Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Valami a Magyar Csillagról

A Magyar Csillag – a Nyugat álneve.” Ez a megállapítás egyszersmind tömör jellemzés is, Ottlik Géza kései leleménye a hetvenes évekből. Ezzel szemben maga a folyóirat – amely szerkesztője, Illyés Gyula szavával „felszólalási jogot biztosított 1941 októberétől 1944. április 15-ig minden magyar írónak, bárhova tartozzék is, ha az érték és a jó szándék mandátumát felmutatja” – a kor közigazgatási viszonyaira jellemző kényszer szülte véletlen leleménynek köszönhette a nevét.

Irodalomtörténeti közhely, hogy Babits Mihály halálával érvényét vesztette a nevére szóló lapengedély, ezért a Nyugatnak a hivatalos szabályok szerint meg kellett szűnnie”, írja Gellért Oszkár önéletrajzi jellegű visszaemlékezésében (Egy író élete a Nyugat szerkesztőségében). Jellemző viszont a (mindenkori?) bürokrácia józan paraszti ésszel követhetetlen logikájára, hogy a folyóirat nevét viselő, s azzal szimbiózisban létező Nyugat könyvkiadójára ez a szabály már nem vonatkozott, s ennek volt köszönhető, hogy itt jelent meg, Illyés Gyula szerkesztésében a Babits Emlékkönyv, amelynek törzsanyagát eredetileg a Nyugat következő, Babits-emlékszámába szánták.
Úgyszintén Gellért Oszkár emlékiratában olvasható, hogyan emlékezik vissza ő, az örökös segédszerkesztő, jó évtizeddel később (könyve 1962-ben látott napvilágot a Gondolat kiadásában) 1941 augusztusára, s a Nyugatot folytató Magyar Csillag nevének születésére.
 
A Lánchíd melletti budai kávéházban1 ültünk ketten, mielőtt Illyés felment volna a miniszterelnökség sajtóosztályára, hogy ott megbeszélje az új folyóirat nevét. Én hosszú tanácskozás után a Csillag nevet ajánlottam. Ez tetszett Illyésnek. A sajtóosztály sem ellenezte, de azt kívánta, hogy a név előtt legyen a jelző is: a ’magyar’. Így történt, hogy Illyés folyóirata, amelynek címlapján az ő neve alatt Schöpflin Aladáré is szerepelt, 1941. október 1-jétől 1944. április 1-jéig Magyar Csillag néven jelent meg, a Nyugat régi emblémájával, Beck Ö. Fülöp Mikes-plakettje után készült rajz fényképmásolatával. Illyéssel megbeszéltem, hogy a Nyugat előfizetőinek a közösen kiadott Babits Emlékkönyvet küldjük meg a két elmaradt szeptemberi szám helyett. Két és fél éven át a Nyugat könyvkiadója anyagilag biztosította a Magyar Csillag létét.”

Hát ez nem egészen így volt. Először is: a Magyar Csillag nem 1944. április 1-jén, hanem csak 1944. április 15-én szűnt meg. A hajdani főszerkesztő, Illyés Gyula A Nyugat vége című, és az Irodalmi Újság 1954. július 17-i számában közreadott cikkében már korábban helyreigazította az idős költő memóriazavarát, amit azonban Gellért Oszkár a jelek szerint nem vett figyelembe. De ami fontosabb: Illyés Gyula hagyatékának a családi levelezést őrző részében fennmaradt az alábbi levél, amelynek címzettje, Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra, aki ekkoriban Dobozon tartózkodott és folytatta azokat a szociológiai és lélektani felvételsorozatokat, amelyeket még 1938 nyarán kezdett el. (Az anyag első része Illyés Gyula Lélek és kenyér című könyvében jelent meg 1939-ben, kiegészítve Kozmutza Flóra értelmesség- és ösztönvizsgálataival.) Íme a koronatanú beszámolója, amely 1941 augusztusában keletkezett, s amelyet Illyés Mária szívességéből adunk közre:


