Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Konzervativizmus, kis- és nagybetűvel

 

Cecil szintézise

 

A 19. századi brit konzervatív gondolkodás a modern konzervativizmust számos alapvető jelentőségű és máig érvényes felismeréssel, megállapítással gazdagította, de a Burke-öt követő generációk sokáig adósak maradtak egy olyan munka elkészítésével, amely tudatosan és módszeresen foglalja össze a konzervatívok elvi álláspontját a főbb politikai kérdések kapcsán. E feladatra vállalkozott Lord Hugh Cecil, aki 1912-ben megjelent Konzervativizmus című művében a századforduló brit politikai konzer vativizmusának legigényesebb elméleti szintézisét alkotta meg - s ezért feltétlenül számot tarthat az eszmetörténészek érdeklődésére. Annál is inkább, mert az általa felvetett kérdések zöme mára sem vesztette el aktualitását...

 

Természetes” és politikai konzervativizmus



Cecil úgy törekedett a brit konzervativizmus elveinek és álláspontjának a kifejtésére, hogy eközben elkerülje az efféle vállalkozások tipikus buktatóit, az absztrakt filozófiába való beleveszés vagy épp a napi aktualitások taglalásába való süllyedés veszélyeit. (S hogy e két véglet Szküllája és Kha rüb disze között nem oly könnyű hajózni, azt a jelen sorok szerzője is nyomasztóan érzi...) Mindenekelőtt természe tesen azt kellett Cecilnek meghatároznia, hogy egyáltalán mit is ért a „konzervativimus” fogalma alatt. E kötelességének már munkájának a bevezetésében eleget tett: leszögezte ugyanis, hogy két értelemben használja a fogalmat. Egyrészt „az emberi gondolkodás általános irányultságaként” („a natural disposition of the human mind”), másrészt a Konzervatív Párt nézeteinek együtteseként, az előbbi esetben kis-, az utóbbiban nagybetűvel írva a szót.(1)
Az általános értelemben vett konzervativizmus fogalma alatt Cecil elsősorban a „tradicionalizmust” értette, bár ezt a szót ő nem használta. A tradicionalizmus és a konzervativizmus egymáshoz való viszonyának árnyalt megközelítése, a különbségek és a közös vonások feltárása mindig is komoly erőpróbát jelentett a konzervatív teoretikusok számára. Szoros kapcsolatukra a kérdéskör egyik legismertebb kutatójának, Mannheimnek az a megállapítása is figyelmeztet, hogy a konzervativizmus „eredetileg nem is más, mint a tradicionalizmus reflexívvé válása”.(2) De mit is ölel fel a „tradicionalizmus”? Az általános értelemben vett konzervativizmus természetével foglalkozva Cecil megállapítja, hogy elsősorban a változásoktól való idegenkedést és a már kipróbálthoz való ragaszkodást jelenti. Mire vezethető ez vissza? Az ismeretlen dolgokkal szembeni ösztönös emberi bizalmatlanságra és a konkrét tapasztalatoknak a megbecsülésére. A „természetes konzervativizmusnak” ez az attitűdje, amelyet Mannheim később a „tradicionalizmussal” azonosított, mélyen beleivódott az emberek többségébe, s olyan népi bölcsességekben is kifejeződött, mint hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok... Miért térjünk le a járt útról, amikor a járatlan oly sok veszéllyel fenyeget? Cecil egyik konkrét példájával: az újságban egy olyan betegség gyógyszerének a reklámját látjuk, melyben magunk is szenvedünk - mégsem vesszük meg. Megszoktuk ugyanis a másikat, tudjuk ugyan, hogy nem tökéletes, de valamit mégis használ, a másikról pedig semmit sem tudunk... A példák és a hozzájuk kapcsolódó érvek eléggé egyértelművé teszik, hogy Cecil szerint a tradicionalista gondolkodásmód nem csak széles körben elterjedt, hanem többnyire kifejezetten racionális is.
Bármilyen jogosak is azonban e fenntartások, ha minden más szempont fölé kerekednek, a fejlődést teljesen megbéníthatják, ahogyan az például a régi Kínában is történt. A haladás érdekében néha túl kell lépni az addigi tapasztalatokon, és ki kell próbálni új dolgokat. „A bölcsesség nem rajong annyira a haladásért, hogy eközben ne féljen az új dolgoktól, de azoktól sem tart annyira, hogy elégedett legyen a haladás nélkül”. A siker titka - mutatott rá Cecil - az indokolt óvatosság és az új iránti nyitottság okos ötvözése. S ehhez nélkülözhetetlen a konzervativizmus! „A haladást a konzervativizmus teheti értelmessé, hatékonnyá, és a körülményekkel harmonizálóvá” („Progress depends on Con servatism to make it intelligent, efficient and appropriate to circumstances”)(3)
Konzervativizmus nélkül a haladás destruktív, vagy legalábbis hiábavaló. Téves tehát az a felületes benyomás, miszerint a konzervativizmus a haladás kifejezett ellensége, ellenkezőleg, nélkülözhetetlen eleme a haladás tartósságának és biztonságosságának.
S e megközelítésben a tradíció sem áll szemben a fejlődéssel: a hagyomány a jelenben élőknek biztosítja a nélkülözhetetlen azonosság tudatot.
Hogyan viszonyul a politikai konzervativizmus a „természetes” konzervativizmushoz? Az előbbit nem tekinthetjük az utóbbi magától értetődő, mintegy automatikus következményének. Valóban elmondható például, hogy bizony nem minden konzervatív alkatú és mentalitású ember szavaz konzervatív politikai pártra... A politikai konzervativizmust Cecil egy olyan folyóhoz hasonlította, „amelybe sok patak juttat vizet, de a geográfusok csak egyiküket választották ki névadónak”.(4) Melyek a fő forrásai? Három fő komponenst különített el: 1. a természetes konzervativizmus; 2. az egyház és az állam védelmével összefonódó „toryizmus”; 3. a nemzet nagyságára törekvő birodalomépítés, „imperializmus”. E gondolatmenethez hozzáfűzhetjük: a „természetes konzervativizmussal” azonosítható tradicionalizmus és a (politikai) konzervativizmus közti különbség hangsúlyozása azért is nélkülözhetetlen, mert a kettő összekeverése napjaink politikai elemzéseiben is sajnálatosan gyakori. Ahogy Fülöp Endre írja a tradicionalizmussal foglalkozó tanulmányában: a pontos distinkció nélkül „le kell mondanunk arról, hogy a konzervativizmus kritikáira egyáltalán válaszolni tudjunk, hiszen nagy részük éppen a tradicionalizmust illeti”.(5) S ha fentebb megállapítottuk, hogy Cecil szerint a tradicionális viselkedés többnyire racionális is, ehhez hozzá kell tennünk: ezzel együtt ő sohasem tekintette - más gondolkodókkal ellentétben - valamiféle abszolút értéknek az „általános értelemben vett konzervativizmust”. Ha így járt volna el, akkor a politikai konzervativizmusnak nem hagyott volna más szerepkört, mint az újjal, a változásokkal való szembeszegülést.
Hogy mit is ölel fel a politikai konzervativizmus fogalma, azt Cecil szerint a legjobban történeti fejlődésének az áttekintéséből ismerhetjük meg. A tudatos, nagybetűvel írandó konzervativizmusról - a modern történetírás álláspontjával megegyezően - ő is azt tartotta, hogy a francia forradalommal és Edmund Burke-kel született meg. Nem érdektelen az eszmetörténeti elemzés számára, hogy Burke munkásságából Cecil mely gondolatokat tekintett a legfontosabbaknak, vagyis olyanoknak, amelyek „a konzervatív gondolkodás tartós alapját alkotják”. Hat kulcsmozzanatot emelt ki.(6)

