeket kihagy - ami megfelel annak, amire a szultán jogot formál, illetve nem formál jogot -, ezek a tahrirok közvetve meghatároznak egy határvonalat, amelyet a modern kartográfia viszonylag kis hibaszázalékkal képes rekonstruálni. Az első oszmán összeírás a budai beglerbégségről, amely egy bizonyos Halil műve, aki éveken át pénzügyigazgatási vezető (defterdár) volt itt, sokáig referenciát jelentett a diplomaták számára: „Ez az összeírás - jegyezte meg Hammer - Halil könyve név alatt fontos szerepet töltött be minden béketárgyalás során Ausztriával”.(19)


 

A megtárgyalandó határ


 

Igaz tehát, hogy bár az oszmán határ - a fentebb megállapított okokból - némileg pontosabban meghatározott, mintsem azt feltételeztük, de ettől még esetleges, ideiglenesen és egyoldalúan meghúzott, és ennélfogva igen messze áll a modern értelemben vett határtól, tehát a felek közötti, tárgyalás révén létrejött demarkációs vonaltól, amely mindkét fél részéről elköteleződést feltételez és nemzetközi elismerést élvez.

A Habsburgokkal a karlócai béke előtt nem létezett ilyen határ. Abou El-Hajnak e tekintetben igaza volt. De tévedett, amikor összekeverte az egyoldalúan rögzített határt és a meghatározatlan határt, és főleg - amit már többen kritikával illettek - amikor általánosította a Habsburgokkal való kapcsolatok esetét. M.-P. Pedani és G. Poumarede ezzel szemben pontosan megmutatták, hogy a velencei területekkel kapcsolatban a demarkációs vonalakat részletekbe menően megtárgyalták, és a terepen látható módon jelölték a kétoldalú bizottságok, melyek a Velencei Köztársaság, illetve a szultán képviselőiből álltak.(20) Ezek a testületek először a 15. század végén, II. Mehmed alatt jelentek meg, az 1463-1479-es velencei-oszmán háborút lezáró szerződés nyomán. A két állam között megszülető minden további szerződést, melyek jellemzően kétértelműek, sőt ellentmondásosak voltak, területi következményeik tekintetében hasonló határkijelölő bizottságok kiküldése követte. Nem kérdés, hogy az oszmánok nagyon kemények, sőt akár brutálisak is tudtak lenni a tárgyalásokon, és hajlamuk a dolgok egyoldalú felfogására nem maradt rejtve. Velencei partnereikben pedig nem igazán lehetett felfedezni híres ügyességüket, hogy szembe tudjanak szállni velük. Nézeteltérés esetén a statu que ante bellum elvét kellett követni - de megesett, hogy a szultán, amikor ez számára előnyösnek tűnt, másikat alkalmazott inkább, különféle ürügyekkel: ez az elv az uti possidetis ita porro possideatis (arabul: ‘aláhálihi) volt. Mindenesetre a mi nézőpontunkból, amely annak elemzése, hogy mi volt az oszmánok határfelfogása, a legfontosabb az, hogy bármit állítsanak is, az oszmánok nagyon is ismerték a lineáris határ fogalmát (hadd, tsz. hudúd; szýnur), és azokat a jogi és gyakorlati eljárásokat is, amelyek ennek meghatározását és rögzítését lehetővé tették. Egyébiránt nem tettek mást, csak ahhoz a gyakorlathoz folyamodtak, ezúttal „nemzetközi” szinten, amelynek módozatait a birtokadományok és a kegyes alapítványok határleírásánál belső tekintetben gyakorta alkalmaztak. Így a határmegállapítási jegyzőkönyveket (hüddzset, szinurnáme), amelyeket kádik felügyelete alatt állítottak össze, átadták a velencei félnek.

