Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Molnár Farkas és a Szentföldi-templom (1897-1945)

Hatvan évvel ezelőtt, 1945. január 6-án a Budán fellángolt harcok idején Molnár Farkas, a két világháború közötti évek egyik legjelesebb magyar építésze, Lotz Károly utca 4. sz. ház lakásában a védelmet nyújtó földszintről az emeleti lakásba ment aprófáért, hogy befűthessenek. Ekkor csapódott két gránát a házba, Molnár Farkas súlyosan megsebesült. Felesége Boldizsár Iván segítségével szánkón húzta a fél testén már megbénult sebesültet a ferencesek Széher úti kórházába. A sebészeknek sikerült fejéből a szilánkokat eltávolítani, de gyógyszer hiányában a sérült lába az amputáció ellenére elmérgesedett. A nagy építész január 11-én meghalt.
Molnár Farkas a budapesti Műegyetemen szerzett építész oklevelet, egyéniségét és művészetét mégis inkább a weimari Bauhausban 1921 és 1925 között szerzett tapasztalatai alakították. Walter Gropius mellett dolgozott, Breuer Marcellel kötött barátságot, részt vett a Bauhaus festészeti, grafikai, színművészeti munkájában, és a húszas évek nagy művészeti megújulásának áramlatába került. Amikor hazatért, fejhosszal vezetett az élbolyban is, de mentalitását és alkotásait csak kevesen értették. Nehezen jutott munkához, a harmincas években mindvégig csak lakóházak tervezésére kapott megbízásokat, középületekre, igazán reprezentatív alkotásokra nem. A Szentföldi-templom tervezése lett az a munka, amelyet rövid élete és pályafutása végén még teljesíthetett.
Hazatérte után Ligeti Pállal a gellérthegyi Delej utcába (ma Mihály utca) többlakásos villát tervezett. Ligeti ugyancsak jeles ember volt, a nagy magyar művészetfilozófusok egyike. 1926-ban, éppen a Molnár Farkassal együtt folytatott tervezés idején megjelent Művészeti Pantheon című írása, s még inkább ennek Der Weg aus dem Chaos címen öt évvel később Münchenben megjelent kibővített kiadása nagy feltűnést keltett, mert a spengleri történelmi hullámelméletet az építészetre vetítve közvetve hitet tett a historizmusból kivezető modern építészet jogosultsága mellett. A közös tervek alapján épített Delej utcai ház (1929) feltűnést keltett, Molnár Farkas itthon ismertté vált. A következő munkáknál Fischer Józseffel társult (akit egy hasonló nevű, de a modern irányzattól távolabb álló építésztől ma úgy szoktunk megkülönböztetni, hogy a baráti körében megszokott Fischer Juszuf néven említjük). Kettőjük munkája a pestújhelyi OTI kórház személyzeti épülete (1936).
A két világháború között a modern építészetet kibontakoztató európai építészek a CIAM-ba tömörültek, ennek közép-európai tagozata volt a CIRPAC. Ennek volt vezéregyénisége Molnár Farkas. A szakma elismeréssel adózott a budai hegyvidéken épített családi házaknak, a szegedi Schwartz háznak (1933), ismét csak a budai Pasaréti út 7. többlakásos épülete sakktáblaszerű homlokzatának (1936), és ehhez az épülethez kapcsolódó különálló Trombitás utca 32. lakásnak, melyben a belső térrendszert egy nagy tolóajtóval lehetett megváltoztatni-átalakítani. Feltűnést keltett az íves homlokzatú Mese utcai ház is (1937), mint a már említett Lotz Károly utcai is, melyben mintegy elsőként létesültek kétszintes lakások egy többlakásos épületen belül. Megannyi más építészeti részlettel, ötlettel és főleg a mindig tiszta alaprajzba foglalt, puritán megjelenésű, racionális és elegáns architektúra révén Molnár Farkas vezéregyéniséggé vált kortársai és az utókor szemében. Ezt az utókor ítélete is igazolta.
A magyar építészettörténeti szakirodalom a pártállam évtizedeiben először elhallgatta Molnár Farkas művészi érdemeit. Szociális érzékenysége révén Molnár baloldali beállítottságú volt, 1927-ben a kommunisták 100% című és folyóiratának címlapját is megtervezte. Később a társadalmi igazságtalanságokkal szembeszegülő mentalitása egy jobboldali lap hasábjain megjelent építészeti cikksorozat írására késztette. Ezzel a politikai-társadalmi útkereséssel nem volt egyedül a magyar művészeti életben. Építészek, írók, festők egyaránt igyekeztek valamit tenni a nyomor ellen, s így jószándékuk révén szélsőséges álláspontokra juthattak. Nem a bosszú, nem a rasszizmus, hanem a javítás szándéka vezette őket, így Molnár Farkast is. Elsőnek Preisich Gábor, a nagy nevű építészprofesszor látta meg ezt és igazolta Molnár érdemeit. Ő jól ismerte, hiszen a fővárosi bérházépítésben máig mérföldkőnek számító Köztársaság téri nyolcemeletes – egykor OTI bérházak néven ismert – lakóépületek tervezőcsoportjában is együtt dolgoztak (1934). Preisich emlékeztetett arra is, hogy a kusza alaprajzból Molnár Farkas varázsolt tiszta és jó megoldást.
