Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Példázat és képiség

Krasznahorkai legújabb műve is közel áll a példázathoz, akár csak a korábbiak, és hozzájuk hasonlóan ez is értelmezhető az alapvető létlehetőségeket bemutató „ontológiai regény”-ként. Érzékletes képisége, emlékezetes jelenetei épp a jelenetek közötti éles váltások miatt arra késztetik az olvasót, hogy olyan rejtett gondolati hátteret keressen, amely ellensúlyozza a folyamatos cselekmény és a kifejtett gondolati rendszer hiányát. Viszonylag világosan ki is rajzolódik a történések eszmei váza. Ez azonban nem foglalható tanulságokba, hanem túlmutat a beláthatón, átvezet a lét alapvető - ontológiai - kérdéseihez. A lét sokértelműségén pedig megtörik a példázat tükrözése: ami az erkölcsi meggyőződés vagy a hit világában határozott rámutatás, az itt a hiányérzet kifejezőjévé válik. Valami hiányzik a világból, vagy legalábbis el van rejtve. (A könyv ezt az utóbbi, derűlátóbb beállítottságot fogadja el.) Krasznahorkai eddigi műveinek a témáját viszi tovább, ezúttal japán környezetben: a kiismerhetetlen, de elsősorban lehangoló valóságban a helyes életvezetésre törekvő, kereső embert követi figyelemmel.
A mű középpontjában „Genji herceg unokája” áll. (Maga a herceg irodalmi alak, egy 1000 körül keletkezett elbeszélésfüzér főszereplője - tudjuk meg, ha utánakeresünk.) Jelképes szereplő, amire többek között azzal utal a szerző, hogy láthatatlan, legalábbis a vasúti alkalmazott nem képes észrevenni. Az unoka elszökik kísérőitől, és egy Kyoto melletti ősi, bár kihalt és némileg megrongált kolostorba megy, mivel úgy hallotta, hogy itt van az a rejtett kert, amelynek képét egy azóta elkallódott könyvben látta, és már évszázadok (!) óta keresi. Részletes leírásokat olvashatunk a kolostor egykori építéséről, egyes részeiről, a rendfőnök szintén elhagyott, valamilyen okból hihetetlenül koszos és whiskytől bűzlő lakásáról és az ott talált könyv tartalmáról, magáról a kertről, amely valóban itt van, a herceg azonban végül nem veszi észre a bejáratát, és a nagy lehetőséget - talán végleg - elmulasztva kell visszatérnie. Egyes részekben azonban más szereplők is feltűnnek: a herceg unokáját kereső kísérők, akik egyre részegebben és tanácstalanabbul tűnnek elénk, egy félholtra vert kutya, aki utolsó erejével a kolostor melletti fához vánszorog meghalni és egy a kolostor területén agonizáló veszett róka.
Mit jelentenek ezek és mit keres Genji herceg unokája? Az őrület, a kegyetlenség, a rombolás, a tompa bódulat az emberi, illetve az ember által lezüllesztett világ állapotát jelzi. Maga az elbeszélő többször közvetlenül minősíti ezt, általában a szentély Buddha-szobrának nemes szépségével állítva szembe: „azért fordította el ezt a szépséges tekintetét, hogy ne kelljen látnia, hogy ne kelljen tudomásul vennie, maga előtt, három irányban, ezt a rohadt világot”, „mert az a félrefordított fej az aljasság menthetetlen történetéről fog beszélni félreérthetetlenül, mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlan közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről”. Az elbeszélő a megszabadulás módjával is tisztában van. Ezt az emberi kioltásával látja elérhetőnek: „itt már az ima helyét találja meg, a megszabadulásét, a fegyelmező jelét annak, hogy innentől az emberi létezés aljas története után olyan kérdések kitüntetett alanya lesz, ahol emberre vonatkozó kérdések többé már nem merülnek fel”.
