Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Milyen Magyarországot szeretnénk?

Elöljáróban leszögezendő: nem vágyálmainkat fogalmazom meg. Álmodozni ugyan kell, mert anélkül szegényebb az élet, de a vágyakat a realitásokkal egybevetve egy többé-kevésbé megvalósítható jövőképben kell gondolkodnunk.
Ehhez nyilván abból kell kiindulnunk, amit örökségbe kaptunk.
A vázolandó célállapot elérésének útját meghatározni - ez a gazdaságpolitika feladata.
A gazdaságpolitika a társadalompolitika szolgálóleánya. Helytelen, hogy olykor öncéllá teszik a politikusok. Úgy beszélnek kritériumokról, makromutatókról, mintha azok elérése cél, és nem eszköz lenne csupán.
Mindenekelőtt azt kell világosan megfogalmaznunk, hogy milyen társadalomban szeretnénk élni. Ha tetszik, azt is mondhatjuk, amit a Korvin-koszorús, nemzetközileg elismert magyar közgazdász, Heller Farkas állított: a gazdaságpolitika egésze, ezen belül a részpolitikák, az ipar-, kereskedelmi és pénzügyi politika, az infrastruktúra- és biztonságpolitika egyaránt alá vannak vetve a szociálpolitikának. A szociálpolitika bázisát azonban a gazdaság adja. Nem építhetünk légvárakat "vágyaink távolában", "egész világ nem a mi birtokunk..."

 

A kizökkent idő

 

