Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Adaptáció vagy innováció?

 

A Baross Gábor Társaság nevében:

 

Dr. Bod Péter Ákos elnök

Dr. Papanek Gábor társelnök

Dr. Pakucs János ügyvezető elnök

Dr. Halzl József társelnök

Dr. Závodszky Péter társelnök

 

Ezt a megdöbbentő kérdést tette fel néhány hónappal ezelőtt az MFB jubileumi nemzetközi konferenciája megnyitó előadásában az MNB új elnöke. A kérdést szóban rögtön meg is válaszolta, hogy Magyarországon nem kell az innovációt támogatni, helyette elegendő, ha alkalmazzuk azt, amit mások kutattak, fejlesztettek.

Mindez akkor hangzott el, amikor Magyarországon mindegyik kormányprogram (legutóbb a koalíciós megállapodás is) kiemelt kérdésként kezeli a kutatás-fejlesztés kérdését, az innováció szükségességét.

A jeles közéleti személyiségek előtt zajló konferencián nem volt lehetőség hozzászólásra, esetleges ellenvélemény kifejtésére, hacsak azt nem vesszük véleménynyilvánításnak, hogy az MTA elnöke az első szünetben felállt, és elhagyta a konferencia helyszínét.

Az MNB-elnök által kifejtett gondolat sajnos nem egyedi, nem ritka az a vélekedés, hogy az innováció a magánszféra feladata, a kormányzatnak az alkalmazást (adaptációt?) kell támogatnia.

Ezek a gondolatok megbocsáthatatlanok, mert azt tükrözik: a felső vezetés egy része egyáltalán nincs tisztában azzal, hogy valójában mi is - a közgazdaságtanban kb. száz éve kialakult, és az utóbbi évtized során alapvetővé vált fogalom - az innováció, mi a szerepe a nemzetgazdaság jövedelmeinek létrehozásában, a gazdaság versenyképességében, a társadalom jólétében.

A szomorú az, hogy a kijelentés sugall valamit, ami még ennél is súlyosabb, hogy Magyarországon (kis ország vagyunk, kevés a rendelkezésre álló pénz stb.) nincs szükség tudományos tevékenységre, magas szintű kutatásfejlesztésre. Nem törődve azzal sem, hogy egy fejlett technológia vagy termék átvétele, bevezetése, ipari alkalmazása legalább olyan szintű tudást (tudományos kutatást és fejlesztési-alkalmazási tevékenységet) igényel, mint ami az átadóknak rendelkezésre áll!

Napjainkban az innováció fogalma, tartalma (bár számos definíció ismert) már általánosan elfogadottá vált. Az OECD, amely különösen nagy erőfeszítéseket tett a helyes értelmezés tisztázására, Oslo Kézikönyvének legújabb változatában a következő meghatározást közli: „Az innováció új, vagy jelentősen javított termék (áru vagy szolgáltatás) vagy eljárás, új marketing-módszer, vagy új szervezési-szervezeti módszer bevezetése az üzleti gyakorlatba, munkahelyi szervezetbe, vagy a külső kapcsolatokba” (Oslo Manual, harmadik kiadás, Párizs, 2005).

Az Európai Unió érvényes meghatározása szerint „Az innováció a tudás alkalmazásának folyamata, a termékek és szolgáltatások, valamint ezek piacainak megújítása és növelése, új eljárások alkalmazása a termelésben, az elosztásban és a piaci munkában, a menedzsmentben, a szervezetekben és a munkafeltételekben, a munkaerő szakmai ismereteinek bővítése és megújítása.” (EC: Innovation Management and the Knowledge-driven Economy, Brussels, 2004).

Tehát világos, hogy az innovációt nem lehet szembeállítani az adaptációval, mert éppen ez a lényege, az alkalmazás! Ha nem támogatjuk az innovációt, ezzel éppen a hazai kormányzat által is kívánatosnak ítélt alkalmazásokat (illetve az adaptációt) gátoljuk.

Az utóbbi időben a hozzáértők körében szinte teljes egyetértés alakult ki az innováció gazdasági szerepét illetően. J. Schumpeter óta senki nem vitatja, hogy korunkban az innováció a gazdasági haladás legfontosabb motorja (The Theory of Economic Development, Harvard UP, Cambridge, Mass. 1934. Először kiadva 1911-ben). Az extenzív növekedés hagyományos két előmozdítója, a tőke és a munka, egyre kevésbé járul hozzá a gazdasági fejlődéshez.

A villamosság felhasználása, a gépkocsiipar termékei a 20. század elején, az elektronika stb. alkalmazása pedig a század végén néhány évtized alatt megváltoztatta az egész világot.

Szokás hivatkozni Japánra, ahol a 20. század ötvenes éveiben állítólag az amerikai technika „másolásával” indult be a gyors fejlődés. Túlzott leegyszerűsítése a történetnek az, hogy Japán csak másolta a külföldi technikát és technológiát. A külföldről átvett termékek és gyártási eljárások alkalmazása együtt járt ezek továbbfejlesztésével; azaz ezekre építve Japánban élénk innovációs tevékenység bontakozott ki. Ennek statisztikai lenyomata a japán licencexport dinamikus növekedése már a hatvanas évtized első felében.

A külföldi technika és technológia átvételében nem elhanyagolható szerepe volt Japánban a népesség iskolázottságának. Már 1958-ban kötelezővé tették a tizenkét évig tartó oktatást, és Japán a tízezer lakosra jutó főiskolai és egyetemi hallgatók számát tekintve már 1958-ban az Egyesült Államok után a második-harmadik helyet foglalta el. Tehát a „másoláshoz” is szükség volt megfelelő műszaki kultúrára, fejlettségi szintre, iskolázottságra.