Csábító lenne szembesíteni a tárgyalásos formában lefektetett határok e korai említését azzal, hogy Dalmáciában, Albániában és Levantéban mennyire egymásba olvadtak a velencei és oszmán birtokok. De ennek a fentiektől eltérő feltételezésnek ellentmond az, hogy egy teljesen eltérő geopolitikai kontextusban is hasonló helyzet figyelhető meg. Nagy Szulejmán és Zsigmond lengyel király levelezése alapján, mely a varsói régi történeti levéltárban maradt fönn, igazolható és jól dokumentálható egy kísérlet a határok közös megállapítására a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppéken 1542-től fogva, egyrészt a lengyel-litván, másrészt az oszmán és tatár birtokok között.(21) A továbbiakban, amint arra D. Kołodziejczyk munkái egyértelműen rámutatnak, a lengyel-oszmán határt igen pontosan megtárgyalták és meghatározták 1663-ban, 1680-ban és 1703-ban, hasonló kétoldalú, a terepre küldött bizottságok munkája nyomán.(22)

Természetesen az ilyesfajta vállalkozások, amelyeket ráadásul hitetlenekkel együttműködve valósítottak meg, gyakran skrupulusokat és fenntartásokat váltottak ki az oszmánoknál. Sértették szokásos egyoldalú felfogásukat, amely mindig kész volt újra a felszínre törni. Másrészt látványosan megszegték a szent háború és a dár al-iszlám korlátlan kiterjesztésének elvét. Ennek a vallási problémának a megoldása csak némi kazuisztikával volt lehetséges. Ezt láthatjuk például abban, ami a lengyelekkel néhány évvel Podólia 1672-es oszmán meghódítása után, 1680-ban megkötött határmegállapítási szerződéssel történt. A ma a krakkói Czartoryski Könyvtárban őrzött változatot eredeti formájában adták át a lengyeleknek. Viszont amikor azt az újonnan meghódított terület 1682-ben elkészült összeírásának végére odamásolták - ami azt jelentette, hogy az oszmán hatóságok elismerik és a birodalomban törvényerőre emelkedett-, szükségét érezték, hogy elé helyezzenek egy preambulumot, mely szabadkozik és relativizálja az egyezmény jelentőségét: ez a szokatlan szöveg azt sugallja, hogy ne vegyük túl komolyan a határok kérdését, mivel egyedül Isten rendelkezik a királyságok sorsa felől, és idéz egy hadíszt, mely szerint a gyaurok területei előbb vagy utóbb az iszlám harcosaié lesznek. Szükségesnek ítélték ezt a szöveget, ezt a hitvallásba csomagolt összehangolást, hogy sikeresen el tudják fogadtatni azt, ami elméletileg sokkoló volt az ezt követő határkijelölési szerződésben.

Két tényező késztette arra az oszmánokat, hogy jóval a karlócai béke előtt ne pusztán csak meghúzzák határaikat, de azokról tárgyaljanak is: egyrészt a határok megvédésére való igyekezet, amit hiba lenne alábecsülni, másrészt korai belépésük az európai diplomáciai játszmákba és az ebből fakadó kényszerek. Saját maguknak igyekeztek elfogadhatónak feltüntetni ezeket az engedményeket elveikhez képest, azokat úgy mutatva be, mint a körülmények által megkövetelt „színlelés”. Ahogy a 17. század közepén egy oszmán diplomata kijelentette, „ez a század a színlelés százada”.(23)

Fordította Gelléri Gábor


 

Jegyzetek:


 

1 Dávid Géza és Fodor Pál szerk, Brill, 2000.

2 Cf. Winfried Schulze, Reich und Türkengefahr im späten 16. Jahrhundert. Studien zu den politischen und gesellschaftlichen Auswirkungen einer äusseren Bedrohung, Munich, 1978.

3 Lucette Valensi, Venise et la Sublime Porte. La naissance du despote, Paris, 1987.

4 Marcel Bataillon, Le docteur Laguna, auteur du Voyage en Turquie, Paris, 1958. Ekülönös, fiktív elemeket és elsőkézből való információkat ötvözo mű szerzőségének kérdése továbbra is vitatott. (Magyarul: Cristóbal de Villalón, Törökországi utazás. Bp, 1984.)

