Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mindszenty és Barankovics - avagy a keresztény politika és a modus vivendi

Mészáros István könyvének már az alcíme, Adalékok a „keresztény párt” történetéhez és ebben az idézőjel, és főként a bevezetés és a könyv záró bekezdése egyértelműen mutatja, hogy ez a mű nem csupán a történelemmel és olyan kiemelkedő személyiségekkel foglalkozik, mint Mindszenty József és Barankovics István vagy Kerkai Jenő, hanem a jelennel és a jövővel is. Azzal, hogy legyen-e keresztény - vagy inkább kereszténydemokrata - párt.

E könyv bemutatása, sőt kritikája tehát két okból is elkerülhetetlen. Egyrészt a múlt miatt, mert a szerző súlyosan méltánytalan módon bánik két annyira tiszteletreméltó emberrel, mint Barankovics és Kerkai, másrészt mert a szerző - szónoki kérdés formájában és ezért nyíltan ki nem mondva, de félreérthetetlenül - azt az álláspontot képviseli, hogy keresztény (illetve voltaképpen kereszténydemokrata) pártra a múltban sem volt, és a jövőben sincs szükség.

Foglalkozzunk először a múlttal. A Bevezetőül: vélemények és kérdések című részben a következőket olvashatjuk. Sulyok Dezső: „Nem tartom időszerűnek a Demokrata Néppárt mostani szervezkedését, mert megbontja a polgári arcvonal egységét.” Pfeiffer Zoltán „úgy látta, hogy a Demokrata Néppárt - Barankovics vezetésével - a katolikus közvélemény egy részének leválasztását szolgálja a püspöki kar és Mindszenty követőinek táborából”. E véleményeket a szerző idézi, majd a következőket írja: „E vélemények summája: az ország többségét alkotó katolikusok nagy része Mindszenty és a püspöki kar mögött volt vallási-erkölcsi-közéleti-társadalmi ügyekben. Ezt az egységes - kétségtelenül baloldalellenes - tábort politikailag megosztani, onnan jelentős réteget leválasztani csakis egy olyan keresztény világnézeti párt képes, amely nyílt összeütközésben áll Mindszentyvel. A hatalmat kezükben tartó baloldali politikai erők ennek tekintették a Demokrata Néppártot, amelynek vezetői elkötelezett „haladó katolikusoknak”, „baloldali katolikusoknak”, „neokatolikusoknak” vallották magukat. A Barankovics István által [...] irányított Demokrata Néppárt [...] a magyarországi új, szocialista társadalmat tervező-építő politikai pártok sajátos ellenzéki útitársaként (Kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) tevékenykedett. Ennek következtében a párt vezetősége szemben állt Mindszentyvel, őt legyőzendő, kiküszöbölendő ellenfélnek tartva”. Ezek rendkívüli súlyos vádak, mert a szerző már a bevezetésben egyértelműen leírja azt a prekoncepciót, hogy Barankovics és az 1945-48. évi DNP vezetői útitársak, „fellow-travellerek”, tehát kollaboránsok voltak, és Mindszentyt legyőzendő, kiküszöbölendő ellenfélnek tartották. E súlyos vádakkal foglalkozni kell.

Térjünk most át a jövőre. Már a bevezetésben azt olvashatjuk, hogy „a Demokrata Néppárt szerepének, mint történeti mintapéldának elemzése bizonyára ilyen kérdéseket támaszt majd az olvasóban: Vajon létezhet-e, létezzen-e »katolikus« vagy »keresztény« pártként egy politikai párt?”. S az Utóhang New Yorkból című utolsó részben: „Jó-e, ha valamely egyháznak van »saját« politikai-parlamenti pártja? Jó-e ez a pártnak [...] az egyháznak?”. A könyv félreérthetetlenül nemleges választ sugall, ami figyelemre méltó, hiszen a kereszténydemokrácia fontos politikai erő, elsősorban a kontinentális Nyugat-Európában és Latin-Amerikában, de egyebütt is. Ezzel az állásponttal ugyancsak foglalkozni kell.

