Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Világlátó magyar katonák

Kultúrtörténeti közhelyként szoktuk emlegetni, hogy a világtörténelem legnagyobb utazási irodája a hadsereg, a fegyveres erők. Számtalan háború nyújtott alkalmat arra, hogy emberek milliói keljenek útra - katonaként vagy hadifogolyként -, hagyják el hazájukat, és járjanak olyan távoli tájakon, amelyeknek korábban hírét sem hallották.
A háború dúlta vidékek végtelen országútjain vándorló katonatömegek, miközben áldozatai voltak a történelemnek, mégis köszönhettek valamit szenvedésekkel teli küzdelmeiknek; a távoli tájak, más társadalmak, más kultúrák megismerését. Amikor pedig hazatértek, volt mit mesélniük. Az európai társadalmak egyszerű emberei évszázadokon át elsősorban a háborút járt katonák színes, gyakorta erősen túlzó elbeszéléseiből szereztek földrajzi ismereteket messzi vidékekről, távoli népekről. Így volt ez a magyar történelemben is, amelynek során - legtöbbször az elveszített szabadságharcokat követően - ezres tömegekben hagyták el katonáink szülőföldjüket, hogy hazatértük után ők is bővítsék nemzetük földrajzi ismereteit. Néhányan közülük, túllépve a színes események elbeszélésén, tudatosan gyűjtötték a geográfiai ismereteket, valódi földrajzi utazókká váltak. Műveik, útleírásaik, úti leveleik a magyar utazási irodalom hatalmas terjedelmű, ma még a tudomány számára jórészt ismeretlen részét adják. Így világlátó katonáink - katona utazóink - és alkotásaik számbavétele olyan kérdéskör, amelynek feldolgozása jelentősen segítheti a magyarság kulturális hagyományainak megőrzését.

Régi magyar katona utazók


A századforduló nagy magyar történésze, Márki Sándor egyik előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar történelem tulajdonképpen utazásokkal kezdődik, és így a magyar utazások históriája egyidős a magyar nemzetével.(1) A magyarság őstörténete valóban utazások sorozata; ahogy őseink elindultak Magna Hungariából és vándoroltak a Kárpát-medence felé, előbb Levédiában, majd Etelközben megállva, történelmük évszázadokon át újabb és újabb haza kereséséből állt, ami egyben jelenti azt is: az ősmagyarság földrajzi szempontból nézve igen mobil volt. A magyar katonai utazástörténet ezekkel a vándorlásokkal kezdődik, hiszen az őshaza, Levédia és Etelköz elhagyása külső támadások hatására történhetett, vagyis háborúhoz kötődött, az új szálláshelyek elfoglalása pedig hasonlóképpen nem lehetett békés esemény. A magyar nép vándorlásának egyes szakaszait nyilván megelőzték azok a - ma már részleteiben nem ismert - katonai vállalkozások, amelyeknek célja az új települési helyek felderítése volt. E névtelen katona utazók nyitják meg a világlátó magyar katonák sorát, amelyet a kalandozó hadjáratok harcosainak tömegei folytatnak.
Önmagában az a tény, hogy a kalandozó magyar hadjáratok seregei a Kárpát-medencéből szinte hihetetlenül nagy távolságokra eljutottak - Szászország, Dél-Itália, Ibériai-félsziget, Konstantinápoly - , bizonyítja; egyrészt a korabeli magyar katonai vezetésnek megbízható, alapos ismeretei lehettek e távoli tájakról, másrészt pedig a Kárpát-medencében letelepedett magyarságnak Európa messzi vidékeiről voltak földrajzi értesülései. Ezek pedig a hadjáratok folyamán nyilván bővültek. A kalandozásokat követően elsősorban a magyar királyoknak a Kárpát-medence közelébe vezetett vállalkozásai vittek nagyobb katonatömegeket a határokon túlra. Legnagyobb távolságra II. András király szentföldi hadjárata jutott (1217-1218). A magyar sereg bérelt velencei hajókon utazott; komolyabb harcokban nem vett részt, és viszonylag hamar, 1218 januárjában haza is indult, szárazföldi úton.
E vállalkozást Márki Sándor a már idézett tanulmányában elsősorban zarándokútként említi.(2) A hadjárat - ismereteink szerint - különösebb politikai, katonai sikerekkel nem járt, leginkább egy közmondást köszönhetünk neki; messze van mint Makó Jeruzsálemtől.
A történelmi hagyomány szerint a magyar király seregében szolgált egy Makó nevű vitéz, aki a hosszú út fáradalmait bőséges borivással enyhítette. Amikor a had megérkezett Spalato kikötővárosához, Makó vitéz erősen alkoholos állapotban imádkozásba kezdett; azt hitte, már Jeruzsálemben vannak.(3) Így lett ő a magyar keresztes had máig legismertebb katonája. A későbbi századokban elsősorban Nagy Lajos király itáliai hadjárataival fordultak meg magyar hadak külföldön, akiket majd a Hunyadiak seregei követtek.