1. A Töprengések a francia forradalomról szerzője ragaszkodott a vallás kiemelkedő fontosságához, és a vallásnak az állam általi támogatásához.

2. Burke elfogadhatatlannak tartotta azokat az igazságtalanságokat, amelyeket az erőszakos reformok során az egyes emberekkel szemben a forradalomban elkövettek.

3. Támadta az egyenlőség koncepcióját, és kiállt a hierarchikus társadalom eszméje mellett.

4. A magántulajdon intézményét sérthetetlennek tartotta, benne látva a társadalom jólétének forrását.

5. Az emberi társadalmat nem valamilyen gépies mechanizmusnak, hanem élő organizmusnak tekintette.

6. Végül pedig Burke ragaszkodott a történeti konti nui tás minden áron való megőrzéséhez, s ebből fakadóan csak azokkal a változásokkal szimpatizált, amelyek fokozatosan, szerves módon mennek végbe. (Hiszen, ahogy - jóval később - Oakeshott rámutatott, a változás mindig identitást érintő kérdés: a túl gyors és szervetlen változás az önazonosságot fenyegeti.) Burke tulajdonképpen a modern konzervativizmus egész alapvetését elvégezte - állapította meg Cecil, egyetlen vonatkozás kivételével: szemléletéből hiányzott a konzervatívok által később oly nyomatékosan felkarolt „imperializmus” eszméje.