Végül e könyv hatása. Ekönyvet kis példányszámban adták ki, de azért eljutott az olvasókhoz. Esorok írja egy barátjától kapta meg azzal a kijelentéssel együtt, hogy: „Olvasd el; ebből megláthatod, hogy miféle is volt valójában az a Barankovics.” Minthogy a könyv nem maradt hatástalan, e recenzió megírása elkerülhetetlen.

Ezt követően ismertessük először a könyvet.

A könyv. Az e bevezetést követő, Előzmények című első rész formálisan két, valójában három fejezetből áll.

A Keresztény pártok című fejezet rövid, de konkrét konklúzióra nem vezető fejtegetést közöl arról, hogy milyen is lehet (vagy nem lehet) a „világnézeti párt”. Ezután - külön fejezetcím nélkül, de gyakorlatilag önálló fejezetben, és formálisan elismerve a KALOT jelentőségét - elítélő módon nyilatkozik az 1945-48. évi DNP elsődleges tömegbázisát, sőt képviselőinek egy részét adó KALOT-ról és alapítójáról, Kerkairól. Amint írja, Kerkai „szoros kapcsolatokat, sőt együttműködést igyekezett kialakítani a hazai baloldali, kommunista vezetés alatt álló, harcosan ateista-materialista irányú, a proletárdiktatúra rejtett előkészítésének segítését célul tűző MIOT ifjúsági szövetséggel”. Ezt követően valóságos elégtétellel írja le: „Kerkai tragikuma: éppen azok a kommunisták, akikkel szoros baráti együttműködést tervezett, a KALOT-ot [...] betiltották, s magát Kerkait [...] letartóztatták. A börtönben szinte halálra gyötörték, s emberroncsként szabadulva néhány keserves év után meghalt.”

Míg az előző fejezet a KALOT-ot és Kerkait, ez a Neokatolikusok című fejezet - a címben a „neokatolikus” szó idézőjelbe van téve - Szekfű Gyulát, Barankovics Istvánt, Rónay Györgyöt és Mihelics Videt, közvetve az akkor döntő szerepet betöltő nyugat-európai kereszténydemokrata pártokat, és végül Giesswein Sándort, a korszerű magyar kereszténydemokrácia előfutárát ítéli el. Elég idézni ezt a Giessweinről írt mondatát: „Kétségtelen: Giesswein kanonok tévútra sodródott, zsákutcába került; s bizony ez a pápai tanítás megtagadása volt”. Hogy Giesswein mit, mikor, hol és hogyan tagadott meg, annak közlésével adós marad a szerző.

A könyv legterjedelmesebb és központi része az Eseménytörténet című rész, amelynek négy fejezete az 1945., 1946., az 1947. és az 1948. évi eseményeket tárgyalja. Nem sokban megy túl a már ismert forrásokon, és a DNP és Mindszenty közti viszony alakulását állítja a központba. Az 1945-tel foglalkozó fejezet leírja, hogy „a Demokrata Néppárt vezetői ebben az időben feltűnő módon igyekeztek szoros kapcsolatba kerülni Mindszentyvel”, törekvéseik azonban sikertelenek maradtak: „a püspöki kar is, Mindszenty is [...] nem kívánták a katolikus egyházat egyetlen pártban megjeleníteni”, vagyis nem támogatták a DNP-t. Az 1946. évi eseményeket leíró fejezet egyértelműen mutatja mind Mindszenty, mind a szerző Sulyok Dezső iránti szimpátiáját, valamint a politikai stratégiai ellentét kiéleződését. A Barankovics, Bálint Sándor és Eckhardt Sándor által aláírt 1946. július 16-i levél többek között a következőket írja: „Őeminenciája politikájának lényege a teljes elutasítás a mai magyar demokráciával szemben, és teljes elzárkózás a modus vivenditől.”