Természetesen itt az emberi alatt nem a szó köznapi jelentését kell értenünk, tehát az emberi kioltása nem embertelenséghez vezet.
Ellenkezőleg. Az emberi itt a csak emberi, az, ami elválasztja és szembeállítja az embert a világ többi részével. Végeredményben úgy látszik, hogy a sajátosan emberi jellegzetesség nem más, mint a céltalan, de vállalt kegyetlenség és rombolás. Erre utal a megkínzott kutya, a tó mellett felszögezett aranyhalak és az érthetetlen szándékkal feltört és megrongált kolostori épületek látványa. Úgy tetszik, hogy a rossz nem kötődik szükségszerűen a rosszakarathoz, a célirányos kegyetlenséghez. Inkább elkerülhetetlen kísérője valami, látszólag mindettől független dolognak, akárcsak az a „bárgyú erőszak”, ami a vonat hangosbemondó-kisasszonyának „géphangjából” árad. Talán az emberi akaratnak (az emberi akarásának), amely minden jelenségben racionális jelentést keres, mindenben a haszon lehetőségét kutatja, és ezáltal jelentéktelen részekre szabdalja a lényegében egységes valóságot. Ez a felfogás mutatkozik meg szélsőséges és kifejtett formában a rendfőnök szobájában talált kétezer oldalas, szinte csak számokat tartalmazó könyvben, amelynek szerzője azt véli bizonyítani, hogy a valóság véges, és csak a véges a valóság.
Az egység felismerése azonban gyógyulást hozhat a csak mennyiségeire redukált, de a jelentéstulajdonításnak konokan ellenálló állítólagos valóság értelmetlenségétől megtébolyodó ember számára: „egy tébolyba zuhant tekintet, egy meg-megroggyant agy megpihenhet, és átélheti, ahogy egy ősrégi, elhomályosult tartalmú gondolat egyszeriben megelevenedik, s egyszeriben látszani kezd, hogy: csak az egész van, és nincsenek részletek”. Az egység ember és világ, evilági és transzcendens alapvető egymásrautaltságát és rokonságát jelenti, meglátásához pedig a „szellemi elmélyedés” vezet. Ennek az elmélyedésnek az elősegítője lenne a kolostor, amely rongáltságában azonban már csak részben teljesítheti ezt a feladatát. A beteljesülést pedig a kert meglátása jelenthetné. Feltehetően valamikor a kolostor is az igazi valóság képe volt, jelen állapotában viszont azt már csak igen homályosan képes érzékeltetni. A kert viszont érintetlen. Fontos szempontra irányítja a figyelmet a szerző, amikor a kertnek és a kolostornak is részletesen leírja a keletkezését. Az előbbi teljességgel független az emberi tevékenységtől, míg az utóbbit természetesen az ember teremtette. Saját kultúráját eszerint az ember képes volt már lezülleszteni, a természeti azonban a maga rejtettségében még van, ahol őrzi a teljességet. És az igazi kultúra is csak a kozmikus-természeti mintájára hozható létre: az építőanyagul szolgáló fákat a megfelelő időben szabad csak kivágni, az északon nőtt fákból a kolostor északi oldala készül, a hegytetőn állókból a tetőzet stb. Az építő beavatott, aki tisztában van „az ősi és változhatatlan elvek”-kel, amelyek az alapelemekhez kapcsolódnak: „mindössze három dolog ismerete fontos: a napé, a szélé és az esőé”. (A földet nem említi, és ez is több kérdést vethet föl.)
