Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyarországi kereszténydemokrácia gyökerei és alternatívái

 

A 19. századi előzmények(1)


A kezdetek európai háttere

 

Napjaink egyik legfontosabb demokratikus európai politikai irányzata, azaz a kereszténydemokrácia gyökerei a francia, illetve az ipari forradalomig nyúlnak vissza. Az első keresztény pártok a 19. században jelentek meg, majd modern formájukban a második világháború időszakában jöttek létre annak érdekében, hogy a kialakult morális politikai vákuumot a demokratikus és keresztény-morális értékek bázisán kitöltsék, és napjainkig a demokratikus társadalmi-politikai stabilitás nélkülözhetetlen elemét képezik. A „keresztény demokrácia kifejezést először Lyon püspöke, Lamourette használta 1791. november 21-én. Tudatos politikai tartalmat a szó azonban csak az 1830–1848 közötti időszakban kapott, amikor is Lamennais felismerte, és felismerését koncepciója középpontjába állította, miszerint a katolikus egyház megújulása csakis a polgári reformok bázisán valósítható meg.
A kereszténydemokrácia közvetlen előtörténetét jelentő liberális katolicizmus első programját a belga A. Potter alkotta meg a húszas évek második felében, a belga katolikusok és liberálisok politikai szövetségének (unionizmus) jegyében. Az 1831-ben megszületett belga alkotmányban pedig létrejött a keresztény és a liberális alapértékek első szintézise, amely a belga katolikus egyház szabadságát immár az átfogó liberális szabadságtörekvések szerves elemeként deklarálta. A liberális katolicizmus formálódásának folyamatában meghatározó szerepet játszott Mechelen (Malines) érseke, Engelbert Streckx, aki felismerte, hogy társadalmi befolyása növekedésének reális esélyét a katolikus egyház liberális eszközök integrálásával teremtheti meg.
A Vormärz modern liberális katolicizmusa – mint a regionálisan árnyalt nyugati kezdeményezések közös eredménye – rugalmasan és eredményesen reagált a kor kihívásainak alaptendenciáira. Pozitív politikai választ adott az amerikai és a francia forradalom demokratikus törekvéseire, konstruktív szociális, illetve gazdasági alternatívát kínált a szekularizáció, illetve az ipari forradalom kibontakozása során keletkezett új típusú és mélyülő ellentmondásokra. Határozottan szembefordult azzal a francia forradalom nyomán (a reformációtól kiinduló, s az angol egyház elszakadásán, a gallikanizmuson, a jozefinizmuson, majd az Amerikai Egyesült Államok radikális gyakorlatán átívelve) kiteljesedő, az állam és egyház hermetikus szétválasztására, illetve az állami hatalom totális szekularizációjára irányuló tendenciával, amely az állami „nemzeti egyházak létrehozására törekedve megkérdőjelezte az egyetemes érvényű egyházi tradíció létezését, valamint a független katolikus egyház létjogosultságát. Hangsúlyozta ugyanakkor azt is, hogy a liberalizmus semmiképpen nem azonosítható és nem téveszthető össze az antiklerikalizmussal, hogy a liberális alapértékek egyáltalán nem állnak ellentétben a katolicizmussal, miközben különös szociális érzékenységet kinyilvánítva tagadta a Manchester-liberalizmus érvényességét. A jelenkori kereszténydemokrácia közvetlen előfutáraiként működő liberális katolikusok viszonyulását az említett alapdilemmához plasztikusan ábrázolta Théophil Foisset. Elemző visszaemlékezése szerint „mindenekelőtt katolikus voltam és az is maradtam mindig a fogalom teljes értelmében. Mivel azonban liberális is voltam, úgy véltem, eredményesebben szolgálhatom egyházamat, ha hű maradok szabadságeszményemhez.(2)

 

A magyar reformkor

 

1848 előtt, amikor a nyugat-európai politikai katolicizmus liberális irányzata a polgári átalakulás egyik lehetséges, bár igen kritikus alternatívájaként határozta meg önmagát, a katolikus egyház Közép-Európában és Magyarországon is meghatározó politikai szerepet játszott a feudalizmus szolgálatában. A keresztény megújulás kezdeményezése így elsősorban a világiakra hárult.
Az 1830-ban induló magyar reformkor liberális közvéleménye a nyugati (mindenekelőtt francia[3] és belga) példák mellett Vincenzo Gioberti és Cesare Balbo műveit is ismerte, miközben 1846-ban nagy lelkesedéssel és várakozással üdvözölte IX. Pius megválasztását. Követjelentési beszédében Szemere Bertalan például egyenesen az új pápa erényeire hivatkozva kéri számon a magyarországi katolikus egyház vezetőitől a reformkori haladó magyar nemzeti törekvések támogatásának elmaradását.(4) Minden okunk megvan annak feltételezésére is, miszerint a kortársak álláspontját és ismereteit direkt és indirekt módon sokban befolyásolták, illetve alakították Klemens Maria Hofbauer reformtörekvései, amelyek a katolikus megújulás ügyét a katolikus romantikával kapcsolták össze. Továbbá említenünk kell Bernhard Bolzano iskoláját, mely a vallási toleranciát az egyenlőség és a szabadság követelményével egyeztette, valamint a Leitmeritz püspöksége körül összpontosuló cseh reformkatolikus mozgalmat, amely a vallási dogmák bázisának következetes megőrzése mellett törekedett a felvilágosodás alapértékeinek integrálására.
A magyarországi reformkori liberális offenzíva keresztény alternatíváját – amely a rendi országgyűlések egyházpolitikai vitái keretében fejlődött ki, és amelynek tematikáját mindenekelőtt az úgynevezett vegyes házasságkötés problémája, valamint az egyházi vagyon szekularizációjának kérdése határozta meg – elsősorban báró Eötvös József testesítette meg egyetemes érvényességgel. A rendkívüli elméleti felkészültséggel rendelkező politikus franciaországi utazása során alaposan megismerhette Lamennais és követői nézeteit. Válaszként a liberális offenzívára (amolyan önvédelmi reflexként) 1844-ben jelentkezett a magyar politikai katolicizmus előfutárainak mozgalma, melynek képviselői szakítottak a korábbi passzív magatartással, és az újkonzervatív (fontolva haladó) világiakkal együttműködve tudatosan felvállalták a közvélemény előtti aktív szereplést. A „kereszténység megóvása nevében ideológiai elvek mentén szerveződtek, és megfogalmazták egy új típusú katolikus program alapjait.
A polgári átalakulást igenlő, és e folyamatban az egyházi megújulás kedvező előfeltételeit felismerő liberális katolicizmus a reformkorban azonban még alig érzékelhető. Ismereteink szerint Wurda Károly győri kanonok, aki – a majd csak 1848-ban artikulálódó alsó klérus nevében – 1843-ban a rendi országgyűlésen elmondott beszédében megfogalmazta a „szabad egyház a szabad államban követelését, törekvéseivel még meglehetősen magányosan érezhette magát.

