Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Vallás és kultúra T. S. Eliot társadalomfilozófiájában 1. rész

A19. századi angol nyelvű irodalom egyik óriásának, Thomas Stearns Eliotnak (1888-1965) a társadalomfilozófiai írásai - érthető okokból - jóval kevésbé ismertek verseinél és drámáinál, a konzervatív gondolkodás történetének számbavétele során azonban súlyos hiba lenne megfeledkezni róluk.(1) Nézeteinek összefoglalására Eliot írt ugyanis két nagyszabású elméleti munkát is, melyek közül az egyik a vallás követelményeinek társadalmi érvényesíthetőségét vizsgálta, a másik pedig a kultúra lehetséges szerepével foglalkozott. Az alábbiakban ezek áttekintésére teszek kísérletet.

 

A „keresztény társadalom” eszméje

 

1939 márciusában - a Corpus Christi College felkérésére - Eliot előadás sorozatot tartott Cambridge-ben a keresztény társadalom gondolatáról, s ennek anyagát ugyanezen év októberében önálló könyvben is megjelentette A kereszténytársadalom eszméje (The Idea of Christian Society) címmel. Mi indította őt e koncepció kidolgozására? Könyve végén Eliot a nemzetközi helyzet tragikus alakulásában, a demokratikus nyugati társadalmaknak a fasiszta hatalmak előtti behódolásában, s az efeletti megdöbbenésében jelölte meg a magyarázatot. A keresztény tanítás politikai relevanciája valójában azonban már jóval korábban is foglalkoztatta őt. Már 1933-ban arról beszélt egy konferencián, hogy az evilági értékeket csak az örök értékek fényében ítélhetjük meg; kizárólag a keresztény világrend méltó az emberhez és csak az lehet működőképes. 1937-ben ennél is tovább ment, amikor egy rádió-előadásban feltette a kérdést: hogyan nyugodhat bele az egyház abba, hogy a világ számára más törvények vonatkozzanak, mint őrá?
A Hitlernek szabad kezet biztosító müncheni szerződés az ő szemében „egy civilizáció érvényességét” („the validity of a civilization”) vonta kétségbe, nem pusztán a brit kormányzati politika célszerűségét! „A meggyőződéssel nem tudtunk meggyőződést szembeállítani... Vajon társadalmunk, amely mindig oly magabiztos volt felsőbbrendűségét és helyességét illetően, s amely annyira bízott meg sem vizsgált előfeltevéseiben, bármilyen tekintetben is tartósabb alapokra épül-e, mint bankok, biztosítótársaságok és iparágak halmaza, és hisz-e bármiben mélyebben, mint a kamatos kamatban és az osztalékok kifizetésében?”(2)
E szánalmas állapot gyökeres megváltoztatásának szándéka indította Eliotot annak mérlegelésére, hogy mi ként lehetne hatékonyabban érvényesíteni a transzcendens eredetű normákat a modern 20. századi társadalomban. A későbbiekben igen sokan bírálták őt liberális oldalról azzal, hogy a művében képviselt álláspontja „intoleráns”, „pluralizmusellenes”, sőt „totalitárius” jellegű. Egyik legellenségesebb kritikusa, R. H. Robbins egyenesen úgy fogalmazott, hogy a költő „feudális attitűdjei” „kleriko-fasiszta” tendenciát mutatnak. Szerinte Eliot a valóságos világból, „Átokföldjéből” (leghíresebb lírai alkotásának címére utalva) a vallás világába menekült, A keresztény társadalom eszméje pedig a fasizmus iránti vonzódásról árulkodik. (Noha a munka épp annak ellenében íródott.)(3)
Eliot valóban eltért a brit konzervativizmus gondolkodásának „főáramától” abban a tekintetben, hogy a vallás szempontjainak abszolút, kompromisszumok nélküli elsőbbséget kívánt adni minden egyéb politikai és társadalmi megfontolással szemben, de a fentebb említett vádak méltánytalanok voltak. Kétségtelenül vonzódott a tradicionalista jobboldal eszmevilágához, a monarchia és a hierarchia elveihez, s már 1931-ben azt hangsúlyozta az általa szerkesztett Criterionban, hogy a modern toryizmus „egész politikai filozófiáját vallási alapra” kell helyezni. A toryizmust sem Bolingbroke, sem Burke, sem Disraeli nem tudja olyan mértékben „fémjelezni”, mint az az állandósult szókapcsolat, hogy „Church and State”, vagyis „állam és egyház” - írta.