Kedves Flórácskám, Budapest, 1941. augusztus ?
ma kaptam 24-i leveled, köszönöm, igen megörültem neki. Ne dolgozz olyan sokat, hisz már majdnem kétszeresét csinálod a napi adagnak!
Most kedd este van, megint a Ph[iladelphia]ban írok, az eddigieknél tán még telibb hét nap után. A múltkor elfeledtem megírni, hogy a Nyugat szerkesztésének átírása ügyében a miniszterelnökségen is jártam, azt hiszem pénteken. Zilahi-Sebes nevű sajtófőnöknél, aki hajdan megkért, hogy külföldiekkel találkozzam, tán emlékszel. Úgy látszott, hogy a dolog rendben megy. Szombaton megjött az értesítés, hogy Z[ilahi-Sebes]től2  függetlenül a Nyugatot betiltották. Vasárnap este hazamenet itt a Krisztina utcai kertecskéjében megláttam Z[ilahi-Sebes]t, odamentem. Elmondta, hogy Dulin hallani sem akar a Nyugatról, nem azért, mert akkor én nem fogadtam el a kéznyújtást, hanem mert a lap: zsidóbarát, szabadkőműves, stb., szóval, amit a háború előtt a Ny[ugat]ra mondtak. De megint fel D[ulin]hoz3 hétfőn együtt.
Képzeld Gellért lelkiállapotát, mondtam, hagyjuk az egész lapot, temessük Mihály mellé a fegyvert-lovat, nekem úgy sincs sok kedvem a szerkesztéshez, meg kinek kell még? Annak a munkatárs gárdának? De így-úgy – szóval felmentünk D
[ulin]hoz.
Majd elmondom élőszóval, hogy folyt le a beszélgetés – adatként hazád hivatali életéhez. Végül: más címen esetleg engedélyezik. Délután a Nyugat-találkozón persze nagy izgalom, órákig tartó keresés: mi legyen a cím. Itt küldöm a papírt, amelyre leírtam, mi minden jutott eszünkbe. Végül abban állapodtunk meg: Hűség. (Gellért találta ki.)
Közben nekem vagy öt emberrel kellett az Emlékkönyvbe adott kéziratról beszélnem, javítást tanácsolnom, stb. Kabátban ültem, mert egy kicsit volt hőemelkedésem. (Ma már nincs.) Weöres nem írta meg a verstechnikáról vállalt tanulmányt. Este 9-kor találkoztunk külön a Ph
[iladelphia]ban, hogy megbeszéljük. (A mellettünk lévő páholyban azt hiszem, épp a te laboratóriumi kartársaid ültek.) Éjfél után váltunk el. Igen kedves fiú.
Ma 11-kor kellett D
[ulin]hoz mennem ismét, a címmel. Épp arra az időre kért Balogh4 Baranyai [Lipót]hoz.5 Nem tudom, miért: lemondtam. D[ulin]hoz velem jött Komjáthy [Aladár],6 ő is a miniszterelnökségen dolgozik. A beszélgetés megint úgy folyt, mint tegnap. „Hűség?” – kérdezte [Dulin] – „Fenyő Makszihoz?!”7 Ő kezdett címeket ajánlani: Tárogató, Furulyaszó s végül – amihez konokon kötötte magát: Szép Írás. A Szép Szóról fogalma sem volt, így nem értette, miért nem fogadhatom épp ezt el. (Különben elfogadtam volna, csak már legyen vége.) Utoljára a vitában kifáradva a Magyar Csillagot ajánlottam, mert a Tisztás, Mérték, Hűség közt még ez ellen tiltakozott legkevésbé. De ez sem tetszett neki. Bejött még valami minisztériumi ember, az a Csizma az asztalon-t ajánlotta! Utoljára akaratuk ellenére az elkészített kérvénybe a Magyar Csillagot írtam be.
A kérvényt most küldték be a kultuszminisztériumba, egy-két hét alatt döntenek. Gondoltam, jó volna, ha itt volnál, szólhatnál kollégáidnak – de akad más magas pártfogó is: Ybl Ervin
8 ha igaz.
A Nyugat szeptemberi száma tehát már nem jelenhet meg, pedig épp azzal készültem már el. Így az Emlékkönyvet igyekszünk gyorsítani. Anyag rengeteg van, de rengeteg az ismétlés, a vacak is. Sokat visszautasítottam, de sok visszautasításból halálos sértés lenne. Ámulva néztem, hogy akik annak idején meg se nyikkantak Babits védelmében, hogy ünneplik, vállalják most. A világ legnagyobb polgár-, szabadság-, zsidóvédője lett! És persze, hogy hozakodik elő mindenki a kis kérkednivaló emlékeivel. Épp ezért, úgy döntöttem, hogy ami emlékezést már én leírtam, nem közlöm.
A rádiót a rekedtség miatt lemondtam, más olvasta fel, de a pénzt megkaptam. Ott is voltam érte ma este, mert már annyira nem volt pénzem, hogy röstelkedve Gellérttől kértem 20 pengőt tegnap.
Még ma este is kell itt valakivel, Csécsyvel9
találkoznom, cikke ügyében. Egy kicsit már kimerült, vagy inkább felzaklatott vagyok.
Babitsnénál nem voltam, csak telefonáltam neki: egy-két napra elmegy Simonffy Margothoz.
10 Hát jó bőven beszámoltam, kedveském, kövesd példámat. De elsősorban parancsomat arra, hogy pihenj, pihend ki egy félévre magad, egyél, fürödjél. Igen sokat gondolok rád.
Írjad meg, a jövő héten feljössz-e, mert ha nem, vasárnap mindenképpen lemegyek.
Sok szeretettel csókollak,
Gy.
S üdvözlök mindenkit.


