Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Illyés Gyula az ezredfordulón

Illyés Gyula műveit több mint ötven éve kezdtem el olvasni. Az 1956-os könyvhéten, gimnáziumba készülő diákként, zsebpénzemből mindössze két könyv megvásárlására tellett. Az egyik a Mai magyar költők antológiája volt, a másik a Kézfogások, Illyés új verseskönyve. S 1957 tavaszán, az iskolai szavalóversenyen az ő Hunyadi keze című versével szerepeltem, amely 1956 nyarán jelent meg az Irodalmi Újságban. Miért említem mindezt? Bizonyára az idősödő ember nosztalgiája is szerepet játszik ebben, de inkább arra szeretnék emlékeztetni, hogy a befogadásnak nemcsak kritikai és irodalomtörténeti szinten, hanem egyénileg is története van. Annak is van jelentősége, hogy egy életművet lezárulása, klasszikussá válása után ismerünk meg, vagy még alakulása közben válhatunk olvasóivá. Még érdekesebb, ha eközben kritikusai, elemzői vagy akár egyetemi oktatói is lehetünk.

Illyés Gyulával foglalkozó írásaimat először 1998-ban gyűjtöttem össze. A karcsú könyv címe: Illyés Gyula évszázada. Mit kívántam ezzel kifejezni? Az életrajz szintjén azt, hogy a huszadik század legnagyobb magyar írói közül számára nemcsak a hosszú élet adatott meg, hanem az is, hogy jelentős történelmi és művészeti események résztvevője és tanúja legyen, s eközben számos fontos személlyel kerüljön politikai vagy irodalmi-művészeti kapcsolatba. Mindennek része volt abban, hogy az életmű - beleértve az irodalmi életben játszott szerepet is - oly módon teljesedhetett ki, hogy Illyés Gyula magától értetődően érdemelte ki még életében a nemzeti költő keveseknek járó rangját.

Nemzeti költő? Mit jelenthet, mit érhet ez a kategória a posztmodern után, a globalizáció korszakában, a harmadik évezred kezdetén? Nem valami ómódi kifejezés ez? A nemzeti irodalom fogalmát a kései felvilágosodás teremtette meg, a romantika kora teljesítette ki. Ami irodalmunkban először Vörösmarty Mihályra alkalmazták e fogalmat, bár Kölcsey Ferenc ugyanúgy megérdemelte volna. A huszadik században Ady Endrét már az utolsó nemzeti költőnek nevezték, s ugyanez hangzott el 1983-ban, Illyés Gyula halála után is. S többnyire bizony nem úgy értették, hogy egyelőre a legutolsó, hanem úgy, hogy több ilyen nem lesz, nem lehet a modernség, illetve a kibontakozó posztmodernség korában.

A nemzeti költő fogalmának nincs pontos meghatározása. Korántsem köthető csak a polgárosodás klasszikus korszakaihoz. Jelentésköre sokkal tágabb, hiszen se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a legnagyobbak közé tartozó alkotó életművében a korszak legfontosabb nemzeti sorskérdései meghatározó súllyal vannak jelen, s a művek sora és az írói szerep részben a szerző életében, részben halála után komoly társadalmi hatást vált ki. Egy ilyenfajta meghatározásból az is következik, hogy amíg nemzetek lesznek, s főleg zaklatott történelműek, addig sorskérdéseik sem szűnnek meg, vagyis bármikor formálódhat életmű ebben az eszmekörben.

