Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Gyerekek a szovjet koncentrációs táborokban

A gyermek- és fiatalkorúakkal szemben jogi köntösbe burkolt vagy anélkül foganatosított megtorlások a Szovjetunióban nagyságrenddel nagyobb rétegeket érintettek, mint az 1917 és 1991 között börtönbe, lágerbe, munkakolóniába, gyermekotthonba kényszerített fiúk és lányok összlétszáma volt. Szociológiai szempontból e 74 esztendő alatt rendkívül tarka képet mutat a korszak fiatalkorú áldozatainak összetétele. A bolsevik uralom első éveiben nem is egyértelmű, kit tekinthetünk annak. Hogy egy egészen extrém példát említsek: az ügy minden paramétere szerint a szovjet (inkább: bolsevik) rendszer fogaskerekei közé került vétlen kiskorúak közé kell számítanunk például Alekszej trónörököst, II. Miklós cár nem egészen 14 éves fiát is, akit 1918 nyarán szülei és 4 nővére meggyilkolásával egy időben, a jekatyerinburgi Ipatyjev ház pincéjében kivégeztek.
Egy máig megmaradt, nem túl életszerű, ám annál jellemzőbb legenda szerint a kivégzett cárevics matrózblúzát Lev Kamenyev fián látták egy ideig, a Kreml udvarán. Gyermekekről szólván még csak történelmi igazságtételnek sem nevezhető, hogy később a politikus két fiával, miként a bolsevik elit más tagjai – Lev Trockij, Lev Kamenyev, Grigorij Zinovjev, Martyemjan Rjutyin – gyermekeivel is puskagolyó végzett.


Bezprizornije: csavargók 1914–1925



A majdani gulág emberanyagát mintegy megelőlegezte, hogy a cári Oroszország romjain, majd a történelmi eredményei ellenére rövid életű 1917. februári polgári demokratikus forradalom bukása után, a világháború, később pedig a polgárháború kataklizmáiban nagyon sok fiatal elveszítette a szüleit, az otthonát, a család felnevelő melegét. Az 1980-as évek végén, utolsó budapesti látogatása alkalmával Dmitrij Lihacsov, a régi orosz értelmiség emblematikus alakja beszélgetésünk során felidézte, hogy Pétervárott és környékén már 1915-től rengeteg volt a kéregető kisgyerek. Közülük sokan lettek a civil lakosság körében minden oldalról mérhetetlenül kegyetlenül végrehajtott „mészárlások, az éhínség, a járványok, a szörnyű fagy áldozataivá. Tízezrek kerültek olyan gyermeknevelő intézményekbe, amelyek az idők folyamán – más-más mértékben – a lágervilág részeivé váltak.
Oroszországban tehát nem a bolsevik uralommal kezdődött a társadalom atomizálódása: a drámai értékvesztés, a család és az élet évezredes intézményeinek felbomlása – mindaz, ami ennek a tragédiának a társadalmi-lélektani alapjait megteremtette. A világháború évekig tartó poklát nem a béke korszaka, hanem a társadalmat egy minden korábbinál mélyebben átható, totális értékváltás követte. Így Szovjet-Oroszország történetének első éveiben eleve nem billenhetett helyre a kizökkent idő.
