Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kik esküdtek össze a köztársaság ellen?

 

Az első nagy koncepciós per, 1947

 

Kettőezerhét a szomorú évfordulók éve. Hatvan évvel ezelőtt, 1947. február 10-én a párizsi békeszerződés (a második Trianon) aláírása, február 25-én Kovács Béla elhurcolása, június első napjaiban Nagy Ferenc miniszterelnök és Varga Béla házelnök emigrációba kényszerítése, augusztus 31. az úgynevezett kékcédulás választás, és erre az évre esett a január 5-én a Belügyminisztérium által bejelentett szervezkedés pereinek lefolytatása, melynek szimbolikus befejezése Donáth György október 23-i kivégzése. Elvi jelentősége volt Kovács Béla elhurcolásának is, mert első esetben vállalta a szovjet állam a nyílt, erőszakos beavatkozást hazánk életébe, a per pedig az egész nép előtt dokumentálta a bolsevik igazságszolgáltatás megfélemlítő erejét.

1947-ben fejeződött be a kommunizmust elutasító politikai erők nagy kísérlete egy demokratikus Magyarország megteremtésére. Sokan (főleg utólag) reménytelennek ítélték ezt, de a kisgazda vezetők hittek a lehetőségben, s bár bennük is élt a kétely, de kötelességüknek érezték, hogy mindent megtegyenek a kísérlet sikere érdekében. Ezért sokszorosan igaza van a parasztpárti Kovács Imrének, aki egy 1953-ban írt vitacikkében két történelmileg meghatározó mondatot fogalmazott meg: „A 45-ös választás a legfényesebb szovjetellenes haditett volt Kelet-Európában”, és „Ha nincs demokrácia Magyarországon, akkor a kommunisták egyszerűen belenőhettek volna [az én kiemelésem - T. B.] a hatalomba, és nem kellett volna az 1947-es puccsot megrendezni”.

Így viszont a magyar kísérlet - amerikai megállapítás szerint (lásd a New York Times 1945. november 6-i cikkét!) - például szolgálhatott a környező népek számára. Hát ezt nem tudták elviselni és főleg politikai eszközökkel semmissé tenni sem a kommunisták, sem a Szovjetunió. 1944 végén nagy előnnyel indult a Magyar Kommunista Párt a náciktól megszabadult ország politikai életének megszervezése terén. A szovjet hadsereg jelenlétét ki is használták, de a leglátványosabb területen, a kormányban nem engedték a moszkvai vezetők, hogy nagy szerephez jussanak az általuk kétségtelenül támogatott kommunista politikusok. Az ideiglenes kabinetben mindössze három kommunista volt, ugyanannyi horthysta tábornok, azon kívül egy arisztokrata, két kisgazda, két szociáldemokrata és egy parasztpárti. Vagyis nyilvánvaló, hogy Sztálin nem gondolt azonnali bolsevizálásra. Általában 15 évnyi átmeneti időt tartottak szükségesnek. (Több forrás, többek között Rákosinak egy 1945 májusában tartott kommunista aktívaértekezleten elhangzott kijelentése is ezt bizonyítja.) De nem is gondolhattak 19-es kalandra. A kisgazdapárt egyre nagyobb erőt mutatott. Az említett aktívaülés idején lett Nagy Ferenc miniszter, nyáron elérték a választások kiírását, az ideiglenes nemzetgyűlés meghozott egy európai színvonalú választási törvényt, október 7-én a kisgazdák megnyerték a budapesti helyhatósági választásokat, utána „kitriblizték”, hogy az országgyűlési választáson önállóan indulhassanak a pártok (ez volt az első nagy ellenkezés a szovjet hatalommal szemben!), a novemberi választásokon fölényesen győztek, Tildy Zoltán személyében kisgazda miniszterelnöke lett az országnak, a házelnöki székbe meg Nagy Ferenc ült, az államforma-változtatás csapdáját szépen kikerülték, az ország három első közjogi méltósága kisgazda politikus lett, s a köztársasági törvény preambulumába bevették az Atlanti Charta alapelveit, 1946 szeptemberében országos parasztnapokat rendeztek Budapesten, s a 8-án tartott nagygyűlésen összegyűlt 4-500 ezer ember megrémítette a kommunistákat. De nem nyugtatta meg őket a főszónok, Nagy Ferenc beszéde sem, amelyben hitet tett a demokrácia teljes kiépítése mellett, s elítélte mind a „visszafele nézők”, mind pedig a „túlságosan előre haladni szándékozók” törekvéseit. A gyűlés határozata még félreérthetetlenebbül fogalmazott: „Határozottan kinyilatkoztatjuk, hogy szembeszállunk mindazokkal, akik itt a régi világot akarják visszaállítani, de azokkal is, akik a demokráciát osztályok, pártok vagy egyéb érdekcsoportok kedvéért meg akarják hamisítani.”