 

A polgári átalakulás forradalmi időszaka (1848–1849)

 

1848 a liberális katolicizmus történetében is mérföldkövet jelentett. Lamennais, Boucher és Lacordaire fáradozásai eredményeként színpadra lépett a demokratikus-szociális katolicizmus, és felgyorsultak a keresztény és a szociális demokrácia szintézisének megalkotására, azaz a kereszténység alapjaira fektetett demokratikus társadalom felépítésére irányuló törekvések. Közép-Európában is felerősödött annak reménye, hogy a térségben elsősorban Eötvös és Gioberti által képviselt értékrend hamarosan megvalósulhat.
Ebben a szellemben Magyarországon is fontos törvények (az állam és az egyház szétválasztása, a vallásfelekezetek egyenjogúsága) születtek, melyek nyomán a katolikus egyház mint államvallás elveszítette feudális privilégiumait. Március 18-án a káptalanok éppúgy, mint a püspökök, hazafias áldozatvállalásuk hangoztatásaként lemondtak a tizedről. A gesztust a liberális kormány viszonozta, amikor Kossuth javaslatára bizonyos közérdekű egyházi tevékenységek állami támogatását törvényben garantálta.
A zömében konzervatív meggyőződésű magyar püspöki kar tudomásul vette a történelmi fordulat tényét, és kereste az alkalmazkodás lehetőségeit az új viszonyokhoz. A vezető egyházi személyiségek felhagytak nyílt liberalizmusbírálatukkal, és üdvözölték az uralkodójuk által szentesített változásokat. A katolikusok nemzeti elkötelezettségét és kötelességeit hangsúlyozta például Scitovszky János pécsi és Lonovics József csanádi püspök is, amikor félreérthetetlenül deklarálta, hogy a klérus kész az együttműködésre az állami konszolidáció és a békés kibontakozás szolgálatában. Egy liberális minimum elfogadása a polgári átalakulás folyamatában távolról sem jelentette azonban a Batthyány-kormánnyal szembeni esetleges konfrontáció mindenáron történő elkerülésének szándékát. Az április 6-án Pozsonyban tartott katolikus konferencia egyértelműen leszögezte: az egyház minden állami beavatkozástól függetlenül kíván feladatainak eleget tenni, és ragaszkodik iskolaalapítási jogának megtartásához, alapítványai és vagyona autonóm kezeléséhez, továbbá nemzeti zsinat megtartásához.
A magyarországi felekezetek liberális beállítottságú lelkészei rendkívül fontos szerepet vállaltak magukra a polgári átalakulás széles tömegek számára történő megismertetésében és az új kormányzat elfogadtatásában. Fellépéseik a közrend megszilárdítását szolgálták, és sokban hozzájárultak az 1848 tavaszán jelentkező parasztmozgalmak lecsendesítéséhez. Az európai forradalmakat – IX. Pius pápa egykorú álláspontjával összhangban – a keresztény testvériség leghatékonyabb terjesztőiként üdvözölték, a szabadságot az emberi és a politikai szabadságjogok összességében határozták meg, s azok forrását a keresztény tradíciókban jelölték meg. Céljaik között szerepelt a hit és az értelem között olykor jelentkező ellentétek feloldása, valamint közösségeik belső működésének demokratizálása.(5)
A szekularizációval és a liberális állami ellenőrzéssel szembeni félelemtől is motiváltan, továbbá a világiak bevonásával megindult az autonómiamozgalom, amely azonban nem tartalmazta a hierarchia belső demokratizálásának igényét. A veszteségek minimalizálásának érdekét szem előtt tartva határozottan törekedtek ugyanakkor a kormány valamennyi további liberalizálási kísérletének megakadályozására, mint ahogy az például Eötvös József oktatási törvénye kapcsán történt. A magas klérus kezdeményezéseivel párhuzamosan 1848 tavaszán és nyarán kibontakoztak az alsó papság önálló törekvései is. Sajtócikkekben, röpiratokban összefoglalt javaslataikból a katolikus autonómiamozgalomnak az a demokratikus alternatívája rajzolódott ki, amely az egyház újjászervezését a közösségek bázisán, átfogó reformját a keresztény szeretet szellemében és a teljes belső egyenlőség alapján szorgalmazta, és többek között az anyanyelvű pasztoráció bevezetését is ajánlotta. A radikális alsó papság programja nemcsak a főpapság pozícióit utasította el, hanem a kormány kompromisszumok kimunkálására irányuló törekvéseit is, amikor például képviselői Eötvös József oktatási törvénytervezetének parlamenti vitája során az egyház monopóliumainak teljes eltörlését kezdeményezték a fenntartás és a működtetés területén, és követelték az állam és az egyház totális elválasztását, illetve államilag finanszírozott és ellenőrzött „közös iskolák alapítását a különböző vallásfelekezetek részvételével.
1849 tavaszán és nyarán bontakozott ki a liberális katolicizmus egyik legjelentősebb magyarországi képviselője, Horváth Mihály tevékenysége. A Szemere-kormány püspök-minisztere 1849. június 15-én hirdette meg programját az egyház általános megújulásáról és újjászületéséről. Határozottan bírálta a Habsburg-párti püspökök politikai magatartását, szorgalmazta a papság állami támogatási rendszerének kiépítését, felvetette a cölibátus eltörlésének gondolatát, és augusztus 20-ára összehívta a magyarországi katolikus egyház kongresszusát. A magyar nemzet és egyház nagy tragédiáját jelentette, hogy a rendezvényt – a körülmények ismert alakulása következtében – végül nem tudta megvalósítani.