A rendszerváltozáskor egy elöregedett, "ezernyifajta népbetegségtől" sújtott, individualizálódott, szétvert civil társadalmat kaptunk örökségbe. A szocializmus utolsó éveiben ugyan felizzott a politika iránti érdeklődés, de a társadalom mélyrétegei lényegében depolitizáltak voltak. A változásoktól a széles többség elsősorban némi anyagi jobblétet remélt, hiszen nagyjából beletörődött, hogy a korábbi rendszer korlátozott lehetőségeket, de nem túl nagy kihívásokat jelentő körülményeket biztosított számára. Lassan szárnyaikat bontogatták tétova zöld mozgalmak, de a környezetszennyezés tényleges és eléggé tragikus állapotáról csak kevesek tudtak. Néhány megszállott közgazdász (Botos K. 1990) felhívta arra a figyelmet, hogy minden magyar polgár súlyos nemzetközi adósságterhet visz - közvetetten - a vállán. Ennek várható súlyos következményei azonban nem jutottak el a polgárok tudatáig. Mint ahogy az sem, hogy milyen drámai fordulatot fog jelenteni az 1945 után kiépített munkamegosztás összeomlása a magyar gazdaság, s így a polgárok anyagi életlehetősége számára.
1990 vajmi keveset javított a társadalom képén. Az individualizálódás fokozódott, ahogy a családok szétesése is. A közmorál az emberélet olcsóvá válásával, a megélhetési bűnözés tényének elfogadásával, a terjedő korrupcióval mélyre süllyedt, az általános kulturális szint hanyatlott. Profitmotivált külföldi tulajdonosok kezébe kerültek a lapkiadók, jóvoltukból a piacot elárasztották az alacsony színvonalú bulvárlapok, a kereskedelmi tévék műsorkínálata a szappanoperák és valóságshow-k világát hozta el szinte minden otthonba.
A munkanélküliség kialakulásával a munkaerkölcs nem javult, az államra támaszkodás, a segélyekből való tengődés - illetve a mellette vállalt fekete munka - széles körűvé vált. Lényeges javulást je­ lentett ugyanakkor a telekommunikáció fejlődése, s egyes vállalkozói rétegek helyzete határozottan fellendült. Igaz, gyakran a kereskedelmi szektorban, illetve a szürke, netán fekete gazdaság határán tevékenykedők körében. Ez látványos külsőségekben is megnyilvánult: irritálóan sok drága kocsi gurul az egyébként kátyús útjainkon.
Ugyanakkor még mindig sok a lepusztult jármű is a forgalomban, mert a középosztály elszegényedése általánossá vált. A kocsi nyújtotta mobilitásról azonban még a szegényebb rétegek sem tudnak és akarnak lemondani.
Az állam devizaadósságainak jelentős részét visszafizettük ugyan, de az ország devizaadóssága a korábbinak megfelelő relatív szinten maradt. Ennek a magyarázata az, hogy a nagyvállalati szektor jelentős devizahitelekkel dolgozik. Az állam forintadóssága viszont gyakorlatilag ugyanazon a relatív szinten van, mint korábban: a GDP-hez viszonyítva a maastrichti szinten mozog. Az a baj, hogy ezekkel az adósságforintokkal szemben viszonylag kevés közcélú beruházás áll, azaz nem oldottuk meg például - a 90-es évek komoly javulása ellenére - a vidékfejlesztés, a csatornázás, szennyvíztisztítás kérdéseit, de már olyan adósságszinten vagyunk, mint azok az országok, ahol ezt állami pénzből korábban megoldották... Ezt a rejtett adósságterhet senki nem veszi számításba, holott súlyos gazdasági következményei vannak. Mint ahogy azt sem, hogy mit is jelentett a devizaadósságok visszafizetése a privatizációból. A privatizáció nem feltétlenül jelentene problémát, ha az értékesített állami javakért kapott pénzeszközök rendelkezésre állnának gazdaságélénkítő, infrastrukturális programok támogatására.
