Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Masaryk és a magyarok 2.

 

II. rész

 

Amikor a tudós és államférfi Masaryk négy és fél évnyi, külföldön folytatott küzdelme után 1918 decemberében visszatért hazájába, diadalmasan vonulhatott be a prágai várba, mint Közép-Európa új államának, a Csehszlovák Köztársaságnak az elnöke. Közel két évtizedig töltötte be ezt a magas tisztséget, és államvezetésében a leggyakrabban emlegetett eszme a humanizmus és a demokrácia voltak. Nem kétséges, hogy olyan kiemelkedő egyéniség, mint Masaryk, elnöki működésével befolyásolta a köztársaság minden népét és társadalmi osztályát, a masaryki politika mégsem érvényesülhetett maradéktalanul. Ennek legfőbb okát abban lelhetjük, hogy a kiépült és centralizált csehszlovák államapparátus és társadalmi-politikai struktúra sokkal inkább a beneši elképzelések akarata és hatalma alapján jött létre. Végigtekintve Masaryk elnök országlásán, elsősorban azt kívánjuk vizsgálni: hogyan érvényesült nemzetiségi politikája a magyarokkal szemben. Ennek a képnek a felvázolásához azonban mindenekelőtt ismernünk kell Masaryk magyarságszemléletét.

Masaryk felfogása a magyar történelemről és Magyarország szerepéről a háború évei alatt már nem a tudósé, hanem a politikusé volt. Ekkor és a békekötést követően cikkeiben, tanulmányaiban és más megnyilatkozásaiban a magyar kérdést kizárólag a csehszlovák államalapítás szemszögéből ítélte meg. Például Csehszlovákiáról kijelentette, hogy az „a régi cseh (nagymorva) állam felújítása”; ugyanis szerinte eredetileg „a csehek és a szlovákok egységet alkottak, de a magyarok Pannonia meghódításával a szlovákokat uralmuk alá vonták. A csehek és a szlovákok egy nép és egy nyelvük van.” (T. G. Masaryk: A nemzetiség kérdés. Bratislava, 1935. 138. l.) Főleg Az új Európa című munkájában foglalkozik részletesebben a magyar történelem cseh és szlovák vonatkozásaival. A csehszlovák állam jelentőségét méltatva kiemeli Csehország és Szlovákia központi fekvését Európa centrumában, amellyel gátat vet a pángermán imperializmusnak. Történelmi visszapillantásában 1526-ig nyúl vissza, „amikor Csehország perszonálunióba lépett Ausztriával és Magyarországgal”. Erről az időszakról sajátosan úgy vélekedik, hogy „tulajdonképpen csak Szlovákia maradt szabad, és így ő szerepelt az unióban”. A történelmi Magyarországnak török alóli felszabadulására – Masaryk szerint – „csak Csehország és Ausztria együttes erőfeszítéseivel” kerülhetett sor.

A magyar 48-cal és Magyarország újkori szerepével kapcsolatban így vélekedik: „Mind a mai napig a magyarok az 1848-i politikai forradalomból és különösen Kossuth nevéből élnek; és mégis már akkor is elnyomták a magyarok az ország más népeit.” Majd Cavourt idézi Masaryk, aki szerint „a magyarok küzdenek a saját szabadságukért, de nem engedik érvényesülni a más szabadságát.”

Amikor Masaryk a fenti formában és korlátokkal ismeri el a magyarság szabadságszeretetét, ugyanakkor „igen arisztokratikus nép”-nek jelenti a magyart – nagyszámú nemeseire való tekintettel, és a dualizmus alatti kormányzati rendszert „oligarchikus abszolutizmusnak” mondja. Sommásan elmarasztalja a kiegyezés korának Magyarországát, nem veszi figyelembe, hogy Eötvös és Deák nemzedéke lerakta – és bizonyos mértékben az egész Monarchiában előmozdította – a parlamentáris rendszer alapjait. Masaryk elfogultsága a magyar uralkodó osztályokkal szemben olyan fokú volt, hogy nem méltatta figyelemre azt az államrendszert, amelynek törvényesen és intézményesen rögzített uralkodó eszméje modernizálta a hatalmi apparátust Magyarországon. Masaryk későbbi nyugat-európai szövetségesei akkor úgy vélekedtek Magyarországról, hogy Európa ennek az országnak a keleti határainál végződik.