A honfoglalást követő mintegy fél évezredben a magyar katonának bőven volt alkalma idegen földön hadakozni, ám emellett más céllal is járt a határokon túl. A fegyveres szolgálaton kívül a keresztény vallásosság is utazásainak egyik oka. A magyar katona éppúgy indult zarándokútra, mint bármely más honfitársa. Zarándok világjáró katonáink közül leghíresebb két vezeklő lovagunk, Krizsán fia György, valamint Tar Lőrinc. Mindketten az írországi Szent Patrik-barlangban - ahogy akkoriban hitték, a purgatóriumban - jártak. E hely földrajzilag Ulster tartomány Donegal-grófságában található, és nem volt más, mint egy barlangnyílás, amelyben az oda leereszkedőket gőzök és gázok bódították el, amihez nyilván hozzájárultak a barlanghoz fűződő rémmesék is. Krizsán fia György és Tar Lőrinc is leereszkedett a barlangba (1353. és 1411.), ők is önkívületi állapotba kerültek, így vízióik támadtak, amelyeket szorgalmas, korabeli hivatalnokok dokumentumokban rögzítettek. Ennek köszönhetjük, hogy e két lovagunk utazásáról emlékek maradtak fenn.(4)
A mohácsi vészt követően változást figyelhetünk meg a világlátó magyar katonák utazási irányában. Míg az azt megelőző évszázadokban - elsősorban a magyar királyok hadjáratainak következtében - a Kárpát-medencéből a szélrózsa minden irányában jártak magyar hadfiak, addig 1526 után egyértelműen a Török Birodalom felé tartó utazások kerültek túlsúlyba. A Magyarország déli határainál megjelent hódító birodalom, majd annak mély betörése a Kárpát-medencébe, jó másfél évszázadra meghatározta a magyar katonai utazások irányát.
Követek, hadakozó katonák és legfőképpen hadifoglyok tömegei vándoroltak Rumélia és Anatólia, majd onnan a Közel-Kelet, Mezopotámia, Egyiptom és Észak-Afrika felé. A legtöbben rabszolgaként kerültek a Török Birodalom e távoli területeire, és alig akadt, aki viszontlátta hazáját. Legalábbis a nincstelen vitézek közül, hiszen a módosabbak számára általában lehetőség nyílt arra, hogy családjuk kiváltsa őket a fogoly sorból. A hadifoglyok jelentős része a birodalomban lelte halálát, de voltak olyanok is, akik asszimilálódtak a helyi társadalomba. A huszadik század harmincas éveiben az Afrika-utazó, Almásy László lelt ilyen hadifoglyok nyomaira, leszármazottaira, a "magyarabokra", a Nílus egyik szigetén.
Almásy Levegőben ... homokon ... (1937) című művében számolt be arról, hogy Vádi Halfában - város a Nílus partján, Egyiptom, valamint az akkori Angol-egyiptomi Szudán határán - a helyi lakosságtól értesült arról; a várossal szemben fekvő szigeten magyarok élnek.
Hamarosan kiderült, hogy valószínűleg a 16. században Magyarországról elhurcolt és ott letelepedett, letelepített foglyok leszármazottait találta meg Almásy. A kis népcsoport, amely bőre színével is elütött más bennszülöttektől, a magyar nyelvet már nem beszélte, de magyar eredetét számon tartotta, mint ahogy emlékezett ősatyáira is, Ali el Magyarra, Ibrahim el Magyarra, valamint az ő apjukra, Szendzser el Magyarra.(5)
Törökkori, fogságot járt katona utazóink között tűnnek fel először azok, akik művekben, emlékiratokban örökítették meg élményeiket.
