Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Nyugat titkos szellemi Marshall-terve 2.

 

Költségvetési megfontolások


 

Egy szerencsés véletlen időzítés folytán a költség nem volt tényező, amikor George Minden először átvette az irányítást. A Szabad Európa költségvetése júliustól júniusig tartott. Az 1956-57-es költségvetés egy teljes évi léggömb-szórólap műveletre készült, ez volt messze a legnagyobb tétel. (Az eredeti postaprogram valószínűleg az összköltség egy századát tehette ki, 50000 dollárt a kb. 5 millió dolláros költségvetésből.) De a léggömb-szórólap programot leállították november elején, nyolc hónappal korábban. Washington hozzájárulásával a pénz jó része a postaprogram erősítésére ment.

Münchenben sikerült megőriznünk némi papírkészletet és azzal, hogy kinyomtattuk Milovan Gyilasz Az új osztály, valamint számos nyugat-európai nyelvű könyv és pamflet kelet-európai nyelvű verzióit, átalakítottuk a nyomtatási szerződéseket. Már nyomtattuk havi magazinunk német változatát; most hozzátettük az olasz L’Altra Europa (A másik Európa) és a francia változatot Témoignages (Tanúk), s ezalatt sok kisebb nyomtatási műveletet is végrehajtottunk Angliában, Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban és Svédországban. New York működtette a postaprogramot és irányította az általunk toborzott ügynököket, München hozzájárult és kiegészítette a programot. És közelebb lévén célországainkhoz, a felmerült lehetőségekből származó előnyöket ki tudtuk használni. A legnagyobb lehetőség 1957-58-ban a lengyel utazók megjelenése volt.


 

Lengyelek az élen


 

Lengyelország a „lengyel október”-ként ismert, hatalmas átalakuláson ment keresztül, ami - mialatt a világ figyelme a magyar forradalomra és annak leverésére irányult - nemcsak nagymértékben enyhített a cenzúrán, de kezdte megengedni polgárainak, hogy Nyugatra utazzanak. A müncheni iroda létrehozta a Nyugat-Európa-szerte működő lengyel kulturális menekült, központok hálózatát, ahol könyveket adtak a lengyel utazóknak, csak egyetlen szabályhoz tartva magukat: barátnak, barátok barátainak, de sohasem a barátok barátai barátainak, akik akár a rendszer titkosrendőrségének ügynökei is lehetnek. George Minden később a többi kommunista országra is alkalmazta ezt a programot, amikor azok polgárai is kezdtek Nyugatra utazgatni.

A megváltozott lengyel helyzettel nem csoda, hogy a „szponzorok” - már sokan közülük valódi kiadók - annyival több választ kaptak Lengyelországból az első néhány évben, mint amennyit az összes többi országból. Mégis, írta George Minden egy későbbi jelentésében, „minden, amit fel tudtunk mutatni erőfeszítéseinkért cserébe, egy csalódást keltő számú, 6000 levél, köszönetképpen az 1957-58 év során szétküldött rengeteg, durván negyedmillió könyvért cserébe”.


 

Könyvek a számok tükrében


 

Csalódást keltő lehetett a 6000-es szám, de nem a levelek tartalma. Az első két évben a havi „Jelentés a válaszokról” tele van a program sikerének biztató bizonyítékaival. Egy kis ízelítő, példaként:

Bulgária: A Szófiai Orvosi Sürgősségi Intézetből írták: „Nagy meglepetéssel kaptuk meg az értékes Balkiston Orvosi Szótárt... annyira hasznos a gyakorlati és a tudományos munkánkban is...”

Csehszlovákia: Egy grafikusművész hálásan fogadva a német Graphis folyóirat előfizetési megújítását azt írta: „El sem tudják képzelni, mit jelent ez nekem, és remélem, egyszer majd magam is elő tudom fizetni.”