Az is tény viszont, hogy a dualista korszak későbbi évtizedeiben, a századforduló táján – amikor egyre-másra jelennek meg Masaryk történetfilozófiai művei – Magyarországon az „egységes magyar politikai nemzet” fikciója, a magyar nemzeti hegemónia nagymértékben csorbította a liberalizmust és fékezte az Ausztriával szembeni „függetlenségi” törekvéseket. A Monarchia utolsó évtizedeiben nem csupán a magyar politikai vezetőréteg, hanem a függetlenségi ellenzék is úgy vélte, hogy a nemzetiségi veszély ellensúlyozására csak egy megoldás kínálkozik: a feltétlen ragaszkodás a Habsburg-monarchiához, behódolás a királyi hatalomnak. Mindebből a magyar belpolitikában a néptömegek politikai követeléseivel (általános és titkos választójog) szembeni határozott fellépés, a nemzetiségek politikai és kulturális igényeinek a semmibevétele következett. Masaryk politikai fellépése idején már nem az Eötvös–Deák-féle Magyarországgal, hanem a két Tisza uralmi viszonyaival találkozott. Ezért természetes, hogy miközben az uralkodó nemzet nacionalizmusa nagyra növelte a nemzetiségek nacionalizmusát, Masaryk a szlovák és más nemzetiségek politikai csoportjait támogatta a magyar kormányzat elleni harcukban.

Felvetődik a kérdés: miért nem alakult ki a bécsi centralizmus ellen küzdő demokratikus erők – beleértve Masarykékat is – összmonarchiai összefogása a Monarchia átépítése érdekében? A Monarchián belül működő szeparatista erők, valamint a baloldal egysége nem kedvezett ilyen közös front szerveződésének. Ezekben a döntő években sem a szocialisták internacionalizmusa és egységes fellépése nem jött létre, sem a polgári baloldalé. A polgári radikalizmus egységes frontjáról nem is beszélve. A demokrácia gyengesége különösen a Lajtán innen, Magyarországon volt szembetűnő. Habár olyan progresszív szervezet, mint a Társadalomtudományi Társaság, felfigyelt a cseh polgári értelmiség tevékenységére, és – mint megírtuk – közülük éppen Masarykot Budapestre hívta, sőt két előadását nyomtatásban is megjelentette, szervezett kapcsolat nem jött létre a magyar és a cseh polgári értelmiség legjobbjai között. Amikor viszont a háború kiélezte a magyar és nem magyar népek, nemzetiségek közti ellentéteket, a magyar progresszió – beleértve Károlyi Mihályt is – csak illúziókat kergetett, amikor a wilsoni pontokra és a demokratizmusra hivatkozott. Még Masaryk is azok közé a politikusok közé tartozott, akik a győztesek nyelvén beszéltek a legyőzöttekkel.

Masaryk a magyar nacionalizmus és a nemzetiségi elnyomás elleni harcáról a háború utáni években leplezetlenül kijelentette: „Ezt a veszedelmet felismerték a franciák, angolok és amerikaiak, és őszintén bevallom, külföldi munkámnak nagy részét az tette, hogy ezt a kérdést az antant népeivel megértessem. Nagy részem van ennek a politikának a megbélyegzésében. Ez azonban nemcsak emberi jogom, hanem emberi kötelességem is volt.” (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés. Bratislava, 1935. 1921. l.)

A politikai, diplomáciai csatákban teljes győzelmet aratott Masaryk éppen akkor tért haza Prágába, és látott hozzá államfői teendőihez, amikor az egykori eszmetársait is magában foglaló magyar polgári demokratikus rendszer súlyos válságát élte. Károlyi, Jászi és társai azonban nem csupán a wilsonizmusban csalódtak, hanem a tegnapi elvbarát Masarykban is, aki semmiféle erkölcsi vagy politikai segítséget nem nyújtott a súlyos bel- és külpolitikai bajokkal küzdő Károlyi-rezsimnek. Viszont egy csapásra megváltozott a helyzet Prágában, amikor 1919 tavaszán a tanácshatalom, a magyar proletariátus ragadta magához a hatalmat Magyarországon. Masaryk ugyan – a forradalmasodó cseh munkásságra való tekintettel – 1919. április 3-án nyilvánosan biztosította a szociáldemokrata vezetőket, hogy szó sem lehet a Magyar Tanácsköztársaság elleni intervencióban való részvételről. Közben a prágai hadügyminisztérium antant-tisztek irányításával titokban dolgozott a támadás előkészítésén. A cseh polgári sajtó pedig a magyar fegyveres támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt az intervenció érdekében. Ismeretes, hogy erre az intervencióra csakhamar sor került, és jellemző a cseh burzsoázia étvágyára, hogy Salgótarjánon kívül Vác és Miskolc Csehszlovákiához történő elcsatolását is tervezte. Egy 1954-ben publikált titkos cseh okmány szerint maga Masaryk így fogalmazta meg a Magyar Tanácsköztársasággal szembeni nagyratörő céljait:

1. Elfoglaljuk a dunántúli területek ránk nézve fontos körzeteit…

2. Az Ipolytól kezdve a Duna mentén egészen Vácig és innen egyenes vonalban a demarkációs vonalig.

3. Elfoglaljuk Budapestet és kényszerítjük a magyarokat, hogy minden kárt és költséget fizessenek meg. Előlegképpen mozdonyokat, vagonokat, a dunai flotillát és hadianyagot veszünk el tőlük.