Az 1947. évi események központjában szükségszerűen az ez évi választások állnak. Az ezekre való felkészülés jegyében került sor az 1947. július 21-i tárgyalásra, amikor Badalik Bertalan domonkos rendi szerzetes, későbbi veszprémi püspök „a jóváhagyás, a támogatás hat feltételét terjesztette a pártok megjelent képviselői elé: 1. Az új párt programja a Demokrata Néppárt meglévő programja alapján készüljön el. 2. Az új párt vezetője ne Barankovics legyen. 3. Az új párt megindítandó napilapjának Barankovics István legyen a főszerkesztője, aki »készséggel fogad el egy szerkesztőbizottsági grémiumot, amelynek tagjait a hierarchia nevezi ki«. 4. Az új párt vezetősége - »végrehajtó bizottsága« - tagjainak 40%-át Barankovics, 60%-át a hierarchia jelöltjei közül válasszák. 5. Az új párt egyházpolitikai, világnézeti vonatkozású kérdésekben a hierarchia iránymutatását követi. 6. Az új párt egyházi tanácsadóját a hierarchia delegálja.”

E sorok írója éppen ekkor töltötte be tizenkilencedik évét, és a részleteket nem személyesen Barankovics vagy Mihelics közléséből ismeri, mert nekik vele szemben beszámolási kötelezettségük nem lehetett, hanem a közvetlen környezetükben tartozóktól kapott tájékoztatás alapján. E tájékoztatás szerint Badalik Bertalan szabódva terjesztette elő ezeket a feltételeket, hangsúlyozva, hogy utasítás szerint jár el, és ezeket közvetíti - nyilván azért, mert Mindszenty nem volt hajlandó személyesen találkozni Barankoviccsal, Miheliccsel és a többiekkel. Az elbeszélések szerint Mihelics, aki vérmes természetű ember volt, vérvörösen rúgta ki maga alól a széket; a tárgyaláson résztvevők attól féltek, hogy rosszul lesz, vagy netán felindulásában meghal. A tárgyalás rövid idő alatt befejeződött, nyilván megállapodás nélkül. ADNP ennek ellenére indult a választásokon, köztudott, hogy nem remélt sikerrel.

Mind az ország, mind Mindszenty, mind a DNP tragédiája 1948-ban teljesedett ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy Rákosi a hatalom teljességére, proletárdiktatúrára törekedett, és ennek szellemében 1948. január 10-én mondott beszédében kijelentette, hogy „a »megegyezés« vagy pedig »végezni kell az egyházi reakcióval«, vagyis Mindszentyvel”. Nyilvánvalóvá vált, hogy ha Mindszenty Magyarországon marad, modus vivendi nem alakítható ki, sőt letartóztatása is elkerülhetetlen lesz. A könyv ismerteti a Barankovics részvételével lebonyolított kétségbeesett akciókat ennek elhárítására. Először Czapik Gyula egri érsek utazott Rómába, és tartózkodott ott „szeptember 21. és október 5. között”. Ezután „XII. Pius pápa úgy döntött, hogy apostoli vizitátort küld - Angelo Rotta korábbi nuncius személyében - hazánkba”. Az ő ideutazása végül elmaradt. „1948. november 19-én letartóztatták Zakar András prímási titkárt.” Ezután, utolsó kétségbeesett kísérletként Rómába küldték Mócsy Imre jezsuita szerzetest, akinek személyes kapcsolata volt a pápa közvetlen környezetével, de mire a pápa elé kerülhetett volna, Mindszentyt már letartóztatták. A többi köztudott: Mindszentyt elítélték, a DNP beszüntette működését, Barankovics az amerikai nagykövetség kocsiján elhagyta az országot, a DNP képviselőinek nagy része külföldre menekült, az itt maradtak jó része börtönbe került.