Fölvethető és föl is vetődik az ezredfordulón a kérdés: nem mást jelent-e a nemzet ma, mint ötven vagy száz éve? Fontos-e még? Hiszen annyira más az uralkodó korszellem. Hiszen a globalizáció nagymértékben lazít a nemzeti kereteken, még az anyanyelv használatában is, nem is beszélve a kultúra egészéről. Az uralkodó korszellem azonban nem annyira belőlünk jön, sokkal inkább belénk próbálják vésni. S mostanában nem a szellem kiemelkedő képviselői. A világgazdaság mágusainak az érdeke a legújabb kori falanszter. Az emberiség addig érezheti magát felnőttnek, polgárnak, valamennyire szabadnak, ameddig anyanyelvi kultúrákban, nemzeti keretek között létezhet. Érdemes emlékezetünkbe idézni II. József császár korszakát. Ő csupán modernizálni akarta birodalmát, a felvilágosodás szellemében megvalósítva a korabeli szintű globalizációt, s ennek érdekében akadálynak tekintette a mi nemzeti sajátosságainkat, a mi anyanyelvünket. Mivel bölcs ember volt, a halálos ágyán belátta tévedését. De mikor válnak bölccsé azok a mai emberek, akik csúfolódnak a nemzeti érzésen, a nemzeti öntudat megnyilvánulásain, s gyakorta a nacionalizmussal azonosítják azt. Nem előzmények nélküli ez az áramlat sem, a bolsevizmus is fő veszélynek tekintette a nacionalizmust, s olykor bármifajta nemzeti érzést odasorolt. Ezért született meg Illyés Gyula pontos megkülönböztetése: „nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért”.

Az irodalomtörténész pontosan tudja, hogy az utókor mindig kegyetlenül megrostálja az előző korszakok teljesítményeit. S nemcsak a kismesterek, de a legnagyobbak sincsenek védőburokban. Ritka, hogy az egész életműre fény vetüljön nemzedékeken át. Még Ady Endre fogadtatástörténetében is nagy az értékelésbeli hullámzás. Így van ez Illyés Gyula esetében is. Közbevetőleg azt is érdemes tudatosítani magunkban, hogy mit is jelent a nemzeti költő fogalmában a költő szó. Hozzászoktunk ugyanis, hogy a költő lírikust jelent. Ez esetben azonban tágabb a fogalom, s miként a romantika kora előtt: sokfajta irodalmi tevékenységet magába foglal. Gondoljunk csak bele: nemzeti költőnek kell tekintenünk Zrínyi Miklóst is, aki elsősorban eposzával és prózai munkáival érdemelte ki ezt a minősítést. Illyés Gyula lírai, epikusi, drámai, esszéírói, műfordítói, szerkesztői, közéleti munkásságával egyaránt betöltötte a nemzeti költő feladatkörét.

Az Ady-féle költői magatartást azért utasítják el sokan az ezredfordulón, mert a romantikusnak, tehát általuk korszerűtlennek minősített vátesz-szerepet látják benne, s nem is oktalanul, megvalósulni. Hasonló a kifogás Nagy László költészete kapcsán is, bár az ő látomásos-szimbolikus-mítoszi költészete inkább arra példa már, hogy se népvezér, se vátesz nem lehet a költő. József Attila és Illyés Gyula munkássága e közösségi képviseletet felvállaló, rokon költőszerepek huszadik századi, avantgárd utáni átformálódására példa: a művész számukra a kor tanúja, de e minőségében is a megfogalmazódni nem tudó, de néptömegeket érintő érdekek megszólaltatója. Ők mindezt többnyire tárgyias formanyelven, racionális gondolatisággal teszik. A személyiség, a költői egyéniség kérdése is, hogy inkább egy látomásos, vagy inkább egy tárgyias formanyelvű eljárásmódot választ a művész, de szerepet játszanak ebben a korszak nyelvi-poétikai eljárásai is. Az ő munkásságuk - s az egész nemzedéké - a szimbolizmus és az avantgárd után, annak tapasztalataival bontakozott ki, s vált korjellemzővé. Szokás szembeállítani József Attilát és Illyés Gyulát, főként az utóbbi rovására. Pedig a legfontosabbakat tekintve nemcsak rokonok, de szinte testvérek ők: mindketten nemzeti költők. József Attila lírikusként, Illyés Gyula sokféle módon. Oktalan és méltatlan az a szembeállítás, hogy József Attila a nagyobb lírikus. Az életművek ugyanis egyenrangúak. Illyés Gyula - Babits Mihályhoz, Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan - műnem- és műfajváltásokkal érte el, hogy a lehető legpontosabban és leghatékonyabban kifejezhesse közlendőit. A harmincas évek első felében például kötetnyi verset írt a cselédekről, a szegénysoriakról. Ezeknek volt némi irodalmi hatása. Társadalmi hatása 1936-ban a Puszták népének, az irodalmi szociográfiának lett. S ez az a mű, amely kivívja minden irodalomtörténész, az Illyés munkáin fanyalgók elismerését is.