Ezeket a terveket természetesen jóváhagyatnánk az antanttal… (Okmányok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról. Bratislava, 1954. 50-53. l.)

Más kérdés az, hogy az antant által is támogatott cseh imperialista mohóság terveit csírájában meghiúsította a Magyar Vörös Hadsereg, amely a diadalmas északi hadjáratban Bártfáig űzte a csehszlovák ellenforradalmi csapatokat.

A trianoni békeszerződés megkötése utáni években – a fentiek ellenére – mégiscsak Masaryk volt az, aki békülékeny hangnemet igyekezett megütni Magyarország és a Csehszlovákiához csatolt magyar kisebbség felé. „Nemcsak megértem a magyarokat – jelentette ki -, hanem együtt is érzek velük. Teljesen érthető, hogy fáj – igen, ismétlem, fáj nekik – hogy történelmi nevezetességű ezeréves hazájuk összeomlott. Ezen azonban nem lehet változtatni. A magyaroknak bele kell nyugodniok. A mai helyzethez kell alkalmazkodniok, ha ebben az államban akarnak élni. (T. G. Masaryk: A nemzetiségi kérdés, I. m. 195. l.)

Masaryk úgy vélte, ha a magyarok elvetik a régi, Szent István-i állameszmét és elfogadják a status quót, akkor könnyen kiegyezhet velük. Jól ismerve a régi Monarchia gazdasági egységét, azonban kijelentette: „az ezeréves együttélés nyomait sem lehet egyszerűen eltörölni”. (Uo. 193. l.) Ugyanakkor a csehszlovák–magyar határokról és a nemzetiségi kérdésről egymásnak ellentmondó álláspontot képviselt. „Elismerem a nemzetiségi elvet és az önrendelkezés jogát; de az adott közigazgatási viszonyok mellett a nemzetek keveredése révén adott határaink vannak…” – jelentette ki. Majd néhány sorral lejjebb így fogalmaz a nemzetiségi kérdésről szóló – többször idézett – munkájában: „Amennyiben közös határaink vannak százados ellenségeinkkel … kötelességünk a tartós béke érdekében, hogy amennyire csak lehet, nékik kedvezőtlen stratégiai határaik legyenek.” (Uo. 179. l.) Az önrendelkezési elv hangoztatása egyfelől, majd a stratégiai határok nyílt megvallása másfelől a „százados ellenséggel” szemben, békésen megfér Masaryk koncepciójában.

A stratégiainak minősített csehszlovák államhatárok védelmében furcsa módon még a magyar nemzetiség érdekeinek is tekintette elcsatolásukat az anyaországtól. Úgy vélte, hogy a magyar kisebbség kulturálisan nyert a „prevrat”-tal, az államfordulattal. Szerinte ugyanis a kisebbségi helyzet „nagyobb aktivitásra vezet és a más környezetben, a más kultúrájával való érintkezés az életet gazdagabbá teszi”. Feltevésének megerősítését látja Móricz Zsigmond nyilatkozatában, aki a köztársaságban tett látogatása után azt írta, hogy Csehszlovákiában „újarcú magyarokat talált: szociálisan és kultúrában európai magyarokat”. (U. o. 190. l.)

Masaryk koncepciójában a legteljesebb mértékben összefért az imperialista békék révén létrejött, sok helyütt általa is stratégiainak minősített határok védelme az anyanyelvről és a nemzetiségi jogokról vallott humanista, demokratikus megfogalmazásokkal. Ma is időszerű megállapításai közül idézhetjük például, amit a nyelvről szólva így fejezett ki: „Egy nemzetnek nyelvétől való megfosztását a lelketlen materializmus és a politikai mechanizmus barbárságának tartom.” (61. l.)

Talán a legidőtállóbb és manapság is aktuális intelemként hat ez a masaryki megállapítás: „A többségben lévő népnek a feladata olyan államban, hol nemzeti kisebbségek vannak, a kisebbségi helyzetét magával a többséggel szemben s annak helyzetét az államban megértéssel rendezni. Nem szabad arra várni, hogy mit akarnak a kisebbségek, mit követelnek, mit kívánnak. Az engedményeket nem szabad megszabni, hogy milyen hangosan követeli a kisebbség az előnyöket.” (Uo.) Majd annak érdekében, hogy Csehszlovákiában kialakulhasson a nemzetiségi kérdés rendezésének példamutató európai modellje, ezt javasolja: „Alaposabban kellene tanulmányoznunk, hogy miképpen oldották meg a nemzetiségi kérdést máshol, mint például Svájcban, Belgiumban, stb.” Abban reménykedik, hogy „idővel sikerülni fog a nemzetiségi kérdés rendezésének sajátos csehszlovák módját megteremteni”.

