Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Két választás Közép-Európában

 

1. Lengyelország: tradicionalista jobbról, nyugatos jobbra

 

A mintegy két évig vezető kormánypárt, a PiS (Törvény és Igazság) a 2005-ös választások óta ingatag koalíciós kormánnyal rendelkezett. A2005-ös választások előtt még általános várakozás volt, hogy a két solidarnoszc utódpárt alakít koalíciót. Tehát a Polgári Platform (PO) és a PiS. Nem erre került sor, és bár a két párt ideológiai és gazdasági tekintetben máig sem volna összeegyeztethetetlen, politikai és személyes taktikáik okán ezzel azóta már egyszer sem kellett komolyan számolnunk. Bárha egyes politikusok, fontos párttisztségviselők, vagy szakértők pártváltására e két szervezet között számos példa felhozható. Jelenleg például a PO külügyminiszternek jelölte a PiS-kormány menesztett honvédelmi miniszterét, aki az iraki szerepvállalás mélységével és tartamával sem értett egyet. Nem mellesleg pedig a választások előtti szondázások szerint a PO szavazóinak nagy többsége inkább a PiS-szel való koalíciókötést támogatta volna az esetleges, kommunista utódpárttal való összefogás helyett. Ez a kérdés a mandátumszám ismeretében természetesen gyorsan lekerült a napirendről. A gyakorlott, mindenkivel együttműködni képes koalíciós partner Lengyel Néppárt egészíti ki a kellő többségig a PO-t, amely a kommunista idők Parasztpártjának továbbélése. Azóta viszont rég az Európai Néppárt tagszervezetévé vált, hasonlóan magához a PO-hoz - így Brüsszelben kétség nélküli lelkesedés várja az új kormány ténykedését, a külpolitikáját az USA-ra építő PiS után, amely az EU-val szemben erőteljes pozícióharcot folytatott, ha nem kifejezetten konfrontatív arcát mutatta.

A PiS sokszor, ahányszor csak periodikusan úgy mutatták a közvélemény-kutatások, elindult afelé, hogy megerősítve saját pártját és a hatalmat is megőrizve, egy előrehozott választás segítségével megszabaduljon az Önvédelemtől (Samoobrana) és ennek elnökétől, Leppertől, esetleg a másik koalíciós partnertől is, a Lengyel Családok Ligájától (LPR) - természetesen ezek szavazóbázisát a maga táborába gyűjtve e koncepciója szerint. Lengyelországban élénk a politikai élet, és a polgárok aktívan kinyilvánított véleménnyel, állásfoglalásokkal reagálnak az eseményekre, botrányokra, ezért erre többször látszott esély, de mielőtt belevághattak volna, végül mindannyiszor visszakozniuk kellett mostanáig. A két Kaczyński testvér elszántságát e téren mi sem mutatta jobban, mint hogy valóban nagy politikai tehertételt jelentő, be- és kiszámíthatatlan partnerüktől megszabadulandó korrupciós kelepcét is állítottak a kormányprogram alapján létrehozott közéleti Tisztasági Hivatallal, de a ravasz Lepper fülest kaphatott, s így a megvesztegetési kezdeményezés akkor a PiS népszerűségének vált kárára.

Nemrég egy olyan kedvező közvélemény-kutatást figyelembe véve (telefonos, ezerfős - miközben Lengyelország lakossága 38 millió, Wprost megrendelésére történt), ami szerint pártjuk egyedül kormányt alakíthatott volna 41%-os támogatottsággal, kísérelték meg az ikrek régen tervezett akciójukat. Ennek a felmérésnek az alapján ezúttal csakugyan arra az útra léptek, amire 1997-ben a francia jobboldal: meglévő hatalmuk megszilárdítása érdekében egy előrehozott választáson súlyos vereséget szenvedni...