Az alapelvek ősisége és változhatatlansága a hagyomány nélkülözhetetlenségére irányítja a figyelmet. Genji herceg unokájára jellemző, hogy keresi és amennyire lehetséges, őrzi a hagyományt, mind viselkedésében, mind ruházatában. Az elbeszélő például többször említi tradicionális japán öltözékét, amely elüt például kísérői európai ruházatától. A hagyomány nem valami racionális ismeret birtoklását jelenti. Nem kizárólag, és nem elsősorban értelmünkhöz szól, hanem átfogja a teljes embert. Olyan tudatállapot, amelyben a figyelem nagyfokú és a lényegre irányul. (A regény részletező, szabatos stílusa talán a figyelem lankadatlanságát, illetve ennek igényét érzékelteti.) A tudatállapot-változás szükségességére utal a hercegi unoka eszméletvesztése és álomba merülése. A kolostorhoz is akkor talál el a labirintusszerű utcákon, amikor megérzésére hagyatkozik. Mikor a már egyszer megtett út tudatos felidézésére bízza magát, akkor eltéved. Az elbeszélő is kitér a fogalom értelmezésére, világosan foglalja össze a lényeget: „tulajdonképpen nem is jelentett egyebet, mint a tapasztalatra épült gyakorlat előírásainak fegyelmezett, de mindvégig rugalmas, természetes követését, a lehető legkövetkezetesebb eljárásokat és mestereket, végső soron az egyszerű bizalmat abban, hogy van hagyomány, hogy ez a hagyomány a megfigyelésre, az ismétlésre és a természet belső rendjének és a dolgok természetének a tiszteletére épül, s hogy ennek a hagyománynak sem az értelme, sem a tisztasága kétségbe nem vonható”.
A főszereplő kiemelkedik az adott világból, mert ő még tiszteli, részben őrzi, és mindenképpen keresi az elveszett hagyományt, az igazi valóságot és a helyes életet (ez a három természetesen feltételezi egymást). Környezete iránti alázata ember és világ szerves kapcsolatának megértéséből fakad. De ő sem beavatott. (Az elbeszélői hangról talán feltételezhetjük, hogy az! Tisztában van a múlttal, és tudja azt is, hogy hol van és milyen a kert. A mindentudó elbeszélő alkalmazása itt tehát a létszemléleti remény megnyilvánulása.) Genji herceg valószínűleg még beavatott volt, viszont a hagyomány megtörését jelzi, hogy kimarad egy nemzedék, az apa hiányzik. A kihagyott első fejezet - a könyv a második fejezettel kezdődik! - valószínűleg erről szólhatna: a beavatottságról vagy ennek elvesztéséről. A főszereplő már csak öntudatlanul és töredékesen őrzi a hagyományt, alapvetően ő is a véges és romlott valóságban él, viszont rosszullétei, szédülései számára kényszerítően jelzik környezete hamisságát, a tudata határán felvillanó, visszaidézhetetlen képek és a könyvben látott kert szépsége pedig a végesség értelmetlenségén túli igazi valóság reményét és igényét nyújtják. És a kertben tényleg megvalósul a végtelenség és a halhatatlanság: „egy és ugyanazon mohanövény újabb és újabb szárakat hajtott, (...) s nőtt egy nap tökéletesen össze a többivel, egyetlen hatalmas, összefüggő, ezüstbe-játszó, vastag és halhatatlan mohavánkost alkotva”. Ez az egybeolvadó végtelenség tehát cáfolja a matematikus könyvének végső következtetését, miszerint nincs végtelenség, mert két dolog között mindig távolság van. A kertben megszűnt a távolság. (A regényben nagy szerepet játszó két könyv, a matematikai és a kerteket ábrázoló tehát két ellentétes lehetőséget mutat be.)
Genji herceg unokája minden hagyománytisztelete és alázata ellenére - ezúttal - elvéti a kertet, nem figyel föl a bejáratára. A közelébe jut, de a döntő pillanatokban kihagy a figyelme. Úgy látszik, a biztonságvágy tompítja el éberségét: „valami biztos helyre vágyva, valami nyugalmat” keresve mulasztja el az alkalmat. A közönséges embereknek, kísérőinek is ez a legfőbb célja: „visszatérni a biztonságba”, de ez csak részeg álmukban adatik meg nekik, amikor „egyszeriben újra biztonságban érezték magukat”. Nem csak ez a hamis beteljesedés jelzi, hogy a biztonság tévút, hanem az - ezúttal enyhe - földrengést leíró fejezet is a teljes kiszolgáltatottságot érzékelteti, hogy nincs biztos hely. A biztonság illúziója és vágya azért hamis, mert akadálya a közvetlen, a kiszolgáltatottságot is vállaló valóságviszonynak. Általa az ember benne ragad az önzésében, szembekerül a saját szűk körén kívüleső világgal, és nem képes az egészre figyelni.