Észtország: Egy asszony köszönetet mondott az Észt Könyvkatalógus küldőjének az ingyen könyvajánlatért: „Óriási öröm mindnyájunknak!” 21 könyvet kért magának és további 20 könyvet barátainak és kollégáinak.

Magyarország: Az Állami Építési és Tervhivatal elnökétől jött köszönőlevél az Europäische Architektur német kiadójának és „nagy köszönetét” fejezi ki. „A könyv a tartalom, a nyomda és a reprodukciók mesterműve...”

Lettország: A Minisztertanács Szépművészeti Testületének egyik vezetője írta a köszönetet a németországi kiadónak A20. század festészete c. könyvért, hozzátéve, hogy már „az akadémia tanári gárdája és a diákok is nagy érdeklődéssel elolvasták”.

Lengyelország: A lodzi egyetem újlatin nyelvi tanszékkel volt ragadtatva, hogy egyszer csak előfizetést kap a Présences Contemporaines-re, mivel „ötéves intervallum után a tanszék újrakezdte tevékenységét és örömmel fogad minden kapcsolatot a francia irodalommal...”

1961-re a válaszok éves száma - már gyakran teljes levelek - 20218-ig emelkedett, és 1962-ben elérte a 40063-at.(1) A későbbi években, miután George Minden irányítása alatt a kelet-európai és szovjet program összeolvadt, ez a szám csaknem 100000 levelet jelentett évente, vagy másképpen közel egyharmadát az évente kiküldött könyveknek és periodikáknak.

A válaszokban megjelenő kívánságkönyvek iránti kérelmek nagy száma miatt „már nem gondolkoztunk postai lista fogalmakban és könyvküldésben olyan embereknek, akik pusztán nevek és foglalkozások” - írta George Minden a Szabad Európának egyik utolsó jelentésében, 1969 júliusában:

Célpontjaink azok a levélírók lettek, akiket leveleikből vagy helyi képviselőinkkel való beszélgetésekből ismertünk meg. Minden egyes célszemélynek dossziét nyitottunk leveleivel és kéréseivel, a már megkapott könyvek címével, releváns információkkal anyanyelvéről és érdeklődéséről, munkájáról és tevékenységéről szóló kivágott helyi publikációkkal, feljegyzésekkel azokról a benyomásokról, amiket azokra gyakorolt, akikkel külföldi utazása során találkozott... Hogy vigyázzunk a látogatókra, egy új személytől személyig elosztási rendszer szerveződött Európában és Amerikában párhuzamosan a postaprogrammal. Így hát két szerény kísérleti projekt - a kívánságkönyvek küldése és a személytől személyig elosztás - apránként komoly riválisa lett az eredeti programnak. Általában a kb. 330000 könyv, amit a mi divíziónk (azaz a Szabad Európa Sajtó) terített évente, körülbelül egyenlő arányban oszlott meg a három program között.”


 

A kiadók rákapcsolnak


 

A könyvek küldésében velünk kapcsolatba kerülő kiadók, intézmények és egyének száma” - írta George Minden - növekedett, több mint 300 volt Európában, és 200 körül itt Amerikában, 1962 végére.

A hazai „szponzorok” között volt, csak néhányat említve, a Tudományos Társaságok Amerikai Tanácsa, az AFL-CIO, az Architectural Forum, Barnes and Noble, a Brookings Intézet, a Bulletin of Atomic Scientists, Daedalus, Doubleday, az Ebony magazin, az Encyclopedia Britannica, a Farmer’s Digest, Funk és Wagnalls, Grove Press, Harper and Row és a Harvard University Press. Abrit szponzorokhoz tartoztak például az Allen and Unwin, Cassel and Co., Chatto and Windus, Clarendon Press, Faber and Faber, Gollancz, a Macmillan és Co., és a kontinensen a német nyelvű országokban az Athenaeum Verlag, a C. Bertelsmann, Braumueller (Bécs), a Deutsche Gesellschaft für Auswärtige Politik, a Fischer Verlag. Afrancia terület szponzorai között az Architecture Française, a Centre de Documentation Universitaire, a Figaro, Hachette és a Mercure de France volt megtalálható.(2)

Valószínűleg ezeknél a kiadóknál legalább ezer ember éveken át tudott a programról (végül is ők résztvevői voltak), és Kelet-Európában és a Szovjetunióban feltételezhetően százezrek emlékeznek rá, mivel boldog és készséges elfogadói voltak az ingyenkönyveknek és folyóiratoknak.