A levélben említett Nyugat-találkozón felmerült címjavaslatokra vonatkozó szavazás eredményét Illyés külön lapon mellékelte a levélhez:

A szám azt jelenti, hogy a 18 jelenlevő közül melyikre hányan szavaztak:
Mérték 9 (18-ból)
Bástya
Magyar Néző 5
Torony
Magyar Csillag 8 (12)
Magyarok
Tisztás 9
Göncöl
Kilátó (4)
Hűség (18)
Tisztás
Mérték
Magyar Csillag


A Magyar Csillag első számának megjelenése után ugyancsak levélben arról számol be feleségének Illyés Gyula, hogy „velem semmi újság: tegnap is, ma is a szokottan telt a napi munka, utána Gellért – a M. Cs.-ot változatlanul támadták, nincs nálam a lapkivágás, majd itthon megmutatom – aztán ebéd, délután munka. Befejeztem a Gionót,11 ma délután Gellérttel Babitsnénál voltunk, kiválogatni a további verseket a lap számára.” (Babits Mihály hagyatékából. – D. M.)
Az itt közölt levelekből is, de ekkoriban írt naplójegyzeteiből is kiderül, hogy Illyés Gyula mennyire vonakodott a rá háruló feladattól. Életműsorozata Itt élned kell című kötetében megjelentetett, 1941. augusztusi keltezésű naplójegyzetei híven tükrözik a feladattal való birkózás belső, lelkiismereti küzdelmét: „A feladattal úgy voltam, mint Jónás a prófétasággal. Mindent meg kell tenni, hallottam Babits hangját. Így tettem meg 'mindent' – kedvem ellenére.”
Illyés Gyula jóhiszemű természet volt, de semmiképpen sem naiv. Pontosan érezte, tudta, hogy a mi vár a rá hulló égi teher mellett („...kezdetben a Nyugat címlapján volt Ady és Babits neve, most felettünk ragyog.” – nyilatkozta a Magyar Nemzet 1941. szeptember 22-i számában.) „Ez jellemzi a Magyar Csillagot, s hogy Babits emléke előtt pirulnék, ha csak egyetlen magyar író úgy érezné, hogy nem vehet részt annak a lapnak a munkájában, amely a magyar irodalom emelését szolgálja, az ő életének legnagyobb szándékát… Akit a sors az ő helyére lök, az csak összefogásra gondolhat. Ezt pedig csak alázattal szolgálhatja, majdnem azzal a szerzetesi fegyelemmel, ahogyan Osvát előre felkelt és meghajolt a zsebből kifehérlő kézirat előtt, ha Kosztolányi hozta, ha fűzfapoéta.” (Naplójegyzetek, 1941. augusztus)
De a szellemi hídépítés történelminek mondható felelőssége mellett, a Szovjetunió elleni hadba lépés, az úgynevezett harmadik zsidótörvény és a moszkvai csata előestéjén egy egészen másfajta, de ugyanígy lerázhatatlan földi teher is nyomta a Magyar Csillag programjának megvalósításán dolgozó lapszerkesztő vállát, aminek irodalompolitika a neve. Így érthető igazán, miért éppen ekkor jegyezte föl naplójegyzeteiben azóta elhíresült mondatát irodalom és politika viszonyáról, amely eredetileg így hangzott: „Hadd kezdjem példaképpen újabbkori nyelvünk legárulkodóbb összetett szavával, az irodalompolitikával. – Ki párosította össze a hattyút a görénnyel…? Kinek volt szüksége erre a korcs és hazug és láthatóan balkáni szörnyszüleményre…? Korunk új szavai közt az ’emberanyag’ mellett ez az ’irodalompolitika’ hoz ki a sodromból. Bámulom az embert, aki ajkára veszi: nem látja értelmét? Értelme az – hányan nyögik jobbról és balról –, hogy a műalkotást ne értéke szerint mérjem, hanem aszerint, mit használ bandámnak… Nem az ellen van szavam, hogy az írók politizálnak. Nekem is van politikai állásfoglalásom, s irodalmunk annyira kívánatos árnyalatosságához jó élesztőnek nézem a politikát is, sőt a pártállást is. A baj éppen az, hogy íróink nem írói mivoltukban politizálnak, hanem csak szolgálják a politikát és különféle hatalmakat.”
Amiért érdemes hosszasabban idézni ezt a régi írói indulatkitörést, azt nem csupán minden időben érvényes – szomorú – időszerűsége indokolja, hanem egy különös és még inkább elgondolkodtató, majdnem-egyidejű írói eszmefuttatás is. Egy angol író, George Orwell tollából, amelyet ugyanerről a problémáról szólván 1948-ban vetett papírra az 1984 és az Állatfarm írója: – Az író belebonyolódhat a politikába – írta Orwell Az írók és a Leviatán című esszéjében –, de ajánlatos polgárként, emberként tennie, nem pedig, íróként. Azt gondolom, nincs joga, hogy – pusztán érzékenységére hivatkozva – kibújjék a politizálás piszkos munkája alól… De bármit csinál is pártjának szolgálatában, a párt érdekében írnia nem szabad, meg kell értenie, hogy az írás más lapra tartozik.
Orwell állásfoglalása is azt mutatja, hogy egészséges ösztönű és ép szellemi erkölcsű író nem követheti el az írástudó árulását, nem vehet részt a hattyú és a görény perverz nászában.
Illyés Gyula, annyi belső vívódás után, elsősorban Schöpflin Aladár, a majdani társszerkesztő ösztökélésére vállalta el a lap szerkesztését. Schöpflin Aladár egyébként írásba is adta, hogy véleménye szerint az egyesítő-szintetizáló szellemű Illyés Gyulát ösztönös magyarsága, európai műveltsége, irodalmi dolgokban egészséges ítélőképessége predesztinálja erre a szerepre. Illyés pedig a számára természetes egyesítő készség egyik fő törekvésére célozva azt nyilatkozta a Nyugat álnevével induló új lap második számának megjelenése után, hogy „bár fele életem zsellérházban telt el, legmélyebb népi voltomban is – nyugatos vagyok”. (Film, Színház, Irodalom, 1941. november 9. – december 4.) Folyóirata pedig: „irodalom, magáért az irodalomért”.