A kert megpillantása azért múlhatatlanul fontos, mert benne testesül meg - valószínűleg már csak benne - az igazi valóság képe. Vagy legalábbis a kert ébreszt rá mindarra, ami az igazi valósághoz vezet.
Tehát csak itt lehetséges a hagyomány helyreállítása. Mit sugall ez a hely? Rendet, szimmetriát, nyugalmat, egyszerűséget, természetességet, teljességet. Varázslatos szépséget, amelynek láttán fölöslegessé válik a beszéd.
A szépség a könyv egyik kulcsfogalma. A kolostor egyes részeit és magát a főszereplőt is jellemzi. A szépségben mutatkozik meg az igazi valóság, amely ráébreszti az embert, hogy önző akaratával tévúton jár. A beszéd is mint ennek az akaratnak a szolgálója válik fölöslegessé a kert megpillantásakor, de nem csak ezért. A nyelv közvetett valóságviszonyával szemben a szépségben megvalósulhat a közvetlenségen alapuló életvitel. Valószínűleg ez a végső cél, legalábbis ami még belátható. A kert (a világ) szépségében rejlő üzenet csak átélhető. Meg nem érthető: „végül hatalmas fák nőttek, nyolc hatalmas, gyönyörű hinokiciprus egy kolostorkert udvarán, egy nagy messzeségből érkező felemelő mondat küldötteiként, egy üzenettel szétterülő gyökérzetükben, egyenes törzsükben és finom csipkézetű lombozatukban, egy üzenettel a történetükben és a létezésükben, melyet soha senki megérteni nem fog, hisz megértésük jól láthatóan nem az emberre van bízva”.
A közvetlenség mint magatartáseszmény a léttapasztalat jellegéből következik. Igaz, ez utóbbi kétarcúnak látszik. Főként az állandó változás, a kiismerhetetlenség jellemzi. Az ezer év alatt a kolostorban „megfordult” szelek kapcsán olvashatjuk: „megragadhatatlanok, mert maguk voltak a létezés, miközben a létezésből mégis ki voltak zárva (...), amelyik egyszer itt volt, az soha többé nem jött vissza”. (Ezek a szavak a mottót - „Senki sem látta kétszer” - is felidézik, annak egy lehetséges értelmezését nyújtják.) Másrészt a kristályok szerkezete, amely „minden rend alapja”, a világ szabályszerűségét és az ismétlés jelentőségét hirdeti: „felfogja az értelmét annak, amit a kristályrendszerek, a kristályosztályok, az elemi cellák, a kristályalakzatok végtelennek tetsző változékonysága, vagyis a szimmetriatörvények megléte jelent, a szimmetriatörvényeké, a törvényé, amely szerint a halhatatlanság forrása nem egyéb, mint az ismétlődés maga”. A szelek a létezés káoszát fejeznék ki, a kristály az - isteni - rendet? Vagy ami az ember számára örök változásként nyilvánul meg, amögött valójában szabályok működnek, ám ezek „végtelennek tetsző változékonyságuk” miatt emberileg beláthatatlanok? Mindkét esetben lehetetlen a lényeg csak értelmi megragadása, és csupán a teljes személyiség odaadó ébersége - vagyis a közvetlenség - ad reményt. Kérdés marad, hogy mindenhez így kell-e viszonyulni, vagy csak a rend és a szépség világához. Ha a köznapi valóság rossz és szemben áll az isteni renddel, akkor ezzel a valósággal szemben indokoltabb a távolságtartás; ha a köznapokat is ez a rend irányítja valamilyen rejtélyes úton, akkor az egésszel szemben lehetséges a közvetlenség.
