Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Haszontalan, örök érzések

Néhány napja a könyvespolcomról, békebeli jelenet, az ölembe hullottak a Gondolkodó magyarok című sorozat füzetei. A nyolcvanas években jelentek meg Szigethy Gábor irodalomtörténész bevezetőivel és jegyzeteivel. Egy-egy füzet ára 12 forint volt, terjedelmük 4,25 és 6 ív között, kiadta őket a Magvető. A példányszámot ekkor már nem tüntették fel. Összesen 56 füzet jelent meg, ma mellesleg valamennyi letölthető a http://www.neumann-haz.hu/tei/bhi/gondolkodo_hu.html címről. Húsz év alatt minden megváltozott, mondja ilyenkor az ember, viszont unalmas a közhelyeket ismételgetni.

Kiválasztottam kettőt közülük. Az egyik címe Hungaria, szerzője Oláh Miklós, a másiké Ki a magyar?, szerzője Illyés Gyula. Négyszáz év választja el az írásokat egymástól. A későbbi esztergomi érsek 1536-ban írta művét Brüsszelben Magyarországi Habsburg Mária munkatársaként (akkor így mondták: udvarában), Illyés a magáét 1939-ben, itthon. Minden mű különbözik a másiktól, még akkor is, ha a témájuk közel van egymáshoz. Érzékelhető-e azonban, ezen túl a négyszáz év különbség?

A Hungaria egyik jellemző részlete a következő:

Hogy ezen kívül a tokféle halaknak, melyeket nem csontok, hanem porcogók tartanak össze, melyeket a magyarok anyanyelvükön vizának, a németek Huzonnak neveznek, a struió-halaknak, a toknak, kecsegének, ezeket Plinius talán pelamidesnek nevezi, továbbá silurosoknak, melyeket mi harcsának hívunk, süllőknek, pisztrángoknak és más különféle folyami halaknak, melyeket más ország is terem, mekkora a bősége, azt a szomszédos népek nagyon jól tudják... (…) A fent említett tokféle halaknak a következő módon szokott lezajlani a halászata: Belgrád és Pozsony városa között több hely van a Duna medrében, ahol a víz mélyebb is, örvénylőbb is, mint máshol, ezekben van a vizáknak mintegy a beszálló fogadója. November hónapban, a jég megjelenése előtt a Duna egész széltét átfogják egyenlő távolságra leszúrt gerendákkal, s a meder közepén szabad helyet hagynak, amit varsával vagy erre a célra készített hálóval kötnek össze. Agerendák alatt a halászok csónakjukkal feszítik ki hálóikat. Közben a Duna partján ágyúlövésekkel mintegy mennydörgést keltenek, ettől a vizák rejtekhelyeikből felriadnak, és valamifajta erőtől hajtva körbeúsznak a Dunában, s aztán, miután a hálóba kerültek, a halászok olyan könnyen vonják őket a partra, hogy semmi nehézséget sem éreznek. Nemegyszer egy helyen és egy vizahalászatkor, nem is számítva a többi kisebb halat, ezret, sőt többet is fognak, köztük van nem is egy, mely tizenkét lábnál is hosszabb. Hőforrás is nagyon sok van különböző helyeken, s néhol olyan erővel törnek fel, hogy gabonaőrlő malmokat hajtanak. Ezek csaknem minden betegség gyógyítására igen jók a tapasztalat szerint, különösen azok, melyek Budán, Váradon, Trencsényben és Szlavóniában vannak.”

Most helyezzük mellé az egyik Illyés által jellemzőnek tartott jelenetet. Egy francia kisvárosban Illyés fiatalemberekkel, diáktársaival egy kocsmában nótázott.

Egy ideig együtt énekeltünk, aztán a hangulat emelkedésével ki-ki azt, ami épp eszébe jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult:

- Miért fogod a fejedet?

- A fejemet, én?

- Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj?

Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul, a nyakam szirtjén.

- És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat?

Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé, magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam.

- Nálunk így szokás - feleltem -, hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez.

- Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell?

Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karba tett kézzel. Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem, csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat?”

Aki szakszerűen szeretné megoldani az egyébként reménytelen és nem is kellő alapossággal körülhatárolt feladatot, kidomborítaná a szemléletmódok közti alapvető különbséget: az ember négyszáz év alatt felfedezte a lélek rezdüléseit, az intimitást, azt, hogy a gyermek nem kis felnőtt. Oláh Miklóst az ilyesmi aligha érdekelte. A szakember rámutatna arra is, hogy milyen jelentős antropológiai ismeret jellemzi a Hungariát, továbbá, hogy a szerzője mindazonáltal pontatlan és anekdotázik. Illyést ellenben a magyarok lelkiségét összefűző szálak érdekelték, a nép szellemének eredete. Ezt is lehet elemezni, időkeretek közé helyezni, bírálni, mondjuk a political science oldaláról.

Aki csak olvas, akinek módja és ideje van arra, hogy szabadon csapongjon szövegek, művek, hangulatok között, eltöprenghet azon, hogy a halban, vadban dúskáló gazdag ország és mindent gyógyító vizeinek leírása a tiszta természet iránti vágyat kelti fel bennünk. Az éneklés módja az ég felé emelt fenyegető ujjal és tekintettel pedig, ahogy Illyés is kifejezi, a dacot és a kihívást láttatja sajátunknak, természetesnek. A magyar így énekel, „nálunk így szokás”, nem úgy, mint, mondjuk, a sörházak padjain egymás derekát fogó és jobbra-balra dülöngélő svábok az egyszerű dalaikkal.

Hogy ma Pozsonytól le a Vaskapuig vizát nem, legfeljebb elhajított tornacipőt lehet fogni a Dunából, mert azóta több ipari forradalom is lezajlott, ugyanúgy igaz, mint az, hogy már nem tudunk sem énekelni, sem mulatírozni, miként még Illyés is tudott. Eltűntek a történelem süllyesztőjében a szegény, kocsmában danászó juhászok is. Igaz tehát, hogy a Duna és környéke elpiszkolódott, Kodály éneklő ország elképzelése a jelen állás szerint végleges és megsemmisítő vereséget szenvedett. Mégis nagyon közelinek érzi az ember ezeket a szövegeket. A földi javakban dús természet iránti vágy ugyanúgy benne van az emberben, mint a harag, amely dal nélkül is arra készteti időnként, hogy fogja a fejét és fenyegetőzzön. Mintha tehát ezeknek a hiánya is közös lenne, összetartana. Mintha erre is érvényes lenne, hogy nálunk ez így szokás. Itt kezdődnek a mi ésszel nehezen felfedhető, magyar és országos rejtélyeink.



« vissza