Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hozzászólás. 1956 amerikai szemmel - Mindszenty és Barankovics


Két írás margójára


Az a jó írásmű, amely nemcsak a megértést, a befogadást biztosítja, hanem gondolatokat is ébreszt, továbbgondolkodásra is késztet. Néha ez a továbbgondolkozás olyan eredménnyel jár, hogy az olvasó tollat ragad, mert szükségét érzi, hogy gondolatait megossza a szerzővel és olvasótársaival. Ez a helyzet most is, amikor a Magyar Szemle két közleményével kapcsolatban kérek szót.

Az októberi számban fejeződött be Kovács Péter igen érdekes beszélgetéssorozata Jordan Thomas Rogersszel és Ernest A. Naggyal, az Amerikai Egyesült Államok két 1956-os diplomatájával. Ez az interjú igen nagy érdeklődésre tarthatott számot, mert az Államokat sok kritika érte 1956-os magatartásáért. A két követségi tisztviselő - nem minden önkritika nélkül, de - végül is korrekt magyarázatát adja mind a követség, mind a washingtoni külügyminisztérium 56-os tevékenységének. Mindez el is fogadható, hangsúlyozva annak jelentőségét, hogy a katonai beavatkozás egy világ-, sőt atomháború veszélyét hordozta magában. Különben is megérthető, hogy egy állam vezetői nem akarják kockáztatni állampolgáraik életét, ami pedig együtt jár egy katonai beavatkozással. Rogers arra is utal, hogy a szuezi válság is akadályozta az amerikai kormányt a „normális” reagálásban. Nos, éppen itt támadtak bennem olyan gondolatok, amelyeknek nyomai sem az ötven évvel későbbi beszélgetésben, sem az 56-os őszi diplomáciai tényekben nem lelhetők fel.

Már a forradalom leverésekor eszembe jutott - nekem, fiatal, zöldfülű civilnek -, hogy az ENSZ-ben a szuezi és a magyar ügyet össze kellett volna kapcsolni, vagyis az egyik kivonulás feltételeként a másikat kellett volna meghatározni. S így legalább egy úgynevezett finnlandizált státust lehetett volna biztosítani hazánk számára. Érdekes, hogy már a demokratikus fordulat után, Csicsery-Rónay István egyik előadásában találkoztam ugyanezzel a gondolattal. Pedig ő már 1956-ban sem zöldfülű civil, hanem képzett diplomata volt. Még jobban megerősített elgondolásom reális voltában Szabó Zoltán, aki a Kívülről címmel az Irodalmi Újságban közölt 1956-os naplójában a következőket írta valamikor a forradalom utolsó napjaiban (hosszan idézem, mert gyönyörű):

A látóhatár sötétült, akárha Vörösmarty versének igazolására szánta volna magát. Az Előszót értem. A hasadt lelkű vers első fele százötven év múltán mintha Magyarországról mosolygott volna: »Öröm- s reménytől reszketett a lég / Megszülni vágyván a szent szózatot, / Mely által a világot mint egy új, egy / Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. / Hallottuk a szót. Mélység és magasság / Visszhangozák azt. S a nagy egyetem / Megszünt forogni egy pillanatig. / Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.«

A vész a Szentföld felől közelített, ahol elég homok van a sivatagokban minden nagyhatalomnak, struccpolitikához. (A témához Révai András telefonja szól hozzá azzal a precíz nyugalommal, amely nyilvánvalóan feldúlt állapotot páncéloz: lehet, hogy valami jó is származik ebből, Szuez esetleg megfelelő quid pro quóval szolgál Amerikának politikai közbelépésre a magyar ügyben. - Érveléséből nem a logika hiányzik, csak a meggyőződés mögüle.)”
 

*

A másik kiegészítésem Szakolczai György ugyancsak az októberi számban olvasható, Mészáros István: Mindszenty és Barankovics - avagy a keresztény politika és a modus vivendi című könyvével foglalkozó kritikájához kapcsolódik. A bírálattal teljes mértékben egyetértek. Csupán két, Szakolczai véleményét erősítő kiegészítésem lenne.