A program 37 éve során, és manapság is, Kelet-Európa és a korábbi Szovjetunió értelmisége meg van róla győződve, hogy a nyugati kiadók a legnagylelkűbb és legfelvilágosultabb intézmények. Vannak, akik arról is meg vannak győződve, hogy ezeknek a kiadóknak bizonyára össze kellett szövetkezni és a profitjuk egy részét összeadni, hogy ezt az egyirányú könyváradatot finanszírozni tudják. Éveken át a nyugati kiadók ennek a feltételezett altruizmusnak a fényében sütkéreztek. Az igazság, persze, teljesen más volt. Mégis, ezek a kiadócégek igenis átvállalták a program bizonyos költségeit - különösen azzal, hogy nagyon nagy árengedménnyel adták könyveiket. Legtöbb esetben ők csomagoltak, címkéztek és postáztak is, csakúgy, mint ahogy George Mindennek és csapatának továbbították a leveleket, és kiküldték a jóváhagyott kéréseket. Eltekintve attól a növekvő profittól, amit az állandó eladások jelentettek, a kiadók feltétlen érdeklődést mutattak ennek a gondosan megcélzott közönségnek az elérésére - hogy a háború előtti piacokat visszaszerezzék, és piacot biztosítsanak arra az időre, amikor a vasfüggöny leomlik.

1969-ben a szétterített könyvek átlagos költsége meglepően alacsony, 3 dollár 87 cent volt. 22 évvel később ez a költség már 8 dollár 60 centre emelkedett, de a ráfordításokat igazolta az a tény, hogy minden egyes könyvnek és periodikának egynél több olvasója volt.(3)


 

A Nemzetközi Tanácsadó Testület leple alatt


 

Természetesen voltak takarékossági kísérletek. George Minden és csapatának áthelyezése 1970-ben a Szabad Európától egy másik CIA fedőszervezethez, a Nemzetközi Tanácsadó Testülethez, kétségkívül némi megtakarításhoz vezetett.

De a valódi oka annak, hogy a CIA áttelepítette a programot, az volt, hogy az ne legyen annyira a kommunisták látókörében. Természetesen kevésbé láthatóvá vált a finanszírozása, ami akkor Libérián keresztül történt. A program jól el volt rejtve, még a Szabad Európa szervezetén belül is. A SZES-en kívül nagyon kevesen tudtak róla. Szinte a kezdetektől azt szorgalmazta a CIA, hogy a SZES álcázza szerepét azzal, hogy minden ügyletét a Nemzetközi Tanácsadó Testületen, egy korábban létrehozott látszatszervezeten keresztül összpontosítsa, aminek most új feladatra volt szüksége. Az NTT-t, Manhattanben a Keleti 65. utca 45. alatt lévő irodákkal egy régi bútordarab, Ethel Schroeder irányította a Stratégiai Szolgálatok Irodájából. Az amerikai kiadók és szponzorok közül sokan bizonyára tudták, hogy a pénz vagy a Szabad Európától, vagy más kormányzati ügynökségtől származik. De az a tény, hogy minden vásárlási megrendelés, számla és fizetés az NTT-n keresztül ment, és minden telefon és levelezés Schroederrel történt, hozzájárult ahhoz, hogy a kiadók fenntartsák, hogy nem volt tudomásuk a Szabad Európa bevonásáról. Ugyanez állt a Szabadság Rádió programjára, amelyet a Bedford Publications Inc., egy ugyanilyen áltársaság bonyolított.