Rájuk fokozottan igaz az, amit Kovács Sándor Iván írt a régi magyar utazási irodalmat tárgyaló tanulmányában, nevezetesen, hogy "...Útleírónak sem születik, útleíróvá is lesz az ember. Azzá tehetik körülményei, céljai, hajlamai...".(6) Tegyük hozzá, abban a korban katona utazóvá is gyakran a körülmények tették az embert, hiszen a török fogságba hurcolt honfitársaink között voltak olyanok, akik kényszer hatására kerültek az oszmán seregbe, és úgy jártak messzi vidékeken. E típust testesítette meg Geor gievics Bertalan, aki Szalkai László esztergomi érsek apródjaként esett fogságba a mohácsi ütközetben, majd több mint egy évtizedet töltött rabságban. Szökési kísérletek és több gazda után végül Anatólia fő adószedőjének rabszolgája lett, aki Georgievicsben felismerte a művelt embert, és így még azt is lehetővé tette, hogy honfitársunk mélyebben megismerje a Koránt. Georgievics egy idő után a török sereg perzsiai hadjáratába is elkísérte gazdáját - ennek révén tarthatjuk számon katona utazóink között -, és ekkor sikerült megszöknie. Később bejárta szinte egész Európát, élményeiről, kalandjairól pedig latin nyelvű művekben számolt be.(7)
Hasonlóként lett katona utazó Huszti György is, akinek a 16. századi magyar utazási irodalom egyik legérdekesebb útleírását köszönhetjük.(8) Ő is művelt, iskolázott emberként került - 1532-ben - a hadjáratról visszavonuló török sereg fogságába. Szökési kísérletének és törökországi élményeinek története kalandregénybe illő. Emlékiratai szerint 1533-ban Werbőczi István járt a portán, Szapolyai János király követeként. A küldöttség tagjai rejtették el Husztit - aki ekkor egy török főméltóság foglya volt - az egyik szekéren, és úgy vitték magukkal. Már Szendrőnél jártak, amikor a Husztit kereső katonák véletlenül rátaláltak a szökevény re. Vissza is vitték Konstantinápolyba. Fogolyként, az egyik pasa udvartartásában két évet töltött Egyiptomban, szemtanúja volt Aden bevételének, volt török zsoldos katona, és katonai kürtös is. Az arábiai hadjárat után nyerte vissza szabadságát; előbb a Szentföldre zarándokolt, majd Itálián át tért vissza Magyarországra, ahol Pozsonyban telepedett le.(9)
Harmadik fogoly-utazónk Wathay Ferenc nem a fogolyélet kényszere alatt lett katona, hanem a Székesfehérvárt védő csapatok egyik felelős vezetője volt. Amikor a várost 1602 nyarán elfoglalták a törökök, akkor esett ő is fogságba.(10) Miután előkelő rabnak számított - Székesfehérvár alkapitánya volt -, több szökési kísérlet után a híres Héttoronyba zárták, majd Budára szállították, ahonnan 1606-ban szabadult. Míg előző két katona utazónk a török sereggel nagy távolságokat járt be, addig Wathay csak Székesfehérvár és Konstantinápoly között mozgott, emlékiratai is inkább történeti források, csekélyebb utazástörténeti értékkel.
A Török Birodalomban nemcsak hadifogoly utazóink jártak, hanem gyakorta megfordultak ott katonadiplomatáink is. Ilyen volt például Zay Ferenc, a 16. századi Magyarország egyik neves katonája, egyebek között Eger másod- és Szolnok kapitánya, valamint a dunai naszádosok főkapitánya, aki Verancsics Antal pécsi püspök vezetésével járt Konstantinápolyban és Kis-Ázsiában. A magyar történetírás úgy tartja, hogy - az évekig tartó követjárás során - az értelmet Verancsics püspök, míg az erőt Zay Ferenc képviselte, jóllehet olvasottságával, műveltségével is messze kiemelkedett a kortárs katonák és főurak közül.(11)
A török hódoltság, majd a Rákóczi-szabadságharc után új korszak kezdődik a világlátó magyar katonák történetében. Egyfelől feltűnik a világ hadszínterein tömegesen megfordult magyar hadfi jelensége, másfelől pedig a kor földrajztudományát, geográfiai műveltségét követ ve, a magyar kultúrában is megjelenik a földrajzi felfedezéseket tevő katona alakja. A 18. század az idegen hadseregekben szolgáló magyar katonák kora volt. A kontinens különböző fegyveres erőiben sorra szerveződő, zömükben huszár kötelékek tették keresetté a magyar katonát. Ezrével szolgáltak honfitársaink a kor minden hatalmának hadseregében, és a korabeli háborúk teljesen mindennapi eseménye volt, hogy magyar szervezésű, magyar legénységű ezredek harcoltak egymás ellen. E korból - elsősorban Zachar József(12) kutatásai alapján - jó néhány neves magyar katonát ismerünk (többek között Kováts Mihály, Bercsényi László), de utazástörténeti szempontból igazából a névtelen közkatonák tömege érdekes, akik - csakúgy mint elődeik - most is hozták haza az idegen világrészek ismeretét. Arról a katonáskodó, a kor hangulatára nagyon is jellemző társadalmi rétegről van szó, amelyből a német kultúrában Münchhausen, a magyarban pedig Háry János alakja ered; a vidáman anekdotázó, a háborús élményeket erősen kiszínező katona, aki egyéni hőstettei mellett mindig hazahoz valamit más népek kultúrájából is.
Az ő számára - elbeszélései alapján - a háború érdekes kalandok sorozata, személye pedig a kultúrtörténet örök figurája, amely a rokokó és a romantika korában éli fénykorát.