 

Kereszténység és szocializmus

 

A konzervativizmus elvi jellegű kérdéseinek tárgyalását Cecil a legfontosabbal, vallás és politika viszonyának az elemzésével kezdi.
Annak ugyanis, aki - politikával foglalkozva - meg akarja határozni, mit tart helyesnek és mit nem, etikai mércére van szüksége, ez pedig nem lehet más Cecil szerint a konzervatívok számára, mint a kereszténység tanítása. (Elég baj, fűzte hozzá, hogy sok szerző esetében az elvi alapok homályban maradnak - s ez ma sincs másképp...) Ebben minden konzervatív egyetért - hangsúlyozta.(7) Tény viszont, hogy az Újszövetség csak igen szűkszavúan szól az állam szerepéről és feladatairól, így arra nézve sem ad konkrét eligazítást, meddig is terjedhetnek az állami cselekvés határai, és mennyi beavatkozást kötelesek eltűrni az emberek. Az Újszövetség közvetlen útmutatása arra a híres passzusra korlátozódik, hogy „Add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Ebben világosan benne van ugyan, hogy az államnak (passzív) engedelmességgel tartozunk, de az már nem derül ki, hogy pontosan melyek is azok a spirituális tartalmú ügyek, melyek intézéséből az állam már ki van zárva. Hol húzódik tehát a határ az evilági állam és Isten állama között?
Cecil tárgyilagosan megállapítja: a konzervativizmus hagyományosan a tekintély és a hatalom pártján áll; elvégre is annak a tory hagyománynak az örököse, amely - az Újszövetségből kölcsönzött érvekkel - határozottan elutasította a törvényes hatalommal való szembefordulás gondolatát. De ma már a konzervatívok számára sem fogadható el az a nézet, hogy mindenféle önkényes hatalomgyakorlást el kell viselni. Ellenkezőleg: a zsarnokság léte legitimálja az ellenállást. Más kérdés, hogy elméleti síkon viszont nem lehet eldönteni, hanem csak a konkrét körülmények ismeretében, hogy mikor helyeselhető a törvényes hatalommal való szembefordulás.(8) Sok múlik az ellenállás választott formáján is: az adófizetés megtagadása például jóval kevesebb kockázattal jár, mint a fegyverek használata.
Hogy e dilemma milyen nehéz döntésekhez vezet, arra - a brit történelemből hozott példával - Cecil azoknak a toryknak a dilemmáját említette, akiknek a katolikuspárti II. Jakab uralma alatt választaniuk kellett a király iránti hűség és az anglikán államegyház között.
A századelő szellemi légkörében már nagyon is időszerű kérdésként merült fel a kereszténységnek a szocializmushoz való viszonya - s ennek értékelése természetesen konzervatív nézőpontból is megkülönböztetett jelentőségű volt. Hiszen az éles szemű megfigyelők számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a 20. század folyamán a szocializmus legalább olyan veszélyes (ha nem még veszélyesebb) vetélytársa lesz a konzervativizmusnak, mint a liberalizmus. Sokan elmondták és leírták ugyanis: a kereszténység szelleméhez a szocialista tanok állnak a legközelebb. Mire alapozódtak ezek a vélemények? Elsősorban a Szentírásnak azon passzusaira, amelyek kritikusan szóltak a gazdagok üdvözülési esélyeiről, és ugyanakkor dicsérték a szegénység állapotát. Mintha bármilyen érvrendszer, amely a gazdagokat korholja és a szegényeket bátorítja, eleve a szocialista eszmékkel lenne rokonítható. Mi több, ebből jó néhányan egyenesen azt a következtetést vonták le, hogy Krisztus maga is szocialista volt...
Hogy mit tartsunk ezekről a gyakran hallható és jól hangzó állításokról? A szocializmus lényege valójában az államcentrikusság - írta Cecil, hiszen a szocialisták az állam révén igyekeznek minden társadalmi vagy gazdasági problémát rendezni. A szocialisták földi mennyországról álmodnak, s ezt a mindenhatóvá tett állam révén próbálják megvalósítani.(9) Az állam funkcióinak a kibővítése mellett azonban az Újszövetség egyetlen sora sem idézhető! Az, mint köztudott, kizárólag az egyénnel és az egyházzal foglalkozik, s a gazdagság- szegénység dilemmáját is az egyéni üdvözülés szempontjából értékeli. S ha belegondolunk - mutatott rá Cecil - , a szocialisták - sőt az összes modern társadalmi reformer! - céljai épp ellentétesek az újszövetségi tanítás szellemével, mert abból indulnak ki, hogy jobb gazdagnak, mint szegénynek lenni. S ezért arra is törekednek, hogy minél több embert tegyenek jómódúvá...(10) Ennek során pedig figyelmen kívül hagyják azt a körülményt, hogy a javak erőszakos elvételében a vallás semmilyen érdemet sem lát, érdem csak az önkéntes lemondásban van.