Ám joggal emelte ki életművének egyik kutatója, Edwards, hogy Eliot tulajdonképpen sohasem szerette a „hatalmat”, a fasizmust pedig épp keresztény meggyőződésére hivatkozva utasította el.(4)
Egyéniségének toleráns vonásait még a vele szemben igencsak kritikus költőtársa, Stephen Spender is elismerte, „igazi úriemberként” minősítve őt. Ami alább elemzendő művének szellemi forrásait illeti, velük kapcsolatban Eliot maga a kapitalizmust bíráló, s a laissez-faire-t elvető „keresztény szociológusokat”, és, külön hangsúlyozva, a neves katolikus francia filozófus, Jacques Maritain Igazi humanizmus (Humanisme intégral) című könyvét emelte ki. (A húszas évek második felétől Eliot komolyan érdeklődött a modern katolikus társadalomfilozófia iránt, amelynek a neotomista Maritain volt az egyik legtekintélyesebb képviselője.)
A „keresztény társadalom eszméjének” körvonalazásában Eliot abból indult ki, hogy a politikai élet elemzésére használt fogalmaink eltakarják előlünk a kortárs civilizáció leglényegesebb kérdéseit.
Köztük azt is, hogy valójában milyen jellegű társadalomban is élünk... Mennyire hatják át a kereszténység elvei az önmagát kereszténynek valló nyugati civilizációt? Ahhoz azonban, hogy erre felelhessünk, tudnunk kell, milyennek is kellene lennie - normatív értelemben - a „keresztény társadalomnak”. A mű középpontjában e kérdés boncolgatása áll, a szerző hangsúlyozza is, hogy nem kíván azzal foglalkozni, milyen módon lehetne létrehozni egy ilyen társadalmat.
Nem tekintette céljának Eliot azt sem, hogy - Coleridge-et követve - az egyház és az állam viszonyát állítsa vizsgálódásainak középpontjába, de arra felhívta a figyelmet, hogy míg az e tárgykörben írt korábbi elemzések abból indulhattak ki, hogy az állam mögött egy keresztény társadalom áll, a 20. században ez már egyre kevésbé mondható el. Ellenkezőleg, inkább azt a kérdést kell feltennünk, nem jutottunk-e el abba a stádiumba, ahol a vallásukat gyakorló keresztények már csak kisebbséget alkotnak egy olyan társadalomban, amely megszűnt keresztény jellegűnek lenni...(5)
Kérdés persze, hogy meddig tekinthető „kereszténynek” egy társadalom.
Eliot szerint akkor beszélhetünk a „keresztény” jelleg megszűnéséről, ha az emberek magatartását többé már nem a keresztény elvek alapján ítélik meg, s az egyén számára az evilági boldogulás válik a legfőbb, sőt egyetlen elfogadott céllá. De ennek kapcsán megfogalmazott egy másik - az előbbivel nem tökéletesen harmonizáló - állítást is, nevezetesen azt, hogy egy társadalom csak akkor szűnik meg teljesen kereszténynek lenni, ha egyúttal valami mássá is vált.
Saját korát úgy jellemezte, hogy azt már egy alapvetően kiüresedett, „negatív” kultúra határozza meg, ami azonban még nem vált mássá, ezért még mindig leginkább kereszténynek mondható. A teljesen mássá alakulás bekövetkezését persze csak idő kérdésének tekintette, hiszen - erről mélyen meg volt győződve - egyetlen „negatív”, a pozitív állításokat nélkülöző kultúra sem maradhat fenn tartósan. A hatékonyság követelményei, gazdasági és szellemi tényezők egyaránt kikényszerítik egy kultúra „pozitívvá” válását. Szerinte tehát választani csak egy új, pozitív keresztény kultúra és egy pozitív (azaz állító nem csak tagadásokra épülő) pogány kultúra (és társadalom) között lehet...(6)
Sokan vitatták - ismerte el Eliot maga is -, hogy a kortárs brit - s ugyanúgy a francia vagy az amerikai - civilizáció a „negatív” jelzőt érdemelte volna ki. De nézzük meg, mik is azok az alapvető az értékek, amelyeket „szentnek” tekint e civilizáció - s máris bizonyítható e vélekedés! A két piedesztálra ültetett fogalom a liberalizmus és a demokrácia. Ami az utóbbit illeti, „ha egy fogalom használata oly univerzális körben nyer szentesítést, mint a demokráciáé mostanában, akkor gondolkodóba esem, hogy egyáltalán jelent-e valamit... Ha valaki valaha is támadná a demokráciát, talán fölfedezném, hogy mit takar e szó.(7) Sőt, Eliot még tovább ment a bírálatban annak felvetésével, vajon nincs-e némi igazság azok vélekedésében, akik szerint a demokrácia pusztán a pénzoligarchia uralmát jelenti... Nem véletlen, hogy Eliot már 1928-ban úgy fogalmazott a Criterionban: „az igazi demokrácia mindig korlátozott demokrácia” („a real democracy is always a restricted democracy”), amely „csak az öröklött jogok és a felelősség bizonyos korlátaival prosperálhat”.