A családok felbomlása miatt 1917–18 folyamán sok fiatalkorú egyik pillanatról a másikra egyedül maradt. Új fogalmak keletkeztek, amelyek a szovjet korszakban még évtizedekig használatosak voltak. A bezprizornij kifejezés például, amely szó szerint felügyelet nélküli-t jelent: valamilyen okból szülők, család nélkül vegetáló, otthontalan csavargót, aki az országutakon, többnyire bandákba verődve, lopással, kéregetéssel vagy prostitúcióval szerzi meg a mindennapi betevő falatot.
A polgárháború, az éhínségek, a túszejtések nyomán egyre népesebb lett a csavargók serege. Az országutak ifjú vándorainak életformája millió és millió szovjet gyermek számára mintává, modellé vált. A családjukból kiszakadt vagy politikai okokból kiszakított fiatalkorúaknak a társadalomban elfoglalt helye pedig – a normális élettel minden tekintetben ellentétes fiatalkorú lágerek, börtönök, javítóintézetek, munkakolóniák működésével együtt – évtizedekre a szovjet társadalom égető problémájává lett. Ezért nagyon nehéz, s csupán elméletileg lehetséges a szovjet koncentrációs táborokba került fiatalok sorsát elválasztani azokétól, akik „a nagy zónában, a szovjet élet hétköznapjaiban váltak a rendszer áldozatává.
Mindez 1945 után bizonyos fokig a „népi demokráciáknak nevezett külső szovjet gyarmatbirodalom ifjúságpolitikáját is meghatározta. A makarenkói pofon például évtizedekig használt kifejezés volt Magyarországon, és néha még ma is emlegetik nálunk. Azok is, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy Anton Makarenko, a magyar gyermekotthonok nevelői elé 1945 után követendő mintának állított, jószándékú pedagógus valójában a szovjet politikai rendőrség égisze alatt, annak szabályai szerint működő munkakolóniában dolgozott.
Az 1905-től ukrajnai iskolákban tanító író-pedagógus 1920-tól a fiatalkorú közbűntényesek nevelésének szentelte életét. Poltavában egy Gorkijról elnevezett telepet alapított számukra. 1928-ig ennek, majd a Dzerzsinszkij nevét viselő harkovi kolóniának az élén igyekezett megvalósítani autoriter pedagógiai elképzeléseit, amelyeket a sztálinizmus diadala nyomán a kommunista nevelés mások számára kötelező mintájának minősítettek, elsősorban az egyénnek a közösség szempontjai szerint történő átnevelése miatt. Makarenko Magyarországon tudományos elemzések tárgyává tett és még az 1960-as évek végén is dicsőített munkája tehát lényegében a megtorlás gépezetének szerves része volt.
A homo sovieticus megteremtésének mindenképpen gyermekkorban kellett kezdődnie. Nem véletlen, hogy a szovjet korszak egyik emblematikus alakja, milliónyi kis úttörő rengeteg versben és dalban dicsőített példaképe az a Pavlik Morozov volt, aki 1932 szeptemberében feljelentette a tulajdon apját a kolhozvagyon állítólagos megkárosítása miatt. De a szovjet propagandagépezet már a különösen viszolyogtató (ráadásul velejéig hazug) Pavlik Morozov-történetet megelőzően, a Donyec-medence szénbányászatának 53 vezetője felett ítélkező ún. sahti pert övező országos gyűlöletkampányban is felhasználta a nyilvánosság előtt az egyik vádlott 12 éves kisfiának levelét, amelyben a gyerek a saját apja főbelövését kérte.