A történtek méltatására a Hűvös viszonyban című harmadik részben kerül sor. A Más súlycsoport című első fejezet az állapítja meg, hogy „Mindszenty és Barankovics nem ugyanabba a »súlycsoport«-ba tartozott”, és hosszan, bár nehezen áttekinthető módon tárgyalja az ellentéteket. A Pro memória című fejezet tovább folytatja a politikai stratégiára vonatkozó nézetkülönbségek éleződésének nehezen áttekinthető bemutatását. A könyv csúcspontjának e fejezet vége tekinthető; itt a következőket olvashatjuk:

Nem sokkal később, hogy Barankovics István - Mindszenty letartóztatása után - úgy döntött, hogy elhagyja pártját és Magyarországot, a Vatikánban XII. Pius pápa ismét megerősítette addig is hangoztatott igen határozott véleményét: »a kommunizmust tilos támogatni«. A Szent Officium határozatát 1949. június 30-án írta alá, és július 1-jén tette közzé. [...] Szövege:

1. Kérdés: vajon megengedett dolog-e a kommunista pártokba való belépés, illetve ezek pártfogása?

Válasz: Nem; a kommunizmus ugyanis materialista és keresztényellenes; noha a kommunisták vezetői szóban akárhányszor azt nyilatkozzák, hogy nem támadják a vallást, a valóságban mégis mind tanításukban, mind tevékenységükben Istennel, az igaz vallással és Krisztus egyházával szemben ellenségesnek mutatkoznak.”

Utódja, XXIII. János pápa is ezt tette a Szent Officium újabb határozatát 1959. április 2-án megerősítve és április 4-én közzétéve:

Kérdés: vajon a katolikus polgároknak a képviselő-választásoknál megengedett-e szavazataikat olyan pártokra vagy jelöltekre adni, akik bár a katolikus tanítással ellentétes elveket nem vallanak, sőt a keresztény nevet is igénylik maguknak, a valóságban mégis a kommunistákkal társulnak, és cselekvésmódjukkal azokat támogatják?

Válasz: Nem, a Szent Officium 1949. július 1-jén kelt határozata 1. pontjában tartalmazott szabálynak megfelelően.”

Mit keresnek itt ezek az idézetek? Hogyan lehet ezen idézetek elé azt a bevezető mondatot írni, hogy „nem sokkal később, hogy Barankovics István - Mindszenty letartóztatása után - úgy döntött, hogy elhagyja pártját és Magyarországot”? Barankovics és a vele együttműködők, különösképpen Jánosi, Kerkai és Mócsy jezsuiták sohasem társultak a kommunistákkal, és őket cselekvésmódjukkal sohasem támogatták. Ezek az idézetek, ezen a helyen elhelyezve, sajnos, mégis alkalmasak olyan benyomás keltésére, mintha ezek a határozatok valamiképpen azért mégis rájuk is vonatkoznának. Az ilyen benyomás keltése e recenzens szerint megengedhetetlen.

Az ezt követő Megegyezés? című fejezet, ismét eléggé áttekinthetetlen módon, lényegében véve minden modus vivendi kialakításának lehetetlensége mellett érvel. A könyvet lezáró Utóhang New Yorkból című oldallal már foglalkoztunk. Térjünk át az ismertetés után a könyv értékelésére.

Értékelés. Legyen szabad ezt az értékelést e sorok írójának személyes emlékeivel kezdeni, már csak azért is, mert ezeket nem vihetem magammal, leíratlanul, a sírba. Életemre - szüleimen kívül, akik öklömnyi gyerekkorom óta plántálták belém a szociális érzékenységet és a közéleti elkötelezettséget - négy embernek volt meghatározó szerepe: Kerkai Jenőnek, Barankovics Istvánnak, Pálos Antalnak, a legnehezebb idő jezsuita provinciálisának, aki maga is eltöltötte az ő évtizedét a börtönben, és Heller Farkasnak. Életem meghatározó, 14. és 20. év közötti éveit, az 1942 és 1948 közti éveit töltöttem el közelükben, velük eléggé szoros kapcsolatban.