Sajnos a külföldieknek értékesített állami tulajdon ellenértéke a külföldi hitelezők kezébe került vissza, adósságtörlesztés formájában, mint jogos követelésük. (Hiába vitatta ezt a jogosságot a társadalom egy része - mai napig is -, a jelenlegi "játékszabályok" szerint a felvett összegeket vissza kellett fizetni. Nem azért, mert ezt egy ostoba, netán külföldi érdekek szolgálatában álló kormányhivatalnok eldöntötte, hanem azért, mert nem volt az adott helyzetben más választás. Kis országunkat a külföldi hitelezők megvont bizalma néhány héten belül működésképtelenné tette volna, mivel az import finanszírozása lehetetlenné vált volna. Hogy ez tényszerűen így volt, azt az adott politikai és nemzetközi gazdasági viszonyok elemzése igazolhatja.)
Azért adtam a fenti gondolatsornak A kizökkent idő alcímet, mert a rendszerváltozás valóban egy, a nemzetközi tendenciáktól szélsőségesen eltérő társadalmi modell kiigazításáról szól. Közép-és Kelet-Európában 1945 után olyan úton indult el a társadalom fejlődése, amely gyakorlatilag zsákutcának bizonyult. A szovjet kísérlet, a marxista eszmék megvalósítása ugyan a nyugati gazdasági-politikai fejlődésre is hatott, de nem olyan szélsőséges formában, mint Kelet-Európában. A második világháború után mindenütt tanúi voltunk a baloldali erők előretörésének. Ezek mindig az állam megnövekedett szerepével jártak világszerte. A Nagy Válság után államosítások, tervezési kísérletek, állami szabályozó hatóságok kiépítésére került sor Európában, de még az USA-ban is. Olyan szélsőséges elsorvasztása a demokráciának és a civil társadalomnak, olyan bürokratikus központi tervgazdálkodás és a jogállamiság oly mértékben felrúgása azonban sehol nem ment végbe, mint a kommunizmus kelet-közép-európai országaiban. (Bocsánat, meg kell említenünk néhány fejlődő országbeli zavaros diktatúrát, Pol Pot-féle rezsimet is, ahol még tömegesebb szörnyűséges dolgok történtek. Valóban, ott is a kommunizmus kísértete járta be a terepet...)
A rendszerváltás utáni politikának vissza kellett fordítania ezeket az országokat azokról a tévutakról, amelyekre a történelem "terelt" bennünket, és a gazdaságokat egy reális növekedési pályára kellett (volna) állítania.
Ami veszteséget a kizökkent idő okozott, természetesen senki nem pótolja vissza a "peches" országoknak. Nem volt a rendszerváltozás után, s azóta sincs holmi Marshall-segély kilátásban.
Versenytársaiknál nehezebb feltételekkel, kevesebb vagyonnal rajtolnak az új demokráciák piaci szereplői az egyre élesebbé váló versenyben a piacokért, a vásárlók kegyeiért.
Teszik mindezt akkor, amikor a nyugati kormányzatok - csalódva a keynesianus elvek alapján követett gazdaságpolitikában -, maguk is a radikális privatizálás, liberalizálás, deregulálás mezejére léptek.
Aligha vannak arra tekintettel, hogy nálunk nincs kinek eladni a privatizálandó javakat, hiszen nem voltak olyan mértékű nettó megtakarítások, hogy abból gyárat lehessen venni... Csak megjegyzem, Thatcher asszony az angol privatizációnál külön hangsúlyt helyezett arra, hogy nemzeti magántulajdonba kerüljön az eladott állami vagyon ... A magánosítás mellett ő határozottan ügyelt a nemzeti érdekre.
Számára világos volt e fogalom tartalma: a nemzet gazdagsága. Ma már egyes nyugati szakértők is - lásd J. Stieglitz globalizációról írott sorait - kritizálják a túl gyors átalakulást. Jókor teszik... Utána vagyunk a dolgoknak.

