Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Okok és okozatok

 

Hatvan éve történt

 

Az 1940-es évek elején a magyar konzervatív arisztokrácia politikája a „vonakodó csatlós” képét rajzolta fel. A magyar fél késlekedett a németeknek vállalt kötelezettségek teljesítésében, szabotált. Ha kellett, meghamisította a termelési adatokat. A hitleri agresszió sikereinek csúcspontján is tartós segítséget nyújtott, menedéket adott a nemzetiszocialista terror elől magyar földre menekült (osztrák, lengyel, szlovák) üldözötteknek, a német hadifogolytáborból szökötteknek.
Ugyanakkor a zsidótörvényekkel, az antidemokratikus politika folytatásával, kisebb-nagyobb engedményeivel utat nyitott a radikális szélsőjobboldalnak. Elősegítette a magyar középosztály erkölcsi süllyedésének felgyorsulását, hozzájárult a tömeges deportálásokhoz vezető politikai-morális hangulat, közeg kialakulásához.
A holokauszt katasztrófájához vezető úton a német csapatok 1944. március 19-i bevonulása, a megszállás, döntő mozzanat volt. Az ellenállás nélkül legázolt ország szabad prédává vált. A konzervatív politikai és gazdasági vezetés csődöt mondott, maga is veszteségeket szenvedett el.
A 825 000 főnyi magyarországi zsidóság zöme lojális és hazafias állampolgár volt, asszimilálódott, sokan izraelita vallású magyaroknak vallották magukat. Nagyobb részét a Hitler-ellenes koalíció győzelmének előestéjén semmisítették meg. Azokban a hónapokban, mikor az iparszerű népirtás sokáig leplezett titkai a nagyhatalmak vezetői, több nyugati ország közvéleménye, de a magyar állam és a zsidóság vezetői előtt is ismertek lettek.
A magyar zsidók elleni tömeggyilkosság a 20. század grandiózus bűntényének egyik eleme, az Endlösung része. A „végleges megoldást” a német fajmítosz jegyében tervezték meg, a nemzetiszocialista terrorszervezetek legtöbbször az adott országban jelentkezett cinkostársak segítségével vitték végbe. Megtehették, mert a civilizált világ az európai zsidóság likvidálása idején alapvetően passzív maradt.
A holokauszt történetét világszerte magas szinten feldolgozták.
A tudományos kutatók közel pontos képet alkottak, hogy mikor, mi történt, arról is, hogyan és miért. A vészkorszaknak nevezett kor magyar fejezete, a történtek túlnyomó része ma már tisztán látható és alaposan dokumentált.
Egyetértés alakult ki abban, hogy a Magyar Királyság megszállásáról elsősorban a német hadviselési szempontok határoztak. Hitler és parancsnokainak köre tisztában volt Magyarország ismétlődő próbálkozásaival, hogy a mind több veszteséggel járó háborúból, a tengelyhatalmak szövetségéből minél gyorsabban váljon ki.
A fegyverszüneti feltételek mielőbbi megszerzését sürgette, hogy 1943 elején Voronyezsnél a 2. magyar hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett.
A váratlan német megszállás nélkül a magyar zsidóság túlélte volna a háborút. Addig is szenvedett veszteségeket: közel 20 000 főt a podóliai Kamenyec-Podolszkijban és a Délvidéken legyilkoltakat.
További, 40 000-nél több magyar zsidó férfi halála - közvetve vagy közvetlenül - a Honvédelmi Minisztérium által fenntartott kisegítő szolgálati rendszerben történt. Az ország és a honvédség a fegyver nélküli (honi és tábori) munkaszolgálat működtetésével saját érdekei ellen cselekedett. Valótlan, hogy ez a szolgálati rendszer a mozgó vesztőhely funkcióját töltötte be. Tagadhatatlan viszont, történelmünkben először a hadsereg azért hívott be embereket és vitt ki a frontra, hogy nagyrészt saját keretei között pusztítsa el őket.
A kutatások rávilágítottak, hogy a megszállás után hivatalba lépett Sztójay-kormány szolgai magatartása a zsidó tragédia másik eleme.
A történelmi analógiák alapján esély volt arra, hogy a kormányzat a zsidók ügyében a Kállay-kormány, vagy a bolgárok, a románok álláspontjára helyezkedjen. Ha a karhatalmi erőket; a csendőrséget, a rendőrséget és a közhivatalnoki kart nem bocsátja Adolf Eichmann különleges bevetési osztaga (Sondereinsatzkommando) rendelkezésére, a népirtás programja megvalósítatlan marad.
Nem így történt. Eichmann stábja és a magyar bűnrészesek a vidéki zsidóság megsemmisítését meglehetős könnyedséggel, gyorsan valósíthatták meg. Eredményességük nagymértékben azokra az illúziókra, hamis számításokra vezethető vissza, amelyek a második világégés előtt és alatt a zsidóság és a magyar politika prominenseinek gondolkodásában helyet kaptak. Ezekkel ellentétben a megszállók kommandói, többféle különleges szerve és készséges magyar kiszolgálóik a valóságból indultak ki. Határozottan, tervszerűen cselekedtek.
Elszántan, kegyetlenül végigvitték a faji és ideológiai alapon meghatározott céljukat, a „zsidókérdés” végleges megoldását.
Számolniuk kellett a tengelyhatalmak háborús vereségével, s eltökélt szándékuk volt, hogy legalább a zsidók elleni háborúban győzzenek. Az időtényező is hatott. A szovjet csapatok gyorsan közeledtek Romániához, és a realitások közé tartozott, hogy a nyugati szövetségesek a német uralom alatt álló Európa megszállását tervezik.
Nézzük a motivációkat, melyek a magyar zsidóság budapesti vezetőinek magatartását, döntéseit meghatározták. (Mindez nem csökkenti a zsidó tragédiáért a németek és hazai kiszolgálóik alapvető felelősségét.) A két világháború, de 1941 és 1944 között is a hitközségi elöljárók magatartását, a magas politikai körökhöz való viszonyulását főként a múlt eredményei, a feltétlen lojalitás határozta meg. A 19. század végén indult „aranykor”; a sikeres és gyümölcsöző történelmi együttélés, a gyors asszimiláció, amelyben szocializálódtak.
Meggyőződésük volt, hogy a kormányzó konzervatív-arisztokrata vezetéshez erős kötelékek fűzik őket. Ezek megvédik a magyar zsidóságot mindattól, amit „valahol távol”, Európa legázolt országaiban a hitsorsosaiknak kellett elszenvedniük.