 

A neoabszolutizmus időszaka

 

Az ellenforradalmi erők felülkerekedése Európa-szerte megnyitotta az utat a trón és az oltár szövetsége jegyében, a militáns-defenzív antiliberalizmus szellemében kiteljesedő konzervatív-ultramontán ellenoffenzíva számára. Magyarország – akárcsak a Habsburg-monarchia különböző népei – mozgásterét messzemenően meghatározta az 1855-ben elfogadott konkordátum, mellyel szemben a liberális katolicizmus hagyományának néhány elszánt folytatója a legkedvezőtlenebb körülmények ellenére is megpróbált fellépni. (A rendelkezés párját alkotta az a spanyol állam és a katolikus egyház kapcsolatát 1851-ben szabályozó konkordátum, amely egyedül a katolikus vallás működését ismerte el a királyság területén, és valamennyi oktatási intézményben kötelezően előírta a katolikus elveknek megfelelő tanítást.) Az emigrációba menekülő magyar liberális katolikusok potenciális szövetségesekként tekintettek Johann Emannuel Veith bécsi egyházi szónokra, Anton Günther filozófusra, továbbá a cseh demokratikus reformkatolicizmus olyan képviselőire, mint Náhlovsky és Havlicek.
A neoabszolutizmus éveiben mélyült el Eötvös Montalembert-hez fűződő kapcsolata és teljesedett ki keresztény-liberális filozófiája. Valláselméleti és egyházpolitikai gondolatait koncepciója morálfilozófiai és államelméleti téziseinek bázisán integrálta, s egyben megfelelt az evangélium morális elvárásainak, illetve történelmi civilizatórikus üzenetének, miközben a keresztény és a liberális értékek szintézisét alkotta meg korának legmagasabb egyetemes színvonalán. Tudományos tevékenységének nemzetközi kisugárzása igen jelentősnek mondható: történelmi érvényességű munkáit francia és német kortársai rendkívül nagyra értékelték.
A magyar közvélemény a nyugat-európai politikai és szellemi folyamatokat fokozott figyelemmel kísérte. Rendkívüli jelentőségű tanulságokat közvetítettek számára az 1863-ben Mechelenben (Malines) megrendezett nemzetközi katolikus kongresszusról beérkező hírek, információk. A Streckx bíboros által szervezett rendezvény előadásai és vitái kifejezésre juttatták, hogy a modern katolicizmust a szabadság, a haladás, a demokrácia és a liberalizmus alapelveivel összhangba lehet és kell hozni, s ahhoz a következtetéshez vezettek, miszerint a polgári szabadság megrövidítésének és elnyomásának valamennyi formája végül magát az egyházat is komolyan fenyegeti. A Montalembert beszédeit – Szabad egyház szabad államban címmel – közreadó kötetet Eötvös már 1864-ben megjelentette magyar nyelven. Azon meggyőződésétől és reményétől vezéreltetve, hogy a liberális katolicizmus eszméiben egykoron valamennyi katolikus hittársa osztozni fog, francia partneréhez írott levelében kifejtette: „Végre meg kell találni azt a formát, amely egyszer már véget vet annak az áldatlan harcnak, amely a kereszténységet és a szabadságot most szembeállítja.(6)
Ugyancsak nagy hatást gyakorolt a magyarországi vélemények alakulására Mainz püspöke, Wilhelm von Ketteler szintén 1864-ben megjelent A munkáskérdés és a kereszténység című írása. Kevesen jutottak el azonban ahhoz a következtetéshez, miszerint a marxizmus visszaszorítása érdekében új típusú szociális kezdeményezések meghirdetésére és megvalósítására van szükség, s hogy a szocialista munkásmozgalommal szemben a polgári állam és a katolikus egyház „szövetséges egymásrautaltságának elvét meghirdessék.

 

A dualizmus kora 1895-ig

 

A politikai katolicizmus Magyarországon sem 1849 után, sem pedig 1867-et követően nem a polgári átalakulás pozitív alternatívájaként határozta meg önmagát. Bár az osztrák–magyar kiegyezés egyidejűleg modern polgári törvények sorát vezette be, az intranzigens katolikus egyház privilegizált pozíciója érintetlen maradt. Az autonómiatörekvések megújításának kísérlete Simor János prímás támogatása ellenére megbukott a Vatikán ellenállásán. A dualista politika fokozatosan elfordult a kortárs nyugat-európai liberális katolikus ideológiától s az Eötvös által megalkotott tradíciótól egyaránt. Programját a kompromisszumok oltárán feláldozták, és csak nagyon kevesen – Irányi Dániel vezetésével – próbálkoztak eredeti elképzeléseikhez ragaszkodni.
Az 1894–1895-ben bevezetett liberális egyházpolitikai reformok (a kötelező polgári házasságkötés, az izraelita vallás recepciója stb.) a klasszikus eötvösi értékrend utolsó nagy sikereit jelentették. A magyarországi törvényhozás említett lépéseivel szervesen kapcsolódott ahhoz a korabeli nyugat-európai tendenciához, melynek eredményeként az egyházi intézményrendszer kiszorult számos korábban illetékességébe tartozó, meghatározó jelentőségű központi állami feladat ellátásából (házasságkötés, anyakönyvvezetés, hagyatéki ügyek), miközben mindenekelőtt az oktatási és a szociális szférában, valamint a pasztorális területeken folytatta közérdekű aktivitását. A komoly előrelépéssel párhuzamosan azonban erős ellenoffenzíva bontakozott ki.
A 19. század utolsó harmadát Közép-Európában dinamikus társadalmi átalakulás és az ipari forradalom kiéleződő ellentmondásai jellemezték. A klasszikus liberalizmus nem volt képes az új kihívásokra kompetens választ adni. A politikai differenciálódás jeleként a csalódottak mobilizálásával radikális, antiliberális és szocialisztikus mozgalmak jelentek meg. Miközben nyugaton Lamennais demokratikus keresztény-szocialista elképzelései terjedtek, és Victor Emmanuel Ketteler meghirdette keresztény-szociális elveit, a politikai katolicizmus a régióban ősrégi tartalommal rendezte sorait. Ez az állapot határozta meg messzemenően a magyar politikai közvélemény reagálását XIII. Leo Rerum Novarum (1891) című enciklikájára, „Raillement-tet meghirdető politikájára, valamint viszonyulását a tartalmilag-regionálisan ugyancsak különböző keresztény-szocialista mozgalmakhoz és ideológiákhoz.

