Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ha a világnézet pótlék lesz...


...avagy a felnőtté nem váló társadalom.
Kontra György emlékének

 

Ismét megjelent 2007-ben Karácsony Sándornak (1891-1952), a 20. század legjelentősebb magyar pedagógiai tudósának fél évszázaddal ezelőtt írt Magyar világnézet című könyve. Nagy segítség ez a könyv a jelenlegi magyar társadalom lelkiállapotának megértéséhez. A világnézet léte vagy hiánya az itt megélhető élet minőségének jele, jelzője, figyelmeztetője lehet. Mondandóm kibontása előtt szükséges a főbb kategóriák jelentésének a kibontása. Felfogásomban a világnézet lelki viszony, társas viszony. Nem azonos a vallással. (A világképpel sem.) Az ifjúság szót fejlődés-lélektani értelemben említem, „adoleszcens” jelentésben. Azt tekintem az ifjúság lelki viszonyaival leírhatónak, aki (már nem kamasz, de) még nem felnőtt. Ez vonatkozik átvitt értelemben a társadalomra is, amelynek szintén vannak felnőttre jellemző, máskor meg gyermekes, kamaszos vagy az ifjakra jellemző lelki tulajdonságai.

Mondandóm érinti az egyház jelenkori szerepének vizsgálatát is térségünk oktatásában. Itt és most nem feladatom részletesen elemezni az egyházpolitikai, oktatáspolitikai helyzetet. Fontosnak tartom viszont használni azt a gondolati rendszert, amely segít a neveléstudományi, lélektani, logikai, filozófiai kategóriák alkalmazásában. Ez a rendszer Karácsony Sándoré. Sajátos helyzet állt elő Magyarországon 1990-ben, amikor a tanszabadság jegyében az egyházi felekezetek visszakapták jogukat a saját iskolafenntartáshoz. A fél évszázaddal korábban erőszakkal szétvert egyházi iskolarendszerből csak kirakatpéldányként működött egypár felekezeti mintadarab 1948 után, jóllehet a 20. század elején hatalmas társadalmi, szakmai presztízse volt a sokféle egyházi (több Nobel-díjast is felnevelő) alma maternek. A helyzet 1990-ben viszont társadalmilag, gazdaságilag teljesen más lett, mint volt a 20. század elején. A „történelminek” nevezett katolikus, református, evangélikus, izraelita felekezet olyan leromlott állapotú épületeket kapott vissza, amelyek fenntartásához alig tudták összeszedni a hiányzó anyagi feltételeket. Az alkalmas személyekből való pedagógiai csapatépítés sem ment könnyen.

Az üres zsebbel kapott szabadság mellé az újrainduló egyházi iskolák megkapták - a világnézeti elkötelezettség lehetőségét. Megszűnt kötelezőnek lenni a korábban „egyedül tudományosnak” deklarált materialista világnézet. Szabad lett a Teremtésről, „teremtő fejlődésről”, Istenről világnézetet fejlesztő módon érvelni. (Régebben, bár megengedték a rezervátumként meghagyott néhány iskolában a transzcendensre hivatkozást, de csak a materialista dogma mellett.) Ma ez a világnézeti egyértelműség különbözteti meg az egyházi iskolákat az „önkormányzatiaktól”. Az önkormányzati iskoláknak egy törvény megtiltja a világnézeti elkötelezettséget, és az elfogultság kizárása címén „világnézeti semlegességet” ír elő. (Ami persze, mint minden túlkompenzálás, bumeránghatást kelt.) A „semlegesség” okkal bírálható logikai, jogi, pedagógiai oldalról, hiszen a „sem-sem” egy kizáró filozófiai kritérium, az „IS” jelentené a megengedést. Nem semlegességre volna szüksége az iskolának, hanem éppenséggel pluralizmusra, többértékűségre. Az egyházi iskolákban az eltérő felekezeteknél sincs világnézeti különbözés. Lehet teológiai, vallásgyakorlási eltérés, ám az alapok a világnézet transzcendens jellegében közösek. Ehhez hangsúlyozni kell mindig, hogy a világnézet nem azonos a vallással. Viszont a világnézet természetes eredője, termőtalaja minden vallásnak, egyházi közösségnek.


 

Többféle vallás - egy világnézet


 

Közel negyed évszázada, midőn Jimmy Carter, az USA elnöke létrehozta az ún. „Camp David-i” békét a két közel-keleti háborúzó fél között, a jelen lévő Szadat egyiptomi elnök a feljegyzések szerint azt mondta: - Érdekes! Itt vagyunk három különböző vallás tagjaiként; én, a mohamedán, Carter elnök, az amerikai baptista keresztény és Begin izraeli elnök, a zsidó. Vallásunk ugyancsak különbözik, de mindhárman ugyanahhoz az egyetlenegy Istenhez imádkozunk... - Nos, az egyiptomi elnök (akit később saját vallási fanatikusai legyilkoltak - és ez sem véletlen) igen fontos tényre világított rá. A három vallás, bár kétségkívül eltérő, ám mindhárom (iszlám, judaista és a keresztény) egyistenhívő (monoteista) világnézet alapján áll. Ebből következően elvben lehetne köztük akár olyan egység is, amely világnézeti szemszögből békére alapozná magatartásukat, életüket... A világnézet fogalmát használtuk. Érdemes és szükséges leírnunk, pontosítanunk a jelentését.


 

Mi a világnézet?