Milyen következtetések vonhatók le mindebből a konzervatívok számára?
Kissé paradox fogalmazással először is megállapítandó: Krisztus ugyan nem volt szociális reformer, ám a keresztény tanítás szelleme mindenkit arra int, hogy megpróbáljon azzá válni, vagyis hogy igyekezzen embertársainak segíteni. („Christ was not a social reformer, but the Christian is driven to become one.”) A kereszténységből azonban az nem következik, hogy ennek érdekében kifejezetten szocialistává kellene válnunk!(11) Valójában az apostolok maguk sem a forradalmi cselekvés programját hirdették meg (még a rabszolgaságnak sem üzentek hadat...), a termelőeszközöknek az állam kezeibe adásáról pedig végképp nem szóltak. A konzervatívok nem helyeselhetik a szocialisták burkoltan vagy nyíltan erőszakos módszereit: nekik szigorúan ragaszkodniuk kell az igazságossághoz, s ezért el kell vetniük minden olyan intézkedést, amelynek alapján egyes személyeket vagy csoportokat önkényesen megfosztanak javaiktól.
Az adózás ugyan elkerülhetetlen, de ha a terheket kizárólag a gazdagokra hárítják, akkor „a filantrópia lopássá degenerálódik” („philanthropy will degenerate into thieving”). Vagyis e tekintetben Cecil felfogása sok hasonlóságot mutat a neves 19. századi konzervatív történész, Lecky azon vélekedésével, miszerint a modern demokratikus rendszerekben bevezetett progesszív jövedelemadó tulajdonképpen nem más, mint „törvényesített rablás”.(12)
Más kérdés, hogy a keresztény erkölcs alapján természetesen nagyon is sok mindent lehet bírálni a modern kor társadalmi- gazdasági berendezkedésében - ismerte el Cecil. Így a gazdaság alapjául szolgáló „versengő rendszert” („competitive system”), azaz a szabadpiaci mechanizmust is. Ezt ugyanis alapvetően az önérdek mozgatja, amely éppenséggel nem tartozik a kereszténység által felkarolt értékek közé... (Bár a „vásárolj olcsón - adj el drágán” kereskedelmi elve önmagában tételesen nem ütközik a Tízparancsolattal - vélte, de a moralitásnak egy jóval alacsonyabb szintjére tartozik.) Sokan megütköznek a kapitalizmus visszás következményein, de mit lehet várni egy olyan rendszertől, amely a szeretet helyett az önérdekre épül?
Bogáncsok között hiába keresünk fügét...
Látszólag tehát egyszerű a következtetés: ki kell iktatni az egoizmus diktálta versengést. De akármilyen rokonszenvesnek tűnik is ez a megoldás, a konzervatívok mégis csak akkor helyezkedhetnének erre az álláspontra, ha meg tudnák változtatni az emberi természetet. Azon vonásait, melyek a „versengő rendszer”, a piac uralta rendszer alapjául szolgálnak. Erre pedig nincs esély, hiszen az emberek túlnyomó többségét mindig is az önérdek vezérelte. E körülmény figyelmen kívül hagyása merő illúzió lenne! Hiszen „semmi sem biztosabb, mint hogy az emberi társadalom mechanizmusa csak tükrözni fogja az emberi jellemet, nem pedig megújítani.” (Arra, hogy a piacgazdaság saját logikájának érvényesülését miként lehetne korlátozni, és más szempontokkal összhangba hozni, vagyis a „szociális piacgazdaság” lehetőségeire az 1912-ben íródott mű érdemben még nem tért ki. Ez a „modell” az angolszász gondolkodástól egyébként is mindig jóval távolabb állt, mint a kontinentális konzervativizmustól, bár a második világháború utáni „welfare state” építéséből a toryk is kivették a részüket.) A konklúzió egyértelmű tehát: a politikai berendezkedés átalakításától nem várhatjuk a társa dalom „megváltását”, bármilyen rendszert építsünk is ki! Arra minden körülmények között az emberi gyarlóság fogja rányomni a bélyegét.
A szocializmus sem tudja megváltoztatni az ember alkatát, csak a verseny helyére az államot állítja. Nagyfokú előrelátási képességről tett tanúbizonyságot Cecil, amikor megjósolta: ha egyszer létrejön a szocializmus, mindazok a problémák, melyeket a keresztény lelkiismeret a piacgazdaságban joggal elmarasztal, még súlyosabb formákban fognak reprodukálódni!(13)