Militarizált gyermekkor 1925–1934



A gyerekek manipulálása kezdettől a szovjet vezetők kitűzött célja, hatalomgyakorlásuk fontos eleme volt. „A forradalom sorsa most azon múlik, mondta Nyikolaj Buharin a polgárháború után, 1924-ben megtartott XIII. pártkongresszuson, „hogy a fiatal nemzedékből mennyire tudjuk előállítani azt az emberanyagot, amely képes lesz felépíteni a kommunista társadalom szocialista gazdaságát.
Amikor ezek a szavak elhangzottak, már javában folyt az új kor új iskolarendszerének kialakítása. A pozitív program – mint a bolsevik hatalomgyakorlás első éveiben szinte minden – negatív lépésekből állt. Ahogy az új proletárirodalom prófétái az 1920-as évek közepén Puskin és Tolsztoj összes műveinek elégetésével akarták kezdeni a saját szépirodalmuk létrehozását, a hatalom urai az oktatásban is a korábbi rendszer teljes felszámolásában látták a jövőt.
A radikális, messianisztikus társadalom-megújító hitben szerepe volt annak is, hogy az orosz marxisták az állam feltételezett elhalásával járó, szükségszerű jelenségnek tekintették az állami intézmények megszűnését. „Az új iskola megteremtéséhez előbb meg kell ölni a régit, jelentette ki diadalittasan az oktatásügyben illetékes népbiztosság egyik vezetője, Vlagyimir Lebegyev-Poljanszkij. Az egységes munkaiskoláról címen 1918 novemberében közreadott rendelkezés e felfogásnak megfelelően megszüntette a korábbi oktatási rendszer szinte valamennyi attribútumát. Eltörölte az órákat, a házi feladatot, vizsgát, az iskolai egyenruhát. Az oktatási intézményeket az iskolai kollektívának nevezett grémium irányította, amelynek egyenrangú tagja lett valamennyi diák, tanár, takarítónő, de még az iskola éjjeliőre is. A tanár szó tiltólistára került, helyette „iskolai munkás-t kellett mondani. Erről a magyar olvasók már az 1930-as években meggyőződhettek, amikor a kevés számú szovjet szépirodalmi alkotás sorában Nyikolaj Ognyev Kosztya Rjabcev naplója című könyve megjelent.
A gyermeknevelés gyökeresen átalakított infrastruktúrája még militarizált formájában is csak a társadalom szerencsésebb rétegei számára működött. A kollektív büntetés korábban említett, tömeges alkalmazása miatt ugyanis a gyerekek százezerszámra kimaradtak az oktatás és nevelés intézményrendszeréből. Egy Lena Uszova nevű kislány 1926. január 3-án így írt erről Lenin özvegyének. „Ne tessék haragudni, hogy a tanácsát kérem, mivel sok jót olvastam és sokat hallottam magáról, hogy nagyon jó és kedves asszony. Nem tudná megmondani, mitévő legyek? Heten vagyunk, hat gyerek meg a hetedik a mama, apánk nélkül. Mindenben hiányt szenvedünk. Két testvéremet, egy 8 éves kislányt meg egy 9 éves kisfiút bevették az usztjugi gyermekotthonba, de még négy gyerek maradt otthon. A mama, az ötödik. Én, a legidősebb, 14 éves vagyok, májusban leszek l5, a húgaim 13, 12 és a legkisebb 6 éves. Anyu a falutanácsban adminisztrátor, 13 rubelt kap egy hónapban. És ami a legfontosabb, én vagyok a legidősebb, de nem járok iskolába, apát agyonlőtték 1918-ban, mert pópa volt.
Az 1920–30-as évek Oroszországában sokkal több gyermek került ilyen helyzetbe, mint gondolnánk. Hiszen az egyházak – mint az uralkodó politikai elittel potenciálisan szemben álló, az orosz társadalomban egyedül szerteágazó infrastruktúrával rendelkező intézmények – elleni megtorlás a katolikusokon és az ortodox „fehér papságon (vagyis a szerzetesi rendeken) kívül mindenütt egész családokat érintett. Méghozzá sokgyermekes családokat, amelyek szétestek az 1920-as évek első felében egymás után több hullámban megrendezett egyházellenes leszámolások következtében. Az áldozatok hangját azonban legfeljebb a politikai rendőrséghez intézett kérelmek őrizték meg az utókor számára. Például a 12 éves Ligyija Gildenbrandtnak az OGPU-hoz írt levele 1929-ből. A kislány ebben elmondja, hogy édesanyját még 1924-ben, az egyházi alkalmazottak egyik perében tíz év börtönbüntetésre ítélték. Ő maga így 7 éves kora óta idegen embereknél húzza meg magát. Kegyelemkenyéren él, nincs ruhája, cipője. „Tanulnom kellene, de nincs pénzem a tankönyvekre, nem tudok lábbelit venni, írta, és a szovjet megtorló gépezet törvényeiben meglepő jártasságról árulkodó levelében azt kérte a politikai rendőrségtől, hogy szigorú izolációra ítélt anyját a börtönből küldjék száműzetésbe. Akkor együtt lakhatna vele, az asszony dolgozhatna, és fizetéséből iskolába járathatná a kislányát.
Egy másik levél Jekatyerina Peskovának, Makszim Gorkij egykori feleségének a Nemzetközi Vöröskereszt szovjetunióbeli megbízottjának, a bolsevik elitben sokáig köztiszteletben álló szocialista politikusnak szól. Öt kisgyermek írta alá. Testvérek, akiknek az édesanyja meghalt, amikor a legkisebb hat hónapos volt. Másfél évvel később az apát szovjetellenes agitáció vádjával, mint a gyerekek írják, „három évre a viserai koncentrációs táborba küldték. A kicsik az éhhaláltól félve, a tanulás lehetőségéért könyörögve kérték Peskovát, járjon közbe apjukért: büntetését a hatóságok cseréljék fel száműzetéssel.


Kislányok „szocializálása”