 

Világnézetnek szokták nevezni a világ általános, átfogó értelmezéseit. Ezekben objektívnak mondott tudományos ismereteket vagy a tudománnyal ellenkező és egyáltalán nem objektív, azaz szubjektív véleményeket, életszemléletet, értékrendeket is találnak a definíciókat keresők. A népszerű (s közhelyszerű) téves felfogások szerint „világnézetnek nevezhető a tudományok átfogó rendszere”, annak bizonyos értelmezése (politikai ideológia, filozófiai nézetek, hitrendszer vagy mindezek egyvelege). Ezekhez hozzátehetjük, hogy az ilyen fogalmi halmozás önmagában is fogalmi turmix, logikailag, filozófiailag használhatatlan. A szocializmus diktatúrájának „marxista-leninista filozófiája” ugyan filozófiai alapkérdésnek állította be a világnézetet, de ott is különböző részhalmazok kevert, szinkretista keveréke volt, amely társadalmi-politikai, vallási, esztétikai (és árulkodóan) „egyéb” nézetek összességének mutatkozott be. Két alapvető válfajként a materialista és az idealista világnézetet tartották számon, persze osztálytársadalmi meghatározottsággal jellemezve. A marxizmus saját világnézete az ún. „dialektikus” és „történelmi materializmus” volt.

A jelenről a népszerű keverékdefiníciók megjegyzik: az emberek nagy részének nincs kiforrott, saját világnézete, nincs véleményük olyan dolgokról, melyeket nem ismernek. Ugyanakkor a kisgyermeknek is vannak tapasztalatai, nézetei (véleményei) és sémái a világról. Ez persze a lexikonok szerint sem jelenti azt, hogy az, akinek egységes, összefüggő világnézete volna, annak automatikusan bizonyító érve is lenne e nézetek igazságáról vagy megvédhetőségéről. Az emberek egy része általában egy közismert elfogadott világnézethez csatlakozik, vagy néhány ilyenből rakja össze saját „egyéninek” tartott világnézetét, ehhez adva hozzá tapasztalatait, amivel rendelkezik. (Az „egyéni világnézet” megfogalmazásnál újabb filozófiai bukfencet találni: a világnézetet bár az egyén „birtokolja”, az mégsem az egyén, hanem valamely közösség társas lelki viszonya. A világnézet - „társadalmi termék”. A tudatosságot nélkülöző, „kölcsönfogalmakkal” operálók sokszor árulják el, hogy mások számára hordozott világnézeti emblémájuk épp ellenkezője a valóságosnak. Több „buzgó” keresztényről is kiderült már, hogy nem hiszi a feltámadást, és sok gyakorló ateista vallotta be, hogy bízik az isteni gondviselésben. Ha másként nem, hát úgy, ahogy a pesti vicc mondja: „A zuhanó repülőgépben nincsenek ateisták...”

A keresztény filozófiák a valóság látásmódjaként definiálják a világnézetet. Itt is találkozunk az értékkel, értékelő funkcióval. („A világnézet a világról kialakított képünknek egyfajta szemlélete; ebben benne van egy szubjektív mozzanat, ami az értékelést illeti. A lényeg az, hogy egy értékítéletem van. A világnézet azért fontos, mert az életünknek az értelméről van itt szó, és az élet-értelemnek a kérdése nagyon fontos, mert ez adja meg a reményt, hogy legyen hosszú távú célja az életünknek, ne csak a pillanatnak éljünk. Mert ha az embernek nincsen reménye, akkor nincs is értelme annak, hogy éljen.” (Bolberitz Pál teológus.)

A világnézet a fentiek ellenére sem azonos az értékrendszerrel, de befolyásolja az ember értékeit, döntéseit, magáról és másokról alkotott képét. (N. L. Geisler: Encyclopedia of Christian Apologetics, Baker, 1999.) Jól összevethető csoportokban szemléltetik ezek a filozofikus világnézeti csoportok a teizmus, deizmus, ateizmus, panteizmus, panenteizmus, politeizmus világnézeti irányzatait. Ezek már az élet és a világ, a szép, jó, igaz; az ember és Isten lelki viszonyainak a dimenzióit tárják fel.


 

Kép a világról


 

Egy rokon jelentésűnek tűnő kategóriát érdemes tisztáznunk, mielőtt a világnézet lélektani-logikai-filozófiai rendszerbeli helyét meghatároznánk. Eza „világkép”. Hasonlít ugyan a világnézetre, mégis egészen más. Más a térkép, más a fénykép.

A világképet a népszerűsítő, nyegle közhelyek szintjén sajnos rendszeresen összekeverik a világnézettel. A világnézethez hasonló kategóriákkal értelmezik, többnyire ismeretekhez kötve, „amelyeket az egyes korok emberei a világról mondanak”. (Wikipédia.) Divatszó is lett, ami nem volna baj, ám a fogalom teljes kiterjesztése önnön jelentésének elvesztésével jár. Ma már nemcsak a könyveknek, koroknak, stílusoknak, ruháknak, tévécsatornáknak van világképe, de szinte mindennek. Ám ahogy a „mosópor filozófiája” teljesen értelmetleníti a „filozófia” szót, úgyszintén értelmét veszti a „világkép”, ha mindazzal egyenlő, amelyeket valaha valakik a világról mondtak. Az egyszerű megértés kedvéért ide emelem azt a képes beszédet, szimpla pedagógiai metaforát, mellyel diákoknak próbáltam megjeleníteni a világkép és a világnézet különbségét.

Tudjátok-e - kérdeztem különböző korosztályú diákjaimat -, mikor találja meg hamarabb az ember azt az iskolaépületet, amelyet egy ismeretlen városban keres? Vajon akkor inkább, ha egy vagy több hiteles, realista, jó fotót, fényképet, ismertető leírást mutatnak neki? Avagy akkor, ha az illető ugyan nem kap egyetlen fotót sem, viszont kezébe nyomnak egy térképet, amelyen megnézheti: épp akkor hol áll, merre van Észak, és hol mutatja az iskolát a térkép.

