Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az alkímiai konjunkció

Ősi hagyomány szerint a lélek a testet élteti, a lelket pedig a szellem. A lélek tehát a test és minden testi, érzéki és érzelmi felé irányul. A phüszisz „bilincsben” sínylődik, és „praeter physicam necessitatem” vágyakozik, vagyis ki szeretne lépni kényszerpályájáról. És a „szellem tanácsa” (suasu animi) az, ami visszahívhatja anyagba és világba veszettségéből. Ily módon a test is megszabadul terhétől, mert amellett, hogy a lélek éltető erejét élvezi, „appetitus”-át, vágyát eszközként kell szolgálnia. Ugyanis a lélek vágyfantáziái késztetik tettre a testet, és ilyen ösztönzés nélkül aligha szánná el magát bármire is, hiszen egyfajta vele született anyagi tehetetlenséggel rendelkezik, és a fiziológiai ösztönök kielégítésén túlra semmilyen érdek sem fűzi. Az elszakadás ezért a léleknek és projekciójának kibontakozását jelenti a testi szférából, és általában az összes testiséggel összefüggő környezeti feltételből. Modernebb nyelven ezt úgy fejezhetnénk ki, hogy itt az érzéki valóságtól való elfordulásról van szó, azoknak az érzéki valóságot érintő fantáziaprojekcióknak a visszavonásáról, amelyek a „tízezer dolognak” vonzó és csalóka fényt kölcsönöznek. A vágyak és indítékok kutatását és felismerését tehát az introverzió, az introspekció és a meditáció hivatott elvégezni. Minthogy a lélek - mint Dorneus mondja - a jó és a rossz között helyezkedik el, a tanítványnak fejlődése folyamán számtalan lehetősége nyílik arra, hogy felfedezze személyisége sötét oldalát, értéktelen vágyait és indítékait, infantilis fantáziálásait és sértődéseit - röviden mindazokat a vonásokat, amelyeket az ember még maga elől is gondosan rejteget. Így kerül szembe saját árnyékával, néha pedig azokkal a jó tulajdonságokkal is, amelyekkel az ember amúgy is büszkélkedni szokott. Felismeri, hogy lelke, animája és saktija az, ami egy egész világot varázsol elé. E felismeréshez Dorneus vélekedése szerint a szellem (animus) segítségével jutunk el, mely alatt ő az összes magasabb rendű mentális képességet - az értelmet, a megismerést és a morális döntést - érti. Minthogy azonban a szellem egyúttal „örökkévalóságra nyíló ablak” is, s minthogy anima rationalisként halhatatlan, így közvetíteni képes a lélek felé bizonyos influxus divinust (isteni befolyást), s ezzel együtt lehetővé teszi számára egy magasabb világrend megismerését is - hiszen éppen ebben áll az az éltető befolyás, amit a lélek gyakorol a szellemre. E magasabb világrendnek személytelen jellege van, és egyrészt azokból az áthagyományozódott intellektuális és morális értékekből áll, amelyeket a kultúra és a nevelés közvetít az individuum számára, másrészt pedig abból a tudattalan strukturálódásból, amely a tudat számára archetipikus képzetek formájában jelentkezik. Az előbbiek rendszerint előnyben vannak az utóbbiakkal szemben. Ha azonban meggyőző erejüket öregkori gyengeség, vagy akár kritika ingatná meg, akkor domináns módon az utóbbiak lépnének az előbbiek helyére. Freud - helyesen - „felettes énnek” nevezte el az előbbieket, míg az utóbbiak ismeretlenek maradtak előtte, mivel a 19. század észhite és pozitivizmusa vonta bűvkörébe. A materialista világnézet nem egyeztethető össze a lélek valóságával és autonómiájával.



« vissza