 

A kereszténydemokrácia a 20. századi Magyarországon

 

Magyarországon a kereszténydemokrácia 20. századi történetét 1895-től, a politikai katolicizmus első önálló politikai szervezete, a Zichy Nándor nevéhez fűződő Néppárt létrejöttétől számítjuk. Ettől kezdve a napjainkig terjedő időszakot – annak megfelelően, hogy milyen történelmi-politikai körülmények határozták meg a kereszténydemokrácia mozgásterét – öt nagyobb periódusra bonthatjuk.

1895–1920
A Néppárt megalakítását a liberális szemléletű, úgynevezett egyházpolitikai törvények (különösen a kötelező polgári házasság) elfogadása indokolta 1894–95 folyamán, melyek teljesen új alapokra helyezték egyház és állam viszonyát Magyarországon. Ahogy a 19. század folyamán korábban is, a keresztény politizálás a párttá alakuláskor is programját elsősorban a liberalizmus ellensúlyozásában, az egyház politikai-társadalmi szerepvállalásának fenntartásában jelölte meg.
A Néppárt 1906–1910 között rövid időre a kormánykoalíció tagja lett, s ezzel egy időben lényegében el is veszítette kapcsolatát a századforduló – Rerum Novarum enciklika nyomán – megújuló katolikus áramlataival. Magyarországon az egyház érdekeit demokratikus, illetve szociális tanításokkal ötvöző egyháziak száma alacsony, s hatásuk csak jóval később bontakozott ki. Egyikük, Giesswein Sándor 1899-ben részt vett a bécsi keresztényszociális kurzuson, majd 1903-ban Magyarországon is megalakult az első ilyen jellegű szervezet. Jellemző, hogy a zömmel birtokos nemesi (főnemesi) származású magyar főpapság ugyanilyen bizalmatlansággal fogadta Prohászka Ottokár püspök szociális, illetve reformkatolicizmusát. Giesswein úgy vélte, hogy a Néppárt előbb-utóbb elveszíti „harcos katolicizmus-át, és át fogja hatni a demokratikus reformokat (elsősorban választójogot) is követelő szociális katolicizmus. Ezért eleinte ellenezte az 1907-ben éppen híveiből megalakult keresztényszociális párt létrehozását, 1910-ben azonban csalódottan kilépett a Néppártból, és maga lett az Országos Keresztényszocialista Párt meghatározó személyisége.
Giesswein 1910-es programbeszéde azért is érdekes, mert az egyben a modern kereszténydemokrácia első jelentős interpretációja is. Giesswein a kereszténydemokráciát a polgárosodást kívánó szociális politika szellemében, s nem a konzervativizmussal összefüggésben értelmezte. Demokratikus meggyőződéséből és mély vallásosságából egyaránt következett az első világháború éveiben Magyarországon ritkaságnak számító toleráns nemzetiségi felfogása és pacifizmusa. Mindez megütközést váltott ki a politikai katolicizmus „harcos képviselőiből és a főpapság jelentős részéből. 1918-ig a keresztényszocialisták inkább társadalmi egyesületekben fejtették ki aktivitásukat, és nem a pártpolitikában.
1918 októberében került sor a polgári demokratikus forradalomra Magyarországon. Giesswein, Prohászka és a keresztényszocialisták nem véletlenül üdvözölték a „régi rend megszűnését hozó fordulatot. A magyar történelemben először adódott lehetőség arra, hogy a keresztény politizálást az ultramontán színezetű konzervativizmus helyett a modern kereszténydemokrácia határozza meg, s jelentős, önálló politikai erővé váljon. Minderre azonban nem maradt idő. 1919 márciusában ugyanis kommunista államcsínyre került sor, mely a vallásosság minden megnyilvánulását üldözte. Augusztusban a kommunista diktatúra a belső ellenállás és a környező országok katonai támadása következtében összeomlott.