 

Az európai hölgyek


 

A feljegyzés ugyanakkor megmutatja, hogy ez a hárító megoldás nem vonatkozott Európára, ahol a müncheni Szabad Európa Sajtó irodája nyíltan kapcsolatban állt az európai kiadókkal. Eltekintve néhány embertől, minden egyes európai kiadócégnél, aki tudatában volt annak, hogy a Szabad Európa volt a pénzforrás, kívülük senki más nem tudta. Servot asszony és Finneyné sosem fedték fel, hogy kinek dolgoznak. Amikor Servot-né szocialista barátai azt mondogatták, hogy „Te mindig olyan elfoglalt vagy, Martine, mit csinálsz?”, azt mondta nekik, hogy egy amerikai filantróp szervezetnek dolgozik, amelyik könyveket küld szegény embereknek, de sosem említette a szervezet nevét, sem a könyvek rendeltetését, és tovább nem kérdezősködtek.

Martine Servot valóban nagyon szorgalmas volt. Mivel teljes munkaidőben dolgozott a Louvre-ban, ebédidőben kellett a kiadókat látogatnia. Amíg a francia kiadók végül is bele nem mentek a postacímkék címzésébe, neki kellett késő éjszakáig fennmaradnia, hogy ezt elvégezze. 2001 novemberében Servot asszony elismerte nekem, hogy „Nagyon elégedett voltam... és nagyon szomorú, amikor abbamaradt. Ingyen is csináltam volna, higgye el.” A könyvküldés „annyira intelligens, annyira sokkal jobb dolog volt, mint a pénzküldés”. És Finney asszony azt mondta, hogy az egész dolog olyan megelégedést nyújtó volt, hogy mind a 18 évet, amíg csinálta, élvezte. „És a legtöbb kiadó - tette hozzá- meglehetősen rokonszenvezett a programmal, különösen amikor látták, hogy micsoda elragadtatással fogadták kiadványaikat.” Mind a két hölgy elismerte, hogy jól jött volna egy teljes munkaidős titkárnő. Erna Dobler asszony, a SZES németországi ügynöke kihasználta előnyét, hogy müncheni irodánkban dolgozott 1959-ig; akkor, amikor az iroda bezárt, egyszerűen átköltöztette dossziéit a lakásába, és folytatta tovább a munkát.

Nem tudom, mit fizettek az amerikaiak az anyámnak” - e-mailezte Daisy Finney lánya, Patricia 2002 közepén. „De azt tudom, hogy teljes értéket kaptak a pénzükért. Végigdolgozta a délelőttöket, amíg mi iskolában voltunk, ebéd után pihent, aztán begyűjtötte csemetéit (négy volt), megetette a gyerekeket, fürdette, ágyba dugta őket, és aztán még dolgozott az este folyamán gyakran későig, különösen ha számlákkal bajlódott... Ahogy apám mondogatta, ha irodában dolgozott volna, lett volna titkárnője, és nagyon valószínű, hogy asszisztense is, hogy elvégezze mindazt, amit ő csinált.”


 

A program átszervezése


 

Miközben a program az Atlanti-óceán mindkét oldalán folytatódott, és „jó befektetésnek” bizonyult, a CIA nem volt elégedett. 1974-ben javasolta, hogy vonják össze a két szervezetet, az NTT-t és a Bedford Publications Ltd.-t egy új szervezetté, Nemzetközi Irodalmi Központ néven, George Minden irányításával, csökkentett állománnyal. Ennek az új szervezetnek az irodái a Park Avenue South 475. alatt voltak. Hamarosan ügynökei - Finney, Servot és Dobler - arról értesültek, hogy szolgálataikra a továbbiakban nem tartanak igényt. Nem kaptak magyarázatot, és Finney meg volt győződve arról, hogy a program egyszerűen befejeződött. Valójában a program olyan gördülékenyen ment, hogy az ügynökség fölösleges kiadásnak ítélte az európai ügynököket. Mindent New Yorkból irányítottak.