E kor katona utazói egy kicsit mindig világfiak, életművészek, kalandorok is. Magyar viszonylatban ennek megtestesítője Benyovszky Móric, aki a geográfia történetébe Kamcsatka és a Kuril-szigetek egy részének feltárásával, de legfőképpen madagaszkári expedíciójával írta be nevét. Kalandos életet élt; hivatásos katona volt, zavaros örökösödési ügye miatt Lengyelországba emigrált, itt részt vett a szabadságharcban, orosz fogságba esett és a távoli Kamcsatkára száműzték. Innen megszökött, járt Franciaországban, a függetlenségi háború idején megfordult Észak-Amerikában, majd Habsburg-szolgálatban harcolt a bajor örökösödési háborúban, expedíciót szervezett Madagaszkár szigetére, és ott francia gyarmatot is létesített; életét is ott veszítette 1786 tavaszán, a másik francia gyarmatosítókkal vívott csetepatéban.(13) Benyovszky Móric és kortársai nyitják meg a tudományos magyar katona utazók sorát, hiszen a korábbi évszázadokban a világlátó magyar katonák utazásaihoz általában nem kapcsolódtak földrajzi felfedezések. Ettől a kortól figyelhetjük meg, hogy - igazodva a nemzetközi fejlődéshez - egyszerre van jelen a világot látott magyar hadfi, valamint a világban tudományos céllal is járt magyar katona. Az előbbi legfőképpen a nemzet általános földrajzi műveltségében szerez érdemeket, míg az utóbbi a geográfia tudományának fejlődését viszi előbbre.

Újkori magyar katona utazók


Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc után magyar katonák tömegei hagyták el hazánkat, és szóródtak szét a világban. Emigráns magyar katonáink közül viszonylag sokan írták meg később emlékirataikat. E memoárok között pedig alig találunk olyat, amelynek ne lennének földrajzi vonatkozásai is. A dolog nyilván összefügg az emberiség geográfiai műveltségének fejlődésével. Nem véletlen, hogy a huszadik század nagy, német elméleti geográfusa, Ewald Banse az elbeszélő geográfia - ami alatt a szépirodalmi műveken át történő földrajzi ismeretközlést értette - jelentős korát a 18. század közepétől a 19. század végéig eltelt évtizedekre tette.(14) Az a magyar katonaréteg - elsősorban a tisztikar -, amely 1849-ben elhagyta hazáját, olyan kor gyermeke volt, amikor a történelem- és földrajzoktatás hatására, a geográfiai szemlélet fokozatos térhódításának eredményeként már nyitott szemmel járt a világban.
Ennek pedig a magyar művelődés szempontjából az lesz az eredménye, hogy emigráns katonáink - majd az őket követő monarchiabeli hivatásos világjáró katonák - nemcsak látnak a világban, hanem láttatni is akarnak, nevezetesen élményeiket, tapasztalataikat szívesen teszik közzé. Geográfiai szempontból is számításba vehető, világot járt katonáink ekkoriban szinte hihetetlenül sokan voltak, számuk több százra tehető. Útleírásaik, úti leveleik, naplóik nemcsak könyv formájában jelentek meg, hanem azokat rendszeresen közölték a magyar napi- és hetilapok is. Ismerve a magyar repertórium-irodalom állapotát, azt kell mondanunk, hogy világot járt katonáink utazási irodalmának teljes körű számbavétele ma még szinte megoldhatatlannak látszó feladat.
1848-1849-es emigráns katonáink közül itt csak kettőt említünk meg.
Elsőként Kinizsi Istvánt, akinek emlékiratai A "sánta huszár" naplója, adalékok az emigráczió történetéhez címmel jelent meg - Kolozsváron 1895-ben -, és aki Bem seregében harcolt. A "sánta huszár" gúnynevet onnan kapta, hogy az erdélyi hadjáratban - nehezen viselve annak megpróbáltatásait - gyakorta sántított. Emlékirata még leginkább Münchhausen és Háry János történeteihez hasonlít, legalábbis hangulatában. Kinizsi kedvesen anekdotázó stílusban, sok humorral beszél az emigráció életéről; számára az emberek, a mindennapok eseményei fontosak, és emellett szinte észrevétlenül húzódnak meg tájleírások is. Hozzá hasonló világjáró katonánk volt Tipula Gyula, aki Görgey seregében harcolt. A szabadságharc után rövid időre besorozták a császári seregbe, de már 1850-ben le is szerelték. Ekkor emigrált; előbb Párizsban, majd Londonban élt. Már a kiegyezést megelőzően hazatért, és egyéb állásai mellett a Vasárnapi Ujság katonai munkatársa volt; írásait "Régi honvéd" álnéven tette közzé.
Kortársai szerint ő tudott legtöbbet a szabadságharcról, és Görgey személyes barátja, lelkes híve volt.(15) Az ő írásaiban is elsősorban a történések állnak előtérben, azok a történetek, amelyek mindig színesítették a katonaélet nehézségeit.