Ennek a deklarálása akkoriban legalább olyan istenkísértésnek hatott a balkáni szószörnyeteg elvakultjai fülében, mint egy évtizeddel később, a zsdánovi művészetpolitika éghajlati viszonyai között. (Illyés összefogó-egybeterelő szándékának érdekes dokumentumáról éppen Gellért Oszkár tesz említést: „Egy délelőtt telefonáltál, hogy ne a szokott Parlament kávéházban találkozzunk, hanem egy Szabadság téri másik kávéházban. Ott, ahol egyszer Kállai Gyulával is találkoztunk, akit nagyon melegen invitáltál, hogy írjon a Magyar Csillagba. De Kállai nem írt, nyilván nem tetszett neki az, hogy Te minden tehetséges, akár jobboldali, akár baloldali író közös fórumává akartad kiépíteni a lapodat”. (Levelezésem a kortársaimmal 1955. Budapest, Művelt Nép.)
Hogy Illyés törekvéseit már embrionális állapotban is körkörös gyanakvás fogadta a magyar szellemi életet örökké mérgező irodalompolitika légkörében, arra a barátai is jóakaratúan figyelmeztették a leendő lapszerkesztőt. – Nem ismered az írókat! – intette Keresztury. [Illyés is így ír:] „Nemcsak az összefogásra kapok legyintést. Legyintésféle lebben a jóakaratú mosolyokban is. Egy biztatásra átlag harminc kétely esik: most? ilyen viszonyok közt? ilyen felfogással? A kétkedve reám tekintő szem hol az együgyű paysan du Danube-öt, hol a minden hájjal megkent parasztot keresi bennem.”
Mégis vállalta. A második világháború tűzvészlobogásos esztendeiben megismételve a megismételhetetlent: a Nyugat csodáját.
Így látta ezt a Magyar Csillag utókora is, valóságos dicshimnuszokat zengve a folyóirat betöltött szerepéről, szellemi függetlenségéről, amely az akkor írástudók ellenállását jelképezte, a lap minden olvasója számára világosan érzékelhető módon.
S ez elképzelhetetlen lett volna a szerkesztő személyisége és lapszámról lapszámra megvalósuló szerkesztői ars poeticája nélkül. Az Illyés szerkesztette irodalmi lap minden kortárs folyóiratnál nagyobb tekintéllyel és mindegyiknél következetesebben vállalja az új világégés idején a helytállást, az emberi-írói felelősséget. „A Magyar Csillag szembefordul a hódító hitleri ideológiával, a fasizmussal, az antiszemitizmussal… A Magyar Csillag nemzetmentést, németellenességet, a hivatalos politikától való elkülönülést hirdet. Tért nyit az elvi vitának, de a személyeskedést száműzi hasábjairól.” (Tüskés Tibor: Illyés Gyula. Arcok és vallomások, 1983, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.) „A magyar irodalmi ellenállás központja, az értékek a humánum őrzője volt… a Nyugat szellemi örökségét folytatta, a háborús viszonyokhoz alkalmazkodva, kényszerűségből új címmel. Illyés a nemzedéki és népi-urbánus ellentétek fölé helyezte a lapot, összefogást teremtett, a baloldali, üldözött írók írásait is közölte.” (Az Új magyar irodalom lexikona szócikkéből. 1994, Budapest, Akadémiai Kiadó.).
Csak a létezett szocializmus irodalomtörténet-írásának monumentális, 6 plusz 6 kötetes, 8469 (nyolcezer-négyszázhatvankilenc!) oldalnyi összterjedelmű fő-fő büszkeségéből, a spenótból (van, aki e nevet nem ismeri?) volna nehéz a lap jellemzését idézni, mert önálló alfejezet vagy akár csak egy bekezdésnyi szöveg sem tárgyalja a korszakkal foglalkozó, 1966-ban megjelent kötetben a folyóiratot, csupán hat és fél sorban tesz róla említést, az elismerést ideológiai tartózkodással vegyítve. (Jóllehet a magas irodalomtudomány is elfogadja az irodalomszerető olvasók nézetét, hogy a Magyar Csillagnak is lehetett akkora súlya és jelentősége irodalmunk alakításában, mint – mondjuk – a részletesen tárgyalt Láthatárnak, vagy az Együttnek, vagy akár az Ezüstkornak.
A lap – szerkesztőinek köszönhetően – a magasrendű irodalom fóruma volt, magáért az irodalomért. Utókora ebben látja legfőbb érdemét. A kortárs írók és a sajtó egy része viszont ugyanezért támadta szakadatlanul és őrjöngő – ügyészért és betiltásáért kiáltó – dühvel. S ezekben a rendszerint minősíthetetlen hangú támadásokban olyanok is részt vettek, akik ugyanakkor természetesnek tartották, hogy a lap általuk legyalázott szerkesztője azért közölje beküldött írásaikat a Magyar Csillag hasábjain. Nomina sunt odiosa… S Illyés bensőjében nyilván sebzetten, de ritka nagyvonalúsággal közölte is azokat, amennyiben megfeleltek a lap által támasztott magas esztétikai szempontoknak. (Hiába, így kerek a magyar világ…)
Következzék néhány csepp abból a gyűlölettengerből, amely a hivatalosság pretenciójával fellépő jobboldali sajtóban hullámzott, s amire idézett második levelében Illyés is utalt. Ezek a támadások ugródeszkának használták a Babits Emlékkönyvet, hogy egy füst alatt a Magyar Csillagot is denunciálják. Egyiket a másikkal. Ezekből a förmedvényekből azért érdemes szemelgetni, hogy a mai olvasó több mint hat évtized távolából is érzékelhesse – in vivo – a bennük fövő mérget.
 