 

Ellenpontok

 

Hogy a jelen helyzetből kiindulva milyen társadalmat szeretnénk látni a jövő Magyarországában, azt a kontrapunkt módszerével tudnánk meghatározni. Nem ilyet. Individualizálódó társadalom helyett családi közösségekre épülő Magyarországot. Vagyontalan bérmunkások hada helyett középosztállyal bíró társadalmat. Egészségi állapotában lerobbant, korán haló polgárok helyett testi-lelki egészséget.
Magányos, elöregedő tömeg helyett közösségi életet felvirágoztató, sok gyermeket vállaló emberek közösségét. Civil társadalmat, amely épít a magánkezdeményezésre, s annak teret ad a gazdaság. Sorvadó vidék és kirakat-lakóparkok kontrasztja helyett takaros otthonokból álló, gondozott külterületű településeket, ahol nem hatalmas betonfalak választják el a portákat - mégis becse van a magántulajdonnak. Plázacivilizáció helyett kultúrkocsmákat, önképző köröket, kultúregyleteket. McChicken helyett kisvendéglőket.
Barakk-szerű nyúlketrecekbe tömörített lakosság helyett élhető otthonokba széttelepülő, természetközeli életre képes magyar társadalmi tér-szerkezetet. Otthon (is) végezhető munkát, szabad választást az önmegvalósításban a főhivatású anyaság és a szakmai karrier között.
Mindettől a magyar helyzet igen távol áll. Akkor is, ha terjednek a családi vállalkozások, ha a számítógép, a számítástechnika kínál is bizonyos lehetőséget a távolságok áthidalására, s a felnövekvő új generáció már teljes természetességgel él az új informatikai lehetőségekkel. Akkor is, ha az információs forradalom kitágítja az üzletek térbeli határait, s felgyorsítja általában az üzletmenet folyamatait.
Az egyik legnagyobb probléma a munkalehetőségek szűkössége. A másik a lakosság térbeli eloszlása, s annak generációs sajátosságai. Az elöregedő lakosság jelentős része él vidéken, ahol a létezés gyakran stagnálást jelent. Ha nincs munka, nincs középkorú lakosság, nem lesz gyerek, nem kell iskola, kihal a templomból a pap. Márpedig a mezőgazdaság sanyarú jövedelmezőségi helyzete a fiatalokat elűzi a területről, s az urbanizáció problémáit növelendő, a városok felé tereli. Ha maradnak, akkor sem alapítanak családot. Mire alapozzanak?
A demográfiai trendeket ismerők tudják, hogy a roma lakosság kivételével a korösszetételi adatok lehangolóak. Ez a másság összes gondját feltornyosítja. Röpke évtizednyi idő alatt a ma még többségi népesség kisebbségbe kerül az iskolákban.
Ha ellenpontos gondolatainkat lobogónkra tűzzük, az árral szemben kell haladnunk. A ma természetesnek tartott gazdasági folyamatok, a gazdasági globalizáció jócskán ellene hat a fenti koncepciónak.

 

Szemben az árral

 