 

Állam és egyház

 

Vallás és politika viszonyának az elemzéséből Cecil eljutott az állam és az egyház kapcsolatának problematikájához, amely az egész 19. században a konzervatív gondolkodás homlokterében állt. Némi egyszerűsítéssel történetileg két felfogás alakult ki. Az egyiket talán Szent Ágoston neve fémjelzi a legjobban: eszerint az egyház és az állam - a kozmikus rend részeként - elválaszthatatlan egységet alkot. E „modellben” nem volt helye egyház és állam dualizmusának! A másik felfogás az egyház és az állam tudatosan megkötött, a kölcsönös érdekeket szem előtt tartó szövetségének a gondolatára épült. Emlékezetes, hogy Burke miként foglalt állást e kérdésben: „az államegyház nemcsak hogy nem törvénytelen dolog, de aligha törvényes állapot az, ha nincs.” (14) Cecil e vonatkozásban maga is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az államegyház intézményére szükség van - sőt még akkor is, ha az egyáltalán nem tudhatja maga mögött a nemzet egészét! Miért? Érdekes az érvelése. Azért, mert szerinte az államegyház léte magának a vallásnak a pozícióját erősíti - s ennyiben tulajdonképpen a más felekezetekhez tartozóknak is érdeke, mégha csak közvetett módon is. Úgy vélte, e felfogással még az angol (bár nem az ír) római katolikusok is egyetértenek... E gondolatmeneten haladva fogalmazta meg azt a sajátos s nyilvánvalóan megkérdőjelezhető véleményét, hogy kár volt 1869-ben a katolikus többségű Írországban az anglikán egyházat (Church of Ireland) megfosztani államegyház- státusától. De hogy ez esetben nem (legalábbis nem csak) az írekkel szemben szokásos angol szűkkeblűségről van szó, az kitűnik a rákövetkező megállapításból. A fő baj ugyanis szerinte az volt e lépéssel, hogy a brit állam teljesen lemondott a vallással kapcsolatos kötelezettségeinek teljesítéséről Írországban - ha az anglikán helyett a katolikus egyházat megteszik államegyházzá, más lett volna a helyzet...(15) Így viszont e döntés - a hivatalos magyarázattal ellentétben - nem az igazságosságot szolgálta, hanem a vallás vereségét jelentette. A konzervatívok ugyanis az államegyházban a vallás állam általi elismerését és védelmét látják.
A vallásnak a közoktatásban betöltött szerepe nap jaink ban is sok vitára ad okot, s így volt ez a 20. század elejének Nagy-Britanniájában is. Liberális oldalról akkor is felvetették, hogy a felekezetek közti egyenlőség elvét az szolgálná a legjobban, ha a tananyagból teljesen kikapcsolnák a vallást, vagy, „mérsékeltebb” alternatív megoldásként, a kereszténységnek egy olyan „alapformáját” tanítanák, amelyből hiányoznak a különféle felekezetek sajátos tételei. Cecil nyomatékosan hangsúlyozta: konzervatív szem pontból ez nem fogadható el! „Ha egyetlen vallást sem tanítunk igaznak sok szekuláris ismeret mellett, azzal valójában a vallással szembeni ellenkezést erősítjük meg a diák fejében”.(16) A méltányosságnak, az egyenlő kézzel mérésnek az elvét tehát nem azzal valósítjuk meg, ha a vallási tanítások rendszereiből összegyúrunk valamiféle semleges „keveréket”, hanem úgy, hogy minden vallásnak azonos arányú segítséget és támogatást nyújtunk („by extending an equal measure of assistance and counte nance to all sorts of reli gious opinion”). A vallás felkarolása ugyanis a konzervativizmus legfontosabb feladata - szögezte le Cecil. S ez annál is inkább igaz, mert a vallás támogatásával a konzervativizmus két súlyos veszélyt is elkerülhet: egyrészt azt, hogy a liberalizmus egyik változatává süllyedjen („of sinking into a mere factious variation of Liberalism”), másrészt pedig, hogy pusztán a jómódúak érdekeinek a védelmezője legyen, egy olyan eszmerendszer, melynek nincs üzenete a társadalom egésze számára.(17)