Az egyik az, hogy nem lehet összehasonlítani egy egyházi fejedelem és egy politikus személyiségét. Az egyházi vezetőt mint egyházi vezetőt, a politikust mint politikust kell mérlegre tenni. Vagyis tudománytalan Mészáros megállapítása, miszerint „Mindszenty és Barankovics nem ugyanabba a »súlycsoport«-ba tartozott”. Bár senki sem bírálhatatlan (hiszen például Mindszenty döntését is felülbírálta végül is VI. Pál pápa), mindkét közéleti személyiséggel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy a maga nemében mindegyik kiváló volt.

Barankovics Istvánról, erről a - Mészáros István szerint - „sajátos ellenzéki útitárs”-ról egy ugyancsak Mészáros István nevű szerző az egyházi iskolák államosításával kapcsolatban a következőket írja: „Az egyházi iskolákat elvevő törvényjavaslatot az országgyűlés 1948. június 16-án tárgyalta. Az ülésen - a törvényjavaslatot elutasítva - felszólalt Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetője is, s nagy beszédben foglalta össze az egyház elidegeníthetetlen jogát iskoláihoz. (A beszéd - e jelentős kordokumentum - teljes szövegét a Függelékben közöljük.) [...kimaradt tananyag... Diktatúra és az egyház. 1945-1956. 2. kiad. Bp. 1993, Márton Áron Kiadó. 1. köt. 92-121. o.]

A Heti Nemzeti Újság 1994-ben részleteket közölt Barankovics naplójából. Ezek szerint 1949. január 26-én Rákosi Mátyás, Magyarország diktátora megbeszélésre invitálta a kereszténydemokrata politikust. Ekkor már egy hónapja a kommunisták fogságában volt Mindszenty bíboros, a katolikus egyház feje, s néhány hét múlva elkezdődött a Mindszenty-per. Pontosan erről akart beszélni a diktátor Barankoviccsal, aki - Mészáros szerint - az érseket „legyőzendő, kiküszöbölendő ellenfélnek” tartotta.

S most idézzük Barankovics István naplójának idevágó részéből Rákosi szavait:

- A Mindszenty-per hamarosan le fog zajlani. Az elsőfokú tárgyalás után, olyan időben, amely nem az önök, hanem a mi számunkra a legalkalmasabb, a Néppárt közölni fogja önkéntes feloszlatását és kijelenti, hogy feloszlásának oka nem a kormány által alkalmazott erőszak, hanem az a belátás, hogy a Néppárt antidemokratikus és népellenes politikát folytatott, és mint magyar és keresztény párt lelkiismereti konfliktusba került, mert Róma Mindszenty kardinális jogtalan védelmében durván beavatkozott a magyar állam belügyeibe. A párt önkéntes feloszlásának legfőbb okául azt a lelkiismereti konfliktust, amelyet a római Szentszék okozott, kell majd megjelölni, és a Néppártnak a Vatikánt el kell ítélnie. Természetesen a nyilatkozat megtétele után a Barankovics-párt tagjainak nem lesz semmi bántódásuk. A nyilatkozat nélkül azonban nincs salvus conductus.”

Barankovics természetesen határozottan visszautasította Rákosi ajánlatát. S amikor a pártvezér figyelmeztette negációjának következményeire, így szólt:

- Nagyon is tudom, hogy a hatalomnak ki vagyok szolgáltatva, tudom, hogy csak a lét és a becsület között van választásom, de a becsületet választom.”

Erre mondta Rákosi: „Ön nem evilági ember!” S ebben a diktátornak - az ő szempontjából - igaza is volt. Ezután nem „elhagyta pártját”, hanem feloszlatta, maga pedig emigrált.

Az a kép, amit Mészáros Barankovicsról fest - az általam közöltek szerint is - hamis, ráadásul önellentmondó is.



« vissza