Barankovics iránt, lenyűgöző intellektuális képességei folytán, a legnagyobb tisztelettel viseltettem. Első éves egyetemi hallgató koromban, 1947 tavaszán lehetett, hogy megírtam egy tanulmányt, életem első, kiadatlan publicisztikáját, és egy emlékezetem szerint hétfői pártnapon átadtam Barankovicsnak bírálatra. A következő héten, a rendezvény végén odajött hozzám, és azt mondta: „Elolvastam az írását. Figyelemre méltó, de lenne hozzá néhány megjegyzésem. Megtenné, hogy felkeres a lakásomon? Alkalmas volna esetleg szerda délután?” Szívdobogva kopogtam be az ajtón. Egy feltűnően csinos fiatal hölgy nyitott ajtót, amint később megtudtam, felesége húga. Már vártuk - mondta -, menjen be a szerkesztő úrhoz.” Könyvekkel és újságokkal teli szobába léptem be. Hellyel kínált, egy óriási bőrfotelban, és azt mondta: „Amint már mondtam, ez az írás figyelemre méltó, de mégis volna néhány megjegyzésem ...” Hogy mi volt az írásban, és mik voltak a megjegyzései, arra már nem emlékszem, de személyes stílusát, a 18 éves fiatalembernek adott megtiszteltetést nem felejtem el soha.

Kerkai iránt, ha lehet, még nagyobb tisztelettel viseltettem. Az 1947. évi választások után, amikor a budapesti plakátragasztást és röpcédulaosztást szerveztem, Kerkai Jenő nem hívatott, hanem megkeresett. Kezet nyújtott, és azt mondta: „Úgy harcoltál, mint egy oroszlán. Köszönöm. Eddig nem becsültelek úgy, mint kellett volna. Ezután másként lesz.” És másként is lett. 1956-ban találkoztunk újra a forradalom napjaiban és az azt követő időben. Élete utolsó éveiben, amikor Pannonhalmáról Budapestre jött, ismételten - talán minden alkalommal, amikor ide utazott, nem tudom - találkoztunk, és tájékoztattam a világ eseményeiről. Ekkor mesélte el a legszörnyűbb kínzást, amit valaha is hallottam.

Minden hét közepén, egy meghatározott napon - úgy emlékszem, hogy ez szerda volt - megjelent a cellában egy hatalmas, brutális ávós. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?« - »Kiszabadulok - mondtam én - és maga fog itt ülni a helyemen« - válaszoltam. »Na akkor gyerünk!« És iszonyúan összevert. Mikor vége volt, felszabadulást éreztem, hogy ezen túl vagyok. És egy óra múlva azt gondoltam, hogy még 6 nap és 23 óra. Majd 6 nap és 22 óra. Majd egy óra. Majd fél óra. Majd öt perc. És 12 órakor, másodpercnyi pontossággal beállított. »Na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?«”

Az, hogy nem engedett, és újra elmondta, hogy „kiszabadulok”, Kerkaira vall; más ezt meg nem tette volna, én sem. Ennél irtóztatóbb kínzást még kiagyalni sem lehet. Testben megtört, 1956-ban már csak árnyéka volt korábbi önmagának, de hite, akarata és a jövőbe vetett bizalma megmaradt holtáig. 1970. november 8-án halt meg Pannonhalmán. Nem hagyhatok válasz nélkül egy olyan írást, amely kollaboránsnak minősíti.

Áttérve a könyv értékelésére, legnagyobb sajnálatomra a következőket kell leírnom. Egyrészt a könyv nem követi pontosan az időrendet, önkényesen vegyíti az események leírását saját kommentárjaival és más eseményekkel, olyannyira, hogy nehéz, sőt lehetetlen az események leírásának és kommentálásának megkülönböztetése. Másrészt, ami ennél sokkal súlyosabb, a könyv elfogult. Már bevezetésként leírja azokat az ominózus és már idézett tételeket, hogy a Demokrata Néppárt vezetősége az akkori hatalom „sajátos ellenzéki útitársaként” tevékenykedett, és Mindszentyt „legyőzendő, kiküszöbölendő ellenfélnek” tartotta. Ezek a tételek nyilvánvalóan tévesek, és e könyv e téves tételek bizonyításának kísérlete. Ezért e könyv nem tekinthető e kor és e személyek objektív leírásának, ezt ilyen keményen le kell írnom.