A liberalizmus az ő olvasatában a meglevő dolgok lebontása, s ilyenként hasznos, sőt nélkülözhetetlen is lehet a konzervatívokat fenyegető „megkövülés” elkerülésében, önmagában azonban semmiképp sem tartalmaz jellegzetes állításokat. A társadalmi szokások felszámolásával, a természetes úton kialakult kollektív tudatnak individuális részekre való felparcellázásával, az okosságnak a bölcsesség helyére állításával a liberalizmus saját ellentéte számára kövezi ki az utat, a kontroll mesterséges, mechanikus és brutális változata számára. Ha tehát továbbra is pusztán e fogalmak maradnak a középpontban, abba a veszélyes helyzetbe kerülhetünk - fogalmazódik meg a következtetés -, hogy semmilyen állítás („positive”) mellett nem tudunk kiállni, és csak elutasítani tudjuk azt, amit Németország és Oroszország képvisel.(8) El kell tehát jutnunk odáig, hogy felismerjük: a „totalitárius világiság” („totalitarian worldliness”) egyetlen igazi alternatívája a keresztény társadalom. Ha nem akarjuk Istent választani, marad nekünk Hitler vagy Sztálin - jegyezte meg Eliot.
Azt viszont maga is vallotta, hogy nincs helye az illúziónak: a keresztény társadalom eszméje sohasem lesz vonzó azok számára, akik ezt csak valamilyen közvetlen személyes előny reményében fogadnák el.
Mi több, talán még a vallásukat gyakorlók többsége is visszariadna tőle... A keresztény társadalom igazából csak akkor válhatna elfogadottá, ha az emberek alaposan mérlegelnék a szóba kerülő alternatívákat, ha a kétségbeesés oly mértékű lenne, hogy még egy ilyen drasztikus változásba is belenyugodnának. Ha nem kívánunk olyan világban élni, amely az egyéni lélek igényeit figyelmen kívül hagyva gépiesen kikényszerített konformitásra és uniformizálódásra épül, akkor nincs más választásunk, mint hogy elfogadjuk: „a kontroll és egyensúly csak vallási kontroll és egyensúly lehet”. („the only possibility of control and balance is a religious control and balance”)(9) (Egyik amerikai kritikusa épp ennek kapcsán vádolta meg a neves költőt azzal, hogy e kontroll valójában „totalitárius” ellenőrzést jelentene...) A keresztény társadalom eszméje gondolatrendszerében azonban a vallás és az egyház éppen hogy a zsarnoksággal szembeni védelem zálogának szerepét töltötte be, akárcsak Eliot híres drámájában, a Gyilkosság a katedrálisban.
Jelenleg - fűzte mindehhez hozzá Eliot - igen nehéz helyzetben vannak azok, akik egy alapvetően nem-keresztény társadalomban akarnak keresztény módon élni: bár sokan nem veszik észre, de valójában a legkülönfélébb „kereszténytelenítő” pogány hatásnak vannak kitéve.