Mindehhez a jó esélyt a PiS számára a lengyel gazdaság erős konjunktúrája adta, no és Lengyelországban valóban sikertörténet eddig az uniós csatlakozás, elsősorban a makroadatok tükrében. Dübörgő gazdaság, két esztendeje 6% feletti GDP-növekedéssel, a munkanélküliség a csatlakozás óta harmadával, 12%-ra csökkent, alacsony infláció, 3%-os költségvetési hiány, (a rossz uniós sajtó ellenére is) növekvő tőkebeáramlás, a külforgalmi mérleg kiviteli oldalának komoly javulása még élelmiszer-ipari területen is, dacára az oroszokkal folytatott diplomáciai háború és árubojkott hatásainak. Tudvalevőleg persze Lengyelországot választották a nagy nyugati élelmiszercégek a térség feldolgozó és ellátó központjának.

Így került sor a kampányban Jaroslaw Kaczyński és Donald Tusk tévévitájára. Egybehangzó vélemények szerint a két vezető párt fejének szópárbaját agresszív stílusával és tárgyszerű felkészültségével a PO vezetője nyerte, Kaczyński miniszterelnök zavarba jött pl. arra a kérdésre, hogy mennyit drágult az utóbbi évben a piacon az alma és a csirke... Durva jelenet volt, amikor a nyílt tévévitában Tusk kedvesen elmesélt egy jó pár évvel ezelőtti történetet, ami szerint Kaczynski (akkor a Centrum Megegyezés párt elnöke) a Szejm liftjében elővett egy kis pisztolyt, és azt mondta neki: „nekem téged megölni annyi lenne, mint köpni egyet”. A miniszterelnök az adásban cáfolta, hogy ilyen megtörtént volna, de későbbi kérdésre elismerte, hogy akkoriban valóban hordott engedéllyel egy ilyen „kicsike kis pisztolyocskát” magával.

A vita másnapján megjelent felmérés szerint a PO átvette a vezetést a PiS-től, a két párt a népszerűségi tabellán gyakorlatilag helyett cserélt. A választásokon kialakult erőviszonyok ismeretesek: ez az eredmény hivatalosan is megszületett.

A PiS vereségében nehezen kalkulálható összetevő, hogy ez a párt volt az egyetlen, amely híven elkötelezett Amerika-barát külpolitikájához a lengyel katonákat Irakban tartotta volna. Erre az Amerika-barátságra pedig a Kaczynski fivéreknek az EU-val szemben nemzeti érdekképviseletben tanúsított kíméletlen ütközéseik, valamint ideológiai nézeteik miatt eleve rossz sajtójuk ellensúlyozására szükségük volt. A lengyel lakosság szemében viszont, különösen azoknál a rétegeknél - városlakók, fiatalabb generációk, magasabb végzettségűek, ahol eleve is a PO volt erősebb már 2005-ben is mindenhol - ez az iraki politika lehetett komoly hátrány a PiS számára, amely az idősebb, alacsonyabb végzettségű és vidéki lakosság körében tudott jól teljesíteni. Itt érdemes megjegyezni, hogy e két választói tömegbázis között korántsem olyan éles az ideológiai ellentét, mint azt a külföldi elemzések általában ábrázolják. A legendás Szolidaritás szakszervezeti mozgalom két utódszervezete között voltaképpen az alapvetően konzervatív értékrendű katolicizmuson belül egy nyugatos, értelmiségi, modernista irányzatként és egy tradicionalistább, népi-vallásos irányzatként különíthetőek el. Ennek egyik szignifikáns jele, hogy a Nagy-Britanniában és Írországban dolgozó, jócskán több mint egymillió fiatal munkavállaló lengyel, jól szervezett kampányban és szavazási lehetőségének megfelelő biztosításával élve, több százezres tömegben vett részt a voksoláson, és mintegy 80%-ban Donald Tusk és a PO listáját támogatta. A jóval kisebb arányban urnákhoz járuló, a kampányba jóval kevésbé bevont és megcélzott, és a kontinensnyi országban szavazati jogával jóval kevesebb helyszínen is élni tudó amerikás lengyelség bár a külpolitikai orientációja miatt nagy többséggel a PiS-t támogatta, de ezt a szavazatmennyiséget nem ellensúlyozhatta.