 

A szociálpolitika határai

 

A társadalomelméletben hagyományosan a legfontosabb kérdések közé tartozik közösség és egyén viszonya; a gondolkodókat mindig is megosztotta az a dilemma, hogy melyiküket illeti az elsőbbség. Mint köztudott, a liberális szemlélet egyoldalúan az egyénre összpontosítja figyelmét, míg a konzervatívok hajlamosak elfogadni - Scrutonnak a 20. század végén írt szavaival - , hogy „az emberi szabadság és az emberi személyiség társadalmi produktum”, hiszen az ember identitásának alapköve a társadalmi rend.(18) Vagyis, egészen tömören: az egyént abból a közösségből lehet megérteni, amelyhez tartozik. Ez a megközelítés természetesen sohasem jelentette azt, hogy a konzervatívok azonosulni kívántak volna a szocialisták „kollektivista” szemléletével. Az angol gondolkodásban pedig mindig is különösen erős volt az individualizmus hagyománya.
Cecil is alapos vizsgálatnak vetette alá e problematikát, melyet jellegében „a tyúk volt előbb vagy a tojás?” dilemmájához hasonlított. Először a közösség szinonimájaként használt állam prioritása mellett szóló érveket vette szemügyre. Az állam révén lehet a barbárság állapotából kiemelkedni és civilizációt teremteni; az állam nyújtotta szervezettség azonban nemcsak a gazdasági élet számára nélkülözhetetlen, hanem valójában az emberek tudati- szellemi fejlődéséhez is. Ezért alakul ki oly könnyen a benyomás: „az emberiség jóléte oly nagy mértékben nyugszik az állam tevékenységén, hogy szinte arra a következtetésre juthatunk, az állam hozza létre az egyént.”(19)
E megállapításnak azonban az ellenkezője is igaz, hiszen elmondható, írja Cecil, hogy az individuum történetileg megelőzi az államot.
Ennél is fontosabb megfontolás azonban, hogy ha a politikát morális alapon akarjuk megítélni, (márpedig a konzervatívok zömének vallásos meggyőződéséből ez a parancs fakad), akkor az államnak is azokból az erkölcsi követelményekből kell kiindulnia, amelyek az egyes emberekre érvényesek. „A moralitás egyéni ügy, s e körülmény ad neki elsőbbséget az állammal szemben” - fogalmazódott meg a konklúzió.(20) E kiindulópontból pedig további következmények is adódnak. Így mindenekelőtt az, hogy amiként az egyes embernek, úgy az államnak sincs joga igazságtalanságot elkövetni, és károkat okozni másoknak. Nem mintha a konzervatívok azt akarnák állítani, hogy az államnak pontosan ugyanolyan kötelességei vannak az egyénnel szemben, mint az egyéneknek egymással szemben. Ez már csak azért sem állna meg, mert az állam a közösség nevében és érdekében cselekszik, ami viszont nem mondható el az individuumról. Más kérdés, hogy a közérdekre való hivatkozás sem jogosítja fel az államot arra, hogy másokkal szemben méltánytalanul járjon el. Így például - Cecil saját hasonlatát idézve - ha be is igazolódna az, hogy az élveboncolásból roppant fontos információkhoz juthatna hozzá az orvostudomány, az állam mégsem rendelhetné el egyesek élveboncolását...(21)
Hol húzzák akkor meg a konzervatívok - mindezt figyelembe véve - a kívánatos vagy legalábbis elfogadható mértékű állami beavatkozás határait? Erre válaszolva Cecil először is kiemeli: az állami intervenció gondolata egyáltalán nem idegen a konzervatívoktól, csak arra kell gondosan ügyelni, hogy ennek során senkinek se sérüljenek jogos érdekei. Azt is tévedés lenne gondolni, hogy a konzervativizmus eleve szemben áll mindenféle szocialista elképzeléssel! („There is no antithesis between Con ser va tism and Socia lism...”) „A konzervatívok szociális reformjának ezért nem szükséges tisztán individuális alapon végbemennie.” (Ezen állásfoglalás jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni annak fényében, milyen erős hatással volt az „antikollektivista” szemlélet a századelő brit politikai konzervativizmusára...) Ellenkezőleg, mutatott rá, a modern konzervativizmus a tradicionális toryizmus számos olyan hagyományát átvette, amely igen kedvezően viszonyult a „paternalista” államfelfogáshoz.