Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gödörben

Aligha lehet kérdés, hogy 2007-ben a kormánypolitika mindennapjait és teljesítményét leginkább a botrány és a kudarc szavakkal lehet jellemezni. 2006 világra szóló botrányait nem sikerült lezárni, és azok természetes folytatása az év történéseinek egyik meghatározója maradt, de 2007 önmaga jogán is botrányos év lett. Így tehát minimum kétszeresen, de inkább a négyzetre emelve botrányos időszakot határol Szilveszter napja, azaz dehogy határol, mert az nem zárult le, nem hagytuk magunk mögött, még ha naptári értelemben mögöttünk áll is. Folytatására garancia, hogy parlamenti többsége szilárdan hatalmon tartja a kormányt.

Ami a kudarcokat illeti: azok egy része nehezen megfogható, hiszen az elfecsérelt idő, a hosszabb távon kudarcokat hozó döntések, a hibás koncepció jegyében született jogszabályok, a nemzeti vagyon közeli jövőben elfecsérlendő részeinek hiányából fakadó veszteségek stb. nehezebben érzékelhetőek - és a társadalom nagy része csak akkor méri föl, hogy mit vesztett, amikor a közösség számára fölöslegesnek ítélt értékek magánvagyonként kerülnek a szeme elé. Vagyis: ami a nemzetnek kudarc, egyeseknek még lehet siker, hiszen ami az egyik oldalon kiadás, az a másikon bevétel. Azt is többen érzékelik, mint látják vagy tudják, hogy Magyarország 2007-ben minden fontos mutatóban messze lemaradt nemcsak másoktól, nemcsak a konkurenciától, hanem, és talán ez a legfájóbb, önmaga lehetőségeitől is.

Halvány vigasz, hogy az efféle veszteségeket néhány év alatt ki lehet heverni, amihez csak jó és felelős kormányzásra van (lenne) szükség. Sőt, ez egyáltalán nem vigasz, hanem még több keserűségre okot adó tény, hiszen éppen az ilyen kormányzás hiánya a legnagyobb bajunk. Olyannyira, hogy a közpolitika, amelynek többek között a társadalmi feszültségek kiegyenlítése, tompítása kiemelt feladata volna, a kormányzás módjával, tartalmával szüntelenül feszültséget gerjeszt. Ez a feszültséggerjesztő magatartás nem azonos azzal, amit a kormány-ellenzék-viszony természetes, sőt kötelező részének kell tekintenünk. A kormány magát a társadalmat, a civil és szakmai szervezeteket provokálja, de a feszültség nemcsak ebben az irányban növekszik, hanem áthatja a kormánypártok egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát is.

Igaz ugyan, hogy a kormányoldal belső konfliktusai nem veszélyeztetik magát a kormányhatalmat - de jelzik azt a bizonytalanságot, ami a támogatást mindeddig garantáló (és ez vélhetően a jövőben sem nagyon változik...), ám politikai skizofréniától gyötört, szavazógépként használt képviselői háttért jellemzi. A koalíciós pártok közötti és az azokon belüli feszültségek az eddigi tapasztalatok szerint ugyan színjátéknak tekinthetők, amelyek mögött legfeljebb személyes ambíciók sejthetők, de a szavazási számarányok jelezte magabiztosság mögött súlyos bizonytalanság érzékelhető. Ugyanakkor nem fogalmazódnak meg valós alternatívák, új tartalmak a kormányoldali berzenkedés mögött - és ezek hiánya ma még garantálja a kormány helyén maradását.

Mert hogyan is állunk 2007 befejeztével? A kormány működésének funkcionális és járulékos kudarcaival szemben sikereket egyáltalán nem láthatunk - pedig ekkora kavarodásban ilyenek akár véletlenül is megtörténhetnek. Társadalmi értelemben semmiképpen nem lehet sikernek tekinteni azt a puszta tényt, hogy brutális és sok ponton ésszerűtlen megszorításokkal maga az állam el tudta kerülni azt a fenyegető csődhelyzetet, amelybe részben a hatalomszerzést célzó, tudatos döntéseivel, részben ostobaságai folytán került. Jóllehet egy jelentős takarékossági program javított valamicskét az uniós szinten példátlan egyensúlyvesztésen, a kiegyensúlyozottság még messze van, miközben a takarékosság nem a pazarlás korlátozását, hanem annak folytatása mellett alapvető feladatok ellátatlanságát is jelenti. Nincs mit örvendezni kórházak, vasútvonalak, iskolák bezárásán, vagy azon, hogy a betegek által kiváltani nem tudott gyógyszerek okán úgymond nyereséges a gyógyszerkassza. Hiába nem vagyunk hívei a segélyeknek, de elfogadhatatlan az, hogy a támogatások csökkentése nem társul munkahelyteremtéssel, ha az éhező és fázó állampolgárok száma és a gyermekszegénység növekszik.