Nyilván a térképpel találja meg hamarabb - volt mindig a válasz. Igen, valahol itt van az alapvető különbség. A puszta ismeret, a leírás, benyomások sokasága kétségkívül olyan, mint a fotóalbum: sok-sok kép, egymás után, halmokban. Íme, a világkép. Élményhalmaz. Ezzel szemben a világnézetnem statikus kép, hanem mindig benne van az irány, a „mozdító cél” is. Ezért lehet metaforikus jele a térkép, iránytű vagy sportban a tájékozódási futás. Az utóbbi ráadásul azért is alkalmas, mert a tájékozódáshoz, orientáláshoz hozzákapcsolja a cselekvés tényét is. Világképe (benyomása a szemlélt világról) mindenkinek van. Világnézete nem minden embernek van.

Ehhez a hipotézishez egy tapasztalati állítás is társul. Hosszú évek pedagógiai, társadalmi eszmecseréi, diskurzusai alatt az a meggyőződés alakult ki sokunkban, miszerint két különböző világnézetű ember is könnyebben ért szót egymással, mint egy világnézettel bíró ember, ha olyan partnerrel akad össze, akinek nincsen világnézete. A helyzet képe paradox és aktuális. Ráillik ugyanis a mindennapi pedagógiai valóságra. A nevelésben egy (többnyire) világnézettel rendelkező személy, a nevelő kerül kapcsolatba (többnyire) világnézet nélküli növendékekkel.


 

A világnézet egy lehetséges meghatározása


 

Karácsony Sándor (1891-1952) műveiből egységes társas lélektani, társas logikai és társas filozófiai rendszer bontakozik ki, ahol jól megismerhető, alkalmazható viszonyként áll előttünk a világnézet. Ennek megértéséhez néhány előzetes állítás kívánkozik. A viselkedés, gondolkodás, „észjárás”, amelyet leír, az mindig „társas viszonyulás”: előfeltételeiben (azaz filozófiájában), aztán lelki tartalmaival (társas logikailag) és formája szerint (vagyis társas pszichológiai szempontból). A világnézet is - társas lelki viszonyulás. Világosítsuk meg. A lélekről, pszichéről a keresztény világnézet hármas emberképben, trichotómiában gondolkodik, miként a klasszikus ókori görög és zsidó világnézet. Eszerint az ember: szóma-psziché és pneuma. Test-lélek-szellem.

Karácsony ezt írja a Magyar világnézet című könyvében: „Igenis, tanítjuk a szóma és pneuma egymásra vonatozásainak a feszültségi állapotát és játékát, s ez a psziché. A feszültség: a psziché, a játéka: a psziché működése. A mozgatóerő azonban a pneuma, különben az emberi lélek is csak annyi volna, mint az állatok párája.”

A lelki működésnek, ennek a test és a szellem közti sajátos „feszültségnek” több viszonya van. A legfőbbek ezek közt: az életérzés, az érzelem, az értelem, az akarat és a hit. Ezek az egyéni lelki kategóriák. Mindezek természetesen társas viszonyokban is működnek - a jog, művészet, tudomány, társadalom és a vallás révén. Itt most álljunk meg. A hit az egyéni léleké. Ám a vallás a társas léleké. Több politikus fecsegésével ellentétben a vallás sohasem magánügy. A hit - magánügy. A vallás mindig társas, tehát közösségi ügy, közügy. Az én személyes hitem csak az enyém, senki sem szólhat bele. Ám ha megvallom, továbbadom vagy másoktól elfogadva vallom - máris társas a kapcsolatom -, ez vallás, része egy közösségnek.

Megszakítva az átfogó bemutatást, nézzünk a fogalom mélységeibe, részleteibe. A világnézet (Weltanschauung; Vision du monde) arra utal, hogy valaki valahogyan nézi, szemléli a világot. Keleten a világot nem absztrakcióként nézi az ember, hanem konkrétan éli. A Nyugaton megszokott euramerikai absztrakt világnézet valahogy így fogalmaz: „Hazafi, a kötelességteljesítés áldozata, elhunyt.” Ezzel szemben az objektív világot egyszerűen szemlélő falubeli így mondja: - Kis Jánost golyó érte, oszt meghótt... Esetleg: megtért Istenéhez. A különbség nyilvánvaló. Karácsony finom iróniával ír erről: „Opfer. Patriot. Nálunk nincs hazafi, csak Kis János van, és az nem a »kötelességteljesítés áldozata«. (...) Nemcsak a valóságban. A filozófiánkban is.” És mi köze ennek a gondolkodásmódnak a valláshoz? A példaként felhozott nyelvi magatartás „mutatja a mellérendelést, az egyik a másikhoz képest elvét, a relációt”. Amely a transzcendensre utal. A fent leírt, objektív, egyszerű, egyik-a-másikhoz-képest jellegű viszony nem vallás, hanem világnézet, de a vallás irányába, a pneuma felé mutat. Ahogy Karácsony fogalmaz „A magyar filozófiai alapvetésű logizmák mind transzcendensek. (...) Csudálatos (...) hogy az egyik ember megérti a másik adta jelt a titkok felől; hogy az egyik elszenvedi, kibírja a másikat (szokás); hogy egyik ember kinyilatkoztathatja a másik embernek Istent.” A mód, ahogy nem-absztraktul, nem-elfogultan nézem a világot (a valóságot), az lehet teljesen természetes, vagyis objektív, egyszerű - s mivel megfoghatatlan, csak rajtam kívül megfejthető. Ennek tartalma: „Ő a végtelenség és örökkévalóság csodáiban szuverénül igényel mindkettőnket, engem és téged.” Formája: „A pap bizonyságtétele a laikus előtt a kultusz hatásosságával, melynek következtében a laikus mint pap új laikusnak tesz kultikusan hatásos bizonyságot.” Eszerint: a világnézet a világ szemléletének pneumatikus (szellemi) beágyazottsága. A világnézet viszonyulás, méghozzá társas lelki viszonyulás. A világnézet - ha az nem torz, nem-absztrakt, nem-szubjektív - mindig valami feladattal is bír. A világnézet kultúrát hordoz. A kultúrában magatartást jelenít meg. Amikor egy világnézettel rendelkező ember potens gondolkodásmódjával hat egy másik emberre, az eredmény magatartás-változásban látható. Az, hogy emberek „nézik a világot”, az úgy jelentkezik, hogy élik a feladatot, s az életet magát. A világnézeti dialógusban egymáshoz viszonyuló emberek „újrafogalmazzák az objektív-egyszerűt, újra »megfoghatatlannak« tapasztalva a határtalant és időtlent, az egyik-a-másikhoz-képest jellegű tételeket, transzcendensnek a logizmákat: függetlennek, őszintének, világosan érthetőnek, szabadnak s szuverénnek, funkcióik szerint. Ez a feladatuk, a maguk köré szakadatlanul ezt sugározni: a függetlenség a potencia, az őszinteség a szép, a világosság az igaz, a szabadság a jó, és a szuverenitás a szent.”