Hám Tibor egy szeptemberben publikált cikkében együttműködési szándékukról biztosította a baloldalt a demokrácia megvalósításának programjában, de azt is kijelentette: „...megmondjuk világosan, hogy ennek a programnak az alapja csak a polgári demokrácia lehet.” Kiss Sándor pedig néhány nappal később félreérthetetlenül megállapította: „Tudjuk, hogy mi vagyunk ennek a nemzetnek számbeli többsége. Osztályuralmat gyakorolni mégsem akarunk. De a magunk sorsát magunk fogjuk irányítani a társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális élet egész területén.”

Persze közben voltak kisgazda visszakozások, kompromisszumok, megalkuvások, tévedések, de most csak azt akartuk érzékeltetni, hogy a második év végére jelentősen ledolgozták a kezdeti hátrányukat, s ez annyira érzékelhető volt, hogy egy kommunista történész kénytelen volt megállapítani: a politikában patthelyzet alakult ki.

Ráadásul vészesen közeledett a békekötés ideje, ami a katonai megszállás végét jelentette, ez viszont megszüntette volna a kommunista párt privilegizált helyzetét. Egyre világosabbá vált, hogy politikai eszközökkel nem tudják megszerezni a hatalmat. Megnőtt a párton belül azoknak a súlya, akik az erőszaktól sem riadtak vissza. Az MKP III. kongresszusán kiadott jelszó szerint („Ki a reakcióval a koalícióból!”) még szó sem volt összeesküvésről, „csak” a reakciósokról, de elhangzott már Rákosi szájából a „minden eszköz” igénybevételével való fenyegetés.

Tehát tudhatták, és tudták is a kisgazda vezetők, hogy milyen politikai légkörben kell továbbvinni a vállalt feladatot, hiszen - miként egy alkalommal Nagy Ferenc zárt körben kijelentette - mindennap azzal ment be a hivatalába, hogy nem tudta, este hazamehet-e, Kovács Béla pedig nyílt sajtóvitában vetette oda a baloldalnak: „Ha a Baloldali Blokk türelmetlen vezetői... úgy látnák, hogy velünk nem lehet együtt dolgozni a koalícióban, és valami módon kísérletet tennének, hogy kiiktassanak bennünket mint pártot az ország vezetéséből, maguk maradnának a hatalomban”, de azzal tisztában vannak, „hogy nélkülünk csak kisebbségi diktatúrát tudnának csinálni, és ez talán még az ő értelmezésük szerint sem volna demokrácia”. (Nem véletlen, hogy mindhármukat letartóztatták később, a miniszterelnököt pedig emigrációba kényszerítették.)

A kommunisták, rádöbbenve politikai tehetetlenségükre, 1946 végén a kisebbségi diktatúra felé tették meg első tétova lépéseiket. 1946. december 19-én még a parlament kommunista frakciója előtt ezt fejtegette Horváth Márton, a párt egyik vezető politikusa: „...nehéz, szívós és hosszadalmas munkával tudjuk majd az erőviszonyokat úgy megváltoztatni, hogy a koalíciónak ettől a formájától meg tudjunk szabadulni, hogy a magyar koalíciós kormányzás is hasonlítson a délkelet-európai koalíciós kormányzáshoz. ...A Szovjetuniónak az a politikája, hogy békét és rendet akar az általa megszállt országokban. Ezen a politikán sem a mi szempontunkból, sem a világdemokrácia, sem a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából nem érdekünk változtatni. Az európai választások a Kommunista Pártot első párttá tették. Nem érdeke a Szovjetuniónak, hogy azért, mert mi itt elmaradtunk, változtasson a politikáján, és ütőkártyát adjon a Nyugat kezébe.” Ugyanakkor azonban megkezdődtek a letartóztatások.