Az állam által önmaga túlköltekezését korlátozó és bevételeit növelő ötletparádé a költségvetés gondjait ugyan némiképp enyhítette, de a meghozott kényszerintézkedések dinamikája a társadalom kritikus állapotán nem segít, sőt a válságot mélyíti. Azok a lépések, amelyeket csődügynökök és végrehajtók kiviteleznek, munkahelyek megszűnését, a beruházások visszafogását, a folyamatosan növelt beszedhető adók csökkenését vetítik előre. A csőd szélére jutott állam maga végzi el ezt a piszkos munkát, amivel végül valamivel talán jobban jön ki a vészhelyzetből, ám ezt sikernek beállítani vakság és hazugság, hiszen a hirtelen pénzvisszavétel ugyanúgy a jövő megrablása, ahogyan annak idején a pénzszórás is az volt.

Takarékossági kényszerintézkedéseit a kormány reformoknak nevezi. Abban az értelemben érthetően, hogy valóban újraformál valamit - de a reform szó tényleges jelentése mégiscsak az, hogy valami régi helyén nem egyszerűen valami újat és mást, hanem valami jobbat hoznak létre. Ezzel azonban még nem találkoztunk: nem látszanak azok az alakzatok, amikért érdemes volt odahagyni a régieket. Pedig valóban nagy szükség volna alapos, átgondolt és széles körű társadalmi egyeztetésen alapuló reformokra: a közállapotok kormányzati baklövések nélkül is megértek a változtatásra.

Vagyis a változtatás sikerének van két alapvető feltétele, amelyek a mai kormányintézkedések mögül ordítóan hiányoznak. Az egyik a társadalmi konszenzus, vagy legalább a többségi támogatottság, a másik pedig a rendszerben gondolkodás, az intézkedések egymásra gyakorolt hatására való figyelem. Ezek nélkül nincs sikeres reform.

És nincs akkor sem, ha a változtatások körének sorrendjéből hiányzik a realizmus. A kormány átalakítási dühe ezt eleve kizárja. A kormány működésének legfőbb prioritása a maga önérdekének érvényesítése (esetenként a személyes hatalmi megszállottság). A döntéshozatal sorrendjében az ország valós érdekeinek áttekintése, fölmérése, rangsorolása másodrendű kérdés: a reformok egyebek közt ezért hiteltelenek.

A kormány egyébként nem is veszi azt a fáradságot, hogy intézkedéseit a társadalom érdekeivel indokolja. Ehelyett azzal érvel, hogy azokra a költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében van szükség, és különben is, így van a konvergenciaprogramban. De mi az, hogy „költségvetési egyensúly”? Mi az, hogy „konvergenciaprogram”? Ezek társadalmi célok lennének, nem pedig eszközök, amelyekkel az ország, a nemzet előtt álló problémákat kellene megoldani? A kormány nem így gondolkodik, mert nincs tisztában a felelősségével. Céljait az eszközöknek rendeli alá, ezért képtelen távlatosan cselekedni.

Vessünk egy pillantást csak egyetlen intézkedéscsomagra (esetenként ezt is reformintézkedéseknek szokták beállítani). Az előttünk álló egyik legsúlyosabb probléma a vidéki Magyarország kérdése. Leszakadó térségek, elöregedés, munkanélküliség, iskolázatlan munkaerő, éhező gyerekek - mindezt szeretik halmozottan hátrányos helyzetnek nevezni, és alulfinanszírozott közmunkaprogramokkal megoldottnak tekinteni. A reform az lenne, ha olyan átfogó intézkedési tervek születnének és indulna el megvalósításuk, amelyek révén valamiféle jövőképet adnának az ilyen vidékeken élőknek, a mélynyomorból való kiemelkedés perspektíváját nyitnák meg előttük.