A fentiekben csak nagyon szemelvényesen ismertettem Masaryknak a nemzetiségi kérdésről vallott nézeteit. Minderről bőven és sokszor volt alkalma nyilatkozni. Magyar küldöttségek, külföldi személyiségek prágai elnöki audienciái, valamint az államelnök 1921-ben és 1930-ban tett szlovákiai és kárpátaljai látogatásai alkalmával került sor ezekre a megnyilatkozásokra. Nem lehet elvitatni azok demokratikus, humanista tartalmát, de azt is látnunk kell, hogy magasztos megfogalmazásaival az államelnök Masaryk jól megfontolt taktikai okokból igyekezett leszerelni a sokszor ellenzéki és kritikai hangot is megütő nemzetiségi képviselőket.


 

*


 

Masaryk gyakorlati politikájában a humanizmus és a demokrácia sohasem volt taktikai kérdés. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzetiségi kérdést illetően nem csupán magasztos elveket hangoztatott, hanem Közép- és Délkelet-Európa régiójában egyedülálló tettekre is hajlandónak mutatkozott. Ennek legszebb példája a csehszlovákiai magyar tudományos társaság – közismert nevén Masaryk Akadémia – megalapítása, amelynek története és jelentősége külön fejezetbe kívánkozik.

Ennek az országos jelentőségű eseménynek az előzményei visszanyúlnak a sarlós fiatalok küldöttségének elnöki audienciájához. Balogh Edgár írja le a Hétpróba című önéletrajzában, hogy miután Scherer Lajos tanárt, A Mi Lapunk című ifjúsági lap szerkesztőjét állásából felfüggesztették, a sarlósok elhatározták: a köztársaság elnökéhez fordulnak panaszaikkal, hiszen a losonci magyar gimnázium tanárának üldözése a sarlósok lapjának létét fenyegette. Balogh Edgárék – túl a Scherer-ügyön – az alkalmat arra is felhasználták, hogy elmondják véleményüket a csehszlovákiai magyarság helyzetéről, és kifejtsék nézeteiket a jövő feladatairól. De nem hittek abban, hogy Masaryk hajlandó fogadni a magyar fiatalok küldöttségét, ezért meglepte őket az elnöki iroda értesítése: a köztársaság elnöke 1930. január 17-én délelőtt 11 órakor várja a Sarló delegációját. Balogh Edgár két diáktársával, (a később Magyarországra áttelepült) Boross Zoltánnal és (az amerikai állampolgárrá vált) Terebessy Jánossal együtt jelent meg a prágai várban. Az elnök úgy fogadta őket, mint az egész magyarság ügyének képviselőit. A Scherer-memorandum átnyújtása után Balogh Edgár felolvasta szlovák nyelvű köszöntőjét, amelyben kifejtette a köztársaság első emberének, hogy az ő nemzedékének alkotó szakasza után valami újnak kell következnie, ami feloldja a jelen egyre kínzóbb gazdasági és társadalmi ellentmondásait. Tolmácsolta a magyar fiatalok elvi álláspontját a teljes nemzeti-nemzetiségi egyenjogúság érvényesítésének szükségességéről, és tájékoztatta az elnököt arról, hogy tervbe vettek egy kisebbségi felmérést a magyar lakosság napi erejének pontos feltérképezése érdekében, valamint tudományos téren egy kisebbségi akadémia felállítását, és egy kelet-európai intézet megszervezését, „amely nem parcellázható szét országhatárok szerint”.

Az elnök meghallgatta Balogh Edgár előadását, és először németül szólt hozzájuk: „Ja, ja es war schön dieses Magyarország, aber Sie haben recht, wen Sie jetzt, Ihre Lebensorm neu aufzubauen trachten…” (Igen, igen, szép volt ez a Magyarország, de önöknek igazuk van, amikor most egy új életforma felépítésére törekszenek…) Majd arra bátorította őket, hogy a magyar fiatalság csak törjön előre a hazai egyetemeken, és az új keretek között is juttassa diadalra a maga kulturális haladását, a magyar nép tudományos szolgálatát.