December közepén a biztonsági szervekben gyanút ébresztettek bizonyos személyek gyakori találkozásai, sőt egyikük kapcsolata egy Nyugatról illegálisan hazatért katonatiszttel. Titkos lehallgatások alapján megkezdődtek a letartóztatások. Az elsők között volt Donáth György (december 14.) és Szent-Miklósy István (december 16.), majd 20-án Arany Bálintra, 24-én pedig Szent-Iványi Domokosra került sor. Ekkor azonban még nem volt koncepció: az ÁVO vaktában dolgozott. Erről Arany Bálintnak ez a véleménye: „Természetesen letartóztatott barátaim kihallgatása is folyt egyidejűleg. Igyekeztek bennünket kikényszerített vallomásokkal egymásnak ugratni. ...A meglepett, tanácstalan, megfélemlített, családja sorsáért, gyermekeiért aggódó sok száz becsületes embert minden eszközzel szorították. Külön nehézséget okozott, hogy tulajdonképpen senki sem tudta közülünk, miről is van szó, mivel akarnak bennünket vádolni. Lehet, hogy vallatóink sem tudták. Lehet, azt gondolták, menet közben majd csak kialakul valami olyan látszat, aminek alapján felépíthetik és valószínűsíthetik vádjaikat.” (Arany Bálint: Koronatanú. Emlékirat 1945-57. Bp., é. n. Püski)

Az 1947. január 5-én kiadott belügyminisztériumi közlemény még csak „horthysta politikusokról, hivatalnokokról és katonatisztekről” beszél, s még a Magyar Közösséget is csak mellékesen említi meg, mondván, hogy az összeesküvők „szoros kapcsolatban álltak” e szervezettel. Tehát még nincs szó sem Magyar Közösség-perről, még kevésbé kisgazda szervezkedésről. Rákosi Mátyás az MKP Központi Vezetőségének január 11-i ülésén csak ennyit mondott: „Ennek az összeesküvésnek nagy a jelentősége, erősen befolyásolja az 1947-es esztendőre tervbe vett stratégiánk egész menetét. Ez olyan nehéz kő, ami most még repül, és nem tudni, hogy hol áll meg.”

Csicsery-Rónay István és Cserenyei Géza szerint (Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására. 1947. Tanulmány és válogatott dokumentumok. Bp. 1998, 1956-os Intézet) „mikor egyes személyek kisgazdapárti kapcsolataira is fény derült, akkor határozta el Rákosi, hogy az »összeesküvési« ügyet fogják »faltörő kosként« alkalmazni a kisgazdák ellen.” Ennek megvalósításáról helyesen állapítja meg Palasik Mária, e kor jeles kutatója: „Többszörös, erőltetett és erőszakos transzformációval érték el, hogy a nyomozást a Kisgazdapárt felé lehessen kiterjeszteni, hogy a nevezett ügyet az FKgP szétzilálásához használhassák.”

Januárban sorra letartóztatják Csicsery-Rónay Istvánt, Hám Tibort, Jaczkó Pált, Horváth Jánost, a fiatal értelmiségi csoport tagjait, majd Mistéth Endre minisztert és Dálnoki Veres Lajos tábornokot. Jellemző az akkor még teljesen jóhiszemű szemléletre, hogy Kiss Sándor Svájcban értesül a személyét érintő vádról, mire azonnal hazajön, hogy a szabad magyar bíróság előtt bebizonyítsa ártatlanságát. De ez a naivitás jellemzi a többségi képviselőcsoportot, mely ugyanilyen indokkal felfüggeszti megvádolt társai mentelmi jogát.

Egyébként jellemző az akkori hiszterizált állapotokra, hogy megelőzve a bírósági döntést, magát demokratának tartó jogvégzett politikus is elítélte megvádolt képviselőtársait. Sulyok Dezső „a demokrácia ellenségeinek” nevezte a parlamentben Saláta Kálmánt, Hám Tibort és Jaczkó Pált. Salátáról meg egyenesen azt állította, hogy „ezeknek a bűncselekményeknek a fő-fő motorja volt”.