Ugrás a szellemi szint felé - találkozás a hiányokkal

Tételezzük fel: az iskolában van világnézet. Mégis elégedetlenek sokan. Keveslik. Vajon miért? Nem elég a világnézet? Mi van akkor, ha - konkretizáljuk példáinkat Magyarországra - „nincs vallása a magyar léleknek, csak világnézete van”. Mintha nem ezt akartuk volna. Nézzük meg újra lelki viszonyainkat. Vajon helyükön vannak-e? A felnőtt relációira hasonlítanak-e? A társas lélektan viszonyai, funkciói minden egészséges embert jellemeznek. Normális embernek van hite/vallása; akarata/társadalma; értelme/tudománya; érzelme/művészete; életérzése/joga. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy mindenkinél más és más kap hangsúlyt. Szoktunk „érzelmi beállítódottságú” és „akarati beállítódottságú” emberekről beszélni. Van, akinél a szomatikus reláció dominál, van, akinél a spirituális, pneumatikus, azaz a szellemi. Emellett létezik fejlődéslélektani törvényszerűség is. Lelki viszonyaink közt vannak erősebbek, gyengébbek. Egészséges embereknél minden életkorban (a gyermekkortól a felnőttség felé tartó növekedés során) változnak a hangsúlyok. A világnézet egy életkori csoportnál kap különleges helyet - az adoleszcenseknél. Az ifjaknál. Ott jó helye is van. A normális ifjú a világot nézve mindent kritizál és mindenben kételkedik, szükségszerűen vívja világnézeti harcait. Ebben a fejlődési szakaszban ez a természetes. Úgy „építi” az ifjú a maga világnézetét, mintha az lenne a vallása. Pedig csak kultusz. Ezért is mondhatja találóan Karácsony, hogy „A világnézet sajátos adoleszcens vallás”. Ezért viszi tovább az állítását a magyar kultúrával kapcsolatban, miszerint az „igazi tragikai vétségünk nem több és nem kevesebb, mint hogy csakugyan világnézetünk van és nem vallásunk. Csak »kultuszunk« van, társadalmunkban az életnek kiváltó oka, alanya nem Isten, hanem igazán valami rejtelmes, titokzatos, nevenincs »transzcendens« (...) ami ugyan feszültség, de nem áramlik, mert minduntalan rövidzárlatot szenved világának vallásos gyengéjén. A világnézet »biztosítéka« ismételten kivágódik emiatt. A magyar társas léleknek nincs »vallása«, csak »világnézete«.” Az ifjak, adoleszcensek magatartása is még kialakulatlan, „érték”-re hangolt kritikai magatartás - ehhez hasonlít társadalmunk „adoleszcensvallása”, vagyis a világnézet. Nem ez volna a cél, nem ez a felnőtt társadalom lelki egészségi állapota. „Ha belül maradunk a psziché feszültségében, csak a kultusz, dogma és organizáció lesz a jellemzője, és az »egyház« nem Jézus Krisztus pneumatikus egyháza, hanem társadalmi szervezet lesz.” E mondatok súlyosan elmarasztalnák a mai társadalmat is. Karácsony állításából logikailag az következik, hogy nem a felnőttek, hanem csak adoleszcensek szintjén élünk. A felnőttség elérése egyfajta felülemelkedés lenne, a világnézet feletti szint elérése - a szellem minőségében, a pneuma megélésével.

A 20. század legnagyobb magyar költője, József Attila írta: „én túllépek a mai kocsmán, az értelemig és tovább”. A túllépés, a transzcendálás iránya, a „tovább” - a szellemi szint s annak a megvallása. A vallás Karácsony szerint: „bizonyságtétel Istenről, pontosabban arról, hogy engem is, téged is igényel, mindketten mindenestül s mindörökké övéi vagyunk. A világnézet: kultusz, dogma, organizáció. Adoleszcens, érték-, kritikai beállítású, apologetikus vallás, nem misszionáló.” Bár a vallás világnézetnél is magasabb lélek- és életszintjét jelöli meg célként a tudós professzor, ám a világnézetnek is nagy jelentőséget tulajdonít. Aki „nézi” a „világot”, tulajdonképpen éli az életet. S ha jól éli - végzi az életfeladatát.