1920–1944
A két világháború közötti Magyarország berendezkedése szorosan összefüggött a kormányzó, Horthy Miklós nevével. Rendszere nemcsak az 1919-es kommunista fordulatot ítélte el, hanem az 1918. októberi forradalmat, valamint az azt megelőző liberális időszakot is. A korszakot átható eszmerendszert „keresztény-nemzeti ideológiának nevezzük, mely az állam és az egyház viszonya, továbbá a politikai intézményrendszer egésze szempontjából meghatározónak bizonyult.
A „keresztény-nemzeti ideológia tulajdonképpen nem más volt, mint teljes érdekazonosság feltételezése a történelmi keresztény egyházak és a magyar állam (illetve annak vezető szervei, intézményei) között. Az elveszített I. világháború, valamint az ország területének kétharmad részét a szomszédoknak juttató trianoni békeszerződés alapvetően formálta át a magyar politikai elit gondolkozását, és sokan úgy vélekedtek, hogy a magyar nép lelkét megzavaró nyugati, „idegen eszmék közvetlenül tehetők felelőssé a bekövetkezett tragédiákért, ezért a tradicionális vallásosságot és intézményeit kell támogatni a közélet valamennyi területén. A Horthy-rendszer kezdettől fogva arra törekedett, hogy szoros kapcsolatokat építsen ki a történelmi keresztény egyházakkal, főleg a római katolikussal. A közeledést kölcsönös érdekek motiválták: az egyház tekintélye helyreállítását remélte, Horthynak és körének pedig szüksége volt az egyházak erkölcsi tekintélyére, társadalomszervező tevékenységére. Csernoch János esztergomi érsek fogalmazta meg azt a tételt, hogy a megújuló Magyarországon az állam–egyház viszony a „test és lélek kapcsolatához hasonló. Az állam számos politikai feladatot közvetlenül ruházott a katolikus egyházra, amely megtartotta óriási nagybirtokait, és szinte egyeduralmat élvezett az iskolarendszerben. A „keresztény-nemzeti ideológiát, és abban a katolikus egyház dominanciáját a protestáns egyházak is elfogadták. Az eszmerendszer egyébként nemcsak integrálta a keresztény politizálást, hanem annak erőteljesen konzervatív, kirekesztő jelleget is adott: a baloldali, szociális mozgalmak elutasítása mellett doktriner Nyugat-ellenesség, agrárius jelleg és mérsékelt (valláserkölcsi indíttatású) antiszemitizmus jellemezte. A kereszténység kapcsán is annak nem egyetemességét, hanem a magyar katolicizmus sajátosságait állították középpontba.
A Horthy-korszakot általában az jellemezte, hogy a politikai életben a keresztény, illetve egyházi értékek megjelenítését nem kereszténydemokrata politikai csoportosulások, hanem maga az egyházi felső vezetés tekintette közvetlen feladatának. Másrészt az erős, központosított államhatalom is a klérust tekintette a kormánypolitika keresztény partnerének, és nem egy ilyen irányzatú társadalmi vagy politikai erőt. 1920 után különböző politikai alternatívák kizárólag a keresztény-nemzeti ideológiát elfogadó táboron belül rajzolódhattak ki. Ebből pedig következett az, hogy rendkívül beszűkült a keresztény politizálás mozgástere. Nem meglepő, hogy „keresztény-nemzeti Magyarországon a politikai katolicizmus nem lett a rendszer stabilizáló tényezője. (Ellentétben például a szomszédos, sokban hasonló belpolitikai folyamatokat mutató Ausztriával.)
Míg 1918 előtt a politikai katolicizmus egy polgári állam ellenzéki (konzervatív) alternatíváját jelentette, a Horthy-rendszerben egy magát amúgy is kereszténynek valló kurzus részese lett, így egyszerűen nem találta a helyét. Horthy egyértelművé tette, hogy a kereteket az állam és a vele összefonódó egyházi vezetés szabja meg, a keresztény politikai mozgalmak számára így csak a – nehezen értelmezhető – ellenzékiség, vagy a mindenkori kormányzó pártban való feloldódás alternatívája marad. Horthyék már 1919 végén kinyilvánították: „ezeréves hazánkat csak úgy tudjuk megmenteni a végromlástól, ha minden keresztény magyar ember egy pártban tömörül. Ezzel szemben Giesswein Sándor és köre a Keresztényszocialista Párt újjászervezésével próbálkozott. Mégis hamarosan beleolvadtak az egységes keresztény pártba, és önálló arculatuk (Giesswein törekvései ellenére) lényegében megszűnt. Megjegyezzük, hogy Magyarországon a „keresztényszocialista jelző nem a szocializmus keresztény változataként, hanem a kereszténység szociális áramlataként határozta meg önmagát, hasonlóan a német nyelvterületen christlich-soziale-nak nevezett mozgalmakhoz. 1921-ben lett miniszterelnök Bethlen István, akinek szintén nem volt ínyére az önálló keresztény politizálás, és úgy döntött, hogy a „keresztény-nemzeti kormány politikáját nem egy önálló keresztény pártra, hanem az államhatalomnak szorosan alárendelt kormánypártra, illetve a felső klérus közvetlen politikai szerepvállalására építi.
1922-ben az egységes, Bethlen-féle kormánypárt a parlamenti mandátumok 90%-át megszerezte. Az attól függetlenül próbálkozó keresztény politizálás mozgásterét tovább szűkítette, hogy a konszolidáció a társadalmi stabilitást és a szociális feszültség enyhülését hozta. 1923-ban tűnt fel a politikai élet középpontjában gróf Zichy János, aki Bethlen politikai programját a politikai katolicizmus köntösében képviselte, pártja egészen 1937-ig a keresztény pártpolitika tengelyének számított. Az önálló keresztény pártnak Horthy és Bethlen kimondatlanul a „tartalék szerepét szánta, arra az esetre, ha a kormány parlamenti támogatása megrendülne, Zichyék pedig elfogadták ezt a felkínált szerepet. A felemás kormánypárti szerepléssel erkölcsi hitelét a párt a harmincas évekre szinte teljesen elveszítette.
Az egységes keresztény pártban eltűnt a keresztényszocialisták társadalmi érzékenysége és demokratikus programja, felerősödött viszont a konzervatív kapitalizmus- és liberalizmusellenesség valamint az antiszemitizmus. A mozgalmi jellegű keresztényszocializmus szórványos sikereit – elsősorban a munkáskérdés iránt való nyitottságával – a szakszervezeti szervezkedésben érhette el. A politikai katolicizmus másik nagy irányzata támogatta rendszert, és önmagát „kereszténydemokratának nevezte. Nagyon fontos azonban, hogy ez nem a modern értelemben vett kereszténydemokrata irányzat, hanem csupán a Bethlent „kívülről támogató konzervatív-klerikális politizálás jelzője volt, semmilyen értelemben nem hasonlítható a német Zentrum Parteihez, vagy az olasz Partito Popolare Italiano ideológiai felfogásához. Az ekkori magyar „kereszténydemokraták mereven elzárkóztak a liberális katolicizmustól és a demokráciától, a konzervatív arisztokráciára építettek. Jellemző példaként idézhetjük Láng János parlamenti képviselőt, aki 1924-ben a kereszténydemokrácia fogalmának tisztázására vállalkozott. Elutasította a polgári társadalom és a 19. századi liberális állam valamennyi értékét, majd így folytatta: „Követelem a demokratikus választójogot, de csak az arra érett és azzal bánni tudó nép részére, a szabadságjogokat, de csak azok részére, akiknek a jog, törvény és igazság szerint arra igényük lehet.
Az 1931. évi parlamenti választás alkalmával a keresztény párt még látszólag jól szerepelt, a gazdasági válság kibontakozása után azonban a korábban lefojtott feszültségek a felszínre törtek, egyre nehezebben tudták a párt egységének látszatát megőrizni, és tehetetlennek bizonyultak a fasizmus kihívásának megválaszolásában is. Kétféle kiút kínálkozott: Mindszenty (Pehm) József vezetésével egy konzervatív-legitimista katolikus mozgalom kibontakozása, illetve – a Horthy-rendszerben először – a modern kereszténydemokrácia alternatívájának kirajzolódása. Az 1930-as években katolikus értelmiségiek egy csoportja is felismerte a fasizmus veszélyét, a Horthy-rendszer jobbratolódását, majd elutasította a második világháborúban való magyar szerepvállalást. Az 1943-ban Győrött rendezett tanácskozáson tűnt fel Pálffy József és különösen Barankovics István, akik a keresztény politikának nem a szociális, hanem inkább demokratikus és neoliberális jellegét hangsúlyozták. 1944 őszén megalapították a Keresztény Demokrata Néppártot, mely nemcsak a nácikkal fordult szembe, hanem elutasította a Horthy-rendszert is. A párt a háború végén egyre népszerűbb lett, és köré tömörültek az antifasiszta értelmiségiek, például Szekfű Gyula is, akiknek példaképe a francia neokatolicizmus volt.