A 21. században (többek között az információs technika új lehetőségeinek a hatására) további változások várhatók. A fejlődési „gócpontokban”, a Szilícium-völgyben, a London és Milánó közti ún. kék banán régióiban és a Tokió környéki klaszterekben az elméleti kutatók, gyártmány- és technológiafejlesztők, menedzserek korábban elképzelhetetlenül hatékony együttműködésben dolgoztak - az új és új termékötleteken túlmenően - ezek megvalósításán.

A nukleáris, az infokommunikációs ipar, a biotechnológia új és új piaci lehetőségeket kínál. A korszerű technika egyes „hagyományos” ágazatok (így az élelmiszer- vagy a textilipar) vállalatainál is robbanásszerű ütemben terjed. A sikeres innovációk alkalmazása nemcsak a legfejlettebbek körében (Finnországban és Írországban, illetve a távol-keleti kis tigriseknél), hanem Kínában és Indiában is tömeges. S a mindezek nyomán kialakuló, egyes szerzők szerint a „tudásalapú”, mások szerint „új” gazdaság, ismét mások szerint információs társadalom kiépülése a versenyképességre is alapvető hatást gyakorol.

Az empirikus elemzések rég rámutattak már arra, hogy a magyar termelőszféra technológiai lemaradása tudósaink, kutatóink világszerte elismert jó teljesítménye (s a technológiatranszfer létező lehetőségei) ellenére jelentős, ami az elmúlt évtizedekben sajnos növekedett. Ez a tendencia jelentősen rontotta, illetve rontja termékeink, illetve egész gazdaságunk nemzetközi versenyképességét.

A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az OECD-országokban - ötéves periódus alatt - az ipari vállalkozások negyede hajt végre innovációt, a vállalkozások 50-60%-a törekszik rendszeres korszerűsítésre, s 10-15%-a ténylegesen eredeti, új tudományos és technológiai eredményre épülő terméket vagy szolgáltatást is bevezet a piacra. A magyar gazdaságban azonban az innovációs teljesítményt felmutató vállalkozók aránya rendkívül szerény. Az unió által készíttetett CIS-3 Közösségi Innovációs Felmérés szerint például hazánkban ma a vállalatoknak csak harmadakkora hányada innovatív, mint az európai gazdaságokban.

Az innovációs politika egyszerűen nem tárgya sem a társadalmi, sem a politikai közbeszédnek. E terület intézményi képviselete is meggyengült. 29 ország vállalatainak innovációs aktivitását vizsgáló legutóbbi felmérések szerint Magyarország a ranglista hátulról harmadik helyezettje a sereghajtó Lettország és az utolsó előtti Bulgária után.

Ahhoz, hogy a magyar gazdaság ne Európa sereghajtója legyen, innovációra van, illetve lenne szükség.

Ezért egyértelműen állami feladat, hogy ennek mértéke növekedjék:

- Erősíteni kell az innovációk sikeres megvalósítóinak társadalmi elismertségét. Szerepet kell juttatni számukra a tudományos életben, a felsőoktatásban és a politikaformálásban is. Bővíteni kell továbbá a szellemi tulajdonukhoz fűződő jogok olykor igen szerény érvényesítési lehetőségeit. (Alapvető gond ugyanis, hogy hazánkban a fejlett országokban kialakultnál lényegesen gyengébb mind a vállalkozási, mind az innovációs hajlandóság, s a leginkább alkotóképes értelmiségiek viszonylag jelentős hányada távozik külföldre.)

- Fokozni kell az innovatív cégek önfinanszírozási lehetőségeit. Vissza kell fogni az államilag előírt bürokráciát - és az elvonásokat. A. Laffernek a közgazdasági tankönyvekből ismert tétele szerint téves ugyanis az az állítás, hogy (a közterhek magas szintje esetén) az adókulcsok csökkentése okvetlen mérsékli az államháztartás bevételeit.

- Bővíteni és támogatni kell az innovációkhoz - értelemszerűen az adaptációkhoz - szükséges kutatások körét is. Jelenleg ugyanis az innovációkat megvalósító nagyvállalatok többsége általában a külföldi (anya-) vállalata segítségére számít.

- Helyre kell állítani az innovációs folyamatok kormányzati befolyásolására hivatott intézmények hatáskörét. Ismét életre kell kelteni a ma nem működő Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégiumot és a Tudományos, Technológiai és Versenyképességi Tanácsadó Testületet (4T), illetve vissza kellene adni a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal nemrég megszüntetett kormányzati státusát. Fel kellene szabadítani az Innovációs Alap zárolt 2006. évi maradványát is, és be kellene fizetni az Alapba - az eredeti törvényben előírt, de második éve be nem fizetett - állami kiegészítést.

Gazdasági és politikai vezetőink nem felejthetik el, hogy a nyersanyagokban és a tőkében szegény hazai gazdaság - és a lakosság életszínvonala - csak az emberi „tőke”, a tudás hasznosításával lehet versenyképes a világpiacon, és e lehetőség kihasználatlanul hagyása esetén viszonylag hamar a fejlődő országok szintjére süllyedhetünk.

Az innovációs aktivitás azonban önmagában nem élénkíthető; a folyamat csak társadalmi, kulturális, gazdasági és intézményi beágyazottságában változtatható. Növekvő gazdaság nélkül nincs eredményes innováció sem.

Összességében tehát a címben feltett „kérdés” értelmezhetetlen, mert az adaptáció maga is innováció, amihez elengedhetetlenül szükség van tudásra. A tudás - az adaptációhoz szükséges ismeret - pedig csak az állam által is támogatott tudományos tevékenységből, magas szintű kutató-fejlesztő tevékenységből származhat.



« vissza