Bíztak a kölcsönösen előnyös együttélés eredményeiben, a két vezető csoport személyes kapcsolataiban. A tekintélyes fővárosi elöljárók „ügyessége” a zsidó tömegeket is befolyásolta. Általában biztonságban érezték magukat, a fenntartás nélküli hazafiság és a nagyfokú asszimiláció jellemezte őket .
A kormányzó konzervatív-arisztokrata csoportok és a zsidó elit által megkötött „társadalmi szerződés” gyengének és mulandónak bizonyult: a konzervatív-arisztokrata elit formálisan addig tartotta be, amíg politikai és gazdasági érdekeinek megfelelt. A zsidó fél „erős köteléknek” tartotta, a zsidó populáció biztonságának szavatolását vélte benne. Valósággal bebeszélte magának, hogy az ország soha nem felejti a zsidók politikai, gazdasági és szellemi teljesítményeit, számol mindazzal, amit a zsidóság a nemzetnek 1848 óta produkált.
Az osztrák-magyar államszövetség 1918. őszi összeomlása után a szerződés egyoldalúsága és időtartamának lejárta hamar ténnyé lett. A háborús vereség, a forradalmak kapcsán ezt a köteléket a magyar uralkodó elit felszámolta. A zsidóság vezetői azonban továbbra is úgy éltek, mintha érvényben lenne. Vissza-visszatérőleg a háború előtti hazafiasságukról tettek hitvallást. A hamarosan érvénybe lépett numerus clausust, az egyetemi „zsidóveréseket” valamiféle ideiglenességnek tekintették. Korábban így kezelték a kommunista diktatúrát követő antiszemita megnyilvánulásokat, a darutollas különítményesek zsidóellenes garázdálkodásait is.
A prominens zsidó körök akkor sem értékelték át álláspontjukat, mikor kétségtelenné vált, hogy magyar politikai körök tartós zsidóellenes programba kezdtek. A mind súlyosabb zsidóellenes törvényeket, a jogfosztó következményeket „a korszellem tükrözéseként” értelmezték.
„Megértéssel” tekintettek a főként a zsidó tömegeket, bennük a kisvállalkozókat, az alkalmazottakat, a szegényeket sújtó rendelkezésekre. Ezek nagy részét a nemzetközi helyzet miatt „érthetőnek”, máskor „szükségesnek” tartották, hogy Hitler fajgyűlöletet hirdető híveit, az országon belül a radikális szélsőjobboldal hangos kórusát valamiképp lecsillapítsák. Társasági köreikben arról beszéltek, hogy ami Lengyelországban vagy másutt a zsidósággal történt (ha egyáltalán megtörtént), Magyarországon bizonyosan kizárható.
Minden reményüket Horthy Miklós kormányzó lépéseibe fektették.
Persze nem tudták, hogy a Führerrel folytatott tárgyaláson lényegében beleegyezett, hogy Magyarország néhány százezer „zsidó munkást” mielőbb a Birodalom rendelkezésére bocsát. Ezt az engedményt a német megszállók és lelkes szekértolóik sikeresen kihasználták avégett, hogy a magyar zsidóságot a németországi „munkás áttelepítés” keretében végzetébe tereljék.
Kállay Miklós kormányának ingatag politikája - több, a zsidóságot is mentő eredménye mellett - csődbe jutott. A következmény a német megszállás, majd a magyar zsidóság megsemmisítése volt. A magyar politikai körök józanabb része felismerte, hogy az ország két pogány, azaz két totalitárius állam között őrlődik. Nemzeti és osztályérdekei alapján ahhoz kereste az utat, hogy a magyar fél közvetlenül a nyugati szövetségeseknek adja meg magát. Ez a cél 1943-ban éppoly lehetetlen volt, mint a sok-sok latolgatás, amelyre alapozták.
A politikai elit nagyobb része - ma már tudjuk, tévesen - kizárta, hogy Hitler csapatai megszállnák a szövetséges Magyarországot, melynek gazdasági forrásaira, légterére, minden harcoló katonájára égető szükségük volt. Abban is reménykedett, amennyiben a nyugati szövetségeseknek adják meg magukat, Magyarország megtarthatja az 1938 és 1941 között visszaszerzett területeket, ahogy (némi korrekcióval) politikai rendszerét is.
1944 tavaszán a történelmi együttélés végleg megtört. A zsidóság ellen gyilkos kampány indult. A társadalomból kirekesztett, Dávid-csillaggal megjelölt és kifosztott zsidók - a zsidó hitű magyarok, velük a kitértek és a faji törvények szerint zsidónak minősült keresztények - a gettókba szorítva elhagyatva, elárulva vegetáltak. A helyi társadalmak nem segítettek rajtuk, a vészterhes, gyakran brutális események szemlélői maradtak. Horthy kormányzó beleegyezett tömeges eltávolításukba, így a magyar hivatali személyek, akikhez a zsidó vezetők védelemért fordultak, arra hivatkoztak, hogy az ügy nem tartozik rájuk. A miniszterelnökségtől pedig azt a választ kapták, hogy „amit a németek kívánnak, teljesíteni kell”.
A Sztójay-kormány a belső hatalmi eszközöket az Endlösung szervezői; a német Biztonsági Szolgálat, az SS, a titkosrendőrség (Gestapo) és végrehajtásban tevékeny magyar segítőik kezére adta. A keresztény egyházfők, akik az előző kormányok zsidóellenes intézkedéseinek zömét támogatták, a deportálás elleni fellépésben nagyrészt késlekedtek . Az évtizedes, szüntelen gerjesztett antiszemita propaganda eredménye volt, hogy a keresztény lakosság a legjobb esetben passzív maradt. A deportálás nem az ő ügye volt, de hozama minden társadalmi réteget, csoportot foglalkoztatott.
Sokan engedtek ösztöneiknek, a zsákmányszerző emberi kapzsiságnak.
Mohón keresték az utat a zsidó tulajdonok, vagyonok, de az ingóságok megszerzéséhez is.
Akadtak erkölcsiségükben megingathatatlan keresztények, akik a zsidó honfitársaik üldöztetését többféle módon elítélték. Embertelennek, a magyar hagyományokkal, a kereszténység parancsolataival és jó szokásaival összeegyeztethetetlennek tartották. Vidéken és a fővárosban - sok leleménnyel és izgalommal, nemritkán életük kockáztatásával - hajszolt zsidókat mentettek meg. Viszonylag kevesen voltak, de ezek a magyarok máig értékelendő tetteket vittek végbe, kiemelkedő példát nyújtottak.