Emigráns katonáinkat követve, vagy még velük egy időben, a világ hadszínterein feltűnnek a hazájukat kényszer nélkül, önként elhagyott magyar katona utazók is. Ilyen hely volt Mexikó, ahol Ferenc József császár öccse, Habsburg Miksa főherceg próbált - francia segítséggel - császárságot alapítani (1864-1867). Miksa főherceggel a Habsburg Birodalomból úgynevezett önkéntes hadtest utazott Latin-Amerikába; soraiban 1047 magyar katonával.(16) Utazástörténeti szempontból közülük leghíresebb rosenfeldi Pawlowszki Ede százados volt, aki - úgy véljük - a magyar világjáró katonák legjelentősebb alakjainak egyike.(17) Pawlowszki 1834-ben született, lengyel eredetű családban, majd az ötvenes években katonatiszt lett. 1861 és 1864 között a polgári életben keresett boldogulást, majd amikor önkénteseket toboroztak Miksa seregébe, ő is felcsapott mexikói katonának. Ő is közhuszár lett; az önkéntes hadtestben szép számmal voltak volt hivatásos tisztek. A mexikói harcokban aztán többször kitüntette magát, végül a hadjáratot Miksa testőrszázadának parancsnokaként fejezte be. Rövid raboskodás után térhetett csak haza, ahol ismét katonatiszt lett. Amivel igazából beírta nevét a magyar katonai utazástörténetbe, az két magánkiadásban publikált emlékirata, amely e kissé kincstári hangzású címmel jelent meg, 1882-ben és 1894-ben; Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása.
Kiváló tekintettel Queretaro 70 napig tartó ostromára. Pawlowszki memoárja - jelenlegi ismereteink szerint - az első olyan katonai emlékiratunk, amelyben a háborús események leírása és a földrajzi táj ismertetése egyensúlyban, mondhatjuk teljes összhangban van. Igazából a magyar kultúra számára Pawlowszki fedezi fel a mexikói hétköznapokat. Tegyük hozzá, hogy e téren voltak vetélytársai is, hiszen nem sokkal korábban járt már Mexikóban magyar utazó - Rosti Pál -, aki kezdetleges eszközeivel fotózott is. Azokban az években pedig, amikor Pawlowszki Mexikóban harcolt, más katonáink is küldték haza úti leveleiket, útleírásaikat. Az önkéntes hadtest állományából mindenekelőtt Sarlay Pál utászt és mérnököt és Nikolics Emilt kell megemlítenünk, akik a korabeli lapokban (Hazánk s a Külföld, Vasárnapi Ujság) írtak érdekes beszámolókat. Velük egy időben publikálta mexikói vadászélményeit a világhírű magyar utazó, Xantus János, valamint írt az ottani viszonyokról negyvennyolcas emigráns katonánk, László Károly is. László másik emigránsunkkal, Nemegyei Bódoggal Mexikóban mahagóni- és berzsenyfa kitermelést folytatott, amivel meg is gazdagodtak. László Károly rendszeresen küldte a hazai lapoknak úti leveleit, földrajzi, néprajzi leírásait. Az ő írásai azonban mindig szakszerűek, olyan író művei, aki maga is tudományos babérokra pályázik. Ezzel szemben Pawlowszki útleírása minden tudományos célkitűzés nélküli életképek sorozata, amelyből jó száz évvel később is életre kel a korabeli mexikói világ. Csak igen röviden - a mexikói magyar katonák történetének lezárásaként - kívánkozik ide, hogy a Miksa császárt elfogó köztársasági csapatok egyik parancsnoka is magyar volt; a magyarországi szabadságharcban még Csala nevű fiatal tiszt Mexikóban már Este bana Csala de Zákány néven szerepel.
Később felelős beosztású tábornok lett és birtokos; 1888-ban politikai gyilkosság áldozatául esett.(18)
Az amerikai polgárháborúban magyar katonák százai harcoltak és szereztek egykori hazájuknak hírnevet. A legendás springfieldi lovasrohamot vezénylő Zágonyi Károly őrnagy vagy éppen Asbóth Sándor tábornok mellett jó szemű, jó tollú magyarok is küzdöttek az északiak oldalán. Közülük legérdekesebb útleíró az azóta elfeledett Láng Henrik volt. Életéről ma még jóformán semmit sem tudunk, csak műveit ismerjük. Asbóth kötelékében harcolt, fogságba is esett, sőt megjárta a déliek - koncentrációs táborokhoz hasonló - fogolytáborát is.
A polgárháború után az Amerikai Egyesült Államokban maradt, és onnan küldte beszámolóit, amelyek zömükben az amerikai társadalomról szóltak, és a Vasárnapi Ujságban jelentek meg. A magyar olvasókat ő ismertette meg az észak-amerikai ünneplési szokásokkal, a mai értelemben vett szervezett bűnözéssel és az iparosodott társadalom mindennapjaival.(19) Élete, terjedelmes életműve még feldolgozásra vár.