1944–1949
1944-ben lépett színre a magyar kereszténydemokrácia történetének talán leginkább meghatározó politikai személyisége, Barankovics István, aki önálló arculatot és programot adott a kereszténydemokratáknak. A meghatározó jelentőségű politikus és pártja, a Demokrata (illetve: Kereszténydemokrata) Néppárt (DNP) a Horthy-rendszer tekintélyuralmi jellege helyett demokratikus, polgári Magyarországot akart, és már a háború alatt belépett az antifasiszta Magyar Frontba. Barankovics volt talán az egyetlen olyan keresztény politikus, aki nem a katolikus egyházi vezetés aktív szerepvállalását vagy közreműködését tartotta fontosnak, hanem a hívő tömegekre épített, a kereszténység szociális tanításait középpontba állító programot hirdetett. Más kérdés, hogy az 1945-ben szovjet érdekszférába kerülő országban a kereszténydemokrácia csak epizódszerepet játszhatott a politikai életben, abban a néhány esztendőben, amely a háború és a totális kommunista diktatúra kiépítése között eltelt.
Nem véletlen, hogy a vezető kereszténydemokrata politikus és az újonnan kinevezett esztergomi prímás-érsek, Mindszenty József között már kezdetben nézeteltérések jelentkeztek. 1945-ben általános földreformra került sor, majd később az ipari nagyüzemeket államosították, aláírták a békeszerződést és kikiáltották a köztársaságot. A bíboros mindezeket az intézkedéseket ellenezte, Barankovics ugyanakkor többnyire a demokratikus kibontakozás biztosítékait látta azokban. Talán az egyetlen olyan polgári demokrata politikus volt, aki nem idegenkedett a kommunista párttal való együttműködéstől sem, konkrét, stratégiai kérdésekben. Hitt abban, hogy a demokrácia erejével a kommunisták befolyása is visszaszorítható. Ennek ellenére pártja nem indulhatott az 1945 őszi választásokon, amely nem hozta meg a kommunisták várt előretörését. Az abszolút többséget a kisgazdapárt szerezte meg (nem kis részben azért, mert egyedül vállalhatta a hívők szavazatait), mégis koalícióra kényszerült a kommunistákkal.
A magyar demokrácia igazi erőpróbája az 1947. augusztus 31-re kiírt parlamenti választás volt, amelyen a megalakult pártok, így a DNP is indulhatott. A Barankovics által írt program és korábbi kétéves közéleti tevékenysége egyértelmű kiállás volt a totális állami berendezkedéssel szemben és a kereszténység szociális tanítása mellett. Célja a keresztény állameszmének a modernizáció követelményeivel való, haladó ötvözése volt, hitet tett az emberi szabadságjogok (például a vallásszabadság) mellett. A társadalmi együttélés alapjait képező szabályokat nem az egyén állampolgári, hanem emberi mivoltából vezette le („minden természetjogot az ember nem az államtól, hanem a Teremtőjétől kapott, e jogokat tehát az állam tisztelni és biztosítani tartozik), és politikai eszményképüknek „a szabadság és egyenlőség elvű demokráciát nevezte, amely népi önkormányzatokban valósul meg, s a parlamentáris államformában csúcsosodik ki. A DNP az akkori rendszerben ellenzéki, valamint keresztény világnézeti pártként határozta meg önmagát. Fő ellenfelének így a marxizmust jelölte meg, melyet nemcsak elvi alapon utasított el, hanem úgy is, mint politikai mozgalom szervezésére használt ideológiát, egyik jellemző jelszava szerint az „evangélium szellemében tökéletesített szocializmust akart. Jellemző volt még a korábbi keresztény politizálástól eltérő módon szociális érzékenysége, a kisemberek, munkások felkarolása a nagybirtokkal és a nagytőkével szemben, a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos tolerancia, valamint a szabad nyelvhasználathoz, kultúraterjesztéshez fűződő jogok követelése és az önkormányzatok rendszerének kiépítésére irányuló törekvés. Barankovics reálisan ismerte fel Magyarország külpolitikai helyzetét és kilátásait, ezért eleve úgy gondolkozott, hogy a jaltai világrendet tudomásul kell venni, és tudomásul kell venni a Szovjetunió mint nagyhatalom szomszédságát. Politikai nagysága nemcsak az energikus pártszervezésben, a kereszténydemokrata program sikeres elterjesztésében mutatkozott meg, hanem abban is, hogy eszméit nem rövid távú választási céloknak rendelte alá. (Ezért bírálta a kommunisták által már alaposan szétzilált kisgazdapártot is.) Szemei előtt egy modern kereszténydemokrata néppárt, mint a társadalom többségének érdekeit szolgáló politikai erő képe lebegett. Mellette a DNP meghatározó politikusai Eckhardt Sándor, Mihelics Vid és Varga László voltak.
Az 1947-es választás a kommunista párt állami eszközökkel irányított választási csalása révén vonult be a történelembe. Ennek ellenére a DNP a szavazatok 16%-ával az egyik legerősebb ellenzéki párttá vált. Programjának kivitelezésére azonban már nem maradt ideje. A kommunisták felgyorsították a totális diktatúra kiépítését, megkezdték politikai ellenfeleik üldözését, sokakat bebörtönöztek, emigrációba kényszerítettek. Barankovics 1949 elején még nagy parlamenti beszédekben vívta a demokrácia utóvédharcait, ám amikor februárban Mindszenty érseket koholt vádakkal életfogytiglani börtönre ítélték, ő is külföldre távozott.