Évezredek óta verseng két eszme a társadalom vezérlésének jogáért: a kollektivizmus és az individualizmus. A római jog alapelve az állam abszolút elsősége volt. A bibliai kinyilatkoztatás azonban alapjaiban kérdőjelezte meg, mert nem ismerte és ismeri el embernek ember feletti teljhatalmát (J-M. Lustiger). Az egyes ember méltóságán alapuló keresztény civilizáció a természetjogra, a belső értékeitől vezérelt egyénre épít.
Európában és az Újvilágban ebből az individualizmusból indult ki a polgári társadalom és a gazdaság szerveződése. Csak egy kicsit túllendültek a folyamatok. A szekularizációval és a hagyományokon alapuló erkölcs hanyatlásával a belülről irányított embert lassan felváltotta a kívülről irányított ember. A szabadságot a szabadosság, az értéket az ár. A pénz minden konkrét emberi kapcsolatot matematikává változtatott. Ez nem az individualizmus, amelyre az európai civilizáció épült. Ez a magányos tömeg világa (D. Riesman).
Emberek halmaza, akik a közvéleményt követik, a közvélemény pedig manipulált. A politikai hatalom és a pénz jogán a médiát tulajdonló csoportok alakítják széles tömegek véleményét. Kettős érdekből: magáért a pénzért, amit a média hoz, és azon hatalmi szempontból, hogy akarat nélküli, védekezésre képtelen, irányítható szervetlen tömeggé tegyék a társadalmat. Ez aztán könnyen "kondicionálható" a folyamatos fogyasztásra, vásárlásra, ami az eladóknak profitot termel.
Az államszocializmus szorításából kiszabadult társadalmak ugyanis átesnek a ló túloldalára. Elutasítanak minden olyan gondolatot, amely a közösségi érdekek és értékek előbbrevalóságát hangsúlyozza. Az embereknek elegük volt a köz nevében gyakorolt terrorból, az egyén felszabadításában látták a kibontakozást. Azt hitték, azt hiszik, ha megszabadulnak az állam mindenhatóságától, automatikusan szuverén, szabad polgárrá válnak. Sajnos nem váltak szuverénné, és valódi polgárrá sem. A polgárnak számos kötődése van, szervesen illeszkedik a kisebb-nagyobb közösségekhez. A modern nyugati társadalomban viszont éppen a hagyományos struktúrák széthullásával találkozhatunk. E példa igen gyors követésre talált keleten is. Mint az átvett modellben, az egyetlen szervező erővé itt is az anyagi érdek vált. A termelő részéről a profit, a fogyasztó részéről a minél nagyobb mennyiségű anyagi jószág habzsolása. Haszonemberek laknak haszonistállókban. (Konrad Lorenz)
Vannak ugyan nézetek, amelyek azt mondják, hogy a szükségleteknek hierarchiája van, s az elemi szükségletek kielégítése után előtérbe kerülnek a transzcendentális szükségletek: az önmeghatározás, a hovatartozás keresése, a létértelmezés. (A. Maslow) Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy a tömegkommunikáció újabb és újabb szükségleteket "teremt", melyek az ember legalantasabb ösztöneire alapoznak, nem hogy emelkedettebb igények jelentkeznének.
Ebbe a csapdába került Magyarország is. Az államszocializmus elutasításával, mint a többi volt KGST-ország, egy lassez-faire szabad versenyes kapitalizmus építésébe fogott. Jellemző módon a mi második ciklusunk akadémikusai és politikusai büszkélkedtek (!) 1996-ban egy konferencián kapitalista oktatási rendszer bevezetésével. Mindezt akkor, amikor Amerika talán legnépszerűbb közgazdasági tankönyve, Samuelson Közgazdaságtana óvakodik a mai valóságot "kapitalizmusnak" nevezni. Inkább azt a megjelölést használja, hogy "vegyes gazdaság".
A kapitalizmus "vad" formája ugyanis a fejlettebb társadalmakban már szalonképtelenné vált, hiszen elevenen kísért a Nagy Válság emlékezete. Akkor bebizonyosodott, hogy a szociális vívmányoknak és piaci erőknek valamiféle kombinációja az, amely mellett megőrizhető a társadalmi béke. A hetvenes évektől kezdve azonban úgy tűnik, hogy az állami beavatkozás nem hozza meg a kívánt eredményt. Az általánosan elfogadott közgazdasági iskola megváltozott. A monetarizmus vált uralkodóvá, amely a leghatározottabban érvel a szabad verseny, az állami szerepvállalás visszaszorítása és a nemzetközi kapcsolatok liberalizálása mellett. Ennek eredményeként a szabályozás csökkentése (az úgynevezett deregulálás) a termelési tényezők, mindenekelőtt a tőke csaknem teljesen szabad áramlásához vezetett. E folyamat a globalizáció legfontosabb feltétele és egyben eredménye.
A liberális közgazdasági iskolának alapja a szabad döntés. Minél szélesebb körben lehetséges mérlegelni és dönteni, annál nagyobb gazdasági haszon érhető el. Létrejöttek tehát a világot behálózó óriásvállalatok, amelyek bármely régióból finanszírozhatók, s oda települnek, ahol a leggazdaságosabbnak látják működésüket. Legkevésbé se aggasztja őket a helyi népesség foglalkoztatása, szociális-kulturális helyzete, jövője. Szabványosított termékeikkel és szolgáltatásaikkal elárasztják a világot, és elszürkítik azt.
Profitjukat oda fektetik be, ahol jónak látják. (A foglalkoztatás gondja viszont a nemzeti kormányokra marad, ha akarják, ha nem. Ők függenek választóiktól: nyilván valami módon kezelniük kell a munkanélküliség problémáját.)
Tudomásul kell vennünk, hogy a liberális nézetek csaknem teljes fölényben vannak a modern gazdasági gondolkodásban. Ha szeretnénk - márpedig szeretnénk - elkerülni a fenti gondolkodásmód következményeit, az árral szemben haladunk.
Meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyek a gazdaságosság elvének nagyobb sérelme nélkül lehetővé teszik az emberi életet, a még megmenthető hagyományos értékek megőrzését. Hogyan képzelhető ez el?
A modern társadalom és gazdaság problémája a túlzott hatalom- és tulajdonkoncentráció. Ennek bizonyos mértékét a technológiai szükséglet hozta magával, de ma már bizonyos, hogy nem az vezérli. Az uralkodó eszmerendszer szerint ez a folyamat olyan törvényszerűség, amelyet az anyagi érdekeltség vezet, s nem lehet megállítani. Ez azonban csak akkor igaz, ha a közakarat teljes mértékben a pénz hatalma alá került.
Itt található a gondosan elrejtett kitörési pont: valójában a piaci viselkedés nem determinált. A pszichológia, az antropológia szerint a prioritásokat nem természeti törvények, hanem az emberi akarat határozza meg. Így azok akár meg is változtathatók. Ennek az állításnak az elfogadásától függ, hogy megfogalmazhatók-e gyakorlatilag kivitelezhető javaslatok, vagy sem. Az viszont tény, hogy mivel a gazdaság áttörte a nemzeti határokat, egyetlen ország akarata kevés ahhoz, hogy érdemi változtatás lehetséges legyen. Oly mértékben nyitottá váltak a gazdaságok - a magyar minden bizonnyal -, hogy csak korlátozott gazdasági szuverenitásról beszélhetünk.
A globalizmus nemcsak gazdasági kihívás, de lazítja a polgárok közösséghez való tartozását is. Az árral szemben megfogalmazandó programnak helyére kell tennie az egyén és a közösség, a jog és a felelősség viszonyát, s meg kell kérdőjelezni a rövid távú gazdasági érdek abszolút primátusát. Rá kell ébreszteni a társadalmat a szolidaritás, az összetartozás értékeinek fontosságára, olyan formában, hogy ebben nagyobb szerepe legyen az önkéntességnek, egyéni döntéseknek. Kényszerrel aligha érhető el a közösségi érdek egyéni érdek fölé emelése, csak a felismert szükségszerűség által. Ez a beláttatás nem teljesen reménytelen, mert van nemcsak elméleti, de anyagi alapja is. A modern gazdaságban ugyanis bizonyíthatóan sok olyan közösség van, ahol éppen az abszolút profitelv visszaszorítása, a pénzgazdaság törvényszerűségeinek bizonyos kikapcsolása vezetett hosszabb távon gazdasági sikerre. (Példaként idézhetjük a barterkereskedelem új keletű térnyerését, az ázsiai kisvállalkozások versenyképességét a fejlett országok szolgáltatáspiacán, éppen a nagycsaládi non-profit finanszírozásra alapozva).
Amit javaslunk, nem valami "aufklaerista", felülről jövő felvilágosítás, csupán az emberek által is megtapasztalható jelenségek tudatosítása. A figyelem ráirányítása a tartós emberi kapcsolatok (család) pozitívumaira, a hosszú távú gondolkodás (ésszerű tulajdonszerzés, környezettudatosság, öngondoskodás) előnyeire.
A mind ridegebbé váló viszonyok az egészségügyben, a tömegoktatás az oktatásügyben amúgy is felkelti a polgárok vágyát az emberközelibb, embermértékű, helyi viszonyok alapján jobban ismerhető - és ellenőrizhető - intézmények iránt.
A közvélemény s annak alapján a közakarat formálásában azonban hatalmas a média szerepe. E "hatalmi ág" ellenére a társadalmi normák ma már alig alakíthatók. Ha ez nem a fenti modellt, hanem éppen az ellenkezőjét reklámozza, állítja követendő példaként, aligha várható a közvélemény megváltozása. Ez a 22-es csapdája. A magánfinanszírozású média befolyásolása az általunk kívánatosnak tartott irányba szinte lehetetlen. Azt sem mondhatjuk, hogy válasszon a polgár a kínálatból maga. Egyrészt mert szegényes a választék, másrészt nem alakul ki a választásra való képesség. Hogyan nevelhető ki szuverénen gondolkodó, választani, a média által kínált választékból szelektálni képes ember, ha éppen az befolyásolja a leghatékonyabban véleménye kialakításában, amiből választania kellene?
Ez a probléma korántsem egyedi, magyar. Európa is küzd a globalizáció kihívásaival, amelyek hasonló problémákat okoznak. Erre a gazdaság részben előremeneküléssel, az angolszász-amerikai globalista mintapéldák másolásával, tehát a fokozott gazdasági koncentrációval válaszol, hogy versenyképesebb egységei legyenek. Maga a társadalom - legalábbis legjobb képviselői - felismerték azonban, hogy a világtrend követése a civilizáció halálát hozná. Így remény van arra, hogy a hosszú távú magyar társadalompolitikai - s ezzel összefüggő gazdaságpolitikai - törekvések találnak majd Európában szövetségeseket - s akkor a szemben az árral megfogalmazott kissé utópisztikusnak tűnő javaslatok nem lesznek kivitelezhetetlenek. Nem véletlen, hogy Aurelio Peccei, a Római Klub elnöke realista utópiának nevezte. Csak mernünk kell vállalni a gondolatok felvetését, a kezdeményezést, s nem szabad azt hinni, hogy mindenben szolgaian alkalmazkodnunk kell az éppen uralkodó vagy hivatalosnak kikiáltott álláspontokhoz. Nagy dolgok akkor születtek Európában, amikor biztos ideológiai alapon álló, nagyformátumú egyéniségek megfogalmazták álláspontjukat, és összefogtak annak megvalósítására. Ilyen volt a II. világháború utáni pillanat (Adenauer, Schumann, de Gasperi fellépése).
A szemléletváltás nem zárja ki az ésszerű kombinációt a szilárd jobboldali politikai alapállás, a szociális érzékenység és a kellően liberális gazdasági szabályozás összehangolásában (Schumann, Erhard)