Az 1979 után, tehát az Illyés-életmű lezárultakor radikálisan színre lépő posztmodern élet- és irodalomszemlélet addig axiómaként elfogadott állításokat próbált érvénytelennek nyilvánítani, s nem is sikertelenül. Főként a fiatalabb nemzedékek képviselői közül sokan elfogadták a következő téziseket: Nem érvényes a miméziselmélet, az irodalomnak nincs valóságtükröző szerepe, az irodalmi mű szöveg a több ezer éves szövegvilágban. Lezárult az egységes világmagyarázatok, a „nagy elbeszélések” kora. Korszerűtlen, ha az irodalmi mű, ha az író társadalmi, közéleti kérdésekkel foglalkozik. Érvényét veszti a hagyományos nyelvszemlélet, a nyelvi megbízhatóság, továbbá általában a személyiség és azon belül az alkotó addigi fogalma.

Egy ilyen ultraradikális irányzat színre lépése magától értetődően átértékeli a klasszikus és a kortárs hagyományt is. Elutasító, néha megbocsátó iróniával szemléli a „mimetikus” irodalmat. Mintha Hamvas Béla 1944-es Weöres Sándor-bírálata aktualizálódna, amelyben a szerző az egész Homérosz útját követő irodalmat elítéli az orpheuszi költészet nevében.

A szovjet birodalom széthullása után fogalmazódott meg az a vélemény, hogy a huszadik század rövid volt: igazából csak az I. világháborútól 1990-ig tartott. Illyés Gyula ezt a „rövid” évszázadot csaknem teljesen végigkövethette. Ezt a korszakot s magát Illyést is a „nagy elbeszélés” lehetőségében való hit mozgatta elsősorban, s ez a hit a felvilágosodás korától szinte töretlenül létezett. Egyoldalúság lenne azt állítani, hogy ezt a hitet, miként minden más mély meggyőződést, ne zavarta volna meg a kétely, a hitnélküliség kísértése. Európai, nemzeti, egyéni síkon, filozófiai szinten és a történő történelemben élve egyaránt. Illyés Gyula életművének bírálói olykor elismerik az életmű javának irodalomtörténeti értékét, de gyakorlatilag folytathatatlannak tartják. Mások úgy gondolják, hogy 1945-ig, vagy megengedőbben 1956-ig még szükségesnek, részben korszerűnek is nevezhető az irodalom képviseleti szerepét valló alkotásmód, de utána már mindenképpen elavult, hiszen „határozottan fenntartja a versbeli beszélő egyeduralmát a szöveg fölött: a dolgokra válaszoló költői attitűdhöz nem férkőznek személyiség-filozófiai dilemmák” - írta Kulcsár Szabó Ernő 1993-ban megjelent kismonográfiájában. Néhány évvel később éppen egy szekszárdi konferencia nyitóelőadásában még határozottabbá vált, kijelentve, hogy „A lírai beszédmód költészettörténeti jelentőségű átformálódása szempontjából Illyés verseinek - a kései Kosztolányi, de József Attila vagy Szabó Lőrinc árnyékában is - meglehetősen elmosódottak azok a karakterjegyei, amelyek 20. századi líránk klasszikusai között jelölhetnék ki a helyét.” Ez a nézet már egy harmadik álláspontot képvisel, amely szerint Illyés nem jelentős lírikus.