A teljes magyar irodalmat reméltük s már az első lapon csalódást okoz az írók névsora. A teljes magyar irodalom helyett a Nyugat teljes gárdája van csak itt, romlott, avas levegőjével… a hetvenhat névnek több mint a fele zsidót és félzsidót jelent, vagy zsidó érdekeltséget: mi késztette Illyés Gyulát arra, hogy élükre álljon, s ezt a társaságot kiáltsa ki ’magyar szelleműnek’ 1941-ben. Hát lehet ezt elhallgatni a harmadik zsidótörvény vigíliáján?… Illyés célját és terveit a Magyar Csillag első két száma leplezi le… Aki még nem fogott gyanút, s nem látja összeférhetetlennek a népi kultúrát nemzetközinek tartó Babits kultuszát a magyar irodalom népi vonalával, vegye kezébe a Magyar Csillag első két számát. A Babits Emlékkönyv a Magyar Csillag számára fogta össze a Nyugat zsidóit és liberálisait… Kérdés, hogy támogathatja-e a történtek után Illyést magyar író, aki felelősséget érez a magyar népért… Illyés fordított Osvátnak készül. Osvát zsidó volt, de magyar írókat is mentett. Illyés magyar s csak zsidó írókat fog menteni, mert nemcsak a régi emblémát őrzi hűségesen, hanem a régi tőkét s a régi embereket is.” (Magyar Élet, 1941. december – D. M.)
 