A Monarchia évtizedeinek katona utazói sorából is érdemes bemutatnunk néhányat. Származásával közülük egy magát magyarnak valló, de arab születésű, méneskari tábornok tűnik ki; Fadlallah el Hedad Mihálynak hívták.(20) A birodalom egyik lóvásárló küldöttsége hozta magával az árva gyereket, még az ötvenes évek végén. Felsőbb utasításra katonatisztet neveltek belőle. A lovakat nagyon szeret te és értett is hozzájuk, így egész pályafutását a méneskarnál töltötte. Több lóvásárló expedíciót vezetett a Közel-Keletre, valamint Mezopotámiába. Ugyan kikeresztelkedett és katolikus vallású lett, magyarul is alaposan megtanult, de arab származását sohasem tagadta meg, és állítólag élete végéig megőrizte anyanyelvét. Útleírását a Pallas Kiadó jelentette meg, 1904-ben, Utazásom Mesopotámiában és Irak-Arábiában címmel. Ez egy békés, háborúk nélküli katonai útleírás, amelynek középpontjában az arab lovak, az arab emberek és a sajátos táj áll. A felsorolás sorrendje nem véletlen; Fadlallah el Hedad Mihály ugyan érezhetően szereti az arabokat, otthon érzi közöttük magát, láthatóan élvezettel ír szülőföldje tájairól, de a legfontosabbak számára mégis a lovak, a nemes tenyészállatok.
Útleírása is elsősorban a megnézett lovakról szól, és arról; a Monarchia küldöttsége miként vándorolt a Közel-Keleten ménesről ménesre.
A századforduló háborúi további lehetőségeket nyújtottak a katonai világlátásra. A kor egyik igen nagy nemzetközi hírnevet kivívott konfliktusa a dél-afrikai angol-búr háború volt. Ebben is harcoltak magyarok, ebben is születtek útleírások. A legfontosabb ezek közül Bulyovszky Károly Boer-angol tűzben (1901) című memoárja.
Bulyovszky a Monarchia hadseregében szolgált fiatal tisztként. A búr háború idejére kilépett a fegyveres erők kötelékéből és Afrikába utazott. A háborúban újságíróként vett részt. Emlékirata sajátos átmenet a haditudósítás és a földrajzi útleírás között. Azok a jobban sikerült részei, amelyek a búr telepeseket mutatják be; Bulyovszky láthatóan szimpatizált velük. Bulyovszkyval egy időben harcolt a búrok oldalán báró Luzsénszky Félix, aki a búrok oldalán küzdő egyik szabadcsapat parancsnoka volt. Dél-Afrikába való utazásának élményeit 1902. augusztus-szeptember fordulóján a Vasárnapi Ujságban tette közzé, két részben; Utazásom Pretoriába címmel. Afrikában az első világháború éveiben is harcoltak magyar katonák, Német Kelet-Afrikában. Két igen értékes, földrajzi jellegű emlékiratot köszönhetünk nekik. Debreczeni Gyula négerekből álló század parancsnoka volt; rövid háborús útleírását közvetlenül az első világháború után jelentette meg, Egy magyar katonatiszt kalandjai a legsötétebb Afrikában címmel. Ez elsősorban háborús eseményekkel tarkított útleírás, csakúgy mint másik ottani magyar önkéntesünk, Kálmán Géza Miaka Ile, Béke és harc a feketékkel (1923) című visszaemlékezése.
Eddig felsorolt világlátó katonáink elsősorban élményeik közzétételével, útleírásaikkal szereztek maguknak érdemeket a magyarság geográfiai műveltségének növelésében. Mellettük azonban voltak néhányan olyanok is, akik tudományos eredményeikkel váltak híressé. Ilyen volt például a tragikusan fiatalon elhunyt báró Fischer Lajos. Főhadnagy volt a Monarchia egyik közös huszárezredében. Mint természetbúvárt, a Német Kelet-Afrika Társaság őt bízta meg, hogy vezessen expedíciót a Viktória-tóhoz. 1892 tavaszán érték el a tavat, ahol Fischer súlyos trópusi fertőzést kapott, és mintegy két hónapi szenvedés után meghalt; harminchét éves volt.(21)
Tudós világjáró katonáink között külön hely illeti meg Czetz Jánost, negyvennyolcas hősünket. A szabadságharc után ő is emigrált, és Argentínába vetődött, ahol legfőképpen a még ismeretlen pampa térképezésében és földrajzi feltárásában szerzett elévülhetetlen érdemeket, és jelentős szerepet játszott a modern argentin hadsereg létrehozásában is.(22) Czetz Jánoséhoz hasonló tudományos érdemei voltak Türr István tábornoknak is. Ő 1848-ban Észak-Itáliában szolgált a Habsburg császár seregében. Fiatal tisztként állt át a forradalmi erőkhöz. Hamarosan Garibaldi oldalán harcolt. Az olasz egyesítési háború után magas beosztásokat töltött be; többek között a király szárnysegédje volt. Aktív politikai szerepe mellett élénk tudományos tevékenységet is folytatott. Egy fiatal mérnökkel, Gerster Bélával komoly szerepet vállalt a Panama-csatorna nyomvonalának kitűzésére indított expedíció létrehozásában, valamint a Korinthoszi-csatorna megépítésében.(23)
Tudós katona utazóink között nem feledkezhetünk meg a már említett Afrika-kutató Almásy Lászlóról sem. A néhány évvel ezelőtt nagy sikerrel vetített Angol beteg című film hatására ma ő a nemzetközileg legismertebb magyar utazó és katona utazó. Miután életrajzát a közelmúltban Kubassek János alapos műben dolgozta fel,(24) e helyen csak néhány megjegyzésre szorítkozhatunk.