De nem ez történik: nem az itt élők sorsának javítását célozza a „reform”. Nem, éppen az ellenkezője történik: a kormányzati takarékossági program még mélyebbre löki őket. Elveszik vasútjukat úgy, hogy a közútfejlesztésre fordítható anyagi erőt nem az érintett vidékek közlekedésének rekonstrukciójára, hanem távoli, az aránytalanságot fokozó presztízsberuházásként ható autópálya-építésekre fordítják. Elveszik iskolájukat, nehezebbé teszik orvosi ellátásukat, megszűnik postájuk. Mi következik ezután? Hogy aki még mozogni tud, menekül, oda, ahol még lát valami esélyt - egy kicsit több segélyre. Ezzel elveszti utolsó „értékeit”, azokat a közösségi szálakat, amelyek legalább a saját közegéhez kötötték, így már nemcsak gazdasági, kulturális, munkaerő-piaci értelemben zuhan reménytelen mélységbe, hanem szociális kötődései is megszakadnak, a társadalomnak ettől kezdve már nem tagja, hanem terhe. És biztosra vehető, hogy az állami költségvetés számára az így kialakuló terhek összessége már középtávon is meghaladja azt a tételt, amit az e helyzetet kiváltó takarékoskodás révén sikerült megtakarítani.

A kormány tevékenységének tartalmi elemeiből fakadó, strukturális torzulásokat azonban csak lassan érzékeli a társadalom (többnyire akkor, amikor már sem felelősségrevonásra, sem változtatásra nincs mód). De amit lát, az is megrendíti, mert érzi, hogy szinte nincs nap, amikor a normális, funkcionális működést akadályozó intézményi vagy személyi alkalmatlanságot sugárzó döntések következményeivel ne kelljen találkoznia. Nincs hova beíratnia a gyerekét tanévkezdéskor, nem tudja, hova forduljon orvosi ellátásért, nem tudja megfizetni a hirtelen támogatás nélkül maradt megszokott gyógyszerét, szembesülnie kell azzal, hogy évtizedeken át fizetett nyugdíjjáruléka egyik napról a másikra értékének majd egy tizedét elveszíti. És látnia kell azt is, hogy a tőle kíméletlen kisszerűséggel elvett forintokkal bűnös nagyvonalúsággal bánik maga a hatalom, látja a riasztó személyi alkalmatlanság véd- és dacszövetségének szövevényét. Amit már nem is akar érteni, beéri azzal, hogy utálja. Miért is gondolna így arra, hogy a Magyar Köztársaság kormánya az ő kormánya, a Parlament az ő parlamentje?

Marad tehát a tömeges méretű kivonulás a közterekről, a politikától való elfordulás és a reménytelenség. hétköznapok embere (különösen némi pártállami előiskolával) lendületesen általánosít: úgy szokta meg, hogy csak egyetlen hatalmi „elit” van. Ezt a félreinformáltságot maga a kormány is támogatja. Egy őszödi beszéd, egy Zuschlag-ügy nyomán nincs számára nagyobb jótétemény, mint a „minden politikus hazudik”, „minden politikus lop” típusú általánosítás. És mégis: túlságosan sok ügy gyűlt már föl ahhoz, hogy ne szúrjon szemet a kormányzat köreit terhelő korrupciós ügyek halmozódása (pl. a funkcionális analfabetizmust sejtető szaktanulmányok, pártalapon juttatott támogatási pénzek ügye, a titkosszolgálat közeli botrányok). És érzékelhető más is: az alkotmányosság és a demokrácia értékeinek rombolása és hiteltelenítése (a parlamenti bizottságok működésének kisiklatása, irányított APEH-vizsgálatok, konzultációk nélküli jogalkotás, elmaradó felelősségre vonások stb.), a szakmai baklövések (fölösleges, sok tízmilliárdos beruházások, a kormányzati negyed-projekt és a négyes metró botrányai), más köztörvényes ügyek (pl. kormány közeli bűnözők homályos védelmezése: a pénzügyminiszter üzlettársának kísérlete az igazságszolgáltatás előli menekülésre), a szervezett bűnözés és a hatalom láthatóvá vált kapcsolatai (lásd az előzőket), a nemzetközi kapcsolatok kudarcai (a miniszterelnök kalandja az orosz földgázvezeték ügyében, a Labdarúgó EB-pályázat nevetséges kudarca, melynek során a magyar miniszterelnök a külvilág előtt is bohócot csinált magából, a szlovák-magyar viszony kezelése stb.).