Ez csak a történet fele volt ismét. Az ügynökök magyarázat nélküli szélnek eresztésével a CIA azt a benyomást keltette a száműzött világban abban a néhány személyben, aki ekkorra már tudott róluk, hogy a program valóban lezárult - s ez volt a megfelelő benyomás, amit az ügynökség ezzel elérni remélt.

George Minden évente kétszer utazott Európába, hogy meglátogassa ügynökeit és állandóan növekvő számú személytől személyig üzlethálózatát Londonban, Párizsban, Bécsben, Münchenben, Karlsruhéban, Koppenhágában, Genfben és Romában. A kulturális központok és könyvüzletek legtöbbje saját forrásból működött. Csak annyi pénz jött a programból, amit a kiadó által adott árengedmények fele jelentett: alamizsna a CIA-tól.

George Minden nagy körutazásai végül is felkeltették a cseh katonai titkosrendőrség figyelmét, és újságjukban írtak egy titokzatos, makulátlanul öltözött „szürke öltönyös” emberről, aki váratlanul fel-felbukkan csehszlovák emigráns központokban. De sosem említették a nevét, és sosem adták semmi jelét annak, hogy tudják, miben mesterkedik.

A programot folytatták George Minden irányítása alatt még újabb 19 évig. 1991-re a könyvekre és ügyintézésre fordított éves kiadások elérték az 1850900 dollárt.(4) A legfontosabb, hogy akkorra már a nyugati könyvek és magazinok összes száma, amit Európa kommunista felébe eljuttattak, elérte a 10 milliós nagyságrendet.


 

A remény tárháza


 

George Minden 83 éves, jó egészségnek örvend. Sovány, magas alakja a jól szabott ruhákban inkább egy diplomata, mint egy értelmiségi benyomását kelti. Mivel ez az ő története, neki kellene elmesélnie. De amerikai állampolgársága alatt végig George Minden lelke mélyéig kifinomult, tanult európai maradt, és tisztességes ember. Még a legelején alá kellett írnia egy bizalmas megállapodást a CIA-val, hogy soha nem hozza nyilvánosságra, hogy mi volt a dolga. Jóllehet a hidegháború már történelem, még mindig úgy érzi, hogy köti az adott szó.

Én, mint a programban kezdettől részt vevő, aki szándékosan megtartottam sok jelentést, és 40 évvel ezelőtt megmentettem müncheni dossziéimat is a zúzógéptől - érezvén, hogy egy nap történelmi jelentőségük lesz -, nem vállaltam ilyen elkötelezettséget. A minap néztem át egy csomó,
George Minden által írt belső emlékeztetőt és jelentést. A saját dossziéimat is újra megtaláltam, és azt gondoltam: itt az ideje, hogy elmeséljük a történetet. 2001 májusában további bátorítást kaptam, amikor együtt ebédeltem a gyengélkedő és akkoriban megözvegyült Daisy Finneyvel Londonban. Segítene-e nekem, hogy részleteket mondjon el a bevonásáról, ha írnék a projektről a nyilvánosság számára? „Persze - válaszolta lelkesen. - A legjobb dolog volt, amit maguk, amerikaiak valaha tettek. Itt az idő, hogy megkapják az elismerést érte!”

Amikor 1993-ban a program befejeződött, úgy rendelkeztek, hogy George Minden az összes dossziéját küldje el Washingtonba. Az anyag tetemes mennyiségű lehetett, mert a program beindulása óta a Szabad Európánál semmit sem selejteztek ki.