E két idézet egyéni véleményként is elkönyvelhető lenne, ha nem a hazai posztmodern nagy hatású apostolától származna, s ilyenként kezdett volna szinte közhellyé válni. Azonban egyik állításnak sem igazolója az életmű. A személyiségfilozófiai kérdések ugyanúgy jelen vannak, s 1945 után egyre nagyobb mértékben Illyés lírájában, mint a társadalmiak. Azt aligha lehet hiányosságnak értelmezni, hogy másfajta válaszokat ad, mint az egzisztencializmus vagy a posztmodern. A posztmodern szemellenző sajnos annak is akadálya, hogy észre lehessen venni olyan karakterjegyeket, amelyeket ez az irányzat ugyan nem értékelt, de mások igen, s amelyek a 21. században és később még sokszor válhatnak ismét fontossá.

1945-től kezdve a hamarosan teljhatalomra kerülő bolsevik párt irodalompolitikája azt követelte meg, hogy az író legyen elkötelezett a dolgozó nép és az azt képviselő párt mellett. Apárt korántsem képviselte a néptömegeket, de magát a pártot ez nem zavarta. Aki nem vállalt pártszerű közéleti szerepet, az nem publikálhatott, majd a hatvanas évektől kezdve sokáig csak a pálya szélén létezhetett. A félreszorított írók nagy része egy életre megundorodott ettől az irodalompolitikától, s részben a társadalmi kérdések közvetlenebb tárgyalásától is. Csak a nyolcvanas években váltak támogatott alkotókká, amikor a hivatalos irodalompolitika már egyértelműen jobbnak látta, hogyha a közvetlenebbül társadalomkritikus irodalom helyett az „elefántcsonttorony” addig elutasított lakói kapnak nagyobb szerepet, valamint az ekkortájt színre lépő, ezoterikusabban politizáló vagy „semleges” posztmodernek. A kilencvenes években még olyan ostobaság is elhangzott, hogy a József Attila-díjat nevezzék el másról, mert a névadó kommunista volt. Az se sokkal bölcsebb álláspont, amely részben a bolsevik irodalompolitikára emlékezve, részben a posztmodern álláspontot magáévá téve korszerűtlennek tartja a társadalmi kérdéseket is napirenden tartó, képviseleti irodalmat. Ugyanakkor, aki csak vagy elsősorban létfilozófiai kérdésekkel foglalkozik, azt soha nem nevezték egyoldalúnak sem ők, sem a mai, az irodalom nemzeti, társadalmi küldetését fel nem adó irodalmárok. Sok furcsaság van ebben az olyan-amilyen magyar demokráciában. Magukat gondolkodónak, értelmiséginek valló emberek elő akarják írni, hogy az irodalomnak mivel szabad foglalkoznia és milyen szemlélettel ahhoz, hogy értéket hozhasson létre. Pedig az irodalom szabadsága nem ismer határokat. Nincs olyan tárgykör, nincs olyan téma, amit egy tehetséges ember ne tudna jól megírni. Az utóbbi években lelkesedni illett, hogy elfogadott témává vált az azonos neműek szerelme. Miért nem lehet egyenrangú téma, hogy ismét hárommillió koldusszegény ember él ebben az országban? S most nincs olyan Amerika, ahová másfél milliónyian kitántoroghatnának. De nincs olyan írószerep sem, amelyet végérvényesen a lezárult múltba utasíthatnánk.

Az író szabadsága mégis korlátozott. Adott a személyisége, írói alkata, s adott a kor, amelyben él. Ezek befolyásolják, hogy mikor, mit, hogyan tud megírni. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az olvasó nemcsak konzervatív, hanem nyitott is. Tehát nem fordul el attól az irodalomtól, amely nem nevezhető posztmodernnek. Nem hagyja magát csak a divat által irányítani. A posztmodern híve képes rácsodálkozni konzervatívnak kikiáltott alkotásokra, például Illyés Gyula műveire is. Különben is: hol van már a posztmodern, mint irányzat? A21. század már csak a történetéről fog szólni. Eredményeiről és kártevéseiről.

Illyés Gyula tehát nemcsak abban az értelemben nemzeti költő, hogy a sorskérdések írói szemléletének középpontjában állnak, hanem abban is, hogy a modern személyiség gondjaival - és engedtessék meg: örömeivel is - szembenéz. Miért volna a kettő eleve független egymástól? Ritkán szokás szót ejteni feledhetetlen szerelmes verseiről. Az elmúlás, a halál gondolatköre igen korán megjelent költészetében, az említett Kézfogások anyagában pedig már kiiktathatatlanul jelen van. Műfajilag és tematikailag is sokrétű, valóban polifon ez az életmű. Csupán két példát említek. A Kiket szült Katalin az 1973-as Minden lehet című kötetben jelent meg.