Még messzebbre ment - ugyancsak a parlamentben - Károlyi Mihály, aki pedig megtanulhatta volna az Angliában és Franciaországban töltött évtizedekben, hogy mi a demokratikus jogértelmezés. Szerinte: „Az összeesküvés célja nyíltan az volt, visszahozzák Horthyt.” S kifejtette, hogy az akkoriban tapasztalható korrupció melegágya „ebben az összeesküvésben van”, s véleménye szerint az újjáépítési miniszter, Mistéth Endre [aki pedig minden idők legtisztább politikusa volt], azzal foglalkozott, „hogy pénzforrásokat szerezzen az ellenforradalom számára”, majd tovább bővítette a vádaskodást: „Természetesen a pénz bizonyosan nem mind ment az ellenforradalom fejlesztésére, hanem az illető urak zsebében is bennmaradt jó része.” (Ha nem a Nemzetgyűlési Napló tanúsítaná e két megdöbbentő felszólalást, el sem lehetne hinni!)

Ilyen ellentétesen végletes légkörben dolgozott a parlament és a kisgazda vezetőség. De amikor tudomásukra jutott egy bátor asszony, Arany Bálintné révén, hogy veréssel és kínzásokkal kikényszerített vallomásokkal és más aljas módszerekkel operál az ÁVO és a Katonapolitikai Osztály (HM), s amikor Mistéth Endrét egypár órára szabadon engedték, s ő Nagy Ferencék tudomására hozta, hogy itt a végső cél a Kisgazdapárt lefejezése és szétverése, akkor értették meg, hogy miről is van szó.

Hám Tibornak ezt az ajánlatot tette Péter Gábor: „Ha hajlandó nekünk segíteni, terhelő adatokat adni Kovács Béláról, ígérem: hamarosan otthon lesz a gyerekeivel.” Bár a letartóztatott politikus az ajánlatot visszautasította, rövidesen megindult a hajsza Kovács Béla ellen. (Részletekkel itt nem foglalkozunk, azok megtalálhatók a Magyar Szemle idei februári számában: a „Kovács Béla politikai pályája” című tanulmányban.) De annyit most is meg kell említenünk, hogy a Kovács-ügyben a magyar képviselőház demokrata tagjai a magyar parlamentarizmus történetének talán legcsodálatosabb napjával ajándékozták meg a magyar nemzetet. Amikor Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését követelték Rajkék, a nemzetgyűlés többsége megtagadta képviselőtársuk kiadatását. Moszkva kénytelen volt nyílt erőszakhoz folyamodni: 1947. február 25-én szovjet katonai alakulatok hurcolták el a magyar parasztság kedvelt vezetőjét. A perben természetesen szerepeltek vele foglalkozó részletek, de Kovács Bélát soha nem állították magyar bíróság elé.

A Kisgazdapárt főtitkárának eltávolítása után immár a szovjet kormány nyílt jóváhagyásával folytak a nagy koncepciós per tárgyalásának előkészületei.

A persorozat keretében több mint 250 személyt tartóztattak le, közülük 229 vádlott került bíróság elé.

Az úgynevezett „köztársaság elleni összeesküvés”-i persorozat hat perből állt:

dr. Donáth György és 12 társának,

Mistéth Endre és 43 társának,

dr. Varga László és 42 társának,

dr. Péter Ernő és 74 társának,

Pünkösti László és 5 társának,

dr. Tóth János és 42 társának és

Glück Frigyesné Body Piroska és 4 társának pere.

A foglyokat brutális módon és eszközökkel igyekeztek alkalmas jegyzőkönyv-aláíróvá szelídíteni. (Erről bőven olvashatunk Arany Bálint nem hatásvadászó visszaemlékezéseiben.) Általában addig verték, gyötörték a vádlottakat, amíg félig eszméletlen állapotba kerülve alá nem írták az eléjük tett „jegyzőkönyvet”.

A tényeket Palasik Mária így összegezte a politikai rendőrségről írt tanulmányában: „A nyomozati jegyzőkönyvek erőszak alkalmazásának hatására születtek. Bár sokszor valóban megtörtént tényeket tartalmaznak, ezek többsége azonban nem képezte büntetendő cselekmény tárgyát. A tényeket önkényesen és hamisan értelmezve születtek meg a vádiratok, amelyek legfőbb bizonyítéka a hónapokig kínzott vádlottak beismerő vallomása volt. A politikai rendőrségen kreálták az »összeesküvés« vezető szerveként a Földalatti Főparancsnokságot vagy a Hetes Bizottság elnevezést. A vád annak ellenére fegyveres összeesküvés volt, hogy maga Rákosi Mátyás is elismerte a nyomozás leggyengébb pontjának: »az összeesküvőknek, mint kiderült, nem voltak fegyverraktáraik«.”