A Szejmből most kiesett koalíciós partnerek támogatottsága - a PiS „szalámitaktikája” folytán - 2,5 százalék körüli szintre süllyedt. Ezért ezek karakterük és politikai stílusuk, valamint szavazóbázisuk eltérő volta ellenére közösen indultak volna, hogy így talán venni tudják az 5 százalékos parlamenti bejutási küszöböt. Azonban Lepper váratlan húzással felvette łódzi listavezetőjéül Leszek Millert, valaha ottani gyári párttitkárt, aki nyilván őrült népszerű azóta is, és akinek kormányzása alatt a 2001-es választásokon még 41%-os támogatottságú posztkommunista baloldal a korrupciós botránysorozatban 2005-re gyakorlatilag megsemmisült, 12% alá ledolgozva magát, és amely szintről most, 2007-ben sem tudott kitörni, még a néhány becsatlakozott, szebb napokat is látott törpepárttal együtt sem. Így a Liga-LPR és ennek vezetője, Giertych (egyébként jól teljesített, népszerű, koalíciós oktatási miniszter) nem tehetett mást, mint a kampány közepén felmondta a tervezett választási szövetséget. Ez azután bebiztosította mindkét szervezet eljelentéktelenedését, a választásokon már csak másfél-másfél százaléknyi támogatást szereztek.

Mivel a szükséges társadalombiztosítási reformok a labilis politikai helyzetből fakadóan, készülve a bármikor megtartandó előrehozott választásokra, eddig elmaradtak, még meglehet, korai a PiS vereségét véglegesnek tekinteni. Az elkövetkező 3 évben társbérlet lesz Lengyelországban, Lech Kaczyński elnök fog együtt dolgozni Donald Tusk kormányfővel, ami jó lehetőség az elnöki ellenőrző szerep működtetésére, különösen az óhatatlanul népszerűségvesztéssel járó reformok megindítása esetén. A végrehajtó hatalmat a leköszönő miniszterelnök mindenesetre minden teketória nélkül a lehető leggyorsabban, sőt már-már túlzóan minden protokolláris körülményeskedés nélkül adta át utódjának.

Kwasniewski, aki két esztendeje, elnöki leköszönésekor még igen népszerű volt, most inkább ártott a baloldalnak, mint használt. Húzónév helyett, a kampányban többször feltűnően ittasan lépett fel a nyilvánosság előtt a tv-csatornákon, és már kínos volt újra meg újra egzotikus betegségeivel kimenteni: legutóbb egy Fülöp-szigeteken összeszedett trópusi bélgyulladás volt a hivatalos magyarázat, amire „majdnem ráment”. Ezek a magyarázkodások, bizonyára már tartalmukkal ugyancsak jól hangzottak hagyományos választói, a rendszerváltás veszteseinek fülében...

A most hatalomra került Polgári Platform nem baloldali párt, az üzleti körök politikai szervezete. Leginkább klasszikus gazdasági liberális, de úgy, hogy erős táborában a hazai kisvállalkozók vonulata, akik a belső piacot maguknak tartanák meg, amennyire csak lehetséges a multik konkurenciájának korlátozásával. APO baloldalizása a térség posztkommunista országai balos újságíróinak szokása, persze nemkülönben a PiS lejárató propagandája volt a lengyel választók előtt. A másik „új-baloldali" közhely a PO gazdaságpolitikájának liberálisabb voltáról beszél. Ez nem veszi figyelembe, hogy a PiS-kormány pénzügyeit és gazdasági szabályozó tevékenységét a PO-ból alelnökként kivált hölgy irányította az eltelt két évben, és hozzá köthető a 2008 és 2009 során két lépésben bevezetendő, még az előző kormány által elfogadtatott egységes, és egykulcsos alacsonyadó koncepció is. Igaz, a lengyel kistőkések befektetéseinek repatriálására is komoly adókedvezményes intézkedést hozott, aminek visszavonásától azonban továbbra sem kell tartani, mert az uniós csatlakozás után Lengyelországban vállalkozó, bedolgozó szakmunkásból komoly hiány alakul ki, akiknek hazaédesgetése nemzetgazdasági céllá vált. Az új kormány első intézkedései külpolitikai irányvonalban történő változásokat ígérnek. Haza kívánják hozni a katonáikat Irakból - már mintegy 20 lengyel katona halt hősi halált a távoli országban, több ellentételezést várnának az amerikai rakétavédelmi rendszer lengyel földre telepítéséért is, valamint enyhülési jelek mutatkoznak orosz viszonylatban is - Putyin elnök gesztusként feloldotta a lengyel élelmiszerekre vonatkozó bojkottját.