Nagy öröm napja virrad október elején a magyar irodalmi baloldalra.” – szellemeskedik a Magyarság névtelenségbe burkolódzó cikkírója. „Megjelenik a Nyugat szellemi jogutóda, Illyés Gyula folyóirata: a Magyar Csillag. A liberális lapok hatalmas hirdetésekben közlik a nagy és vigasztaló hírt olvasóikkal. Ugyanilyen hirdetést lobogtat ’legszebb’ oldalán a Népszava címet viselő marxista szaklap is oly készséges lelkesedéssel, mintha az egykori ’Vörös Csillag’ szellemi újjászületését várná Illyés Gyula új üstökösétől. A baloldalnak ezt a lelkesültségét teljes mértékben megértjük. A folyóirat szerkesztője, Illyés Gyula már jó előre bejelentette, hogy lapjában a Nyugat szellemének utódja kíván lenni! Utóda és boldog örököse az örök Ignotus szellemi hagyatékának, vagyis annak az irodalmi és esztétikai iránynak, amelyet a magyar világszemlélet még akkor sem tudott magáénak vallani, amikor ez az irányzat a ’magyar’ irodalomban úgyszólván egyeduralkodó volt, és sajna magyar költői és írói nevek hitelesítették állítólagos magyarságát és európaiságát… az igazi magyar irodalompolitikai szemlélet mindig tudatában volt annak, hogy ha egy-egy vers, vagy novella hangja magyar íróé volt is, ugyanakkor a kéz mindig – Veigelsberg-Ignotus Ezsaué!… (Illyés) fennen hangoztatott cselédi sorsból való származása alkalmasnak látszik arra, hogy ennek az ideológiának esztétikai kisugárzását ’magyar’ és ’népi’ jelzővel lehessen forgalomba hozni… az úgynevezett Magyar Csillag szerkesztőjének személye, irodalmi és politikai egyénisége és múltja némi joggal keltheti fel Népszaváék szőrös szívében azt a reményt, hogy a megszületett Magyar Csillag nemcsak Ignotus szellemét fogja visszaidézni a múltból, hanem a Vörös Csillagét is, amit elvégre egy szerényebb igényű marxista 1941-ben, a keresztény kultúráért küzdő Európa kellő közepén nem is tartható túlságosan lekicsinyleni való eredménynek.” (Virrad Veigelsbergéknek… c. glossza – D. M.)