 

Jegyzetek:


 


1 Az SS-Obersturmbannführernek (alezredes) mindössze 150-200 fős apparátusa volt.
2 Megjegyezzük, hogy a cionista mozgalmak tagjai a hitközségi gazdag vezetőket nem tekintették a zsidóság valódi vezetőinek. Befolyásuk azonban az 1940-es évek elejéig minimális volt.
3 A kormányzó és híveinek többsége hagyományos, konzervatív módon volt antiszemita. A zsidók asszimilálását, beolvadását a magyar társadalomba nem csak lehetségesnek, de kívánatosnak fogadta el. Ezzel együtt az ortodox vallásukhoz, öltözködési szokásaikhoz makacsul ragaszkodó vidéki, keleti „galiciáner” zsidókat nem szenvedhette. Horthy elfogadta, hogy az 1918-1919. évi forradalmakat a friss bevándorlók, a rosszul asszimilálódó „gácsországi” zsidó-forradalmárok szervezték. A „zsidóbolsevista” agitátorokkal szemben Weisséket, a Chorinokat, Vidákat,Goldbergeréket igazi, jó magyar nagyiparosoknak tartották. Gazdasági pozícióikhoz nem mertek és nem is akartak nyúlni.
4 A találkozó a Salzburghoz közeli Klessheimben, 1944. március 18-án történt.
5 Kivétel volt báró Apor Vilmos győri, Kovács Sándor szombathelyi, Márton Áron gyulafehérvári és még néhány megyéspüspök.



« vissza