Ezt maga a szerző is belátja, amikor a könyv utolsó előtti bekezdésében a következőket írja: „Kétségtelen, hogy Mindszenty is, Barankovics is egyaránt őszintén, tiszta szívvel, tudatos szándékkal a magyar nép, a magyar katolikus-keresztény közösség javát akarta szolgálni közéleti tevékenységével az egyház- és magyarellenes erőkkel szemben”. Ez az igazság, ez az igazság fölülírja a könyvben leírt tarthatatlan minősítéseket, de ezzel a mondattal ellentétben áll a könyv egészének szelleme és szemlélete.

A recenzióban feltétlenül ki kell térnem a Mindszenty és Barankovics közti alapvető stratégiai ellentétre, amely nagyon jól megismerhető e könyvből. Barankovicsnak és a DNP felső vezetésének, intellektuális magjának nézeteit nagyon jól mutatja be az Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről 1947. augusztus 1-jétől 1948. július 15-ig című „13 oldalas gépírásos beadvány”, amelyet „1948. július 13-án [...] iktattak az esztergomi Prímási Levéltárban”, és amelyről a könyv azt írja, hogy „a kísérő irat [...] jelenleg nem található mellette, így nem tudjuk, hogy ki írta, [...] [de bizonyára] a párt belső életét jól ismerő tagja volt az irat szerzője”. E sorok írója nagyon jól tudja, noha ezt nem tudja okirattal bizonyítani, hogy a szerző Matheovits Ferenc, a DNP országgyűlési képviselője volt.

Ez az irat a Mihelics Vid által adott külpolitikai helyzetképből a következőket idézi, nyilván emlékezetből és nem szó szerint, mert Mihelics így nem fogalmazhatott: „Csalfa reményekkel ne legyünk az angolszászok iránt, mert Jaltában és Potsdamban ők is hozzájárultak ahhoz, hogy itt orosz megszállás legyen, tehát hogy orosz érdekszférába kerüljünk. Mi lényegtelen pont vagyunk itt, Közép-Európában, már csak azért sem számíthatunk rövidebb változásra, mert miértünk az angolszászok Jaltát és Potsdamot nem fogják felrúgni. [...] Mondani sem kell, hogy a párt értelmiségi képviselőinek nagy része a legélesebben ellene mondott ennek a külpolitikai helyzetfestésnek.” Az „a legélesebben ellene mondott” szavak világosan mutatják a magyar értelmiség nagy részének akkori gondolkozását, mert ennek az értelmiségnek a legnagyobb része valóban az „ami ebből hátravan, guggolva is kibírjuk” szemléletét követte - ezt a mondatot csak a mai öregek ismerhetik -, teljességgel figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényeket.

Az ellentétes nézet bemutatására a szerző Mindszenty emlékiratait idézi. „Az volt a felfogásom, hogy határozott kiállással és a lelkipásztoroktól jövő egyértelmű eligazítással megakadályozhatjuk a vallásellenes - vagy társadalmakat és közerkölcsöket romboló - mozgalmak hatalomra jutását.”

Legyen szabad itt ismét személyes emlékeimet idézni, mert ezeket is meg kell örökíteni. Már 1947 óta jól ismertem Matheovits Ferencet, és ismertem Barankoviccsal való alapvető nézeteltérését is. Mind nézetei, mind egyénisége alapján feltétlenül Barankovics állt hozzám közelebb, de 1989 után ismételten meglátogattam pécsi lakásában Matheovits Ferencet, aki időközben tizenkilenc és fél év börtönt szenvedett el. Ennek az embernek az erkölcsi nagyságát mi sem mutatja jobban, mint hogy - magánbeszélgetésben - elismerte, hogy tévedett, és hogy hiába szenvedett.

Itt tehát senkinek semmiféle erkölcsi elítéléséről nem lehet szó. Barankovics modus vivendit keresett, ebbe belebukott, és amikor ez nyilvánvalóvá vált, Jánosival együtt, aki ez ügyben társa volt, elhagyta az országot. Kerkai, aki ugyancsak társa volt, itthon maradt, és tíz év iszonyú börtönt szenvedett. Mindszenty, aki elutasította a modus vivendi keresését, nyolc év börtönét és másfél évtized félrabságát szenvedte el, Matheovits Ferenc pedig az ő tizenkilenc és fél év börtönét. Hogyan lehet itt bárkit bármivel vádolni? Itt nem érhet vád senkit, csak tisztelet.