Amikor átadták neki A Mi Lapunk pirosba kötött 1929-es évfolyamát, Masaryk megszólalt: „Igen, ez a losonci tanár lapja”. Amikor pedig az elnök azt kérdezte tőlük, hogy más hibát nem észleltek, mint a Scherer-ügy, a küldöttség tagjai felbátorodva felsorolták egyéb sérelmeiket: a Slovenská Liga erőszakos szlovákosító politikáját, a színtiszta magyar Csallóközbe és általában a magyar etnikumba erőszakolt cseh legionárius és szlovák településeket, az állampolgárságuktól megfosztott ezrek sorsát, a nemzetiségek elleni uszítást stb. Mialatt panaszolták kisebbségi fájdalmaikat, egy magas rangú tiszt lépett az elnöki fogadószobába, hogy az idő múlására figyelmeztesse a magyar fiatalokat, de az elnök – közéjük felejtkezve – erélyes mozdulattal kiküldte az ezredest. Háromnegyed óra elteltével ért véget a kihallgatás, és búcsúzáskor Boross Zoltán még megkérdezte Masaryktól: mit üzen a kisebbségi magyar ifjúságnak. Masaryk felkapva az asztalról a neki hozott magyar lapokat, ennyit mondott: „Én soha nem leszek önök, magyarok ellen!”

Így ért véget Balogh Edgárék kihallgatása a csehszlovák köztársaság elnökénél. Az üzenet és az elnöki intézkedés, amelynek következtében Scherer Lajos visszakapta állását, a sarlósok nagy erkölcsi-politikai sikerét jelentette. A látogatásról Boross Zoltán írt nagy cikket a pozsonyi Híradó 1930. február 1-jei számában, kitérve a Slovenská Politika című napilap soviniszta támadásaira. Az esemény híre Magyarországra is eljutott, és jellemző a hírhedt szélsőjobboldali Milotay Istvánra, aki a Magyarország hasábjain a tényeket meghamisító módon eme címmel jelent meg: Masaryk segíti a bolsevista felvidéki Sarlósokat. (1931. szeptember 6.)

Alig fél évvel a hradzsini fogadás után Masaryk köztársasági elnök és kísérete meglátogatta Közép- és Dél-Szlovákiát. Szeptember 12-én felkereste Alsósztregován Madách Imre sírját, és nem várt gesztussal koszorút helyezett el rajta, szalagján a következő felirattal: „Az ember tragédiája szerzőjének T. G. Masaryk”. A meglepetés csak fokozódott, amikor az elnök szép magyar nyelvű beszédben méltatta Madáchot és nagy művét. Másnap Losoncon Kövy Árpád református lelkésznek, a magyar kulturális egyesületek szónokának beszéde után olyan kijelentést tett Masaryk, amivel valósággal lázba hozta a magyar közvéleményt. Az elnök magyarul válaszolt a 18 tagú kulturális delegációnak, és – többek között – a következőket mondotta: „Hogy a kultúra iránt érzett őszinte tiszteletemet tettekkel is bizonyítsam, elhatároztam, hogy a nyolcvanadik születésnapom alkalmából létesített alapból egy magyar tudományos, irodalmi és képzőművészeti társulat céljaira megfelelő összeget juttatok.” Kijelentése még a közvetlen környezetét is meglepte. A cseh, szlovák és a magyar sajtó nagy elismeréssel számoltak be az elnök bejelentéséről. (Csupán a Hlinka-párti Slovák jegyezte meg keserű féltékenységgel: „Masaryk elnök a magyaroknak tudományos és művészeti akadémiát alapít, amely még a szlovákoknak sincs.”)

A Masaryk Akadémia létrehozását az az egymillió koronás ajándék tette lehetővé, amelyet az elnök 1931. január végén a húszmilliós jubileumi ajándékból (80. születésnapja alkalmából) a csehszlovákiai magyar kisebbségnek kulturális célokra juttatott. Az elnöki alapítvány híre az egész magyar kisebbség körében lelkesült visszhangra talált. Írók, tudományos dolgozók, művészek és diákok annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy az alapítvány felhasználása és gyümölcsöztetése szigorúan objektív módon, a pártpolitikai érdekek kikapcsolásával történik. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Képzőművészeti Társaság – közkeletű néven a Masaryk Akadémia – a pozsonyi Prímáspalota tükörtermében 1931. november 8-án ünnepélyes külsőségek között alakult meg. A Társaság tagjai magyar nyelvű emlékiratban köszönték meg a köztársaság elnökének a nemes ajándékot. A díszközgyűlést dr. Orbán Gábor tanár, a Társaság elnöke nyitotta meg. Székfoglaló beszédét követően Ivan Dérer iskolaügyi miniszter emelkedett szólásra, és magyar nyelvű beszédében méltatta a Társaság megalakulásának jelentőségét: „mind az itteni magyarság, mind a Csehszlovák Köztársaság szempontjából”.