(Az ő problémájuk - mutatott rá - minőségileg különbözik attól a feszültségtől, amely a korábbi időszakokban az államegyház és a „másként gondolkodó” felekezetek között alakult ki.) Kiderülhet, hogy a keresztények számára a legtűrhetetlenebb dolog az, ha pusztán megtűrik őket... Bármily furcsán hangzik is tehát, tulajdonképpen nem az üldözött keresztények helyzete a legproblematikusabb, hanem azokra leselkednek az igazi veszélyek, akik egy megtűrt kisebbséget alkotnak a modern társadalomban.(10)
Hogy akkor miként is képzelhető el a keresztény társadalom? Nem lehet „középkori” jellegű, de nem követheti a 17. századi puritán modellt sem! Főbb alkotóelemei a következők lennének: a keresztény állam (Christian State), a keresztény közösség (Christian Community) és, ettől megkülönböztetve, a „keresztények közössége” (Community of Christians). Ennek alapján Eliot a következő - sokat idézett és sokat vitatott, a célok neotomista felfogását tükröző - „definíciót” adja a keresztény társadalomról: „Egy olyan társadalom lenne, amelyben az ember természetes célja - az erény és a közösségben való boldogulás - mindenki számára elfogadott, a természetfölötti cél pedig - az üdvözülés - azok célja lenne, akiknek ehhez van szemük.”(11)
A keresztény állam a keresztény társadalom számára szolgáltatná a jogi-közigazgatási keretet. De vajon beszélhetünk-e egyáltalán a „keresztény állam” fogalmáról? Az állam természete ugyanis kétségtelenül olyan, hogy eszmei síkon nehéz a „keresztény” vagy „nem-keresztény” jelzővel ellátni: a szabályozott szerepkörű hivatali posztok többségén a hívő és a hitetlen tisztviselő nem viselkedhet alapvetően eltérően. A gyakorlatban azonban az egyes államok mégis nyilvánvalóan eltérő jelleggel viszonyulnak a valláshoz. Annyi mindenesetre egyértelműen leszögezhető: a keresztény állam fogalma nem egy meghatározott politikai formát jelent, „hanem bármilyen államot, amely megfelel egy keresztény társadalomnak”. „Az állam tehát csak negatív értelemben keresztény: kereszténysége csak az általa kormányzott társadalom kereszténységének a visszatükröződése” - emelte ki Eliot.(12) Kifejezetten veszélyes is lenne bármilyen kormányzati formát a kereszténységgel azonosítani, hiszen ez a permanenst és a múlékonyt keverné össze... Az állam keresztény jellegének a megítélésénél az sem lehet döntő szempont, hogy vezetői mind „jó” keresztények-e; elsődlegesen nem vallásosságuk mélysége számít, hanem az, hogy az általuk irányított nemzet tradíciói és szokásai rászorítják-e őket arra, hogy hatalmukat „keresztény keretben” (Christian framework) gyakorolják. A vezetők elkövethetnek olyan cselekedeteket, hozhatnak olyan döntéseket, amelyek nem a kereszténységből következnek, ám sohasem indokolhatják lépéseiket nem-keresztény elvekre hivatkozva!
A keresztény társadalom zömét a „keresztény közösség” alkotná: tagjait ugyan megpróbálnák átitatni a vallás szellemével, de e körben mégsem lehet más követelményt állítani, mint hogy tagjai elfogadják - jórészt öntudatlanul - a számukra megszabott (a vallásból levezetett) alapvető erkölcsi szabályokat. Ugyan expressis verbis nem mondja ki, de sugallja ezt a kevésbé intelligens emberek tömege alkotná - a tömegről pedig, konzervatívként, Eliot sem sokat tartott.
A „keresztény közösség”-nek mindazonáltal azt a szerepet szánta, hogy a modern kapitalista tömegtársadalom alternatívája legyen, azé, melyről műve elején így írt: „A zabolázatlan indusztrializmus tendenciája az, hogy minden osztályból származó nők és férfiak olyan csoportjait hozza létre, amelyeket elválasztottak a hagyományoktól, elidegenítettek a vallástól és fogékonnyá tettek a tömegmanipuláció iránt. Más szavakkal: csőcseléket. És a csőcselék csőcselék marad akkor is, ha jól etetik, jól ruházzák, jó otthonokban helyezik el és jól fegyelmezik.”(13) (Ismeretes, hogy az „eltömegesedés” problémája a két világháború közötti időszakban számos gondolkodó figyelmét keltette fel, Ortegától Russellig és Heideggerig.) A „keresztény közösségtől” Eliot nem várta el, hogy több „jó keresztény” legyen benne, mint egyébként „kedvező feltételek mellett”; az emberek életét inkább a társadalmi szokások, mint a tudatos meggyőződés irányítaná.