A lengyel választások legfontosabb érdekessége, hogy a térségben már láthatólag nem közlekedik az a bizonyos „varsói gyors”. A kommunista utódpárt összeomlása után nem volt képes még mindig magához térni és újra jelentősebb támogatottságot szerezni, míg a 2005-ös választások két győztes nagy pártjával egyelőre stabilizálódni látszik a lengyel pártstruktúra. Bár a PiS nehéz korszakát éli, a vereség után három alelnöke szembefordult a pártot feudumként kezelő ikrekkel, akik a megújulást sürgető bírálatokra ezek kizárásával reagáltak. A nézeteltérést a kampány hibái okozták, amikor Jacek Kaczynski nem vette figyelembe, sőt nem is tájékoztatta a PiS választóinak körében végzett felmérésről az elnökséget. A párt szimpatizánsai az ideológiai problémák helyett inkább a munkanélküliség és más pragmatikus kérdésekre vártak volna választ a kampányban. Mindazonáltal a két iker és pártjuk pozíciója a társbérletben továbbra sem tekinthetők rossznak, s megvan az esélye annak, hogy pártjuk a lengyel politika váltópártjává váljék a PO mellett. Hasonlóan az EU másik valóban katolikus országához, Írországhoz, ahol szintén egy keresztény-szociális és egy konzervatív párt határozza meg a politikai rendszert.


 

2. A romániai időközi EP-választás tanulságairól


 

Meglepetés érte a romániai és a magyarországi politikai közvéleményt egyaránt 2007. november 25-én - szerencsére a legtöbbeket örömteli és kellemes meglepetés. Beigazolódott a feltételezés, hogy amennyiben a magyarság belső kampányt folytat, értékelve és mérlegelve eddigi érdekképviseletének teljesítményét az esedékes időközi európai parlamenti kampányban, a magyarság nagyobb részvétele folytán felülreprezentálttá válhat a 2007-2009-es időszakra Románia számára megszerezhető 35 mandátum elosztásánál. Ezért mind a független jelölt püspök, mind az RMDSZ eredményes lehet. Nos, a román szavazópolgárok minden várakozást alulmúló érdektelensége az EU-s képviselet iránt pontosan ezt az eredményt hozta. Míg az országos részvétel végül 29,46 százalékos volt, a jelentősebb magyar lakosságú megyékben ennél nagyobb, a két egyértelműen magyar többségű székelyföldi megyében pedig jóval 40 százalék felett volt a székelység részvétele. Mindez alapján elmondható, hogy a magyar választójogosultak hozzávetőlegesen több mint 15 százaléknyival többen járultak a szavazóhelyiségekbe, ami azt jelenti, hogy a csekély román érdeklődés miatt csaknem 50 százalékkal nagyobb arányban vettek részt nemzettársaink a szomszédos ország EP-választásán.

Itt érdemes tisztázni egy szakmailag kevéssé alátámasztható vádat, ami arról szól, hogy egységes magyar jelöltállítás mellett és persze ugyanilyen részvételi felülreprezentáltsággal ki tudja mennyivel több magyar képviselője lehetne Romániának az EP-ben. Nos, akkor eleve nem lett volna az a versenyhelyzet, amely nyilván erősen mozgósított, nagyobb részvételre sarkallva a magyarokat, másrészt pedig a Tőkés püspökre, illetve az RMDSZ-re leadott szavazatok összege csak mintegy 9 százaléka az összes leadott szavazatnak. Mintegy a szavazatok másik egytizede esett olyan induló pártokra, amelyek nem teljesítették a bejutáshoz a politikai szervezetek számára előírt 5 százalékos küszöböt. Így az ezekre leadott szavazatok arányosan hozzáadódnak az eredményesek szavazataihoz. Ám a magyar jelöltekre leadott szavazatok aránya még így is csak éppen hogy több lesz a 10 százaléknál. Ezért a Románia számára elosztható, e ciklusban 35 mandátumból, még mindig csak 3-4-re marad esély. Összességében tehát nehezen vitatható, hogy az RMDSZ eredményes teljesítményéért bizony hálával tartozik a mozgósításban nagy segítséget nyújtó Orbánéknak. Nem mellesleg lényeges volt az Európai Néppárt vezetése számára elfogadhatóvá tenni azt, hogy egyik tagpártja egy független politikusnak kéri az EPP támogatását egy régi tagszervezete, az RMDSZ jelöltjei ellenében.