A szüleik nélkül maradt gyerekek fél évszázadon át visszhangtalan sorsa mellett az 1917 utáni korszak krónikájához, szélesebb értelemben pedig a gulág hagyományaihoz tartozik a megerőszakolt lányok története is. Erről az utókor azért szerezhetett tudomást, mert a sokéves polgárháború alatt a fehérgárdisták néha egész régiókat foglaltak vissza a vörösöktől, és vizsgálóbizottságokat állítottak fel a bolsevik uralom anomáliáiról. Az így fennmaradt dokumentumok szerint a helyi elitiskolákban tanuló lányokat, valamint a burzsoázia más 16 és 25 év közötti ifjú nőtagjait használatra kiutalták a bolsevik hatalom képviselőinek.
Jekatyerinodar városában például 1918 tavaszán erről a bolsevikok külön dekrétumot adtak ki. A városi hirdetőoszlopokon közzétett felhívás szerint vöröskatonák és a szovjetek vezető tisztségviselői jelentkezhettek „szocializálásra. A helyi ügyeket irányító kommisszár által elfoglalt kastély intendánsa 10 lány „szocializálására kapott „mandátumot. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítettek néhány ilyen utalványt. Köztük azt, amely szerint „Jelen irat felmutatójának, Karaszajev elvtársnak jogot adunk, hogy Jekatyerinodar városában 10 fő leányt szocializáljon, 16-tól 20 éves korig, azokat, akiket Karaszajev elvtárs kijelöl.
A nők megerőszakolása egyébként korántsem a bolsevik uralom kizárólagos sajátossága volt. A másik oldalon, az új rendszer ellen fegyvert fogó orosz és más fehérgárdista alakulatok, főleg a kozákok áldozatai között is voltak megerőszakolt lányok, zsidópogromban vagy harci cselekmények során meggyilkolt fiatalok.
Ráadásul az életre szóló traumát okozó esetek távolról sem a véres testvérháború éveire korlátozódtak. A fiatalkorú foglyok között később a börtöncellákban, majd a lágerekben már-már természetes volt a nemi erőszak. Jona Jakir hadseregparancsnoknak, a polgárháború legendás hősének elhurcolása után, mint „a nép ellenségének családtagját többek között bebörtönözték a vádlott 14 éves Pjotr fiát is. A gyerek az asztrahanyi börtönben döbbenten tapasztalta, hogy a politikai váddal letartóztatott szülők fogoly fiait 11 éves társaik minden szégyenkezés nélkül, a többi rab előtt megerőszakolják. Az 1970-es évek elején, Nyugaton közzétett memoárjában szintén Pjotr Jakir idézte fel egy Wanda nevű lengyel lány esetét. Fogolytársa volt, s őt kérte meg, hogy tegye asszonnyá. A tábor egyik vezetője ugyanis közölte: vagy az ágyasa lesz, vagy halálra dolgoztatja. A fiatal lány tudta, hogy nincs választása. Hisztérikus félelmében könyörögni kezdett a hosszú magánzárkából éppen akkor szabadult, teljesen legyengült tizenéves rabtársának: akadályozza meg, hogy a durva lágertiszt legyen az első férfi az életében.


Kiskorúak kivégzése



1918 szeptemberében Lenin pártja A vörösterrorról című dekrétumban meghirdette a könyörtelen leszámolás politikáját. A dokumentum mintegy legalizálta és szervezett csatornákba terelte a polgári lakossággal már jó ideje javában folyó leszámolásokat. Az ukrajnai Mirgorodban élő Vlagyimir Korolenko 1920 nyarán emiatt Anatolij Lunacsarszkijhoz fordult. Azért éppen a közoktatási népbiztoshoz, mert a politikus Lenin kifejezett kérésére már korábban is igyekezett megnyerni az új hatalom számára az országszerte hatalmas tekintéllyel rendelkező neves írót, aki annak idején, vállalva a nemzet lelkiismeretének szerepét, oly bátran kiállt a századelő hírhedt antiszemita pere, a Bejlisz-ügy vádlottja mellett.
„Soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ítéletek ellen még a cári hatalom idején, Hétköznapi jelenség című írásommal kezdődő tiltakozásaim egyszer a bírói ítéletek nélküli kivégzések vagy a gyermekgyilkosságok elleni fellépéssel folytatódnak majd, írta Korolenko a népbiztosnak, leszögezve, hogy csak az ő lakhelyén tucatszámra folynak ilyen törvénytelen leszámolások. Idézett ebben a levélben a helyi végrehajtó bizottság elnökének küldött petíciójából: „Most lőttek agyon 9 embert, köztük egy 17 éves lányt és még két kiskorút. Megtudtam, hogy a Rendkívüli Bizottság más mirgorodiak felett is »ítélkezik«, ami újabb bírói ítélet nélküli kivégzésekhez vezet.
Ezek az esetek egyáltalán nem számítottak ritka kivételnek. 1920 májusában a lapok hírt adtak egy jelizavetgrádi leszámolásról, amelyre azért került sor, mert a cári hadsereg egyik tisztje nem volt hajlandó a proletárállam szolgálatába állni. Ezért 3 és 7 év közötti négy kislányát és idős édesanyját agyonlőtték. Ugyanabban az évben Arhangelszket már egyenesen halálvárosnak nevezték, mert a csekisták ott 12–16 éves gyerekeket végeztek ki.



« vissza