 

Két stratégia

 

Bármilyen szép társadalmi célokat tűzünk magunk elé, ha nem tudjuk elérni a gazdaság növekedését, vállalkozásunk kudarcra ítélt. Bár a világ nemzeteinek nem állunk az utolsói között fejlettség szempontjából, a társadalom jogos elvárása az életszínvonal, az életminőség javítása.
A lehető jót célba venni két stratégiával lehetséges: a belső, vagy a külső piacokra irányuló gazdaságfejlesztéssel. Egy jelentős devizaadóssággal rendelkező gazdaságnak aligha van más útja, mint hogy exportbevételekre törekszik. Másképp nem tud adósságszolgálatának eleget tenni. A magyar gazdaságnak sem lehet lemondania az export vezérelte növekedésről. Annak ellenére, hogy messzemenően támogatandóak mindazok a törekvések, amelyek a belső keresletnövekedésre alapozott fejlődést szorgalmazzák. Hangsúlyozni kell: a két stratégia vegyítése a célravezető. Csak a finanszírozható növekedés bizonyulhat fenntartható növekedésnek. Ezért a külpiacokra feltétlenül szükség van. Ez a kényszer - ami adóssághelyzetünkből fakad - a világgazdaságba való szoros bekapcsolódást elengedhetetlenné teszi. Mindegy, hogy ez a külső adósság kié: az államé, vagy a magánszektoré. Ahhoz, hogy az adósságszolgálathoz szükséges devizát elő tudjuk teremteni a forint katasztrofális elértéktelenedése nélkül, szükség van az export biztosította devizára. A kérdés csupán az, vajon mennyire sebezhető a rendszerváltás után kialakult exportstruktúránk, amelyben a gépipar túlsúlya jellemző. Olyan mértékben, ami a nálunk sokkal fejlettebb országoknak, gépipari nagyhatalmaknak is becsületére válna.
Az export hazánkban néhány termékre, termékcsoportra koncentrálódik, azok világpiaci konjunktúrájának függvénye. Gépiparunk igen csekély exporttöbblettel járul hozzá fizetési mérlegünk javításához. Nyilván nagyon fontos, hogy az ágazatba tartozó importot legalább fedezi, hiszen arra a gazdaság számos területének szüksége van. Ezzel együtt az adósságszolgálat fedezetének kitermelése szempontjából legfőbb export ágazatunk nem jön számításba. A nagy megrázkódtatás ellenére még mindig az agrárágazat az, amely jelentős nettó devizatöbbletet termel Magyarországon.
A magyar folyó fizetési mérleg az agrártöbblet ellenére tartós, folyamatos passzívumot mutat. Ezt tőkebeáramlással kell fedezni.
Annak érdekében, hogy az ország eladósodottsága ne nőjön, lehetőleg nem adóssággeneráló direkt tőkebeáramlásra van szükség.
Ez további, komplex kötöttségeket eredményez a gazdaságpolitikában.
Gyakorlatilag nem tehetjük meg, hogy ne vegyük figyelembe a nemzetközi pénzpiacok értékítéletét, mert attól függ, hogy jön-e, és mennyi tőke az országba. Az utóbbi két év összehangolatlan fiskális-monetáris politikája nem váltott ki jó visszhangot, de egyéb okoknak is betudható, hogy korábbi előkelő helyünk a közép-európai tőkeáramlásban visszaesett.
Jól érzékelhető, hogy konfliktusban van egymással a két gazdaságfejlesztési elképzelés. Amikor ugyanis a hazai piacokra alapozott gazdaságfejlesztést tűzzük célul, rögtön jelentkezik a jövedelemnövekedéssel szoros korrelációban levő importigény-növekedés.
Ennek, mivel a termelésnövekedés belföldi valutát hoz "csupán", gyakorlatilag nyomban fizetésimérleg-rontó hatása van, ami ugyancsak rövid időn belül korrekcióra kényszerít.
Ugyancsak problematikus az az egyébként teljesen logikus lépés, hogy emelni kell a hazai minimálbéreket, ha belföldi keresletnövekedést szeretnénk. A beáramlott működő tőke nagymértékben alapozott az alacsony bérszínvonalra, s ennek emelkedése távozásra ösztönözheti.
A magasabb munkaerő-minőségi igényeket támasztó vállalkozások azonban nem feltétlenül reagálnak távozással a bérnövekedés hatására.
Hitvitákba torkollik, ha túl gyorsan mondunk ítéletet egyik vagy másik gazdaságfejlesztési koncepcióról. Hangsúlyozottan le kell rögzíteni, hogy csakis egy keverék, egy policy-mix működőképes a közeljövő magyar gazdaságában. Az élet ezt mindenképpen ki is fogja kényszeríteni.
Sokkal nagyobb probléma a magyar gazdasági szerkezet szétszakítottsága. Az igen nagy számú magyar kisvállalkozás zöme kényszervállalkozás, megélhetési, kiegészítő vállalkozás. Ezek jelentős része nem fejlődőképes, valójában önfoglalkoztatást biztosít csupán. Életképességük az EU-csatlakozás után erősen kétséges, mivel tőkeerejük csekély, s összehasonlítva a többi országgal, szinte minden ágazatban fajlagosan olyan nagy számban léteznek, hogy versenyképességük megkérdőjelezhető.
A kisvállalkozások a szolgáltató ágazatokban különösen fontosak lennének, hiszen a hazai piacra való értékesítésnek egyik fő területe éppen a helyi szolgáltatóipar. Az európai gyakorlatban azonban - nézzük a német gazdaságot - a kis- és középvállalatok kapcsolódása az exportképes, versenyképes nagyvállalatokhoz sokkal szorosabb.