Mindenesetre igaz azonban, hogy az ember nem ismerheti meg léte szabályait, ezért életét nem irányíthatja a rutin, hanem állandó készenlétre, éberségre, az éppen adott helyzet iránti figyelemre van szükség. Ennek látszólag ellentmond az író idézett hagyomány-meghatározása, mely szerint a hagyomány „előírásokra”, „ismétlésre” épül. Az ellentmondás azonban föloldható, ha a hagyomány alapját nem egy állandó valóságképben, hanem ennek a létre irányuló éberségnek a fönntartásában látjuk, amely valóban irányítható ismétlődő módszerekkel. Vagyis nem a valóság állandósága miatt ismétlődnek bizonyos fogások, hanem a változékonysághoz alkalmazkodni tudó életvitel belső rendje miatt.
A figyelemre épülő, hagyományos életmód nem emberfeletti eszmény.
Sőt, leginkább az egyszerűséghez kapcsolódik. Nehézsége abban áll, hogy a túlbonyolított, elrontott világban szinte fölismerhetetlenné vált az egyszerűség mibenléte és fontossága. Pedig ez a szépség, a kert lényege: „ez a kert magának a kert gondolatának a végső kiteljesedése, mivel a legpontosabban úgy lehetne jellemezni, hogy alkotója elérte az egyszerűséget”. Ugyancsak a kert kapcsán emel ki az elbeszélő két, az egyszerűség ellen ható tényezőt: „a kert voltaképpeni végtelen egyszerűsége (...), hogy nem látványosság volt tehát és nem cirkusz, és hogy így semmi köze nem volt a kellemességhez és akár az emelkedett, akár a közönséges szórakoztatáshoz”.
Semmiképpen sincs szó azonban sivárságról vagy életellenességről. Épp ellenkezőleg, az eszmény a szépségben és annak örömteli intenzitásában ragadható meg: „az egyszerűsége, mely a lényege volt, egyúttal a szépségnek tovább már sűríthetetlen koncentrációját jelentette, az egyszerűség bűvöletének olyan erejét, aminek hatása alól nem vonhatta ki magát senki”. Némi áttétellel ezeket a vonásokat a művészetben is megtalálhatjuk. A művészi alkotásnak is az a lényege, hogy „végtelenül bonyolult erők révén fejezi ki a végtelenül egyszerűt”. Az igazi művészet az igazi valóságot fejezi ki, sőt, néha talán annak egyetlen menedéke lehet. Az élőlény-szervességű alkotás létrehozására képtelen kor „művészetét” azonban a deszkabódé falára felszögezett tizenhárom aranyhal jellemzi. Ez abból indul ki, ami a végeredmény kéne legyen: a szerves egészből - így azonban épp az ellenkező hatást éri el, nem gazdagítja, hanem pusztítja a világot.
Jelképes értelmű, hogy Genji herceg unokájának rosszullétein mindig egy pohár víz, az egyszerűség itala segít. Ezzel szemben a veszett (vagyis víziszonyban szenvedő), tébolyultan agonizáló róka az emberiség esetleges végleges eltévelyedését szimbolizálhatja. A tévelygő emberiséget képviselik a hercegi unoka részegen botladozó kísérői is. A szépség bűvölete iránti öntudatlan vágyukat valami hamis kábulattal kompenzálják, illetve feledtetik (akárcsak, vélhetően, a kolostor egykori vezetője).
Genji herceg unokája és kísérői felfoghatóak úgy is, mint az általában vett ember két oldalának a megszemélyesítői. A kísérők, a köznapokba süllyedt, értékeit vesztett rész keresi az őt felemelni, neki hivatást adni képes, vagy legalábbis ezt kereső szépséget és helyes életvitelt.
(Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó. Bp., Magvető, 2003.)



« vissza