A világnézet (amelyről elmondtuk, hogy orientál, metaforája iránytű, térkép és tájékozódási futás) iránya a Teremtés és a Teremtő maga. A világnézet ugyan még nem a szellemi, pneumatikus lényeg, de arra mutat, vezet, arra nevel. A nevelés maga is világnézeti viszony. Éppen ezért hat ma már komikusnak a „világnézeti semlegesség” üres kategóriája a nevelésben, az oktatáspolitikában. Ha az imént az iskola világnézethiányáról szóltam, az igazság kedvéért el kell mondani azt is: ez a kisebbik hiány. Meghatározza persze az iskolarendszer egészét, ha világnézet nélküli pedagógusok nevelnek világnézet nélküli növendékeket. Ám van nagyobb baj is. Nagyobb baj azáltal lesz, ha az időhöz, a múlthoz, jelenhez, jövőhöz, s az „élet utáni élethez” nem adnak értést, kulcsot, nyelvet.

Az Isten fogalmának megnevezésekor ma a diák többnyire nevet vagy grimaszol, netalán káromkodáshoz, obszcén szavakhoz köti, esetleg megvonja a vállát a teljes közöny vagy a teljes beavatatlanság jeleként. És ne tessék a tudós kutatóknak vagy a klérusnak olyan illúziót kergetni, miszerint az egyházi iskolákban bezzeg jobb a helyzet! Nem jobb. Az egyházi iskolák az egyedül lehetségest és az egyedül lehetetlent viszik végbe. A világnézethiány és a vallás-
hiány ezekben az iskolákban szintén jelen van, csak rejtettebb formában. Nemcsak azért, mert az egyházi iskolai felvételik „merítési bázisánál” alig vagy nem veszik figyelembe a vallási gyakorlatot és a közösségi ajánlást. A baj a társadalmi gondolkodás és a közösségi lét alaphiányaiban található. Ha valaki a térben nem tud tájékozódni, az orientációs betegségben szenved, orvoshoz irányítják. Aki a társadalomban, saját életében nem tud tájékozódni, abból viszont esetleg más személyeket irányító, vezető beosztású embert képezhetnek. Ismerős helyzet: vak vezet világtalant. De fordítsuk meg az állítást. Akinek van vallása, s akinek van világnézete - az minden valószínűséggel közösségben élő ember. Mert a vallás is, a világnézet is társas viszony, az ezzel élő ember maga is zoon politikon, társas lény. Amikor a totalitárius kommunista rendszer Magyarországon szétverte, betiltotta a közösségeket, egyúttal a világnézeti beállítódást és a vallási lelkületet is megerőszakolta. Parafrazeálva hajdani tanárom, a francia szociológus, Pierre Bourdieu gondolatát („A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése”) azt mondhatjuk, hogy nálunk létrejött a spirituális Bourdieu-szindróma - a „világnézeti egyenlőtlenség társadalmi újratermelődése”.

Ahol erőszak van, ott erőszak - van a test, a lélek, a szellem szintjén. Az egyházi iskolák (és papok) bebörtönzése a közösségek cenzúrájával, megsemmisítésével járt együtt. A világnézet hiánya egyértelműen közösséghiányra, azaz hiánytársadalomra utal. A természettudomány mai állítása szerint minden betegség hiánybetegség. Világnézeti betegség a társadalom betegsége. (Reméljük, nem az értelmiségre bízzák a gyógyítást.) Egyházias műveltség az oktatásban? Valaha az egyház hozta létre az iskolákat. Valami hiányzik a mai oktatásból. Az is lehet, hogy a társadalomból.

A természetes nevelés regeneráló, önkorrigáló, öntisztuló gondolkodással rendelkezik. (Az egyik magyar egyházi lelkiségi mozgalom, a Regnum Marianum jelszava ez volt: Gratia supponit natura - a kegyelem a természet által hat.) A természetes nevelési alapviszonyban nem hiányzik a világnézet. A nevelő rendelkezik lelki térképpel, iránytűvel, megtartja az edzést a tájékozódási futásban. A növendék megtanulja a térkép kezelését, megkeresi, merre van Észak, Dél, Kelet, Nyugat. A világnézet Karácsony Sándor-féle relációi közt megtaláljuk azokat a szinteket, viszonyítási fokokat, amelyek az egészséges élet hétköznapjaiban természetes módon jelen vannak.

A világnézet társaslélektani szintjei:

- A világnézet - a jó közérzet (jogi) szintjén: politika.

- A világnézet technikai foka: agitáció.

- Az érzelmileg (művészileg) megvalósuló világnézet: forradalom (a régi formák összetörése).

- A vágyak (az erósz) szintjén lévő világnézet: utópia.

- Az értelem (a tudomány) szintjén: probléma.

- Az értékelés fokán: program.

- Az akarat (társadalmi) szintjén: reform.

- A világnézet világnézeti szintjén: szekta.

- A világnézet áhítatos (vallási) szintjén: nevelés.

Amikor először néztem végig ennek a (természetes) társas lelki rendszernek a kategóriáit, igen elcsodálkoztam. Próbáltam behelyettesíteni élettapasztalataimba. Megnéztem a „próbáját”, azaz megfordítottam az elemzését. Ellenőriztem a hiányát. Vizsgáltam intenzitásának fokait. A végeredmény: meggyőzettem, meggyőződtem. Tapasztalom, hogy kortársaim, kollégáim nagy részének közérzeti igénye (normális esetben joga) a politizálás. A művészeti nevelés elkötelezettjeként tapasztaltam, hogy Verdi, Picasso, Van Gogh, Matisse, Bartók Béla, John Lennon, Szörényi Levente s táncházaink megteremtői - Novák Ferenc, Timár Sándor, Sebő Ferenc, Halmos Béla - valóban „forradalmak” elindítói voltak a régi formák összetörésével. Sohasem volt sehol világok békés álmodói vágyva vágytak utópiáik meglátására. A tudomány komoly emberei pedig mindig megtalálták, megnevezték a problémát. A társas akarat társadalmi fokán a tisztánlátók képesek voltak igazi reform végrehajtására, az alapokhoz, tiszta forráshoz visszatérő javítások által (ne értsük ide a lelkileg meddő impotensek visszaélését a „reform” szóval). És végül a meglepetések meglepetése, amelyre csak bólintani tud egy pedagógus: mi lenne más a nevelés, ha nem irányadás, tájékozódás, orientálás megtanítása, személyiségnövelés az élet tartalmas megéléséhez. Szóval: a nevelés bizonyíthatóan világnézeti viszony. S mivel túl van az értelmen, túl az akaraton is a nevelés, nem véletlenül találjuk az áhítat, a vallás szintjén. Ez a legintenzívebb világnézeti kategória. Ezzel van egy szinten a szeretet, a misszió,a szent és a szofokrata (és a mártír) kategóriája is. A szofokrata (a lényeglátó, aki több az értelmiséginél is) jelentheti majd a nevelés alapproblémáinak megoldását.