A legfőbb tudnivaló az, hogy Almásy másként lett katona utazó, mint az eddig felsoroltak. Míg a nagy többségre - általában - az érvényes, hogy katona voltukhoz kapcsolódik az utazás, a földrajzi megismerés, addig ez Almásy esetében éppen fordítva van. Almásy a két világháború közötti expedícióin civilként ismeri meg annyira a Szaharát, hogy nemzetközi szaktekintélynek számít; a német hadigépezet éppen e fölényes geográfiai tudását állítja szolgálatába, amikor a magyar utazót Rommel mellé küldik Észak-Afrikába. Az ottani élményeiről írott emlékirata - Rommel seregénél Libiában (1943) - nem más, mint háborús propagandával átitatott katonai utazási mű,(25) amely Almásy más kötetei mellett jelentéktelen alkotás.

Tudós világjáró katonáink közül Kepes Gyula hajó orvos személye vezet át a magyar katonai utazástörténet szinte feldolgozatlan területére; az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának távoli expedícióihoz.
Kepes az 1872-1874. évi Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció hajóorvosa volt, és a vállalkozás egyetlen magyar tagjaként részese az Északi-sarkvidéken lévő Ferenc József-föld nevű szigetcsoport felfedezésének. Kepes az expedíciót megelőzően és azt követően különösebb földrajzi tudományos munkát nem végzett; élte a katonaorvosok életét.(26) Az utazási irodalomban egyetlen úti levelét ismerjük, ezt Tromsöből keltezte, még az északi-sarki expedíció indulásakor, és a Vasárnapi Újság közölte, Eredeti levél az északsarki expediczióról címmel, 1872. augusztus 4-én.
A Monarchia évtizedeiben a közös hadiflottában egyre nagyobb számban szolgáltak magyar tengerészek, tengerésztisztek is. A tudománytörténet jelenleg az osztrák-magyar haditengerészet közel száz úgynevezett távoli útját - a Földközi-tenger medencéjén túlra tett vállalkozását - ismeri, amelyeken főleg a századforduló évtizedeiben meglepően sok magyar tengerész ismerte meg a világot.(27) Fiatal tengerésztisztként ilyen távoli expedíción járt Ausztrália és a Csendes-óceán vizein későbbi kormányzónk, Horthy Miklós is.
A haditengerészetnek igen szép útleírásokat köszönhetünk.
A századforduló neves magyar haditengerész út leírói - Reményi Ferenc, Gáspár Ferenc, Bozóky Dezső, Tausch Jenő, hogy csak néhányat említsünk - életműve ma még feldolgozatlan. Pedig haditengerész tisztjeink közül többen is írtak élményeikről. Így például Bozóky Dezső, aki 1907-1908 között járt a Távol-Keleten (Kínában, Japánban, Koreában), és az ott látottakról kétkötetes műben - Két év Keletázsiában (1911) - számolt be. Műve gazdagon illusztrált feldolgozás volt, amelyről a korabeli magyar geográfusok is igen jó véleménnyel voltak. Nem véletlenül. A hajóorvos Bozókynak nagyon jó szeme volt ahhoz, hogy a távol-keleti társadalmak egzotikuma mellett a mély társadalmi törésvonalakat, az európai ember számára elképzelhetetlen ellentéteket is észrevegye.(28)
E tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy minden világot látott magyar hadfit akár csak meg is említsünk. Célunk ez nem is lehetett.
Pusztán csak arra vállalkozhattunk, hogy egyes személyek, egy-egy alkotás megemlítésével felhívjuk a figyelmet a magyar katonai utazástörténet hatalmas kulturális örökségére, amelynek gondozása a mi feladatunk. Hogy az egyes kontinenseken mikor, milyen magyar katona járt, és onnan milyen földrajzi ismeretekkel gyarapodva tért haza, vagy ott éppen mennyiben járult hozzá a táj geográfiai megismeréséhez, ennek bemutatása már más tanulmányok körébe tartozik.

