Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Parlagfű és halálvágy

A politikában olyan viharosan kavarognak az események, hogy követni nem tudjuk őket. Hagyjuk ezt a napilapoknak - két Magyar Szemle szám között jó ötvenszer szakadnak ránk, tolongnak és taszítják, törlik ki egymást a nap hírei. Mennyi fontos hírt felejtünk el két hónap alatt!
Függesszük tekintetünket valami távolibbra, állandóbbra. Ha nem is a beláthatatlanra, nem is az örökkévalóra. Valami közelibbre, ami legalább két hónapig tart. Például a parlagfűre. Ha nem tekintenénk rá, orrunk, torkunk figyelmeztet. Duzzadt szemgödrök, szénanátha, érdes torkok. Minden harmadikunk-negyedikünk szenved a sárgászöld virágzatú, fanyar illatú gyomtól, melyet állítólag egy hóbortos (értsd korszerű gondolkodású) földbirtokos honosított ide Amerikából a 19. század végén.
A parlagfű, ahogy mondani szokták, sikertörténet lett. Remekül megköti a homokot, a hitvány agyagos-törmelékes városi talajt. Szereti száraz, napos klímánkat. Egyszóval meghonosodott. Nincsen természetes ellensége a Kárpát-medencei ökoszisztémában, csak egy. De az sokat elvisel, rugalmas, végtelenül türelmes. Amit meg tud szokni, azt szinte szereti. Az ember az, a magyar ember.
Van olyan barátom, aki július végétől szeptember közepéig alig mozdul ki a lakásából. Zárt ablakok mögött él, mert fulladásrohamot kapna a parlagfű pollenjétől. Másik barátom az Alpokaljára költözött, az ország nyugati szélére. Ott ugyanis alig száll parlagfűpor a levegőben. E két barátom nagyon érzékeny, és szabadfoglalkozású: pénztelenségét a függetlenség ízével édesíti.
Honfitársaink legtöbbje azonban napról napra munkába indul, kilép a parlagfűvel terhes levegőbe, és érzékenységgel, függetlenséggel nem törődik. Szótlanul szenved: tüsszög, köhög, fullad. Gyógyteákkal, immungyógyszerekkel, akupunktúrával, szteroidokkal védekezik. Szenved és tűr.
Magyarországon évek óta folyik harc a parlagfű ellen. Legalábbis ezt mondják nekünk. Erről értesülünk sajtóból, rádióból, televízióból.
Valójában azonban nem történik semmi. Évről évre rosszabbodik a helyzet, nő a parlagfűpollen sűrűsége a szezonban. Évről évre több a beteg.
Elolvassuk a napilapot, meghallgatjuk, megnézzük a híreket, és a politika izgalmas hírei feledtetik bajunkat, gondunkat. Ez a kúra éltet bennünket tovább napról napra. És nem teszünk semmit - cselekszenek helyettünk a politika szereplői, a hivatalok, az újságírók. Gondoskodnak gondűző izgalomról, örömről, bánatról.
Minden évben megmutatja a televízió a kisebb-nagyobb csapatokat, amelyek egy szombatot-vasárnapot parlagfűirtással töltenek. Tanárok, diákok, környezetvédők. A két-három perces riportok láthatóan megnyugtatják a többieket, a magyar nézőt.
Vagyunk azonban néhányan, akik a környezetükben maguk irtják a parlagfüvet. Mint én Budán. A túlsó járdáról is. Különleges technikával, teljes súlyomat a szár irányában feszítve, tövestől tépem ki a parlagfüvet, ha sikerül. Aztán nagy, százliteres szemétzsákba gyűjtöm a köteget, és felülről is ráhúzok egy hasonlót.
A szemetesek, akikkel sok évtizedes bizalmi viszonyban vagyok, elviszik. A múltkor távolabbi szomszédom hajtott arra a munka végeztén. Megbámulta a túlsó járdán dagadó zsákomat s a belőle kandikáló köteget. Aztán hajtott tovább. Ismerem őt, kipróbált, rendes ember. Művelt és finom. Segítene, segített, amikor valódi bajt látott. De ez az ügy szemlátomást nem érdekelte. Még csak ezt sem gondolom, hogy azért, mert északnyugatra lakik tőlem: nem feléje fúj a szél, hanem tőle. Talán nem is értette, mit gyűjt szombat délelőtt ez a hóbortos ember, jómagam.
Tavaly közgyűjtés indult az országban a parlagfűirtásra. Tavaszra, mint értesültünk, rejtélyesen nyoma veszett az alapítványba gyűlt pénznek. Működött az idén egy parlagfűtelefon is Budapesten. Azon bejelenthettük, ha láttuk valahol a közellenséget. Nos, a szezon végén megtudtuk, hogy egyetlen alkalommal sem történt intézkedés a telefonok nyomán. Mert az égvilágán semmire sem kötelezi a bejelentés az önkormányzatokat. Illetve, terhet zúdít a nyakukba, csekély költségtérítés reményével.
A parlagfűvel komolyan senki sem foglalkozik. Pedig barátaink, családtagjaink tucatja szenved tőle. A fulladásig. De úgy látszik, nem baj.
Mi ez? Kádár-kori reflex, hogy majd gondoskodik orvoslatról az illetékes?
Tudatlanság, közöny, kényelemszeretet, fatalizmus? Híres 20. századi halálvágyunk?
Nem tudom, kiszámolta-e a társadalombiztosítás, hány milliárd forintjába - forintunkba - kerülnek a parlagfűszezon gyógyszerei?
Mondjuk: beszorzok kétmilliót ötezerrel. Egymilliót tízezerrel.
A megoldás, politikafüggő hazánkban, egy parlagfűellenes párt lehetne. Garantáltan tízszázaléknyi szavazattal. Csak attól tartok, ha bejutnának, nem futná többre nekik a hevületből, mint egy parlagfű­ telefon bevezetése. Amit nem vesznek fel.



« vissza