 

Szültem volna egy mérnököt.

Már-már világra hoztam. De előbb

meg kellett szülnöm egy jégszekrényt.

Akartam szülni egy tanárnőt.

Meg is szülhettük volna, de

csak hatodiknak, hetediknek,

kilencediknek, mint a dédszülék.

Meg kellett szülnöm egy lakást,

ennek az idegennek itt,

aki pórázra vett tekintetével.

Meg kellett szülnöm egy kocsit,

belé a szomszédok áhítatát.

Meg kell még szülnöm a nyugdíjainkat

főleg az ő derűs

öregkorára, aki végül

e gyermekei után fölzabál majd engem is.

Meg kell még szülnöm temetésemet

olyanná, hogy ne fájjon

neki a tetszelgésre jóétvágyúnak.

Meg akartam szülni magam.

Meg is szülhettem volna, ha

lehetett volna még kitől.


 

Az anyaságnak és hiányának kérdése ugyebár jellegzetesen a személyiség döntésétől függő magánügy, bár néha egészségügyi kérdés. A vers egy olyan asszony vallomása, aki azért nem szülhetett, mert férje szerint előbb az anyagi javakat kell megszerezni. Ez is magánügynek lenne nevezhető, ha a hatvanas évek magyar társadalmában nem vált volna egyre komolyabb gonddá. A magánügy a versben minden formális kapcsolatteremtés nélkül közüggyé válik. S akkor eszünkbe villanhat a nemzethalál Kölcsey óta kísértő látomása, Ady Endre víziója, hogy ő a legutolsó élő magyar a földön, s az is, hogy Illyéstől sem volt idegen az aggódó féltés a fogyatkozás miatt. Aztán kézbe vehetünk egy mai vagy tegnapi újságot, s abban olvashatjuk, hogy az optimistább előrejelzések szerint száz év múlva 6-7 milliónyian leszünk, a pesszimista jóslat pedig arról szól, hogy kétszáz év múlva talán a legutolsó magyar fog megszületni.

Ugyanebben a kötetben olvasható a talán közismert Koszorú. Ez himnusz az anyanyelvhez, amely veszélyben volt, van és lesz is az évszázadok során. Meg lehet tanulni több nyelvet is, az anyanyelv mégis a legfontosabb, bár szinte értéktelennek látszik. A költőnek ez nemcsak munkaeszköze, hanem szellemi és érzelmi létfeltétele. Költővé nevelő édes anyanyelv, amelyet minden koszorú megillet. Ebben a versben a korlátozott anyanyelvhasználat társadalmi körképe és a nyelvművész, nyelvteremtő költő portréja mintázódik egymásra, a nyelvi szegénység és a gazdagság. A társadalmi és a személyes. Hiszen úgy is lehetett volna himnikus verset írni, hogy az alkotó csupán hódolatát fejezi ki anyanyelve iránt. A vers többsíkú volta viszont azt is kifejezi, hogy az anyanyelve mindenkinek a legszemélyesebb kincse.