Jegyzetek:


1 Márki Sándor: Magyar utazók a középkorban, In uő.: Magyar középkor (Élet, Budapest, 1917.) 243- 266. l.
2 Márki Sándor: id. m.: 252. l.
3 Békés István: Napjaink szállóigéi (Gondolat, Budapest, 1977.) I.
kötet, 302. l., Márki Sándor: id. m.: 252. l.
4 V. Kovács Sándor (szerk.): Tar Lőrinc pokoljárása (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985.) 7- 29. l.
5 Almásy László: Levegőben ... homokon ... (Franklin, Budapest, 1937.) 104- 108. l.
6 Kovács Sándor Iván: A régi magyar utazási irodalom az európai utazáselméleti művek tükrében, In uő.: Szakácsmesterségnek és utazásnak könyvecskéi (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988.) 152. l.
7 Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.) 95- 100. l., uő.: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról (Gondolat, Budapest, 1977.) 181- 194. l.
8 Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten, 101- 109. l., uő.: Régi hírünk a világban (Gondolat, Budapest, 1979.) 75- 80. l.
9 Huszti György: Utazásának leírása In: Kovács Sándor Iván (szerk.): Magyar utazási irodalom 15- 18. század (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.) 177- 239. l.
10 Veress D. Csaba - Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa (Zrínyi Kiadó, Budapest, 1990.) 147- 164. l., Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok..., 415- 430. l.
11 Nagy József: Eger története (Gondolat, Budapest, 1978.) 34- 40. l., Sugár István: Az egri vár históriája (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2002.) 17. l., Csonkaréti Károly: Hadihajók a Dunán (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1980.) 39. l., Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten, 110- 127. l.
12 Zachar József: Idegen hadakban (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984.)
13 Lugosi Győző: A Benyovszky- kutatás eredményei és kérdőjelei, Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 1987., 3. szám, 31- 38. l., Balázs Dénes: Be nyovszky Móric szerepe Madagaszkár földrajzi megismerésében, Föld rajzi Múzeumi Tanulmányok, 1987., 3. szám, 53- 60. l.
14 Banse, Ewald: Die Geographie und ihre Probleme (Mauritius- Verlag, Berlin, 1932.) 21- 25. l.
15 Szerző nélkül: Egy 48-as huszártiszt halála, Pesti Hirlap, 1907.
október 5., 10. l.
16 A Mexikóban harcolt magyar katonák életrajzi adatait Tardy Lajos tette közzé Az 1864- 1867. évi mexikói "önkéntes hadtest" magyarországi résztvevői című forrásközlésében, amely a Hadtörténelmi Közlemények 1990., 2. szám, 145- 171. lapján jelent meg.
17 Nagy Miklós Mihály: Miksa császár magyar katonája, Új Honvédségi Szemle, 2000., 9. szám, 94- 102. l.
18 Ács Tivadar, Magyarok az észak- amerikai polgárháborúban 1861- 1865 (Pannonia, Budapest, 1964.) 114- 116. l.
19 Nagy Miklós Mihály: Magyar hadiutazók (Kornétás Kiadó, Budapest, 2001.) 23- 31. l.
20 Tardy Lajos: Régi hírünk a világban, 265- 271. l.
21 Balázs Dénes (szerk.): Magyar utazók lexikona (Panoráma, Budapest, 1993.) 123. l.
22 Anderle Ádám: A modern argentin hadsereg létrejöttének kérdéséhez: Czetz János, Hadtörténelmi Közlemények, 1970., 2. szám, 225- 232. l., Nagy Miklós Mihály: Negyvennyolcas katona utazónk, a pampa felfedezője: Czetz János, A Földrajz Tanítása, 1998., 3- 4. szám, 29- 37. l.
23 Nagy Miklós Mihály: Magyar hadiutazók, 34- 36. l.
24 Kubassek János: A Szahara bűvöletében, Az "Angol beteg" igaz története (Panoráma, Budapest, 1999.)
25 Nagy Miklós Mihály: Propaganda vagy útleírás? (Gondolatok a magyar katonai utazási irodalomról és Almásy László: Rommel seregénél Líbiában c. művéről), Földrajzi Értesítő, 1999., 3- 4. szám, 363- 367. l.
26 Szállási Árpád: Kepes Gyula, az Arktisz magyar orvosvándora, Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 1985., 1. szám, 51- 54. l.
27 Nagy Miklós Mihály: Geográfia hadilobogó alatt, Magyar Tudomány, 2001., 7. szám, 788- 798. l., uő.: Az Osztrák- Magyar Monarchia hadiflottájának expedíciói In: Frisnyák Zsuzsa (szerk.): Közlekedés a Kárpát- medencében, Újabb kutatási eredmények (Közlekedési Múzeum, Budapest, 2003.) 121- 139. l.
28 Nagy Miklós Mihály: Magyar hajóorvos Kelet- Ázsiában, Új Honvédségi Szemle, 2000., 3. szám, 88- 97. l.



« vissza