Az ünnepi közgyűlésre ugyan a Masaryk Akadémia előkészítő bizottsága több magyarországi kulturális intézményt és személyiséget meghívott, de senki nem jött el. Egyesek azonban – mint a Kisfaludy Társaság, a Magyar Írók Egyesülete, a Magyar Nyelvőr szerkesztősége, a szegedi egyetem rektora, valamint a losonci emigrációjából nemrég hazatért Simándy Pál író – táviratban köszöntötték az alakuló közgyűlést. A cseh és a szlovák intézmények közül a Cseh Tudományos Akadémia, a pozsonyi Komensky Egyetem, a Safárik Társaság stb. küldtek üdvözletet.

Az Akadémia tevékenységéről, feladatairól a különböző pártállású sajtóorgánumokban széles körű vita indult. A mindössze egy számot megélt Új Munka című irodalmi folyóirat ankét megrendezését javasolta, hogy a politikusok mellett a leginkább érdekeltek: írók, tudósok, az értelmiség különböző reprezentánsai hallathassák a szavukat az Akadémia ügyében. Így került sor az ankéton belül nem csupán a csehszlovákiai írók megszólaltatására, hanem néhány magyarországi írástudó véleményének a kikérésére is. A budapestiek közül Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Komlós Aladár és Mohácsi Jenő szólaltak meg. Közülük Móricz Zsigmond egyenesen „fejedelmi ajándék”-nak nevezte Masaryk elnök millióját. Komlós Aladár – a felvidéki, losonci származású író és kritikus – magyar könyvkiadó megteremtését és egy színvonalas irodalmi folyóirat kiadását javasolta.

A csehek közül figyelmet érdemel Emanuel Rádl prágai egyetemi tanár nyilatkozata. A kiváló cseh tudós már korábban is reálisan és sovinizmustól mentesen mérte fel a kisebbségi magyarok helyzetét, s először emelte fel a szavát annak érdekében, hogy csehszlovákiai magyar írók és költők is részesülhessenek az évente adományozott irodalmi díjakból. A Masaryk Akadémiáról úgy vélekedett, hogy olyan modern intézménnyé kell válnia, „amely a tudományt a népért, a kisebbségi magyar népért műveli, s a kor történelmi szükségleteinek a szolgálatában áll”. Majd hozzáfűzte, hogy az új akadémiának „a hiányzó magyar egyetemet kell pótolnia”.

Külön lapra kívánkozik Fábry Zoltán akkori és későbbi véleménye az Akadémiáról és Masarykról. Fábry – akkori szektás-dogmatikus korszakának megfelelően (ami nem vonatkoztatható el a kommunista pártok korabeli szektarianizmusától) – így nyilatkozott az Akadémiáról: „Tekintettel arra, hogy a Masaryk-alapítvány tisztára a polgári-kapitalista osztálykultúra ügye, ahhoz semmi közöm.” Két évtizednek kellett elmúlnia, hogy Fábry beismerje akkori tévedését. Ez a példátlanul etikus lény Masaryk születésének centenáriumát használta fel arra, hogy az Új Szó hasábjain megjelenő Masaryk magyar emléke című cikkében (1950. 56. sz., 3. l.) korrigálja korábbi, elfogult nézeteit. Így írt: „A gesztust leráztuk magunkról, gyanakodtunk, sisteregtünk, kiközösítettünk: A Masaryk Akadémia a polgári kultúra ügye, semmi közünk hozzá! Igazságtalanok voltunk, türelmetlenek és kegyetlenek, mert Masaryk több volt, mint sommásan a polgári kultúra és más, mint az agrárszocialisták által kisajátított Masaryk Akadémia ügye. Nagy igyekezetünkben a fürdővízzel együtt kiöntöttük a gyereket: az elherdálhatatlan örökséget, a humánumot.”

Fábry a masaryki humanizmusból eredezteti a szlovákiai magyar „vox humaná”-t. Holott a „prevrat”-ot, az államfordulatot – beleértve Masarykot – nehezen viselte el az egymilliónyi magyarság. „Sírásra hajló érzékenységünkben, dacos sértődöttségünkben, tanácstalan árvaságunkban – írja Fábry – ő volt az első hang, amely kibékített minket az új helyzettel…” – Fábrynak különösen azért imponált Masaryk személye, mert volt morális bátorsága és tudományos lelkiismerete lerombolni egy romantikus, de hamis cseh legendát, majd a polnai vérváddal kapcsolatban megcáfolni a rituális gyilkosság aljas meséjét. Fábry ez előtt a Masaryk előtt hajt fejet…

Abban is igazat kell adnunk Fábrynak, hogy „a Masaryk-éra sok bűnét nem lehet Masarykra leegyszerűsíteni”. Mindez nem jelenti azt, hogy Fábry – akárcsak utólag is – egyetértene a századforduló polgári eszméit képviselő Masaryk társadalomszemléletével. De kijelenti: „Ha Masaryk filozófiájával, szociológiájával szemben lehetnek súlyos ellenvetéseink, egyet azonban el kell ismernünk: ekkor és itt ő volt a humanizmus hangja.”