Optimális esetben a magatartást megszabó normák érvényesítésére semmilyen külső kényszerre nem lenne szükség: az egyháznak csak rendkívüli esetben kellene beavatkoznia. E tradíciók és szokások egyúttal a társadalmi kohézió alapjaiként is funkcionálnának.
Ezen „engedékenységgel”, a puszta konformitás beérésével és a tudatos vallási meggyőződésről való lemondással kapcsolatban az ugyancsak elkötelezetten vallásos Maurice Reckitt azzal bírálta Eliotot már 1939 decemberében a New English Weekly hasábjain, hogy túlságosan alacsonyra téve a mércét valójában egy „kereszténység alatti” („Sub-Christian”) társadalmat körvonalazott. Egy olyat, amely óhatatlanul a jelenlegi társadalom hibáit ismételné meg...(14) Válaszában Eliot (1940 februárjában) - a konzervatívok „antropológiai pesszimizmusából” kiindulva - Reckitt álláspontját „utópikusnak” minősítette, rámutatva, hogy az egyszerűen nem számol az előző 19 évszázad tapasztalataival és az emberi természet sajátosságaival.(15) A „pluralizmus” széles körben vallott elvét tagadva ugyanakkor határozottan leszögezte már könyvében is: a keresztény közösségben „egységes vallási-magatartási kódnak” kell uralkodnia! Ezt a gondolatot egy másik helyen úgy fogalmazta meg, hogy a keresztény társadalom csak akkor valósítható meg, „ha a juhok túlnyomó többsége egy akolba tartozik”. S afelől sem hagyott kétséget, hogy Angliában ez csak a Church of England, vagyis az államegyház lehet. Ellenfelei szemében e véleményével igazolta azt a bírálatot, hogy tulajdonképpen ő maga is a „totalitárius” gondolkodás híve...
De még ha elfogadják is a közösség tagjai a kereszténységet cselekedeteik iránytűjeként, akkor is - folytatva Eliot érvelését - fennáll annak veszélye, hogy az állam - a célszerűség nevében - cinikus manipulációkba kezd, a nép pedig szellemi letargiába és babonákba süllyed. Ezért nélkülözhetetlen a keresztény társadalom harmadik, az „elit” funkcióját betöltő alkotóeleme, a „keresztények közössége”, amely, amiként maga Eliot is utalt rá, erősen hasonlít Coleridge „nemzeti klerikusságára”. De nem teljesen azonos vele! Egy keresztény társadalomban az oktatási rendszert ugyan keresztény elvek alapján kellene kialakítani, de a benne részt vállaló szakemberek nem mindegyikének kell feltétlenül vallásosnak lennie - vélte Eliot, ennek kapcsán még azt a „liberális” feltevést is megfogalmazva, hogy a „keveredés” intellektuálisan gyümölcsöző lehet. Ha tehetségesek, a nem-vallásos tanárok éppúgy szolgálhatják a közösséget, mint ahogy a személyes hitet nélkülöző politikusok is a „közjót” a „keresztény keretben”. S ebből az is következik, hogy - Coleridge „nemzeti klerikusságával” ellentétben - a keresztények közössége nem foglalná magában a tanítással hivatásszerűen foglalkozók összességét. Míg Eliot szerint Coleridge „klerikusai” egy sajátos „kasztot” alkotnának, a keresztények közössége semmiféle ilyen jelleggel nem rendelkezne. Ez egy olyan határozatlan körvonalú, laikusokat és egyházi embereket egyaránt tömörítő csoport lenne, melynek tagjait tudatos elkötelezettségük és közös értékviláguk alkalmassá tenne arra, hogy a „nemzet lelkiismeretének” a szerepét töltsék be.(16) A vallását tekintve magát „anglo-katolikusként” meghatározó Eliot természetesen nem osztotta Coleridge katolicizmusellenességét sem, és hangsúlyozta, hogy fontos funkcióik lennének a szerzetesrendeknek is: a keresztények közösségéhez kapcsolódva óriási értékű szolgálatokat tehetnének a szélesebb társadalom számára. Mai terminológiával élve egészében véve a „keresztények közösségének” jutna a „véleményformáló elit” szerepe; elsősorban nekik kellene a mindenkori kormányzatot az említett „keresztény kereten” belül tartaniuk.