Egyszerű kalkulációval kiszámítható az is, hogy míg az RMDSZ már másfél százalékkal magasabb országos részvétel mellett, mintegy 31%-nál sem tudta volna teljesíteni az ötszázalékos küszöb átvitelét, addig az egyetlen független jelölt püspöknek csak 2,8%-ot kellett elérnie, ami egy országos 35%-nál, tehát már 10 százaléknyi magyar felülreprezentáltságnál is sikert jelentett volna.

Az önmagában nem jelentett meglepetést, hogy az RMDSZ ellenzékének fő témája a területi autonómia ügye, így támogatottsága főleg a Székelyföldön várható erősnek. A székelység a romániai magyarság mintegy harmadát adja, egy másik harmadnyi része, a nagyvárosok magyar lakossága is gyakorlatilag szórványnak, számbeli kisebbségben élőnek számít, a Székelyföldön kívüli kistelepülések szórványának harmadik harmadával együtt. Így várható volt, hogy a magyar választók kétharmada inkább elfogadhatja az RMDSZ területi autonómiával kapcsolatos álláspontját (amely azt csak félszívvel támogatja), a magyar többségű tömbön kívül élők helyzetének megoldatlanságától, sőt viszonylagos körülményeinek gyengülésétől tartva. Ez a nézet pedig a kommunista Románia idejében fennállott Maros-Magyar Autonóm Területtel kapcsolatosan szerzett (rossz) tapasztalatok révén fogékony talajra hull a nem többségi helyzetben élő magyarok lelkében. Természetesen most Székelyföldön is tömegesen választották a polgárok az RMDSZ-t, és bár a Hargitában csak igen kevéssel alulmaradt, addig Kovásznában meggyőző fölénnyel nyert a püspök, aki viszont nem maradt szépszámú támogató nélkül a székelységen kívül sem, s végül is a magyar szavazatok csaknem 40 százalékát tudta összegyűjteni. Ki tudja, talán a Hargita megyében lévő székely „Szentföldön” - amely szabad akaratából, hitét fegyverrel is megvédve, mindig is, megszakítás nélkül katolikus maradt a történelem folyamán - a protestáns püspök kevésbé volt vonzó, mint a református, részben unitárius Háromszékben. Ám az mindenképpen komoly lecke a Markó Béla-féle RMDSZ-vezetésnek, hogy a székelyföldi városokban mindenhol Tőkés László szerzett több szavazatot. Ez azt jelenti, hogy a tájékozottabb, jobban értesült választók voltak inkább kritikusak a Verestói-Frunda-Markó-féle párttal szemben. Ugyanúgy, mint néhány Kelet-Maros megyei központi székely községben, ahol a püspök, míg a kisebb, perifériálisabb, de összességében több szavazót tömörítő falvakban az RMDSZ nyert.