Igen érdekesek Hám Tibor visszaemlékezései (In: Jelenkori magyar történelmi dokumentumok. III. Washington, 1986, Amerikai Magyar Kultúrközpont). A vádlott (civilben orvos) leírja, hogy kilenc napon át kínzásokkal telt vallatás után írni kezdték a jegyzőkönyvet. Egy-egy résznél még bágyadtan tiltakozott, de aztán adtak neki egy csésze kávét (a kedélyeskedő ávós „bájitalnak” nevezte a löttyöt), melyet lehajtva - most már saját szavait idézve- így emlékezik: „Kellemes szédülést éreztem, megnyugvást, majdnem eufória töltött el - és habozás nélkül, olvasatlanul aláírtam a jegyzőkönyvet.” A tárgyaláson viszont kijelentette: „A Katonapolitikai Osztályon jegyzőkönyvbe foglalt vallomásom egyetlen mondatát sem én fogalmaztam. A vallató diktálta azt gépbe, olyan módszerekkel, hogy egy hétig üldözési téveszmékben szenvedtem azután. Vallomásomat nem tartom fenn.”

Segítettek neki barátai is, mert a tárgyaláson sorra visszavonták előzetes vallomásaikat. Amint írja: „A per folytatásakor került sor a tanúkihallgatási eljárásra, melynek az lett volna a célja, hogy vádlott-társaim - ezúttal mint a vád tanúi - »felmondják« azt a szöveget, amelyet az ismert kínzásokkal csikartak ki tőlük a nyomozás során. Rám vonatkozóan e szembesítés egyértelműen eredménytelen volt: Szent-Iványi Domokos, Csicsery-Rónay István, Horváth János és Jaczkó Pál sorra visszavonták a nyomozati jegyzőkönyvekben szereplő »vallomásukat«. Példaként elegendő egymás mellett idézni Szent-Iványi két vallomását: a két elsőt, amelyet állítólag a nyomozás során tett, s amely rám nézve, ha nem is »terhelő adatokat«, de gyanút tápláló tételeket tartalmazott - s utána a tárgyaláson elhangzottakat, a fenti tételek nélkül.” Így aztán semmire sem mentek vele.

Saját önelemzése szerint: „fizikailag hamarabb omlottam össze, mint lelkileg, így, mielőtt még magam és mások ellen szóló hamis vádakra bírhattak volna, olyan állapotba kerültem, hogy már felvezetni sem tudtak”. Hám Tibort a Mistéth Endre és 43 társa ellen lefolytatott perben 1947. augusztus 29-én felmentették.

Szent-Iványi nem szívesen beszélt börtönélményeiről, azt azonban - nyilván mint kuriózumot - elmesélte, hogy egy alkalommal az akkor még csak kommunista újságíró, 1990 után azonban liberális íróvá avanzsált Fehér Klára egy éjszakán keresztül faggatta, s biztatásként a fejét időnként a falba verte. A bírósági tárgyaláson feltűnt, hogy milyen természetellenes a viselkedése: „...szabadulása után elmondta, hogy feltételezhetően drogok hatása alatt állandó hallucinációs rohamai voltak, nem tudta a vízszintest a függőlegestől megkülönböztetni. A védőügyvédek kérték... elmeállapotának a megvizsgálását. A szakértői vélemény nagyfokú hisztériát állapított meg, de arra a következtetésre jutott, hogy ez... beszámíthatóságát és felelősségét nem befolyásolja.” Özvegyének a tudomása szerint szkopolaminnal „kezelték”. Szerencsére ahhoz elég volt a szakorvosi vélemény, hogy a halálos ítélettől megmentse Szent-Iványit. Mert hiszen „bírái” meg voltak győződve, hogy ő az egész „összeesküvésnek” a szellemi vezetője.

Bár azt, hogy ki miről volt meggyőződve, nem tudhatjuk, de voltak a fogságnak vigasztaló pillanatai is. Arany Bálint írja le, hogy egy alkalommal Donáth Györggyel, Kiss Károllyal és Szent-Iványival beszállították a Markó utcába. Egy üres tárgyalóterembe vezették be őket, leültették, majd a fegyőr őrmester eléjük állt, „és teljes komolysággal kijelentette, hogy a Legfelső Bíróság nevében megnyitja a tárgyalást és meghozza a legfelső ítéletet. Az pedig úgy szólt, hogy valamennyiőnket felmenti és azonnali hatállyal szabadlábra helyezi. Játék volt az egész, de jó volt ilyen játékban, még passzívként is, részt venni.”