Összegezve és leegyszerűsítve, de nagyon találóan Fábry ezt írja: „Masaryk nem volt Beneš!” – Nagy erkölcsi bátorságról tanúbizonyságot tevő írását (1950-ben publikálta!) szinte az egész szlovákiai magyarság nevében így fejezi be: „A sztregovai sír koszorúját nem lehet elfelejteni: a mai százéves fordulón csak a vox humana nyugtáját írtuk meg. Sem többet, sem kevesebbet.”

Nem lenne teljes a Masaryk Akadémiáról nyújtott kép, ha csupán a fogadtatásáról, az alapítás kiváltotta visszhangról írnánk, és hallgatnánk a Társaság tevékenységéről. A közvéleményt az első csalódás akkor érte, amikor a kormány a létesítendő intézményt az uralmon levő két párt – a szociáldemokraták és az agráriusok – magyar exponenseinek a kezére játszotta. A Társaság vezetőségének nagy részét a kinevezési jogával élő kormány kipróbált „aktivistákból” (aktivistáknak nevezték a feltétlenülkormányhűmagyar politikusokat és értelmiségieket) válogatta ki, és ezeknek a közreműködésével az egyes osztályokat is ellepték a „tudósokká és írókká előléptetett” kormánypárti újságírók. Ily módon a Társaságtól nem lehetett gyümölcsöző kulturális tevékenységet elvárni. A két világháború közötti korszak legnagyobb szlovákiai magyar költője, Győry Dezső teljes joggal nevezi „ki nem használt lehetőségek tárházának”, a Masaryk Akadémiát. (Magyar Újság, 1933., 132. sz.) És a Sarló-fiatalság – amelynek az elnöknél tett ismeretes kihallgatása során némi szerep jutott a gondolat megszületésében – a leghatározottabban tiltakozott az Akadémia „kormánypolitikai beállítottsága és a dilettantizmus ellen”.

A Társaság működése során sem a kisebbségi tudományosság, sem az irodalmi és művészeti élet terén nem mutatott fel érdemleges eredményeket. Holott a Társaság első lépéseit az alapító elnök figyelemmel kísérte. Dérer iskolaügyi miniszter jelenlétében 1933. február 16-án a prágai várban fogadta a Társaság elnökségét, és melegen érdeklődött a magyar akadémia tevékenysége iránt. „Érdeklődéssel kísérem az önök munkáját – mondotta –, és örömmel várom, hogy ez a munka kulturális gyarapodást fog jelenteni mind a köztársaságbeli magyar nép fejlődésében, mind államunk haladásában.” (Reggel, 1933. 40. sz.)

A Társaság életére kedvezőtlenül hatott Masaryk lemondása elnöki tisztéről. A Masaryk-kultusz ugyan tovább élt a Társaság életében, de ez önmagában nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a székház falai között kibontakozhasson a kisebbségi magyarság tudományos élete. A Csehszlovák Köztársaság első elnökének adománya csak lehetőséget nyújtott ehhez. Az Akadémia működésének szerény eredményei eltörpültek a lehetőségek mellett, amelyekkel a vezetőség kicsinyes politikai megosztottság és személyi torzsalkodás miatt nem tudott élni. Mindez azonban semmit sem von le a humanista államelnöknek Közép-Kelet-Európa országaiban mindmáig példa nélkül álló gesztusából.

Túlmenően a Magyar Akadémia históriáján, arról a Masaryk-jelenségről is szólnunk kell, amely alól nem vonhatta ki magát a republika magyar lakossága. Ha a pártokat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy az ellenzéki pártok és a kommunistákhoz tartozó magyarság – természetesen különböző meggondolásokból – erőteljes kritikát alkalmaztak azzal a masaryki politikával szemben, amelyet a kormánypártok képviseltek. Az agrár- és szociáldemokrata pártokba tömörült „aktivista” magyarok, valamint az egykori októbristák viszont Masaryk feltétlen híveiül szegődtek. A magyar értelmiségi fiatalság – szinte pártállásra való tekintet nélkül – Masarykban az etikus embert, a humanistát, a kritikus gondolkodót tisztelte, de bírálta a személyében azt az államférfit, aki a nagy tekintélyével fedezte a cseh imperializmus nép- és nemzetiségellenes gesztióit. Természetesen ez a magyar értelmiségi fiatalság nem tudhatta, hogy a hatalmi struktúra piramisán Masaryk mellett országlásának utolsó éveiben egyre inkább Benešnek és munkatársainak az akarata érvényesült.