Az világos volt, hogy a Magyar Igazolvány intézményét bevezető Orbán egyértelmű ajánlása - különösen a szégyenletes 2004. decemberi, magyarországi népszavazás után - igen sokaknak iránymutató Erdélyben egy választáson. Ám az eredmények világosan megmutatják azt is, hogy az RMDSZ vezetése túlságosan megkopott, az a szólam már nem meggyőző, hogy összefogás nélkül esetleg teljesen elvészhet a magyar érdekképviselet. Lám, a választópolgárok ezzel az adódott alkalommal rögtön kimutatták, hogy szívesen vettek volna több kézzelfogható eredményt, és hitelesebb politizálásnak is találták volna, ha az eltelt hosszú évek során sor kerül a tisztújításokra. Különösen, a párt alapszabálya szerint, a Szövetségi Képviselők Tanácsában, amely az RMDSZ-színekben megválasztott országos és önkormányzati politikusokat tömöríti. Kimondva-kimondatlanul egy bizalmi szavazásra került sor, hisz az EU-hoz januárban csatlakozott ország 2007 legvégén tartott voksolást arról, hogy a 2009. május/júniusban esedékes rendes európai parlamenti választásokig kik legyenek a képviselői Brüsszelben. Annak a kockázata, hogy ha egyik fél sem ér el elégséges támogatást, a romániai magyarság akár európai képviselet nélkül maradhat erre a másfél évre, nem volt olyan riasztó, ahhoz képest, hogy végre megmérhetővé válik az RMDSZ és ellenzékének legitim támogatottsága, illetve ezeknek aránya. A jelenlegi helyzet is mutatja, milyen dölyfös elzárkózást hozott volna, ha az RMDSZ egyedül lett volna eredményes ezen a választáson, illetve milyen elmérgesedett ellenségességet és önző bűnösökre mutogatást váltott volna ki, ha az RMDSZ kiszorul, míg Tőkés László bejut, vagy netalán mindkét induló fél eredménytelen marad a mandátumszerzésben. Persze Markó Béla, Verestói Attila, Frunda György magától nem akar változtatni eddigi gyakorlatán, és most is érvelhetnek azzal: könnyű volt egyetlen vitathatatlan forradalmi hős jelölttel megmutatni az Erdélyi, illetve a Székelyföldi Nemzeti Tanács erejét, de a tavasszal közelgő önkormányzati megmérettetésen is bizonyítsák támogatottságukat. Kérdés lehet az is, nem pusztán a temesvári hősnek ekkora-e a respektje még mindig az RMDSZ tiszteletbeli elnökségről való suta és dicstelen letétele ellenére? Érdekes, hogy a színromán, regáti megyékben Tőkés püspök valóban összeszedett néhány ezer szavazatot, nyilván történelmi szerepének köszönhetőleg. Ugyanakkor valóban felmerül, hogy a magyar szavazók vajon valójában mennyire azonosították az ellenzéki nemzeti tanácsokkal a püspök személyét. Van tehát logika a sértődött RMDSZ-vezetés viselkedésében, bár nem egyértelmű, hogy a mostani eredmények tükrében bölcs dolog-e a székelyföldi polgármesteri tisztségekért birkóznia a kissé hitelét vesztett magyar pártnak? Tőkés püspök úr győzelme révén a magyar ellenzék mindenképpen magabiztosabban került ki a választási összecsapásból, és most már biztosan nem fog meghátrálni az újabb akadályok előtt. Azzal azonban minden szereplő nyilvánvalóan tisztában van, hogy egy országgyűlési választáson valóban összefogásra szorulnak a magyar erők, mert ott már nem számíthatnak a románság távolmaradásában megjelenő „segítségre”. Nem várható, hogy még egyszer ilyen részvételi különbség mutatkozzék a két nemzeti közösség között. Az országos választásokon már az ellenzéknek is szervezetként kell teljesítenie az 5 százalékos küszöböt, s nem a mostani független jelöltre vonatkozó mintegy 2,8 százalékos határt kell átlépnie az eredményességhez. - Mindeközben a magyar szavazópolgárok aránya valamennyi romániai választójogosult között mintegy 6,6 százaléknyi lehet, és a demográfiai folyamatok ennek csak folyamatos romlását hozzák.