5 Olyasféle pamfleteken keresztül, mint az 1575-ös La France Turquie vagy az 1589-es Les Remuements avenus en la ville de Constantinople.

6 Ahadísz-irodalom a Mohamed életére vonatkozó hagyományok gyűjteménye, a Szíra pedig Mohamed életrajza.

7 Ulema: a (hit/jog) tudósok tanácsa.

8 L. Denis Gril, „L’énigme de la Sagara al-nu’maniyya fi l-dawla al-‘utmaniyya, attribuée a Ibn ‘Arabi” in Les traditions apocalyptiques au tournant de la chute de Constantinople, Benjamin Lellouch-Stéphane Yerasimos, eds., Paris, 1999, 133-151.

9 Stéphane Yerasimos, „De l’arbre a la pomme. La généalogie d’un theme apocalyptique” in Les traditions apocalyptiques..., op. cit., 153-192. Lásd még ugyanebben a kötetben Fodor Pál „The view of the Turk in Hungary: The Apocalyptic Tradition and the Legend of the Red apple in Ottoman-Hungarian Context”, op. cit., 99-131.

10 Ugyanez igaz a magyar ‘határ’ kifejezésre is. - Aford.

11 Vö. Ágoston Gábor, „A Flexible Empire: Authority and its Limits on the Ottoman Frontiers” in International Journal of Turkish Studies, IX, 1-2, 2003.

12 Maria-Pia Pedani, Dalla Frontiera al Confine, Rome, 2002, 9 skk.

13 Selaniki Mustafa Efendi, Tarih-i Selânikî, Mehmet Ipsirli, éd., I, Istanbul, 1989, 47.

14 Virginia H. Aksan, An Ottoman Statesman in War and Peace, Ahmed Resmi Efendi, 1700-1783 , Leyde, 1995, 195 skk.

15 Rifaat Abou El-Haj, „The formal Closure of the Ottoman Frontier in Europe (1699-1703)”, Journal of the American Oriental Society 89, 1969, 467-475.

16 Topkapý Sarayý Müzesi Kütüphanesi, Kogu?lar 888 , N°1036. Magyarul ld. Dávid Géza-Fodor Pál: „Az ország ügye mindenekelőtt való”. Aszultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544-1545, 1552). Budapest, 2005, 474. o., N° 229. (A szerk.)

17 Al-Mávardi: Les Statuts gouvernementaux, E. Fagnan francia fordítása, Alger, 1915, 7-8.

18 Cf. Nathalie Clayer: „Les miracles des cheikhs et leurs fonctions dans les espaces frontieres de la Roumélie du 16e siecle” in Miracles et Karâma. Hagiographies médiévales comparées, sous la dir. de Denise Aigle, Paris, Brepols, 2000, 435-458. o.

19 J. de Hammer: Histoire de l’Empire ottoman. Ford.: Hellert, V, Paris, 1836, 383. o.

20 M.-P. Pedani, op. cit., 40 skk. További fontos elemek jelennek meg Géraud Poumarede kiadatlan doktori értekezésében: Venise, La France et le Levant (vers 1520-1720), Paris-Sorbonne (Paris IV), 2003.

21 Gilles Veinstein: „L’occupation ottomane d’Ocakov et le probleme de la frontiere lithuano-tatare. 1538-1544” in Passé turco-tatar, présent soviétique, études offertes a Alexandre Bennigsen, Louvain-Paris, 1986, 123-155. o.

22 Dariusz Kołodziejczyk: Ottoman-Polish Diplomatic Relations (15th-18th century). An Annotated Edition of ‘Ahdnames and other Documents, Leiden, 57-67. o.

23 „Bu aszir mudárá asziridir”; Naima, Táríh, Isztambul 1281-83, V, 21-22. o.



« vissza