1942. január 9-én a Nemzetőr szerint „arról a Magyar Csillagról van szó, amelyet Babits Mihály halála után ragasztottak a szomorú magyar égre, még pedig csakis azért, hogy a Nyugatban uralkodott hebroid-polgári-materialista szellemnek magva ne szakadjon. Látható vezérük, sajnos, gondolva a harmadik, negyedik, vagy hányadik újabb zsidótörvényre, Illyés Gyula személyében magyar ember, népi írót kerestek, és fájdalom, találtak is. Azt, hogy ez a Magyar Csillag jobban hajaz a Mogendovidhoz mint teszem azt a Fiastyúkhoz, már alaposan megdokumentálta a nemrég megjelent Babits Emlékkönyv. Íróinak hetvenöt százaléka zsidó vérű vagy zsidó feleségű volt, No és az Emlékkönyv gárdája pontosan egyezik a folyóirat gárdájával… Nem érzik az illetékesek, hogy nagyon, de nagyon fölösleges a mellé a Csillag mellé a ’magyar’ jelzőt odabiggyeszteni?

De nemcsak a Nemzetőr, hanem az Új Magyarság is igyekszik felhívni az ügyészség figyelmét a lap és szerkesztője tűrhetetlen tevékenységére:
 
Illyésnek sikerült az, amit a Nyugatban nem tűrt tovább a kormányzat. Illyés Gyula visszaélt a kormány bizalmával: a Magyar Csillag, amelyhez hasonló című lap csak egy van a világsajtóban: a Vörös Csillag, folytatja ugyanott, ahol a Nyugat abbahagyta. Címbetűi, emblémája, tartalma mit sem változott. Illyés tíz-tizenöt írót lát csak az országban, hat-hét abból is, mint rég, zsidó. (Új Magyarság, 1942. november 18.).
 