 

*


 

Masaryk abban a tudatban hunyhatta örök álomra a szemét 1937. szeptember 14-én, hogy életműve: a Csehszlovák Köztársaság szilárd alapokon áll, és az a polgári demokratikus rendszer, amely közel két évtized alatt jórészt nevéhez fűződően kiteljesedett, időtállónak bizonyult. A masaryki állam létét fenyegető viharfelhők csak egy évvel elnöke halála után gyülekeztek Csehszlovákia felett. Az állam alapjait megrendítő politikai válság valójában a versailles-i békerendszer válságát tükrözte. Kiderült, hogy a nemzetiségi kérdés hibás kezelése, a szlovák nemzeti törekvések kielégítetlensége a külső kedvezőtlen körülmények hatására szétfeszítették a többnemzetiségű Csehszlovák Köztáraságot. Masaryk és Beneš egykori francia és angol szövetségesei Hitler előtt kapitulálva, Münchenben feláldozták a párizsi békeszerződés Csehszlovákiáját. Mindebből Masaryk utódai – elsősorban Beneš elnök – a második világháború alatt az emigrációban, majd a háború után olyan következtetéseket vontak le a történelmi eseményekből, hogy helytelen volna a második Csehszlovák Köztársaságot a régi alapokon visszaállítani. Terveikhez – a német és a magyar nemzetiségek kitelepítéséhez – sikerült megnyerni Sztálin és a Csehszlovák Kommunista Párt támogatását. A Beneš által – moszkvai útja után – meghirdetett kassai kormányprogram ezért tartalmazhatta a német és a magyar nemzetiség kollektív jogfosztását, hogy azután az új helyzet jogi alapul szolgálhasson a további kisebbségellenes intézkedéseknek. Persze mindez, nem a masaryki humanizmus eszméjéből sarjadzott.

A cseh kommunistákra politikai tevékenységük során – a Masaryk-kérdés vonatkozásában is – nehéz, bonyolult feladatok vártak. Egyfelől el kellett ismerniök Masaryk érdemeit a demokráciáért folytatott harcban, és respektálni azt, hogy széles néptömegek szimbóluma volt a nemzeti szuverenitás, valamint a demokrácia védelme. Másfelől abból a reális tényből kellett kiindulni, hogy Masaryk nem volt szocialista, marxista, gyakran élesen lépett fel a kommunizmus ellen, nem adott autonómiát Szlovákiának, Kárpátaljának, és nem igyekezett változtatni a kommunisták számára hátrányos hatalmi viszonyokon. A kommunisták viszonya Masarykhoz nem szorítkozott csak a tiszteletre és elismerésre, hanem átterjedt a masarykizmus elleni harcra. Különösen Klement Gottwald illette kemény kritikával Masaryk politikáját, míg Zdenek Nejedly és mások a bírálat mellett elismerték azt a humanista töltésű demokráciát, ami közvetve a munkásosztály érdekeit is szolgálta. Közülük a nagy tekintélyű Nejedly professzor még Masaryk életében három testes kötetben elemezte a masarykizmust. Az államelnök „kultúrliberalizmusára” jellemző – amint Dobossy László kiemeli már említett művében –, hogy Nejedly a Masarykot bíráló hangvétele ellenére nem veszítette el katedráját.

Az 1945 és 1950 közötti években a kommunisták nem csupán Masaryk eszméi ellen folytattak harcot, hanem egyben Masarykért is: munkásságának, szellemi örökségének maradandóan progresszív részéért. Közben az 1948. évi prágai februári forradalom lemondásra kényszerítette Beneš elnököt, akit Klement Gottwald követett a köztársasági elnöki székben. A kommunista párt főtitkárának tisztelgése elnökké választása után a lánai kastély sírjánál, Masaryk hamvainál, nem tűnt holmi gesztusnak. Az 50-es évek első fele azonban a Masaryk-kérdés kezelésében nem múlt el nyomtalanul. A dogmatizmus és a szektarianizmus eluralkodása során szigorú, sőt igazságtalan bírálatok érték az első köztársaság elnökét. E korszak kiadványai fő feladatuknak tartották, hogy megszabadítsák a közvéleményt a Masaryk személyét övező „legendáktól” és az úgynevezett hamis képzetektől. Voltak, akik még ennél is tovább mentek: farizeusnak nevezték Masarykot és történelmi hazugságnak a masaryki humanizmust.

Ma azt láthatjuk: társadalmi rendszereket átfogó jelentősége túlnőtte államának, nemzetének történelmi időszakait. Személye olyan történelemformáló tényezője lett az első világháború időszakának és a két világháború közti két évtizednek, mint senki másé itt Közép- és Délkelet-Európában a 20. század első felében.



« vissza