A kormányoldal társadalmi megítélésének romlása mérhető, a kiábrándultság és lefojtott düh maga nehezen számszerűsíthető. Mert a tehetetlenséget, a káosz felé mutató kapkodást a közvélemény akkor is megérzi, ha nem elemzi részleteiben. És torkig van - de nemcsak a kormánytól, hanem a politikától is. Szavazási irányultsága és hajlandósága egy ingatag politikai berendezkedés és jövőjében nem bízó társadalom képét mutatják.

A meghatározó pártokat támogató tömbök aránya a megszokott fele-fele körüli arányt feledve az egy éven át kialakult 2:1-et követve már a 3:1 felé halad. Ez ugyan korántsem jelenti azt, hogy eldőltek volna a 2010-es választások, hiszen a baloldali koalíciót segítő médiahatalom még ma is képes lehet arra, hogy ezen a hangulaton sokat változtasson. De a kiábrándulás mintha az udvaroncsajtót is elérte volna, s a baloldal törzsszavazóinak nyomása, elégedetlensége infiltrálja a törzspropagandisták körét is. Ebből azonban nem következik az, hogy képesek lehetnének valamiféle átállásra, az azonban igen, hogy alkalmasint a maguk közegének egy másik figuráját habozás nélkül fogják majd támogatni: lehet, hogy Gyurcsány elveszti a sajtóját, de az MSZP-é megmarad.

De nemcsak ebben a média körében érzékelhető az, hogy maga az általános és erősödő politikai bizonytalanság kerül abba a szerepbe, hogy rögzíti (látszólag tehát stabilizálja) a mai hatalmi helyzetet. E furcsaság láttán azt is mondhatjuk, hogy a parlamenti többség stabilitása éppen a helyzet labilitásából következik.

Miként is működik ez a különös rendszer?

Elsősorban úgy, hogy helyzete megerősítésére a miniszterelnök tökéletesen kihasználja saját politikai gyengeségét. Azt tehát, hogy a hatalom elvesztésétől mindennél jobban félnek az őt vezető szerepbe segítők: mert ez a hatalom van, a válság, az összeomlás meg csak lehet, és a félelem segít ébren tartani azt a reményt, hogy hátha nem is lesz. Kétely és bizonytalanság ugyan van ebben a táborban, ám ez a gyengeség is csak arra készteti, hogy oda igyekezzék, ahol védelmet ígérnek neki, ahol valaki erősnek mutatja magát. Az erő, a biztonság iránti vágyakozás megteremti azt az atmoszférát, amelyben a félelmükkel küzdő bizonytalanok számára az a kívánatos, hogy elhiggyék: vezetőjük az az erős ember, aki képes megvédeni őket az egyre fenyegetőbb bukástól. És aki hinni akar, hisz is: hogy majd, ha nem hihet többé, kemény bosszút álljon azon, akibe bizalmát fektette. Az egzisztenciájukban, politikai jövőképükben elbizonytalanodott kormánypárti képviselők külön-külön talán sejtik, hogy nagy bajba kerültek, de ha együttesen szólalnak meg, akkor tömegükben elvész minden kritika. Amit egyénként esetenként erőszakosságnak látnak, azt testületileg erőnek ismerik el.

Így aztán a hatalom gyakorlásában életük nagy esélyét megvalósítani akaró, pozíciójukhoz (és jövedelmükhöz) ragaszkodó képviselők helyzetük foglyai. Ezt láthattuk a kritikusnak tekintett társadalombiztosítási törvény megszavazásakor is: úgy ítélték meg, s nem alaptalanul, hogy ez a voksolás is, mint minden lényeges döntésük, bizalmi szavazás. (Amin nem változtat, hogy elméletileg éppenséggel elképzelhető egy tiszta MSZP-s, kisebbségi kormányzás. Valójában viszont ez részben érzelmi okokból nem következhet be, másrészt az SZDSZ-szel kötött koalícióban a mai MSZP lényege fejeződik ki: ezáltal valósulhat meg a baloldaliság generálszószával leöntött, doktriner neoliberális politika.)