Ami a „keresztény társadalom” gazdasági alapjait illeti, Eliot viszonylag szűkszavú volt: annak kiemelésére szorítkozott, hogy át kell gondolni - a keresztény elvek nézőpontjából - „a profit-motívum társadalmi ideállá emelkedését”, a természeti erőforrások és a munkaerő kihasználása és kizsákmányolása közti különbséget, valamint a kommercializált társadalom gépezetének más negatívumait.
Tudjuk viszont, hogy a harmincas években rokonszenvezett a „társadalmi hitel” („Social Credit”) koncepciójával, és aktív szerepet vállalt az ezt népszerűsítő New English Weekly szerkesztésében is. E felfogás hívei azt a sok tekintetben illuzórikus célt tűzték maguk elé, hogy a gazdaság kulcstényezőjének tekintett belső vásárlóerő fokozása céljából a társadalom minden tagja részesüljön pénzügyi hitelben. Ez pedig az egész bankrendszer gyökeres átalakítását vonta volna maga után. Eliot maga, aki történetesen egy szűk évtizedig a Lloyd’s bank alkalmazottjaként dolgozott, nem bocsátkozott ugyan a lap hasábjain (sem) közgazdasági kérdések érdemi taglalásába, de azt egyértelművé tette, hogy a gazdasági problémák gyökereit alapvetően morális tényezőkben látja, a szisztémát illetően pedig úgy vélekedett, hogy „mindenre alkalmatlan a pénz-csinálást leszámítva”.(17)
(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:


 

1 Eliot életművének az értékeléséhez ld. - többek között -: Martin, G. (ed.): Eliot in Perspective, Macmillan, London, 1970; Moody, A. D.: Thomas Stearns Eliot: Poet, Cambridge University Press, 1979. A politikával és a társadalommal kapcsolatos nézeteinek talán mindmáig legjobb összefoglalása: Kojecky, Roger: T. S. Eliot’s Social Criticism, Faber and Faber, London, 1971. Az érdeklődő figyelmébe ajánlható: Chace, William: The Political Identities of Ezra Pound and T. S. Eliot, Stanford University Press, San Francisco, 1973.
2 T. S. Eliot: The Idea of a Christian Society and Other Writings, with an Introduction by David L. Edwards, Faber and Faber, London, 1982, 82-83.
3 Az effajta ítéletek hátterében az a körülmény is meghúzódott, hogy Eliot nézeteinek a kialakulására a húszas évek végétől markáns hatással voltak a francia Charles Maurras-nak, a szélsőségesen jobboldali-royalista „Action Francaise” mozgalom karizmatikus szervezőjének és vezetőjének az írásai. A Criterionban közölt cikkeinek fényében a költőt mindenekelőtt a mozgalom tekintély- és rendpártisága, antirepublikanizmusa fogta meg, s egy 1948-as visszaemlékezése szerint Maurras fontos szerepet játszott abban is, hogy elkötelezze magát a keresztény hit mellett. Ő tehát mindenekelőtt azt a teoretikust látta Maurras-ban a húszas és harmincas években, aki kulcsszerepet szán az egyháznak és a vallásnak a társadalomban.
4 Edwards, D. L: Introduction, in: The Idea... 15.
5 Eliot: i. m. 46-47.
6 Eliot: i. m. 47.
7 Eliot: i. m. 48.
8 Eliot: i. m. 50-51.
9 Eliot: i. m. 55.
10 Eliot: i. m. 54.
11 Eliot: i. m. 62. („It would be a society in which the natural end of man - virtue and well-being in community - is acknowledged for all, and the supernatural end - beatitude - for those who have the eyes to see it.”)

12 Gliot: i. m. 69.
13 Eliot: i. m. 53.
14 Reckitt, Maurice B.: A Sub-Christian Society? (New English Weekly, 7December 1939), in: The Idea... 107-111.
15 A Reply by T. S. Eliot in the New English Weekly, 14 December, 1939, közli: The Idea... 111-115.
16 Eliot: i. m. 68. Coleridge „nemzeti klerikusságának” a szövegben emlegetett koncepciójához ld. Egedy Gergely: Nemzeti egyház vagy értelmiségi establishment? Coleridge a „nemzeti klerikusságról”, Századvég, 2003/4.
17 Eliotot idézi: Kojecky: i. m. 83. l.



« vissza