A terepről való beszámolás részletes és precíz volt. „Valamennyi könyvet, amit a látogatóknak New Yorkban átadtak - írta George Minden az utolsó jelentésben -, naponta írásban rögzítettek annak a nevével és címével, aki megkapta. Az ügynökeink által külföldön történt szétosztásról is minden hónapban készült jelentés... A testületi terítők a számláikon jelentették a szétosztást és a célszemélyek nevét... Van dossziénk minden szétosztott könyv címéről és gyakorlatilag mindenkinek a nevéről, akik a könyveket megkapták.”

Ez rengeteg pontos információ. De mindezeken a jelentéseken felül kb. 100000 dosszié van korábbi szovjet és kelet-európai személyekről, leveleikkel, cikkekkel és rájuk vonatkozó információval. Ezek alkotják a program igazi, élő hozadékát. Ezeknek a kelet-európai és volt szovjet állampolgároknak jó része még él. Mi lehetne nagyobb jutalom számukra, mint hogy ezeket a dossziékat lássák a saját országuk titkosrendőrsége által róluk vezetett dossziék helyett?

És micsoda aranybánya a tudósok számára! A postaprogram lengyelországi első két éve például annyi orvosi könyvet és angol nyelvű szótárt tartalmazott, hogy ennek bizonyára megvolt a hatása az orvosi gyakorlatra és az angoltanításra is Lengyelországban. Eljött az idő azok számára, akik még életben vannak, hogy magukért kiálljanak. A legtöbben közülük értelmiségiek és területük vezető emberei; bizonyára rengeteg figyelmet érdemlő történetet mesélhetnének.

Minden „bizalmas” jelzésű dossziénak meg kell lennie valahol Washingtonban vagy valamelyik vidéki raktárban. Mi lett volna az értelme, ha bezúzzák ezeket? És mit lehetne nyerni azzal, ha titokban tartják? A tudósok a korábbi vízválasztó mindkét oldalán kiérdemelték, hogy megnézhessék ezeket.

De tágabb értelemben is, ennek a tömeges szellemi Marshall-tervnek bizonyára jelentős hatása kellett legyen a szovjet érdekkörben az értelmiség számára, mivel kiszolgálta a hidegháború csaknem négy évtizedét.

Az 1989. év kezdetekor Nyugaton senki sem képzelte, hogy még abban az évben a vasfüggöny leomlik, vagy hogy a Szovjetunió két évvel később eltűnik. Ami még csodálatosabb, hogy mindez oly csekély vérontással járt. Bár az erózió hosszú éveket vett igénybe, a Kelet és Nyugat közötti szakadék eltűnt. Ami végül a szovjet birodalomból maradt, csak külső héj. A realitás, százféle módon szivárogva be a vasfüggöny mögé, átvette a természetellenes és végtelenül irracionális kommunista rendszer helyét. Kelet értelmisége megértette a Nyugat értelmiségét, mert ugyanazokat a könyveket olvasták. Egészen biztos, hogy George Minden és a CIA által pénzelt postaprogramja nem kis szerepet játszott ennek előidézésében. Hogy milyen nagy szerepet, csak a történészek tudják majd megmondani.

A „terror elleni háború” és a kultúrák ma látható összeütközése idején kellemes visszatekinteni arra és elgondolkodni azon, hogy igenis ami szinte megoldhatatlan problémának látszik, megoldódik, és engesztelhetetlen ellenségek olyan emberekké válhatnak, akik megértik és tisztelik egymást, ha a kommunikáció valódi, mert elkerülve a propagandát, valóban kulturális szinten folyik.

Fordította Bod Katalin


 

Jegyzetek:


 

1 „The Book Project, A Presentation” prepared by George C. Minden, Director, Publications and Special Projects Division, Free Europe, Inc. 18. July 1969. 2. o.

2 „Domestic Sponsors” and „Sponsors in Europe” - belső használatra 1968. március 1-jén gépelt listák.

3 „The Book Project”, A Presentation,” 5. o.

4 Memorandum by George Minden, 30. January 1991. „ILC: A Short Description of Its Structure and Activities,” 2. o.



« vissza