Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Májusi rekviem

Különös ez az idei május a Balaton-felvidéken. Négy év szárazság után rendre esik az eső, az időjárás jóvá akarja tenni, amit az elmúlt aszályos időszakban mulasztott. Ami túlélte a száraz időszakot, bepótolja az elmúlt évek veszteségeit. A szamóca lábszárközépig ér, a pitypang térdig. Mindez már nem segít a két nyírfán, azok már a múlt év augusztusában föladták. Kiszáradt törzsükön csak a borostyán zöldell.
A nyírfa nem hosszú életű. De azért az embernél tovább szokott élni.
Négy-öt éves lehettem, amikor ezek a fák a helyükre kerültek. Egyikük az ültetés évében látszólag kiszáradt, de aztán a tövéről két hajtás mégis útnak indult. Ez a fa volt a szebbik, ahogyan dupla törzse kettős íve a szélben hajladozott... Mintha elvarázsolt táncosnők bűvölték volna a völgyet. S aztán nőttek, gyorsan és nagyra, mert valami titkos vízáramlatra leltek ezen a száraz vidéken. A Víz azonban 2003 nyarán egyszer csak nem volt többé. Azt hallottam akkor, hogy a környéken a nyár elejéig szokásos 400 milliméter körüli csapadék helyett csak 60 érkezett. Ezt nem bírták ki a nyírfák, de az erdő tölgyeinek vagy a fele sem, mert addigra már három aszályos év szárította ki az altalaj vízkészletét. És most már csak száraz ágaikat tördeli a szél, amint a zápor veri a harsogóan zöld füvet.
Nem csak én láttam e fákat gyerekként, azok is engem. Látták, ahogyan a szőlőhegyből nyaralótelep lett, és most már egyre inkább kertvárost játszik, hallották még a völgy fácánkakasait, talán még a valahai fogolycsapat is járt erre, meg a szalonka. Most aszfaltos út van a kert előtt, legfeljebb az tűnik fel, ha éppen nincsen forgalom. Hol van már az az egykori, viharok mosta út, amelynek minden méterét ismerte a talpam, mert akkoriban a nyarat mezítláb töltöttem.
Az jelentette a szabadságot. Egymást váltotta közömbösen tárgyilagos homok, a forró por és a hűvös agyag - annak megfelelően, hogy mennyire lejtett az út, mert aszerint mosták el és rakták le a nyári zivatarok nyomán támadt fürge patakocskák hordalékukat. Aztán elmúlt ez is, az aszfalt egyforma mindenütt.
És hol vannak azok, akikkel együtt éltük mindezt... Az egykori szomszédok helyére mások kerültek, a régiekről már nincs is kivel beszélgetni, arcuk emlékét jószerével egyedül őrzöm. Házaikat mások lakják, az egykori istállók helyén garázs, a kutakat fölöslegessé tette a vízvezeték. Nem dobrokol már a szomszédban a Kedves nevű ló, nem is köhög éjjelente, mert kehes volt egy kicsit az istenadta, nem kukorékolnak hajnali kakasok. Tehénbőgés a legutóbb a rádióból hallottam.
S már azok sem lehetnek itt mindannyian, akiket én hoztam ide. Hiányuk eleven seb, amit idővel újabb hiányok fednek el, az ifjúság boldog felfedezéseinek korszaka után az élet lassanként a veszteségek történetévé hajlik: ahogyan nem élők, hanem túlélők leszünk. Hol vannak ők, az élet aszályának áldozatai, az egyedüli példányok, a sok külön csoda, akik nélkül elképzelhetetlennek látszott még saját létezésem is? Hol van, akivel estéken át hallgatva néztük a Sarkcsillag körül forduló csillagképeket, s hallgattuk a macskabagoly éji siralmait, hol a fiú, akivel teliholdkor süllőzni jártunk az ezüst vizű tóra, s körülöttünk csobogott- locsogott a sok aprócska hullám?
A kerti ösvény a nyírfák között vezetett, s azok úgy álltak két oldalán, mint valami japán kapu oszlopai. Köztük átlépkedve más térbe jutottunk: hazaértünk. Van-e otthon, ha nincs kapuja? De kapu-e, amin nem lépnek át azok, akiknek, ha csak egyetlen alkalommal is, otthonuk volt a hely, ahova rajta keresztül jutottak? Vigasz-e, hogy akik elmentek, azokat más kapu várja, bizonyára fényesebb, mint fáim fekete rajzú fehér törzse?
„Senki nem halhat meg helyetted” sóhajtott fel elmúlása közelében Dsida Jenő, a mozarti lelkű költő, aki a legfényesebb ragyogásában is úgy látta meg a halál árnyékát, mint a legsötétebb zuhanásban az élet tündökletes fényét. S közben, a fény és a sötétség között feszülve nem tudott hallgatni ennek az elmúlással teljes létnek kimondhatatlan gyönyörűségéről.
S ha meg nem halhat, nem is élhet más helyett senki. Pedig ezt próbálom, a magam vigasztalására, őrizni a veszteségek emlékét, s ezt fogom tenni akkor is, amikor kivágom a fákat, hogy újat ültessek, igen, azokat is az elmúlásnak, hátha majd ők emlékeznek valameddig énrám, de addig vár még a feladat: a hűvösödő őszben, vagy téli fagyban, alkalmi túlélőként a nyírfák hasábjait tűzre vetve nézni az elhamvadó parazsat, benne a múltat, s azt a jövőt, amiben magam is múlttá válok.
Most azonban még május van, harsogóan zöld, mint ha a gyász valami távoli, ide nem illő csúfság, a rossz modor bizonysága lenne, mert az élet nem szeret az elmúlásra gondolni. A növények derűjét irigylem, ők aligha ismerik az életben maradás árulását. A megmaradtak elemi erővel használják ki a nekik jutó több fényt, több nedvességet. Mert hiszen ezek az árva nyírfák is így virultak évekkel ezelőtt, csak aztán kezdődött a fenyegetettség. Próbálkoztak ők is, szegénykéim.
Előbb kisebb, aztán kevesebb levelet növeltek, hogy ne kelljen a drága vizet elpárologtatni, aztán abból is ledobták a fölösleget.
Aztán mindet. Aztán már többé ki sem hajtottak: egy fa apránként is meghalhat. És az ember?



« vissza