(22) (Ebben az összefüggésben idézi fel Cecil, hogy a 19. század második felének ünnepelt liberális szociológusa, Spencer bizonyos fokig joggal látta a szocialista törekvésekben a régi toryizmus feltámadását... Az egyén az állam ellen [Man versus the State] című művében ezért beszélt a szocialista eszmék előretörése kapcsán „új toryizmusról”.) S ez nem véletlen, hiszen valójában mindig is a liberálisok voltak azok, akik mindentől berzenkedtek, ami az államhoz kapcsolódott. Az a gondolat tehát, hogy a hatalomnak közre kell működnie a nyomor és a szenvedés enyhítésében, s korlátoznia kell a laissez faire elvére épülő korlátlan versengést, a modern konzervatívoktól sem állhat távol. Ezért azután a konzervatívoknak nem okoz gondot az állam szociális tevékenységének üdvözlése - fogalmazódik meg a konklúzió; álláspontjukat a többi politikai irányzatétól az igazságossághoz való szigorú ragaszkodás különbözteti meg.(23) Vagyis, más szavakkal: elvileg elutasítanak minden erőszakos jellegű, radikális beavatkozást, még akkor is, ha ez egyes rétegek szemszögéből kívánatosnak is tűnne. Még egy igazságtalan helyzet orvoslására sem lehet igazságtalan eszközöket alkalmazni!
Ami a beavatkozás határait konkrétabban illeti: történetileg az az elv vált a leginkább elfogadottá, hogy egyrészt senkit sem szabad éhen halni hagyni, másrészt viszont senkit sem szabad restségében támogatni. Nagyon lényeges, hogy a szegények segélyezésének elvi alapját a keresztény könyörületesség adja, nem pedig a rászorulóknak valamilyen fiktív jogosultsága! Az állam nem azért lép közbe, mert erre valamilyen jogi kötelezettség szorítja rá, hanem mert ez következik a kereszténység szelleméből: ha nem nyújt segélyt, tulajdonképpen nem szegi meg semmilyen korábban tett ígéretét sem.
(Ezt Cecil elvi jelleggel jegyezte meg, s nem azért, mintha egyetértett volna az állam teljes passzivitásával...) És tegyük hozzá: az erkölcsi felelősséget vállaló „személyes” állam- felfogás összhangban áll a konzervativizmus hagyományaival is! Hiszen a konzervatívok állama nem csupán korporatív személy, hanem, optimális esetben - Scruton szavaival - „a személyiség jellegzetes erényeivel is bír”.
Az állami szerepvállalásnak elméleti síkon három alap ja is elképzelhető - s ezek egyike sem ellenkezik a konzervativizmus felfogásával. Az állam segítséget nyújthat a rá szorulóknak „nemzeti könyörületességből” („national charity”); a nemzet hálájának a kifejezése céljából („national gratitude”); és puszta célszerűségből (expediency). A konzervativizmus elveivel csak az ütközne - hangsúlyozta Cecil - , ha ezekre hivatkozva az a meggyőződés alakulna ki az emberekben, hogy az államnak tett szolgá lataik fejében - és arányában - mindenkinek joga van segítséget követelni az államtól. Azzal ugyanis, ha ezt bármilyen tekintetben is valamiféle jognak ismerjük el, máris leraktuk az államszocializmus alapkövét!(24)
Összegzésképp Cecil hangsúlyozta: bár a politikában a konzervativizmus a liberalizmussal és a szocializmussal egyaránt élesen szemben áll, teoretikus szinten mindkettővel vannak kapcsolódási pontjai.
A liberalizmus legfőbb értéke, a szabadság a konzervatívok számára is kiemelkedő fontosságú, s ezzel összefüggésben azt a gondolatot is megfogalmazza, hogy a radikalizmussal kacérkodó liberalizmus inkább fenyegeti a szabadságot, mint a konzervativizmus. „Jelenleg a liberalizmus sokkal inkább érezhet kísértést a szabadság elveinek megsértésére, mint a konzervativizmus, mert a lelkes reformer, aki gyorsan akar haladni és még a saját életében látni kívánja dédelgetett elképzeléseinek a megvalósulását, aligha tudja a szívéhez közel álló programot az egyéni szabadság és a magántulajdon sérelme nélkül megvalósítani”(25) (Ezt azzal az érdekes megállapítással egészíti ki, hogy a konzervativizmus bölcsessége nélkül a toryizmus nem sokkal több szabadságot biztosítana, mint a szocializmus...) A konzervatívok azért tudják a szabadságot és a tekintélyt sikeresen szintetizálni, mert a vallás szilárd elveire támaszkodnak, s ez garanciát nyújt a két alapértékkel való visszaéléssel szemben.
A konzervatívoktól elvárható szociális érzékenység, a reformok iránti elkötelezettség a szocialista eszmékkel is érintkezési felületet teremt, ám e tekintetben Cecil szerint különös óvatosságra van szükség. A szocialista tanokban ugyanis mindig van némi „jakobinizmus”, és nem szabad elfelejteni, hogy a konzervativizmus épp a „jakobinizmus” ellenében született meg. Ha azonban a modern szocialisták hajlandóak a magántulajdon tiszteletben tartására, nincs akadálya annak, hogy a konzervatívok figyelembe vegyék elképzeléseiket - tette hozzá.(26)