Az első nagy koncepciós per idején egyébként még éltek a polgári igazságszolgáltatás egyes elemei. Karácsony ünnepén néhányan a börtönkápolnában láthatták egymást az istentiszteleten (persze nem beszélhettek), a kivégzett Donáth György holttestét még eltemethette a család (csak Kádárék dobatták ki csontjait öröknek hitt nyughelyéről, végül 2002-ben kerültek testi maradványai a Farkasréti temető díszsírhelyére), s a fővádlott az utolsó szó jogán hatórás beszédben fejthette ki nézeteit. (A beszédet Utolsó szó jogán címmel az Occidental Press kétszer is kiadta: először 1988-ban, Washingtonban, másodszor Budapesten, 1998-ban.)

Csak néhány idézettel kívánjuk illusztrálni a fővádlott imponáló magatartását teljesen reménytelen helyzetében. A „demokratikus fejlődés akadályozásá”-ra és a „demokratikus köztársaság megdöntésé”-re irányuló tevékenység vádját így utasította vissza:

Én tudnék mondani Magyarországon olyan szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék olyan szervezetet mondani, amely penetrál minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában, forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett (ama népítéletekre gondolok) ... Hogy a maguk szűk körében mit beszélnek meg, nem tudom, azt sem, hogy milyen célzatok [célok] születnek meg, de az biztos, hogy ideológiájukat ismerjük ...mert tudjuk, hogy ez az ideológia német és egyéb idegen hatásra született meg. ...Németországból eredt ez az ideológia, amely azt tanítja, hogy a proletár osztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat. Nem tudom, hogy letettek-e erről véglegesen, de a mai kommunista és szocialista vezérek beszédeik során hangoztatják, hogy »ma demokráciáért, holnap a szocializmusért«.

Szellemesen elhárítja azt a vádat, hogy például az „élettér” szó használata náci hatást bizonyítana. Felteszi a kérdést: „Méltóztatik tudni, hogy a népbíróság egy hitleri német találmány? ...hogy például a Hitler elleni merénylet alkalmával a merénylet elkövetői felett egy alkalmi népbíróság - Volksgericht - ítélkezett? Ebből nem lehet azt a konzekvenciát levonni, hogy a népbíróság, amely előtt most állok, német hatás alatt jött létre.” (Nyilván csak azért nem mondott náci hatást, mert nem akarta heccelni a népbírákat.)

Az utolsó szó jogán elmondott hatórás beszédének talán legmeggyőzőbb része a befolyásolással mint demokratikus politikai eszköz felhasználásával foglalkozó fejtegetése. Miután idézi az ügyész kijelentését, mely szerint a befolyásolás nem fogadható el, ezeket mondja:

A befolyásolás nemcsak megengedett, hanem szinte kötelező eszköze a politikának. Nem tudom, hogy jól értettem-e, amit az ügyész úr mondott, tehát megismétlem... A befolyásolást azért nem fogadja el eszköznek, mert az állam vezetői a demokráciában nem saját elgondolásukat valósítják meg, hanem a népét. Méltóztassék megengedni, hogy megálljak ennél a gondolatnál. Száz százalékig magamévá teszem azt, amit az ügyész úr mondott, mert nagyon érdekes konzekvencia adódik belőle. Mikor tudja megmondani a nép, hogy az állam vezetőitől mit akar? Az 1946. I. tc., majd az azt védő 1946. VII. tc. azt mondja, hogy az állampolgárnak elidegeníthetetlen joga többek között az állami és törvényhatósági életben való részvétel. Az állampolgároknak nyilvánvalóan ez a két lehetőség adódik arra, hogy az állam dolgaiba beleszóljanak. Az ügyész úr által mondott igazság konzekvenciáját nyilván olyképpen kell levonni, hogy megkérdezem a népet, hogy akarják irányítani az állami, illetőleg a törvényhatósági életet. Megkérdezem a népet, hogy a vezetőknek mihez kell tartaniuk magukat. Gyakorlatilag ez a választásokon nyilvánul meg. Az országgyűlési választások során van alkalma az állampolgároknak arra, hogy megszabják az állami élet irányát, a törvényhatósági választások során pedig arra, hogy megszabják a törvényhatósági élet irányát.