Messziről nézve Magyarország egy gondokkal küszködő, súlyos változtatási kényszerekkel szembenéző, de működő államnak, sőt működő demokráciának tűnik. A makrogazdasági mutatók ugyan minden tekintetben rosszak, de ez máshol is előfordult már, azért van a kormány, hogy megoldja az ilyen feladatokat. A multicégek itteni gyárai mintegy területenkívüliséget élvezve eredményesen működnek, sikerük elfedi a magyar tőketulajdonosok, törpevállalkozások, kisegzisztenciák csődközeli állapotát, és még inkább azt, hogy a társadalom egyharmada e pillanatban reménytelennek látszó módon leszakadt, nem Európa, hanem a harmadik világ felé tart.

Az Alkotmány életben van, ezt maga a köztársasági elnök üzeni a világnak (miközben az őt megválasztóknak azt jelzi, hogy a dolog mégsem ilyen egyszerű, mert az Alkotmány mögötti elvek szerint nincs is olyan rendben minden), a demokratikus szervezetek működnek - mindez azonban kiüresedett.

Formális érintetlensége dacára a demokrácia nem élő rendszer Magyarországon. A kormány stratégiai döntéseit a társadalom nem támogatja, a jogszabályok előkészítésekor nincs érdemi egyeztetés, a szakmai szervezetek véleménye nem épül be a törvényekbe, a parlamenti bizottsági munkában a kormányzati erőfölényt érvényesítő és az obstrukciós technikák sikeresen működnek, az Országos Választási Bizottság több döntése vitathatatlanul a kormányérdekek támogatását tükrözi - már-már bohózatba illő vehemenciával.

És nem sok örömünk lehet az igazságszolgáltatás működésében sem, amelyet éppen egy kiemelt fontosságú eseménysorozattal kapcsolatos döntéseiben sikeresen korlátozhat a végrehajtó hatalom.

Nézzünk meg például egy látványos, fájdalmas példát: annak a rendőri vezetésnek a sorsát, amelyet bizonyosan politikai és általános, és szigorúbban (tehát igazságosabban) működő demokráciában akár büntetőjogi felelősség is terhelne 2006. ősz brutalitásaiért. Nos, a társadalom egy része fölháborodottan követelte eltávolításukat - és ma már nincsenek is a helyükön. Nincs ott sem a miniszter, sem az országos, sem a budapesti főkapitány. Eltávolították őket abból a pozícióból, amelyre méltatlannak vagy alkalmatlannak bizonyultak. Mondhatnánk: így kell ezt csinálni egy demokráciában. Csakhogy: amikor hibázott, a miniszter lemondását a hivatalában történő megerősítése követte, a túlkapások és dilettantizmus legfőbb rendőri felelőseit kitüntették (utóbb jó néhányukat előléptették), a miniszterelnök kinyilvánította teljes elismerését, a rendőrterror áldozatai máig nem részesültek elégtételben, és a bűnöző rendőrök közül egyetlenegy sem kapta meg méltó büntetését. A demokráciát az utóbbi húsz évben legdurvábban megsértő rendőri vezetőktől egy olyan ügy miatt szabadult meg a kormány, amely az adott pillanatban csak a sajtó számára volt bizonyított - a rendőri vezetés lefejezése után azonban ugyanez a sajtó hasonló magabiztossággal bizonygatta a leváltás ürügyéül szolgáló vélelmezett bűncselekmény meg nem történtét - s utóbb az ügyészség is erre az álláspontra jutott. Azt azonban máig nem tudjuk, és valószínűleg sohasem fogjuk bizonyosan tudni, hogy valójában mi történt... Vagyis nem a demokratikus normák diadalmaskodtak, hanem a kormány erkölcsi, politikai és kommunikációs feketekasszája állta a kellemetlenné vált figurák lecserélésének terhét. És ezzel a gyurcsányizmus rendszere még messzebb került az igazi demokráciától.

2008 elején újabb botrányok és újabb kudarcok éve előtt állunk. És igaz, hogy sokszor úgy érezzük, hogy ebben a gödörben mélyebbre már nem süllyedhetünk, sajnos ez a gödör még így is lehet nagyobb, szélesebb. És már nem azért lesz nehéz feltölteni, mert mély, hanem azért, mert egyre kiterjedtebb.



« vissza