Említettem már, hogy nem független egyetlen életmű sem a személyiségtől, az írói alkattól, s a kortól, amelyben létrejön. Érdemes röviden sorra venni, hogy a nevelődés során milyen hatások segíthették elő, hogy Illyés a nemzet költőjévé válhasson. A rácegrespusztai cselédsoron születik meg. A társadalmi hierarchia legalja ez, ám az ő édesapja gépészkovács, azaz nélkülözhetetlen szakmunkás, az itteni ranglétra magasabb fokán áll. A nagycsalád is változatos képet mutat: meggazdagodott számadó juhász, dombóvári főjegyző, tanító ugyanúgy található köztük, mint szerény körülmények között élő. - Ebben a családban érték volt a tudás, a hozzá vezető tanulás, olvasás. A kisgyereket a pusztai nagymama még franciára is taníttatta a kastélybeli nevelőnővel. - A szülők házassága vallási szempontból vegyes volt, s ez a rokonság köréből eredő konfliktusokat eredményezett. Ez vezetett 1916-ban a szülők szétköltözéséhez. Aki apját, anyját, nagyszüleit is szereti, annak arra kell rádöbbennie, hogy egyidejűleg többféle igazság is létezhet. - Az anyai nagyszülők körében igen erős az 1848-as szellemiség. Ez erősen hat már a gyerekre, s társul hozzá a Petőfi-kultusz. Mindkettő haláláig kíséri Illyést. - Miután édesanyjával Budapestre költözött, kapcsolatba került munkásokkal, iparosokkal. 1918-19-ben a forradalmak lelkes híve lesz, a bukás után legális és illegális szervezkedésekben vesz részt. A letartóztatás elől sikerül emigrálnia. - Párizsban tölt több mint öt évet. Megismerkedik egy működő demokráciával, egy szektás emigrációs munkásmozgalommal, valamint a francia szürrealista írókkal. Elkezd publikálni. - 1926. nyári hazatérése után szembesül a hazai viszonyokkal, az addig nosztalgikusan idézett puszta változatlan életével. Ekkor dönti el végképp, hogy nem lehet csak író, azaz társadalmi felelősségérzetét nem fojthatja el. - Szerzője lesz a Nyugatnak, s fokozatosan Babits Mihály barátja, majd legfőbb segítője a szerkesztésben. - Az 1933-ban kibontakozó népi írók mozgalmának kezdettől vezéregyénisége. - A nevelődés ezzel befejezettnek nyilvánítható. 1936-ban megjelent a Puszták népe, a Petőfi, a következő esztendőben egy verseskönyv, a Rend a romokban, s ezzel a mesterhármassal Illyés Gyula végleg beérkezett.

Ellenfelei is elismerték tehetségét. Jobb esetben szerencsefinak tartották, mások viszont kétkulacsosnak 1945 előtt és után is, mert nem értették meg alkat és szerep szerencsés összhangját. Kamaszként Illyés új Dózsa Györggyé szeretett volna válni, első versét pedig névtelenül közölte, mert egy kollektív tudat kifejezésének tartotta. Az európai forradalmi hullám lecsendesedése, a moszkvai irányítású emigráns munkásmozgalom szektássága kijózanította ábrándjaiból. Fokozatosan a Bethlen Gábor-féle magatartás vált követendő példájává, s a két huszadik századi pogány közt próbált az egyetlen hazáért dolgozni. Nem kétkulacsos volt, hanem művész voltával együtt is: diplomata, aki tudja, hogy adott esetben az ördöggel is tárgyalnia kell. AII. világháború árnyékában meg is fogalmazta ezt: a magyarság olyan nagy bajban van, hogy ha az ördög segítséget kínál, le kell ülni a tárgyalóasztalhoz. Volt egy különösen ritka, becsülni való tulajdonsága: ismeretséget nem szakított meg. Aki ördöggé vált, aki őt gyalázta, azzal is tisztázni próbálta a nézeteltéréseket. Rendkívüli jelentőségét a legkülönbözőbb táborok is elismerték, s ezért álltak vele szóba. Kölcsey Ferenc és Petőfi Sándor óta nincs magyar író, akinek írói rangjából következő közéleti szerepe annyira meghatározó lett volna, mint Illyésé. Bármennyit tépelődött is, nem őrlődött fel a kapcsolatokban, hű maradt önmagához.