Preisich Gábort követően Major Máté az Architektúra könyvsorozatban helyt adott Mezei Ottónak, hogy megírja és kiadhassa Molnár Farkas életművének illusztrált kötetét. A sorozatban a CIRPAC-ba tömörült haladó szellemű építészekről már jelent meg korábban is egy kötet, de Mezei írása kiemelten Molnár Farkas architektúrájára irányította a figyelmet. (E kötet megjelenését Major Máté már nem élte meg). Mezei A bauhaustól a posztmodernig címmel méltatta az építészt abban a kiadványban is, amelyet leánya, Hókáné Molnár Éva nemrég írt apjáról. Az akkor 12 éves leányban mély nyomot hagyott a tragédia. Háborús emlékeit irodalmi szinten elevenítette fel. Írása gyermekkorától kezdve nyújt korképet későbbi évtizedekig terjedően. Beleértve a háborút követő zaklatásokat is, az apját és később családtagjait ért vádakat és sérelmeket sem kikerülve. Sokan élték át Budapest ostromát, de kevesen írtak ilyen hitelesen erről a drámáról.
Végül vissza kell térnem arra, hogy Mezei Ottó miért ír e könyv utószavában posztmodernről. Molnár Farkas 1938-ban a ferences rendtől megbízást kapott a hűvösvölgyi Szentföldi-templom tervezésére. Nagy gonddal látott az összetett feladat megoldásához: modern eszközökkel és mentalitásban kellett utalni – legalábbis fragmentumokkal – a Szentföldön fennmaradt régi építészeti emlékekre. Még Palesztinába is elutazott, s ott egy hónapig felméréseket végzett. Ezt követően megtervezte a 20. század bizonyára legsajátosabb magyarországi templomát. 1940-ben rakták le az alapkövet, egyházi jóváhagyást követően nemsokára megindult az építkezés. De a háború miatt vontatottan haladt, majd félbemaradt. Enyészetnek indult romos maradványai az égbe merednek és befejezés reményében az égbe kiáltanak. A felületes ítélet hosszú évtizedeken át a Bauhaus építésze pálfordulásának, a historizmushoz való visszatérésnek tartotta. Posztmodern? Én úgy hiszem és vallom, hogy a Szentföldi-templom lett volna Molnár Farkas fiatal életének addigi csúcsteljesítménye. Mert mint igaz építész vérében érezte, hogy a Bauhaus kockáin is egyszer túl kell lépni, és a korai modern funkcionalista építészet vívmányait megtartva egy differenciáltabb kompozíció és a gazdagabb részletképzés felé kell továbblépni. Az építészeti fejlődésnek minden korban a szakrális architektúra volt a legjobb lehetősége. Le Corbusier, Alvar Aalto, Mario Botta – hogy a modern építészet legnevesebb alkotói közül, akik jeles templomokat is terveztek, kiragadjak néhány nevet – mind ebben a műfajban bizonyították a leghatásosabban, hogy milyen sok és mennyire különböző módon lehet tovább haladni az építészetben. A Szentföldi-templom elliptikus alaprajzú terét változatos kápolna-koszorú övezte volna, a tér közepén a szent sírt idéző reminiszcenciával. Az íves fal felépült, és egyetlen kis tér el is készült a háború alatt, sőt ebben már akkor szentmisét is mondtak. A kupola, mely egy bevilágító szalag fölött mintegy lebegett volna a tér fölött, már zsaluzva volt. A kényes szerkezet megoldásához Molnár Farkast zseniális mérnök barátja, Sámsondi Kiss Béla segítette. De jött 1944 karácsonya, a tervező halála, s olyan évtizedek, amikor a szakrális építkezésre nem volt lehetőség. Még akkor sem, ha az egy zseniális építész befejezés előtt álló művéről volt szó.
A mi életünk évei sem a legalkalmasabbak arra, hogy ezt a művet befejezzük. Pedig semmi sem hirdethetné jobban egy a háborút túlélt nemzedék háláját a Mindenható iránt, mint egy éppen ebben a háborúban elvérzett építész félbemaradt és romba döntött zseniális alkotásának megvalósítása. De annyit mégis megtehetünk, és tegyenek is meg az illetékes hatóságok, hogy egy későbbi befejezés reményében biztosítsuk most legalább az állagvédelmet. Gaudi Sagrada Familiája is közel egy évszázadot várt a befejezésre, lehetünk türelmesek mi is. Konzerváljuk a romokat. Bízom benne, hogy most nő fel az a nemzedék, amely megérti ennek az alkotásnak a jelentőségét.



« vissza