Az tehát világos, hogy a magyar szempontból szerencsés eredmény a románság érdektelenségén múlott. Ezt azonban, mivel az ország még csak most csatlakozott, és első EP-választását tartotta, nem lehetett előre megjósolni. Romániában az uniós csatlakozás támogatottsága 80 százalék feletti volt, meglepetésszámba megy tehát, hogy a régi tagországok egyértelműen kiábrándultabb polgárainál is ennyivel szerényebb érdeklődést mutattak európai parlamenti képviseletük iránt. Ráadásul Románia aktuálisan magasan legnépszerűbb politikusa, Traian Băsescu köztársasági elnök külön mozgósító kezdeményezést tett - nyilván saját pártja, a Demokrata Párt népszerűségének mennél több mandátumra váltása érdekében is. Tudniillik az őszi közvélemény-kutatásokban a valaha Petre Roman miniszterelnök által alapított Demokrata Párt 35 százalék körüli támogatottsággal csaknem dupla népszerűségnek örvendhetett, mint a második helyezett posztkommunista szociáldemokraták. Az államfő mozgósító kezdeményezése pedig egy a (francia minta szerinti, többségi választási elvre való áttérést jelentő) választási reformról rendezett népszavazás volt. Ettől a személyes tekintélyével támogatott akciótól joggal várható lett volna, hogy az aktuálisan legnagyobb párt hívei másoknál fegyelmezettebben járulnak az urnákhoz, még a mértnél is nagyobb támogatottságot biztosítva az elnök pártjának. Megalapozta volna ezt a feltételezést, hogy csak rövid idővel ezelőtt elnöki mandátumának megerősítéséről szóló referendumon, a sajátján kívül valamennyi parlamenti párt ellenében szép és egyértelmű győzelmet aratott. Akkor gyakorlatilag nemcsak az ország legnagyobb, hanem talán az egyetlen legitim politikusának tűnt. Mivel most az időközi EP-választáson a demokrata és a többi országos párt eredménye nem mutat a korábbi felmérésekhez képest szignifikáns eltérést - levonható az a következtetés, hogy Băsescu elnök tekintélye sem ér túl sokat a román választók szemében. Bár a Demokrata Párt 28,8%-kal megnyerte ezt a választást, és az ellenzéki szociáldemokraták 23, a kormányzó nemzeti liberálisok pedig 13,4%-ot szereztek, a leadott szavazatok nem mutatják a demokrata párti szavazók nagyobb részvételét. Sőt a kínosan alacsony szintű érdeklődés miatt elbukott a választási reform referenduma éppen úgy, mint vele együtt az elnök karizmájába vetett hit. A legalacsonyabb részvétel - 19,12 százalékkal - éppen abban a fővárosban volt, ahol az ország politikailag legaktívabb és legjobban tájékozott népessége él, és ahol Băsescu elnök úr korábban főpolgármesteri tisztet töltött be.

Mint ismert, a magyar jelölteken kívül mandátumot szereztek még egyébként a nemzeti liberálisokból kivált, elnökhöz lojális liberális demokraták, míg a korábban félelemkeltően nagy eredményeket elérő Nagyrománia Párt éppen úgy a politikatörténeti süllyesztőbe látszik tűnni, mint rövid életű Új Generáció, vagy a nagy történelmi múltú Kereszténydemokrata Parasztpárt.

A románság érdektelenségére nem nyújt elégséges magyarázatot a mintegy kétmilliónyi külföldi munkavállalásra távozott - javarészt fiatal felnőtt - romániai választópolgár. Mivel például a lengyellel ellentétben a román kampányban nem igyekeztek sem megszólítani, sem a szavazati jogukkal való éléshez a feltételeket biztosítani a főleg Olasz- és Spanyolországban élő vendégmunkásoknak, velük együtt Románia szinte minden hatodik választópolgárának véleménynyilvánításáról mondott le. Ez azonban még mindig kevés a 30 és 85 százalék közötti különbség megmagyarázására.

A Băsescu elnök mozgósítási trükkjének teljességgel hatástalan voltával együtt kijelenthető, hogy nincs meghatározó tekintély a román közélet számára, igen erős a politikai szervezetekbe vetett bizalom megrendülése. Vélhető, hogy a belpolitikában még nagy átalakulások várnak az országra, amitől nem lehet független a romániai magyarság viselkedése éppen úgy, mint az érdekképviseletének ellátására jelentkező szervezetek sorsa.



« vissza