 

Valahol egy iskola,

nem is olyan nagy csoda,

belejár a kisgyerekbe

nem a gyerek jár bele

az iskolába...”

(Szörényi-Bródy-rockdal a 70-es évekből)


 

Milyen az oktatás Közép-Európában? Milyen az iskola és az egyház viszonya egymáshoz?

A kérdésre politikai és szociológiai választ szoktak adni többnyire. Pedig van, amit az önkitöltős kérdőívek, színpadias retorikák nem tudnak megmutatni. Az alapos feltárás lélektani, filozófiai elemzésekre vár, s nem kerülheti meg a világnézet kérdéseit sem. Az alternatívnak mondott ideológiai kínálatok dacára állítható, hogy ma, a 21. század első évtizedében nincs igazi, élő filozófiája a neveléstudománynak. A tudósok gondosan megírják társadalmi, szaktudományi elemzéseiket a iskolai elméletek elméletéről, a körülményekről, a történelmi előtérről és háttérről. Ám azt, hogy az oktatási tér kapuin belül valójában milyen élet folyik és - ami ennél is izgalmasabb - mi folyhatna, azzal érdemben nem foglalkoznak doktori iskolák. A mai magyar (és közép-, kelet-európai) oktatási rendszerben eklektikus, összekevert formákban van jelen a múlt porosz és szovjet örökség, a romantikus nacionalista, a hideg informatikus technokrata, a fölényes pragmatikus, a nyegle neoliberális, az erőszakos neokonzervatív, a moralizáló papírkeresztény, a dogmatikus-kioktató szektás, a naivnak tartott szemlélődő nevelés programja. Hatalompedagógiák és túléléspedagógiák teremnek. S a darabokra tört pedagógiai egész morzsái közt valahol ott vannak az élő közösségek nevelési csírái, a hajdani palántáskertek, kollégiumok újrafogalmazásai.

Várunk. Pontos, alapos látleletért, terápiáért áll sorba immár több (tönkretett) kérő nemzedék.

Iskolarendszerünk betegei egészséges világot és életet akarnának. Túlélhetőt. Élhetőt. A kórisme felismeréséhez a világnézet felől kellene az életviszonyainkat szemügyre venni. (A „gondolkodom, tehát vagyok” kartéziánus tézise után elfogadhatnánk a „viszonyulok, tehát vagyok” elvét.)

A nevelés természetes alapviszonyában a társadalom kultúrája átadja az ifjúságnak a folytatás minden szellemi tőkéjét. „Ha eleven volt a nevelés vonatkozása, in statu nascendi kapta kézhez az ifjúság mindezt” - írta Karácsony. S folytatja az elemzést: „Ez a tréning nem kultúra még, de potens és ígéretes jövője, lehetősége a kultúrának. Ez a próbálkozása, barátságos mérkőzése az ifjúság mindenkori »forradalmának«. Ha az ifjúság lemond a tréning jogáról, nem vitatkozik, nem birkózik, nem harcol az öregekkel, nagy baj van.” A szemléletes elemzésből kitűnik: az egyik baj, ha az ifjúság nem érzi elég erősnek magát. A másik baj, ha apáit nem érzi méltó ellenfélnek (akár azért, mert fél tőlük, akár azért, mert megveti őket, mint alávaló, értéktelen, impotens fertőző tehertételt). Ilyenkor nemcsak közvetlen előzményeivel, őseivel szakít az ifjúság, hanem az egész múlttal, a tradícióval. Sok iskolában csak az azonnal hasznosítható jelen technikái érdeklik a diákokat. Nevelés nincs, nem lehetséges, csak a „konvertibilis” oktatást tűrik el. Az ifjúságnak a jövő magatartásával kellene reagálnia, politikával, tettre ajzottan. Karácsony szerint „a csak megtanított kultúra megöli az önálló inciatívát és kerékkötője a teremtő képzeletnek. Szárnyaszegetté nyirbálja, elgyávítja, megheréli és meddővé aljasítja az ifjúságot.”

Kulcsfontosságú a nevelési viszony egyik főszereplőjének, a nevelőnek helyzete a megoldás szempontjából. Nem mindegy, milyen nevelő, miféle kultúrával viszonyul növendékeihez.

A már említett „szofokrácia” kategóriáját érdemes szemügyre venni. A jó nevelő voltaképpen szofokrata (a szophosz, szophia - bölcs, bölcsesség és a kratein, krata - uralom, uraló szóból). A szofokrácia hasonlít az értelmiséghez, hiszen a tudományossághoz is van köze, de továbblép a társas lelki viszonyok legintenzívebb szintjére, vallási relációval utal a transzcendensre. Az igazi szofokrata nevelő olyan, mint a sztarec, istenbölcse, lényeglátó. Ő az, aki képes az ifjakra hatni.