Engedelmet kérek... meg kell kérdeznem, hogy itt mi történt. 1945-ben választások voltak, amelyeknek során a nemzetgyűlési mandátumok többségét a Kisgazdapárt kapta meg, vagyis a nép abban az irányban nyilatkozott, hogy azt akarja, hogy az országot a Kisgazdapárt programja szerint kisgazdapárti emberek vezessék. Mi... a vád szerint is amellett törtünk lándzsát, vagyis - az ügyész úr szavai szerint is - a legtisztább demokrácia mellett. De továbbmegyek. Ott van a törvényhatósági élet viteléről való megnyilatkozás. A vád szerint mi voltunk azok, akik a Baloldali Blokkal szemben a Kisgazdapárt megmerevedését forszíroztuk. Mi forszíroztuk, hogy ragaszkodjék az önkormányzati választások megtartásához. Mi voltunk a demokratikus követelések szószólói, hogy igenis legyen mód nyilatkozni a népnek arról, hogyan akarja irányítani a törvényhatóság életét. Avezetők nem vonták le ennek konzekvenciáját, ahogyan ez nemcsak itt a tárgyaláson bizonyosodott be, hanem köztudomású is, mert hiszen a koalíció szellemével, a népakarat megnyilvánulásával ellentétesen nem úgy kormányoztatik az ország, mint ahogy a nép 1945-ben megnyilatkozott, illetőleg a törvényhatósági élettel kapcsolatos megnyilatkozásra nem adtak alkalmat.”

Végül összefoglalóan a következőket mondotta:

Tehát ismétlem: nem a demokratikus rend, nem a demokratikus életforma megváltoztatására törekedtünk. Ellenkezőleg, éppen a közösségben magunkba szívott és vérünkké vált népi politikai felfogásunkat akartuk uralkodóvá tenni nemcsak a papíron, hanem a valóságos életben is. (...)

Befolyásolni akartuk a magyar politikai életet, természetesen a mi ideológiánk jegyében. Ezaz ideológia azonban minden államformát elbír, és elbír minden életformát, ami - magyar. ...Most méltóztassék megengedni, hogy még arra mutassak rá, hogy ilyen körülmények között, ha cáfolom a vád minden állítását, és azt mondom, hogy tevékenységünk csak ez volt, akkor mégis hogyan születhetett meg a vád az én felfogásom szerint. Szerintem a vád semmit sem tudott bizonyítani. A vádnak csak a vádlottak állnak rendelkezésére, mint bizonyítási anyag, és ezek - a gyorsírói jegyzetekből meg lehet állapítani - valamennyien cáfolják a vád állításait. Egyéb bizonyíték nem volt. A vádlottak elismertek cselekményeket, de nem úgy, ahogyan beállíttatott, hanem csak arról volt szó ezek szerint, hogy... egy személyi garnitúrát szerettünk volna kicserélni, és szerintünk káros intézkedéseket szerettünk volna megváltoztatni, de olyan eszközökkel, amelyek minden civilizált államban elfogadhatók.”

Vállalva a vezetői szereppel járó nagyobb felelősséget, felhívta a bíróság figyelmét ennek konzekvenciáira: „Amilyen arányban súlyosbító körülmény tehát az esetleg megállapítható vezetés énreám nézve, ugyanolyan arányban enyhítő körülmény vádlott-társaimra.” Végül kijelentette: „Én semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért folyamodni, de még fellebbezni sem fogok.”

Donáth György e többórás beszéddel olyan erkölcsi magasságokba emelkedett, amilyenre társadalmi vagy politikai pozíció révén senki nem juthat. Ezt érezte meg Kende Péter, az akkor még kezdő kommunista újságíró, aki később így emlékezett vissza erre a felejthetetlen eseményre:

Higgye el a t. olvasó, nem azt fogom elmondani, amit az azóta eltelt ötven év tapasztalata ültetett belém, hanem azt, amit a népbírósági tárgyalás szemtanújaként már akkor is éreztem, csak bevallani nem mertem magamnak, pláne másoknak. Nos, Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek - az én szememben - a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse. Szellemileg és jellemileg olyan magasan kiemelkedett a többiek közül, hogy varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni. ...Donáth nemcsak bátor volt, hanem logikailag is verhetetlen, sőt osztályon felüli szónok is, akinek érvelését széles körű történelmi műveltségén túl egyfajta finom irónia tette megnyerővé és hatásossá. ...Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, függetlenségét egy percig fel nem adva”... Ennél többet, azt hiszem, mi sem mondhatunk.