1949–1989

Barankovics és több meghatározó kereszténydemokrata politikus távozása után a DNP feloszlott, számos vezetőjével együtt emigrált hivatalos lapja, a Hazánk is. Az 1950-es évek elején sztálini mintájú diktatúra épült ki Magyarországon, amely folyamatosan megfigyelt és üldözött minden vallásos színezetű eszmét és képviselőjét. Igen aktív volt viszont az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az általa vezette kereszténydemokrata emigráció, amely eleinte jó kapcsolatokat ápolt a nyugati testvérpártokkal, például a francia MRP-vel.
Az itthon maradottak „belső emigrációban próbálták tovább éltetni 1947-es eszméiket, és számos titkosrendőri jelentés szól arról, hogy ezt sikeresen tették. A diktatúra fojtogató légkörében a nyílt ellenállást értelmetlennek látták, titkos összejöveteleiken viszont megőrizték értékrendjüket és politikai elkötelezettségüket. Amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom, az itthon maradt kereszténydemokrata politikusok aktívan kapcsolódtak be a diktatúra felszámolásába. Október végén–november elején sorra jelentették be működésüket keresztény irányzatú politikai szervezetek, köztük Barankovics pártja, a DNP is, eredeti, 1947-es programjával, Farkas Dénes elnöklete alatt. Az újabb szovjet intervencióig ugyan csak pár nap telt el, mégis a kereszténydemokrata politikusok aktivitása jelzi, hogy nem felejtették el eszméiket, és ott akarják munkájukat folytatni, ahol abbahagyták. A forradalom leverésének újabb megtorlás- és emigrációhullám lett a következménye.
Az 1957-től Kádár János irányítása alatt újjászerveződő egypártrendszer az 1960-as évek végétől az újabb forradalom elkerülése jegyében a kiegyezés útját kereste a magyar társadalommal. A kereszténydemokrácia eszméi az 1947-es generáció megfogyatkozásával fokozatosan visszaszorultak, de amíg éltek is egykori képviselőik, felfogásuk súlytalanná vált. Lehangoló képet mutatott az emigráció is. Eleinte nagy aktivitás, pártélet jellemezte munkájukat, majd az 1950-es évek végétől egyre jobban elveszítették kapcsolatukat Magyarországgal, illetve a külföldi testvérpártokkal is. Beilleszkedtek az elhúzódó külföldi emigrációba, gyakran felhagytak a közéleti tevékenységgel, érdeklődéssel. Barankovics ugyan rendületlenül írta ma is megfontolásra érdemes tanulmányait a magyar kereszténydemokráciáról, elemzéseket készített állam és egyház viszonyának alakulásáról (például a II. vatikáni zsinatról), 1974-ben bekövetkezett halálával azonban ez a folyamat is elsorvadt.
Nem véletlen, hogy a kelet-európai rendszerváltások idején a keresztény-demokrata politikai újjászerveződés csak részben köszönhető az egykori résztvevőknek, s abban legalább ilyen fontos szerepet játszott a nyugat-európai mozgalmak (elsősorban a német CDU) mintájának átvétele.

1990 után (Antall József kereszténydemokrácia-felfogása)


A nemzet, az állam és az egyházak egymással összekapcsolódó és egymást feltételező történelmi megújulásának előmozdítása képezte – a koncepcióját korunk modern kereszténydemokráciájának szellemi alapjaira, valamint a pozitív liberális nemzeti örökségre helyező – Antall József politikai stratégiájának központi elemét. Megnyilvánulásaiban miniszterelnöki működése során a politikai filozófiáját abszolút értelemben meghatározó modern magyar kereszténydemokrácia alapvonásai kristályosodtak ki. Egyházpolitikai nézeteit mindig történelmi dimenziókban elhelyezve fogalmazta meg. Hangsúlyozta, hogy a „kereszténydemokráciában a demokrácia ugyanazt jelenti, mint a népi-nemzeti és a nemzeti-liberális eszmékben, de különös jelentőséget ad az, hogy ez a kétezer éves kereszténység alapvető etikai értékeit, alapvető szellemiségét és azt az egyetemességet jelenti, ami összeköti Európa népeit,(7), s a nemzeti elfogultságokat kiegyenlíti. Ez a keresztény szellemiség motiválta Antallt, amikor következetesen elhatárolta magát azon magukat kereszténynek nevező mozgalmaktól, melyek a demokratikus felfogásokkal konfrontálódtak. A keresztény szellemiség legfontosabb prioritásai között tartotta számon ugyanakkor az antiszemitizmussal szembeni kompromisszummentes magatartás követelményét is.
Különleges küldetést és felelősséget tulajdonított a rendszerváltoztatás közös munkájában a protestáns felekezeteknek. Alapvető és nélkülözhetetlen egyetemes értékeket elismertető, küzdelmes történelmi missziójukat méltató visszatekintésében középpontba állította meghatározó részvételüket a katolicizmus megújításában, közös európaiságunk megalkotásában, a magyar nemzeti kultúra és nemzeti identitás megőrzésében és fejlesztésében, a szétforgácsolt magyarság összetartásában, összességében pedig az európai és a keresztény alapértékek gazdagításában. A magyar protestantizmus és katolicizmus felfogása szerint egyedülálló szimbiózisát a fejlődés máig aktuális kulcseffektusaként ábrázolta, melynek köszönhetően a magyar keresztény mentalitás „speciális puritán-ökumenisztikus arculatot kapott.
1991. október 12-én elmondott beszédében örök történelmi érvényességet és aktualitást tulajdonított azon állításának, miszerint a nemzeti-liberális és a kereszténydemokrata értékek távolról sem képeznek egymással kibékíthetetlen, összeegyeztethetetlen, egymással szemben álló ideológiát, illetve irányzatokat. Történelmi példákon keresztül bizonyította, hogy „a kereszténység, az európaiság, a liberális gondolkodás, a szociális érzékenység… olyan értékek, amelyek nem kizárják egymást, hanem integrálják. Nem kevésbé fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a magyar nemzeti liberalizmus messzemenően meghatározta nemzeti politikai örökségünket és értékrendünket, végső következtetésként pedig leszögezte: „nyugodtan valljuk magunkat liberális kereszténydemokratáknak is, mert csak olyan kereszténydemokráciát tudunk elfogadni, amelyik… magáénak tekinti politikai programjában mindazokat az értékeket, amelyeket liberális értékekként is feltüntettünk.(8)
Antall hatalmas történelmi teljesítménye, hogy az egyetemes keresztény-demokrata, a magyar nemzeti-liberális és a speciális hazai alkotmányjogi tradíciókra támaszkodva új típusú szintézist alkotott. Erről a bázisról kiindulva alapozta meg a rendszerváltoztatást követően a fejlődés hazai irányát, melynek eredményeként az egyházi viszonyok átfogó újjáalakítását, valamint az egyházjog újjászabályozását különböző szinteken érintő kérdésekben bevezetett reformokat – az átalakulások Közép-Európájában – példa nélküli eredmények s az állam modell értékű pragmatikus magatartása jellemezte. Ezúton megalkotta a rendszerváltoztatás erős, kikezdhetetlen alapjait. Hosszú távú perspektívák és örökérvényű víziók birtokában olyan normákat honosított meg, melyek képesek voltak biztosítani az új rend működését, és stabil kiindulópontját képezte a jövő reformmunkálatai kibontakoztatásának. A több ezer éves keresztény–zsidó értékközösség, valamint a nemzeti-liberális magyar tradíciók szilárd alapjain – a keresztény jövő következetesen értékalapú és értékorientált víziójának szellemiségében és prioritása mellett – koherens pragmatikus koncepciót fogalmazott meg, egyszerre nemzeti és egyetemes érvényességgel.
Antall József pontosan felismerte és megértette, hogy az állam és az egyházak viszonyának meghatározása a demokrácia alapelemét és próbáját jelenti. Ennek szem előtt tartásával az állam és az egyházak közötti kapcsolatot a modern kereszténydemokrata elveknek megfelelően szabályozta újjá. Az új magyar gyakorlatot a 20. század végére történelmileg kialakult és rendelkezésre álló modellek figyelembevételével alakította ki. Az államegyház (Anglia, Skócia, Dánia, Norvégia, Finnország, Görögország) és a radikális elválasztás (USA, Franciaország) alternatíváját elutasítva, a „kapcsolódó mechanizmus (Ausztria, Németország) tapasztalataiból sokat elfogadva, az „együttműködő, illetve „támogató gyakorlatot (Olaszország és Spanyolország)(9) tekintette elsősorban követendő mintának, amely a túlhajtott szekularizációval szemben, az állam és az egyház egymástól történő hermetikus elzárása helyett a Vatikán által is szorgalmazott: az „elválasztás és együttműködés elvének megvalósításában határozza meg feladatát.
Tragikusan korai halála azonban megakadályozta műve kiteljesítésében. Utódai örökölték azt a történelmi feladatot és azt a felelősséget, hogy munkáját – a megcsonkítva kisajátító és torzító meghamisítás történelmileg visszatérő csapdáját elkerülve – folytassák.