Ha igaz a kritika, amit a magyarországi pedagógusok „merítéséről” mond a társadalomtudomány, ha valóban a kontraszelekció érvényesül a mai nevelővé válásban, akkor Karácsony elemzése itt elképesztően aktuális: - „Nincs szomorúbb helyzet annál, ha valamelyik szofokrácia nem érzi bizonyítottnak, evidensnek saját életelveit, nem hisz bennök, és vagy vegetatív életet él, vagy összevissza kapkod, vagy impotens, vagy negatív jelenség. (...) A kapkodás hatalmas energia-veszteséggel jár (...) Asokat változtatott vagy soha ki nem tűzött, tehát voltaképpen nem létező cél a botorkáló, ide-oda tapogató, fáradtan vánszorgó lelket kiábrándulttá, gyávává, iriggyé, mohóvá vagy dühös rablóvá teheti. Az is rossz, ha impotens a jelen, mert ilyenkor teóriába, kritikába vész, vagy magával tehetetlenné lehetetlenül, mindenekfelett gátlásoktól gyötört és önmagát sem becsüli semmire. De a legnagyobb baj, ha negatív jelenség. Mert akkor fantaszta, hazug, frázisos, rossz-hiszemű, fertőző beteg és gyilkos. (...) A negatív kultúra janicsárképzéssel próbálja az utánpótlást, hízeleg a jövőnek, és mérgezi. Udvarol a kételyeknek, hátha elhallgatnának. De ha az átlátszó praktika nem sikerül, olyankor mindig működni kezd a csíragyilkos gépezet. Először megpróbálkozik az agyonhallgatással. (...) Az utolsó állomás, mikor karhatalmat vesz igénybe a negatív kultúra igazának bizonyítása. (...) Ilyenkor az szokott a vád lenni, hogy az élet csírái veszélyeztetik a fennálló rendet, bomlasztó a hatásuk, mételyezik a kritikátlan tömeg lelkét, forradalmat szítanak, felborogatják a szilárd pilléreket, közérdekből megfékezni, letörni, veszélytelenné, szükség esetén lakat alá tenni. Kivégezni, ha másképpen nem megy.”

Ezek a kemény szavak mutatják, mire vezet, ha egy hatalom eltorzul, pervertálódik.

Ezzel állítható szembe a pozitív nevelő személyisége, a valódi szofokrácia ereje. Nem az a fontos, honnan jön a szofokrata, nem azt kellene nézni, milyen a képesítése. (Legkitűnőbb színészünk, Latinovits Zoltán soha nem tanult színészetet, Kalkuttai Teréz, Roger Schütz nem végzett egyetemet, de színésszé, gyógyítóvá és lelki mozgalom vezetőjévé váltak.) Az ő szofokráciájuk tudománya „igaz kultúrát” jelent. Hitelességük igazmondásukból, igaz tetteikből, cselekvő szeretetükből ered. Tudjuk, sokfajta tudós kompetencia van, amely előtt az emberek fejet hajtanak, de köszönettel nem kérnek belőle. Ismert a történet, melyben a falusiak elmennek a doktor úrhoz is meg a javasasszonyhoz is. Az elsőt meghallgatják, a másiktól elfogadják azt, amit ajánl. „Mert a doktor úr okos ember, a javasasszony meg meggyógyítja az embert.” A kultúra érvényessége a gyógyulást, a növekedést, az életet kell hogy jelentse, nem az absztrakciók, papírok okosságát. Az iskolai kultúra érvényességét a diákok növekedési ütemén, mértékén, minőségén lehet lemérni. hiteles együttműködésben nincs helye az alá-fölé rendeltség hierarchiájának. (Ez a tudás valódi különbsége miatt egyébként fennáll.) A debreceni professzort idézve: - „A nevelési alapviszony ennélfogva az, hogy én is, az ifjúság is szabadokká kell, hogy váljunk cselekvés és szenvedés közben. Egymás mellé vagyunk rendelve, cselekvő mester és szenvedő tanítvány. Az ifjúság tanulni akar tőlem, tehát igaznak tartja a tudományomat. Én tanítani akarom őt, mert él bennem a kétely, hogy nem úgy igaz az igaz, ahogy én annak tartom. (...) A végcélom nem az, hogy enyim legyen a pálma, hanem az, hogy nagyobb legyen az ő győzelme, igazságának a valószerűsége.(...) A nevelő nem a maga tudományára akarja megtanítani a növendékét, hanem felajánlja azt mint akciót, hogy reakció születhessen belőle, s ez a reakció az ifjúság mennél teljesebb, potensebb szellemévé virágozhassék ki.”

A fanyar humorral fentebb írt Szörényi-Bródy-rockdal üzenetét érdekes módon ma már sok fiatal nem érti. Évente megkérdezem a főiskolásokat, egyetemistákat: mit jelenthet ez a pár sor? Jó szándékú, de félreértő válaszokat kapok (pl. „A korszerű tudás már magától megy be a gyerekbe”; „Ma már nem kell távolról iskolába járni” stb). Nagyon meglepte őket, amikor elemeztük a 70-es évek magyarországi beatzenéinek titkait, „virágnyelvét”. A cenzúrát kikerülő zenék áthallásos, transzgresszív szövegtöredékei nem kevesebbet súgtak, mint hogy - Vigyázz az iskolára, mert beléd gyalogol. Azt hiszitek, ti jártok oda? Ha az „iskola belejár a gyerekbe”, akkor manipulált tudatot verhet a fejekbe. Veszélyhelyzet van, tinik, riadó! - üzente egy korosztály. Úgy tűnik, a mai növendékek és nevelőik, mestereik között hiányzik a virágnyelv, a közös nyelv. A korszak, amelyben élünk, nem kedvez a lelki építkezésnek. Napjainkban százszámra zárnak be iskolákat, tízezer körüli a 2007-2008-ban elbocsátandó magyar pedagógusok száma.