Végül is első fokon, 1947. április 16-án Donáth Györgyöt, Veress Lajost és András Sándort halálra, Szent-Iványit pedig 14 évi fegyházbüntetésre ítélték. Másodfokon csak Donáth halálos ítéletét hagyták helyben. Az enyhítéseknek két oka lehetett: egyrészt Arany Bálint „vádalkuja”, másrészt az, hogy júliusra Rákosiék elérték céljukat: a kisgazdapártot lefejezték, a szétverés lényegében sikerült.

A „vádalkuról” ennyit: Arany az első tárgyalás keretében visszavonta mindazt, amit előzőleg belőle erőszakkal kikényszerítettek. Ezután az NKVD vette kezelésbe. Embertelen kínzások után arra az elhatározásra jutott, hogy mindent vállal, ha azzal társai életét megmentheti. Közölte elhatározását, s azt a feltételét, hogy vallomása alapján „senkit ne végezzenek ki”. Az ajánlatot elfogadták, csak éppen egy „kicsit” változtattak rajta. Az első nagy konstrukciós pernek végül egy halálos áldozata volt: Donáth Györgyöt 1947. október 23-án (!) kivégezték.

Ami a per „dokumentumait” illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy azoknak a hitelessége egyenlő a nullával. Kende Péter szerint „minden részletükben” kitaláltak. Ez elsősorban az úgynevezett Fehér könyvben közöltekre érvényes. Csicsery-Rónay és Cserenyey kötete, valamint a sokat idézett Hám Tibor-tanulmány idéz ugyan eleve hamis dokumentumokat, de természetesen elmondja az igazságot is.

A perrel kapcsolatban a lényegre tapintott rá Bevin angol külügyminiszter, aki a brit parlamentben egy kérdésre felelve azt mondotta, hogy „ha a budapesti per vádlottjai összeesküvők, akkor ő maga is az”.

Hám Tibor, aki ugyan a per egyik áldozata, de nem elítéltje, aki kapcsolatban volt Szent-Iványi baráti körével, de nem tartozott közéjük (a Magyar Közösségről meg nem is hallott), s aki az 1945 előtti demokratikus ellenállás fontos személyisége és a háború után a magyar demokrácia egyik kiváló intellektussal rendelkező építője volt, így summázta véleményét az egész „összeesküvésről”:

A per csak eszköz volt a szovjet-kommunista hatalom számára. A Magyar Közösséget is eszközül használták. Aper igazi vádlottja a Független Kisgazdapárt volt. Ez a párt állt ellen - minden fogyatékossága ellenére - a kommunista diktatúra megvalósításának, kísérelte megakadályozni a szovjet befolyást. Politikai koncepciójával igyekezett - időnkénti engedmények árán - elérni a békeszerződés aláírását és egy szabadabb politikai légkörben, már nem koalíciós kormányzattal, megvalósítani a magyar demokráciát.

Még ezzel a perrel, embertelen kínzásokkal kicsikart vallomásokkal sem tudott a kommunista párt győzni. A magyar Nemzetgyűlés utolsó bátor kiállása - Kovács Béla mentelmi joga felfüggesztésének megtagadása - ezt megakadályozta.

A Szovjetunió hadseregének közvetlen beavatkozása, Kovács Béla elhurcolásával adta a Kommunista Párt kezébe a hatalmat. Nem a párt győzött. A Szovjetunió.”

Ugyanígy vélekedett Nagy Ferenc, az emigrációba kényszerített miniszterelnök is: „A magyar demokrácia nem a kommunista kisebbségtől, nem Rákosi Mátyástól, hanem két világrész legnagyobb hatalmától, a Szovjetuniótól szenvedte [el] ezt a vereséget. Amennyire nem volt szégyen ez a vereség a magyar demokráciára, annyira nem volt dicsőség a Szovjetunióra.”



« vissza