A világpolitika realitását 1946-tól kezdve már nem csupán Jalta és Potsdam jelentette. Avezető nyugati politikusoknak a háború végét követő egy év is elég volt ahhoz, hogy felismerjék a valóságot. Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédében hívta fel a figyelmet a Szovjetunió expanziós törekvéseire, először használva a vasfüggöny kifejezést. Truman 1947. márciusi kongresszusi beszédében hirdette meg a Truman-elvet, a feltartóztatás, containment, de nem a visszaszorítás, a rollback elvét. A rollback 1989-ben jött el, több mint 40 évvel később. Ennek fényében és mai eszünk szerint naivitásnak tűnik valamennyi kísérlet, a radikálisabb is és a mérsékeltebb is.

A múlt után forduljunk a jövő felé. A szerző azt a kérdést veti fel, a könyv elején is és végén is, hogy jó-e, ha valamely egyháznak van „saját” politikai-parlamenti pártja? Jó-e ez a pártnak, az egyháznak? A válasz egyértelmű: nem jó. A klerikális, egyházfüggő politizálás fölött eljárt az idő. Ez már közvetlenül 1945 után is időszerűtlen volt, és teljes anakronizmus, teljes képtelenség ma.

Kerkai és Barankovics azonban nem ilyen pártot akart, hanem progresszív gondolkozású, modern kereszténydemokrata pártot. Nemcsak akarták, létre is hozták. Valami egészen újat, soha nem látottat alkottak meg, az Európai Unió magját alkotó hat országgal egyidejűleg és tőlük teljesen függetlenül létrehozták Magyarországon a korszerű, progresszív, szociális elkötelezettségű kereszténydemokrata pártot. Ennek a törekvésnek az igazi súlyát csak akkor lehetett felmérni, amikor láthattuk, hogy nyugat-európai testvérpártjai felszámolták Nyugat-Európa megosztottságát, mindenekelőtt a német-francia ellentétet, és megnyitották az utat az egységessé váló Európa felé. Az, hogy a mai EU nem mindenben felel meg az ő korábbi elképzeléseiknek, nem az ő hibájuk. Az tehát, hogy az egyházi párt gondolata abszurd, nem jelenti azt, hogy a korszerű kereszténydemokrata párt gondolata is az. Hogy ez hogyan hozható létre, már nem ide tartozik.

Ide kapcsolódik azonban az a másik kérdés, hogy az ilyen törekvéseknek hol kell megtalálniuk a fogódzót a múltban, azt a pontot, amelyhez kapcsolódva - fél évszázad elteltével - megkísérelhetik helyreállítani a kontinuitást. Ezt a kapcsolódási pontot két helyen lehet keresni. Az 1945 előtti konzervatív erőknél, vagy a harmincas évekkel kezdődő progresszív mozgalmaknál, a „félbemaradt reformkornál”, Kerkainál és Barankovicsnál. (Vö.: Félbemaradt reformkor 1935-1949. Róma, 1990 - Püski, Bp., 2006.) A szerző
félreérthetetlenül az első kapcsolódási pontnál keresi a kontinuitást, gyakorlatilag teljesen elutasítva a másodikat. E recenzens szerint azonban a kapcsolódási pont csak a Félbemaradt reformkor, csak Kerkai és Barankovics lehet. A kontinuitás csak itt állítható helyre, csak az ő példájukat követhetjük. E sorok írója tehát szükségesnek tartja példájuk követését és kísérletük megismétlését, és végzetesnek az őket megelőző idő konzervatív gondolkozásához való visszatérést.

(Mészáros István: Mindszenty és Barankovics. Adalékok a „keresztény párt” történetéhez. Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 2005.)



« vissza