 

Válogatott szakirodalom:

 

Adriányi Gábriel: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte 1895–1945, Mainz, 1974.

Antall József: Modell és valóság II. Politikai beszédek Magyarországon 1989–1993.

Barankovics István: A katolikus hit és egyház helyzete Magyarországon. New York, 1964.

Csorba László: A vallásalap „jogi természete. Az egyházi vagyon problémája a polgári átalakulás korának Magyarországán. 1782–1918, Budapest, 1999.

Erdődy Gábor: Wechselseitige Erwartungen, bestehende Voraussetzungen am Beispiel des Verhältnisses von Staat und Kirche in Ungarn 1990–1998. In. Veröffentlichungen des Leutherheider Rorums, Krefeld.

Fazekas Csaba: Collaborating with Horthy. Political Catholicism and Christian Political Organisations in Hungary 1918–1944. In. M. Gehler / W. Kaiser / H. Wohnout: Christdemokratie in Europa im 20. Jahrhundert. Wien 2001.

Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945. Budapest, 1997. Katus László: Liberális katolikusok és katolikus liberálisok Nyugat-Európában a 19. század derekán. In. Sarnyai Csaba Máté (szerk.) Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon 1848–1918. Budapest 2001.

Maier, Hans: Revolution und Kirche. Zur Frühgeschichte der Christlichen Demokratie. Freiburg, 1988. Montalembert, Charles de: L`église libre dans l`état libre. Paris, 1863.

Romsics Ignác: Gróf Bethlen István politikai pályája 1901–1921. Sáfrány Attila: Giesswein Sándor emlékezete. In Vigilia, 2004/6 431–439.

 

 

Jegyzetek:
 


1 Alábbi tanulmány továbbfejlesztett magyar változata a szerzők által német nyelven tartott – Christliche Demokratie in Ungarn im 19–20 Jahrhundert című – előadásnak, amely a Konrad Adenauer Stiftung szervezésében lebonyolított – Christliche Demokratie und die Tarnsformationsprozesse in Mitteleuropa című – konferencián, 2002. november 9-én hangzott el.
2 Vö. Théophile Foisset: Vie du R. P. Lacordaire II., Paris 1870.
3 Franciaországi utazásai során személyesen találkozott például Lamennais-vel Eötvös József és Szemere Bertalan is. Vö. Hermann Róbert: Szemere. (In. Erdődy Gábor: Batthyány) Bp., 2002. 181. l.
4 „... vádolom a klérust, mely a nemzet jogainak védelmekor hallgat mindig, hallgat most is, midőn IX. Pius nemcsak a haladás, hanem a szabadság zászlóját erős karral ragadta meg – ld. Hermann Róbert, 2002. 196. l.
5 Vö. Zakar Péter: „Kossuth a magyarok Mózese (Liberális egyháziak Kossuth-képe 1848/49-ben) In Aetas 2003/3–4, 87–108. l.
6 Eötvös József levele Charles de Montalembertnek. Buda, 1865. június 21. In. Eötvös József: Levelek (szerk. Oltványi Ambrus) Magyar Helikon 1976. 410–411. l., vö. Eötvös József levele Charles de Montalembertnek. Karlsbad, 1868. január 31. uo. 556–557. l.
7 In Antall, József: Modell és valóság II., Budapest 1994. 118. l.
8 In Antall, József: Modell és valóság II. Budapest, 1994. 209. l.
9 Ld. Erdő Péter: A magyar elválasztási modell alapjai a katolikus egyház szemszögéből. In Állam és egyház elválasztása. Bp., 1995. 112–126. vö. Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Bp.., 2000. 191–192. l. Szuromi Szabolcs: Megjegyzések az egyház és állam modern kori viszonyának változásaihoz. In. Jogtörténeti Szemle 2003/2. 7–13. l.



« vissza