A vállalati hálózat, a láncszerű kapcsolat a mozdony- effektust érvényesíti a teljes vertikumra. Ilyen esetben az export vezette növekedés sokkal nagyobb hatású, mint ahol csak a végső, összeszerelő fázis települ hazánkba. A gazdasági szétszakítottság társadalmunkban is tükröződik. De mint az elején említettem: nem is duális, hanem triális szerkezetű a magyar társadalom (Szegő-Vass).
A végképp leépülő, perspektívátlan, vagyonfelélő vagy segélyekből tengődő, de ugyanakkor furcsa, olykor pazarló fogyasztási struktúrájú társadalmi réteg roncsgazdaságként, roncstársadalomként ékelődik be a nemzetgazdaságba.
A gazdaságpolitikának megoldandó kérdése, hogy a kényszer kisvállalkozások kezelésének megfelelő módját megtalálja. A német jogi szakirodalom 2003-ban foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy ezeket az önfoglalkoztató vállalkozásokat az alkalmazottakéhoz hasonló munkavédelemben kellene részesíteni, mivel nem valódi, versenyző, profitmotivált vállalkozásokról van szó, hanem a munkavállalás egy új formájáról. Ha ezt a kérdést nem sikerül kezelnünk, akkor munkanélküliek megszaporodására számíthatunk, akik nem hogy fizetnének az államháztartásba - ha mégoly csekély adót is -, de a kiadási oldalon állnak majd sorba, ami nem jó hír az EU-s konvergenciakritériumok szempontjából sem.
Fontos, létfontosságú kérdés a mezőgazdaság és vidékfejlesztés problémájának kezelése.
A kitűnő természeti adottságokkal bíró magyar mezőgazdaság számos területen világelső.
Az elmúlt rendszer egyik szerencsés intézkedése volt, hogy a háztáji-kollektív gazdálkodás egyfajta szimbiózisával lehetővé tette évtizedekig a megfelelő magyar élelmiszer-ellátást, s a mezőgazdaságot exportágazattá fejlesztette. Szomorú tény, hogy a rendszerváltás ezt az előnyt hátránnyá változtatta. Mivel az a KGST-piac, amelyre a mezőgazdaság ráépült, amelyben évtizedeken át "kemény exporttermékként" értékesült a magyar gabona és hús, fi­ zetésképtelenné vált, a "kompország Magyarországnak" ismételten 180 fokos fordulattal kellett piacot keresnie termékeinek. Csakhogy az EU nemigen kér belőlünk, hiszen már kialakította saját belső munkamegosztását, s paraszti választótömegeit - bárhogy lecsökkent is az agrárfoglalkoztatottak aránya - minden lehetséges módon segíti a versenyben.
A vagyoni kérdés rendszerváltozás után választott rendezése szétzilálta a vidék kialakult munkamegosztását, de azt nem helyettesítette intézményesen egy másik kooperációval. A hatalmas agrárolló szorításában fuldokló mezőgazdaság még így is - mint utaltunk rá - a devizaszerzés fontos eszköze. Míg a gépipari ágazat, mint említettük, csekély (50 millió euró) devizatöbbletet termel ki, addig a mezőgazdaság 1500 millió euró többletet hozott az ezredfordulón.
Végül megemlítendő még két kiemelt fontosságú terület, az oktatás és az egészségügy gazdaságtana. Számtalan elemzés emlegeti az úgynevezett nagy rendszerek reformját. Gyakorlatilag a reform a magánosítás kísérleteit jelenti, a magántőkének a finanszírozásba való bevonását.
A szükséges menedzsment, sőt finanszírozás-technikai modernizációval egyetértve, fel kell hívni a figyelmet arra, hogy bevonandó szabad tőke itt se igen jelenthet mást, mint jelentős hányadban külföldi tulajdont. Azt pedig már láttuk - több tanulmányban e sorok szerzője is elemezte -, hogy az infrastruktúrába behozott külföldi tőke profitigénye erős nyomást jelenthet a magyar forintra. Ha ezt fokozzuk, valóban olcsójánosként lépünk be az európai valutaközösségbe, ami leértékeli a magyar teljesítményeket. Az az ország, amely vagyonát elvesztve, alulértékelt valutával csatlakozik az euróövezethez, alacsony bérű bérmunkás marad saját hazájában.
Lehetséges, hogy a globális verseny lenyomja az árakat, de nem ez volt a jellemző az eurót bevezető országokban. A mostani alacsony bérekből pedig vajmi kevés reménye lesz a társadalom túlnyomó részének a függetlenséget biztosító vagyoni helyzet javulására.
Márpedig a rendszerváltó párt reformkorból kölcsönzött jelszavát idézve, "Szabadság, s tulajdon" amit elérni szerettünk volna. Nem a híd alatt alvás szabadságát.


 

Felhasznált irodalom:

 


Antalóczy Katalin, Botos Katalin: Lesz-e konvertibilis a forint? KJK, Budapest, 1990.
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA-SZÁMALK, 1988.
John Naisbitt, Patricia Aburdene: Megatrendek OMIKK, Budapest, 1991.
Stefan Brunnhuber-Harald Klimenta: Wie wir wirtschaften werden Redline bei Ueberreuter, Frankfurt-Wien, 2003.
Daniel Yergin, Joseph Stanislaw: The Commanding Heights. Simon & Schuster, New York, London, Toronto, Sidney, Singapore, 2003.
Szegő Szilvia-Vass Csaba: Globalizációs perem- és roncsgazdaság Magyarországon In: Globalizáció pénzügyei (Szerk.: Botos Katalin) Jatepress, Szeged 2004
.



« vissza