Egyház és oktatás avagy az aktuális „orbis pictus”

Befejezésül, világnézetek után hadd villantsak fel világképeket is az egyház és oktatás viszonyáról a közép-kelet-európai poszt(?)kommunista országokban. E képek kis mintájú kérdezések, megfigyelések, beszámolók alapján készültek, nem reprezentatív módon, de talán találóan.

1. Az egyházi iskolák és az önkormányzati iskolák egyaránt szenvednek a pedagógiai filozófia hiányától. Világkép kialakítására az egyházi (valamint ökumenikus és alapítványi) iskolák törekednek, ám ezek nem mindig meggyőzőek. A hajdan erős szellemiségű egyházi iskolák karaktere mára fellazult (pozitív kivétel néhány szerzetesi iskola, illetve protestáns kollégium). Az önkormányzati iskolákban többnyire eklektikus a „kötelezően semleges” világnézet. A tradicionalista-ultrakonzervatív iskola bár anakronisztikus, de létezik, a neoliberális attitűd viszont kedvező terep a viselkedési szabadosság, a korai szexualitás és a droghasználat terjedése számára. Szellemi szinten egyidejűleg hat a globalizáló média sugallta materializálódás, a new age kínálta irracionális hiedelem és a szekta jellegű élettechnikák befolyása a fiatalokra.

2. Az igazi pedagógusok számára már elvileg elfogadhatatlan frontális oktatás továbbra is virul, kiéleződött az „érdekközpontú” és az „értékközpontú” (leegyszerűsítve: „oktatási” és „nevelési”) programok vitája, szembenállása. Az egyházak részint az értékközpontú, nevelési koncepciók mellett állnak ki, másrészt próbálnak pragmatikus szintézist teremteni a speciális tudástechnikák és a valláserkölcsi alapra épített személyiségfejlesztések egybeillesztésével.

3. A társadalmi (népesedési, gazdasági, települési) hátrányok tovább nőttek a deficites történelmi múlt s a szegényes jelen következtében. A települési lejtő meredekebb, a modern tanuláshoz való jog ollója tágabbra nyílt a szegények és a gazdagok között. A társadalom egy része teljesen leszakad a tudásközvetítésről. Több kelet-európai országban (Ukrajnában, Románia erdélyi területein) kifejezetten az egyházra hárul a hátrányból, nyomorból való (iskolai) felzárkóztatás gondja. Több szerzetesrend (ferencesek, piaristák, iskolanővérek) és kisegyházak (baptisták, unitáriusok, reformátusok) sok állami feladatot átvállal a kisebbségi (kulturális) jogvédelmet képviselő, lelki gondozást is jelentő oktatási terepen.

4. A globalizációs technikák átnyúlnak az egyházi és nem-egyházi ethosz/étosz deklarált normái fölött. A világhálós technikák és a szórakoztatóipari termékek, élvezeti cikkek mindenhová eljutnak, beleértve az egyházi iskolákat is (drogfogyasztás). Ezzel egyidejűleg az egyházias erkölcsi felfogás normái iránt (a tízparancsolattól a hétköznapi etikai elvekig) növekszik a társadalmi elvárás - „ki máshoz forduljunk” jelleggel. Az elöregedő társadalmakban mind nagyobb az igény a szociálismunkás-hivatás, a beteg- és öreggondozás, a drog- és alkohol- terápiás intézmények, hajléktalanszállók, befogadóházak és árvaházak iránt. Ezen a terepen a magyar egyházi közösségek, lelkészek szerepe európai mércével mérve is kiemelkedő. Az erdélyi Kató Béla református püspök különleges gyermekfalu-kezdeményezése, a szintén erdélyi Gergely István és Böjte Csaba katolikus papok árvagyerek-mentő intézményei egyszerre oktatási, társadalmi innovációk - melyeknek hagyományai megvoltak a magyar történelem „kis autonómián” alapuló tradícióiban, közösségi (főleg egyházi) szolidaritásra építő túlélési gyakorlatában.

5. Vannak olyan magyarországi kezdeményezések, amelyek kapcsolódnak az oktatáshoz és az egyházhoz is. Erőforrásuk alapvetően a civil önkéntességben van, s arra is hat. Ilyen a „HÁLÓ Egyesület” (egyházi bázisú civil kezdeményezés), a Hajszoló, a Patkoló s más, lelkiségi iskolák, melyek közösségek találkozási intézményei, oktatást is nyújtó vezetőképzésssel, tábori hálózattal.

6. A felsőoktatás terén most van kiépülőben az a közép-kelet-európai, több országot érintő pedagógusképzési és tudományos kapcsolat, amely katolikus egyetemek, főiskolák egyházi oktatási elveit és gyakorlatát kölcsönössé tenné.

7. József Attila költőnk (akit kora s tanára gőgje nem engedett tanítani) az egyetemesség jelentésszintjére emelte a fiatalság világnézeti igényét. Az emberi jogok szintjén, íme, az ő világnézeti javaslata, igényminimuma: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad.”



 

Irodalom:


 

Karácsony Sándor: A magyar világnézet

Karácsony Sándor: A könyvek lelke

Karácsony Sándor: A magyar ifjúság

Karácsony Sándor: A magyarok Istene

Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság

Karácsony Sándor: A magyar észjárás

Bagdy-Czakó-Deme-Gömböcz: A hit magánügy, a vallás közügy; In: Népszabadság, 2006. április 20.

Encyclopedia of Christian Apologetics, Szerk.: Baker, 1999.

Deme Tamás: Logosz, Ratio, Fides (In: Aquinói Szent Tamás nyomán, Bp. 2007.)

Pusztai Gabriella: Iskola és közösség. Felekezeti középiskolások, Gondolat, Bp. 2004.



« vissza