Öt nappal később, a Virradat 1942. november 23-i számában: „De arra feleljen Illyés, a Mosolygó merénylő című vers, a ’Villám villan a sztyeppén’ kezdetű vers írója: mért követte el azt a mosolygó merényletet, hogy a hatalmi (sic) Nyugat megszűnt köntösében és tartalmával jelent és jelenik meg a Magyar Csillag. Ha a kutyának más nevet adnak, akkor más kutya lesz belőle? Illyés Gyula, a volt párizsi emigráns, a charkovi író kongresszusista most ne vezérkedjen a magyar irodalomban!”
1943-ban, az Új Magyarság hasábjain Milotay István cikksorozatban foglalkozott a népi irodalom jeles képviselőinak a működésével. (Népi válság, népi Magyarország volt a cikksorozat címe, amely 1944-ben, könyv alakban is napvilágot látott.) Erre a sorozatra utal a Virradat jegyzetírója, 1943. május 17-i számában, miközben a Magyar Csillagban 1943. május 15-én közreadott Együttes vallomást pécézi ki: „Milotay, nagyon finoman azt írta róla [mármint Illyésről – D. M.], hogy verseskönyve fedelén olyan az arcképe, mint valami angol utazóé. Nos, én nem vagyok olyan finom, az utazót ügynökre írom át: de annál is tovább megyek, s azt mondom, hogy Illyés Gyula olyan azon az arcképen, aktatáskával a mellén, mint egy géppisztolyos, sereghajtó zsidó politruk.

Azt hiszem, ennyi elég. Csak mellesleg jegyzem meg: nem kell mélylélektani ismeretekkel rendelkezni ahhoz, hogy e támadások inspirációjában – mindenen túl és mindenek mélyén – felismerje az olvasó a kartársi irigység csillapíthatatlan acsargásait. Köztük olyan nagy tehetségét is, aki emberi tulajdonságai miatt – Illyés kései jellemzését idézem róla – nehezen bírta a tehetségét… tántorgott az égi teherrel. S nem mellesleg: ezekre az alantas, ámde annál veszélyesebb támadásokra Illyés Gyula a maga szintjén, tehát verssel válaszolt: a Tüzes trónnal (1943. március 22.), melynek Egy hírlapi hadjáratra volt az ajánlása. Talán elegendő, ha csak a kezdő és záró sorait idézem befejezésül:
 
Ültessenek a trónusodra, másat
akkor se mondhatok:
Halálig igaz az legyen,
mit ma dalolva mondhatok még:
Abban az iszonyatos hőben
remeghetek s vacoghatok,
vissza semmit se vonhatok:
zengőn oly messze szállt belőlem.

 


     
1 A Philadelphia kávéházról van szó, ahol Illyés Gyula egy időben szinte törzsvendég volt.
2 Zilahi-Sebess Jenő politikusról van szó.
3 Dulin Jenő(1889-1959) jogász, politikus.
4 Balogh József (1893–1944) publicista, klasszika-filológus, irodalomtörténész, a Nouvelle Revue de Hongrie és a Hungarian Quarterly szerkesztője, a Hírünk a világban c. ankét szervezője. A Gestapo emberei ölték meg.
5 Baranyai Lipót (1894–1970) pénzügyi szakember, 1938 és 1943 között a Magyar Nemzeti Bank elnöke.
6 Komjáthy Aladár (1894–1963) költő, Babits Mihály felfedezettje és pártfogoltja. 1921-től 1944-ig minisztériumi tisztviselő.
7 Fenyő Miksa (1877-1972) író, a Nyugat alapító főszerkesztője.
8 Ybl Ervin (1895–1965) művészettörténész
9 Csécsy Imre (1895–1981) író, újságíró, politikus. 1913–14-ben a Galilei-kör tagja, 1918-ban Jászi Oszkár titkára, 1934 és 1944 között a Századunk munkatársa, majd szerkesztője és a Magyar Radikális Párt megalapítója.
10 Simonffy Margot (1897–1959) előadóművész: Babits Mihály Jónás könyvét az ő előadásában vették lemezre.
11 Illyés Gyula négy regényt fordított Jean Gianótól: Zeng a világ (1939.); Valaki a hegyekből (1940.); Örömmel élni (1941); Sarju (1943).
           

« vissza