Halálos ágyán kudarcait emlegette: még a Hitel folyóirat indításának engedélyét sem sikerült kiharcolnia, még a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezését sem. Kudarcok persze érték, de eredményei sokkal számosabbak. Csak jelzésszerűen a legfontosabbakat sorolom. A Puszták népe az esztétikai mellett komoly társadalmi hatást váltott ki. - A népi írók mozgalma a huszadik század egyik legnagyobb szellemi-művészi teljesítménye, a középpontban Illyés Gyulával és Németh Lászlóval. - A Nyugat, a Magyar Csillag, a Válasz szerkesztőjeként a korszakok legfontosabb irodalmi folyóirataiban játszott meghatározó szerepet. - 1945-1946-ban a Nemzeti Parasztpártban és így a koalíciós életben döntő volt a részvétele, például az írók igazolásának ügyében. - A demokrácia eltorzulásának veszélyét kezdettől látta. 1956 forradalmának szellemi előkészítéséhez a legtöbb maradandó művel ő járult hozzá. Az Egy mondat a zsarnokságról a 20. század nemzeti dala lett, s bekerült a világirodalomba is. - 1957-től 3 évig nem publikált. Hallgatása néma ellenállást jelentett. - 1960 után, amint és amikor lehetősége nyílt rá, tudatosította a nemzeti sorsproblémákat. A magyarság egyszemélyes segítségnyújtó intézménye lett.

A két világháború közötti korszakban elsősorban a társadalom nincstelenjeinek, szegényeinek szociális érdekeit képviselte, demokráciát követelt. 1945 után aggódott a demokrácia gyengesége miatt, 1948-tól kezdve a zsarnokságot ítélte el. A hatvanas évektől kezdve megengedőbbé vált a proletárdiktatúra, lassan emelkedni kezdett az életszínvonal. Ezt nevezte el ő szélárnyék-helyzetnek, s ehhez fűzte reményét és figyelmeztetését: itt az alkalom, hogy nemzeti betegségeinkkel szembenézzünk, egészségesebb erkölcsi és szellemi állapotba kerüljünk. Nem az egyre idősebb próféta rémlátomásai gyötörték őt, hanem a tények. Egyre többen haltak meg fiatalon, világelsők voltunk az öngyilkosok számában, folyamatosan csökkent a születésszám, igen sok volt az abortusz. A demográfiai mutatók már akkor aggodalomra adtak okot. - A közösségi eszmét hirdető társadalomban szétbomlasztották a hagyományos paraszti, városi közösségeket, a civil szerveződéseket, s helyükbe nem igazán születtek újak és erősek. Atomizálódott a népesség. Tabutéma volt a Trianon kiváltotta helyzet. Válságba került a nemzet, a család értékrendje is. - Ennek is, a vallásellenességnek is következménye, hogy a hagyományos erkölcsi rend is szétbomlott. Az ideális társadalom ígérete pedig ábránd maradt. A szocializmus elveivel ellentétes gyakorlatban a pontosan és szépen végzett munka elvesztette becsületét, s az ügyeskedés vált céllá - tisztelet a kivételeknek. - A szélárnyék-helyzet kihasználására a nemzetközi helyzet s a belső erőtlenség miatt nem volt mód.

Mit lehet mindehhez Illyés Gyula halála után negyed századdal hozzátenni? Csökkent-e a magyarság sorskérdéseinek száma, súlyossága? Az egypártrendszerű diktatúra megszűnt, az idegen csapatok eltávoztak, de ettől még nem váltunk boldogabb és elégedettebb emberek boldogabb országává. Ama élő emberek aligha képesek függetleníteni magukat a torz múltú és torz jelenű társadalomtól. Az ember atomizálódva is társadalomban él, személyiségproblémái társadalmiak is, a társadalmi kérdések beépülnek személyiségébe. Mit üzen az utókornak Illyés Gyula? 1981-es Táviratok című kötetéből például ezt, Sziszifusz szelleméhez fordulva:

 

Moccan a hótakaró ismét -

Vesd le a tél halotti ingét -

Lázárénál is szebb a sorsod:

ki a mélyből, égig a tornyod,

hősöm, vakondok!

 

Illyés Gyula műveire, szellemiségére, emberi példájára ma is szükség van. Nem igaz, hogy művei nem tudják megszólítani a mai olvasók többségét. Annyira sokoldalú író, hogy bárki megtalálhatja a számára kedveset, fontosat. S a posztmodern után talán újra reneszánsza lehet neki is, a hozzá hasonló alkotóknak is.



« vissza