 

Külpolitika és konzervativizmus

 

Végül, de nem utolsósorban igen fontos feladata a konzervativizmusnak, hogy elvi irányt szabjon a külpolitikának is - Cecil szerint igen sokan kifejezetten nemzeti-patrióta elkötelezettsége miatt választják a konzervativizmust. Sőt! Akárcsak Disraeli négy évtizeddel korábban, ő is azt a véleményt képviselte, hogy a brit liberálisok tulajdonképpen átvették a konzervatívok külpolitikai- birodalmi doktrínáját. Eszmefuttatásának középpontjába ezzel kapcsolatban azt az izgalmas - s máig aktuális - kérdést állította, hogy e doktrínában milyen szerepet kaphatnak az etikai jellegű megfontolások. E felvetés annál is inkább indokolt volt, mivel a liberálisok részéről rendre megfogalmazódtak olyan vádak, hogy a konzervatívok külpolitikájában pusztán hatalmi szempontok érvényesülnek, az „államérdekre” hivatkozva.
A nemzetközi kapcsolatok elméletének kifejezetten konzervatív szemléletű kidolgozására egyébként a mai napig nem túl sok kísérlet történt, Cecil kitekintése ezért különös érdeklődésre tarthat számot.
(Még akkor is, ha Konzervativizmusában nincs szó valamiféle átfogó elemzés igényéről.) A konzervatív gondolkodás klasszikus 19. századi képviselői közül a legtöbbet a nemzetközi rendszer működéséről Burke írásaiból tudhatjuk meg: ő a nem zetközi kapcsolatok „szubsztantív” koncepcióját vallotta, vagy is azt, hogy a nemzetközi rend stabilitása elsősorban nem olyan „procedurális” tényezőktől függ, mint a nemzetközi jog absztrakt normái és a diplomáciai trükkök, hanem mindenekelőtt az egyes államok belső állapotától. Vagy is műveiből az a meggyőződés bontakozott ki, hogy a nemzetközi élet „játékszabályainál” fontosabb kérdés, hogy valójában kik is a szereplői ennek a „játéknak”.(27)
Rögtön elöljáróban jelezzük: ez a megközelítés nem állt távol Ceciltől sem, sőt az ő felfogását talán még Burke-nél is jobban jellemezte az a szemlélet, amely a nemzetközi viszonyok úgynevezett „realista” iskolájának a sajátja. Tömören összefoglalva ezt az a szemlélet jellemzi, hogy az államközi kapcsolatok - egy központi világkormány hiányában - anarchikusak, a befolyás felettébb egyenlőtlenül oszlik meg a nemzetközi rendszer tagjai között, így az egyes államok érdekérvényesítő képessége mindenekelőtt saját hatalmi potenciáljuktól függ.
S mit tartsanak a konzervatívok arról, amit a „realisták” egyik legnevesebb 20. századi képviselője, Morgenthau - a „kell” helyett a politika „van”-jára összpontosítva figyelmét - a nemzetállamok „szent önzésének” nevezett? E súlyos, az etikai szempontok kívánatos szerepét érintő dilemmára egyértelmű választ Cecil sem tudott adni, de néhány érdekes érvet és szempontot kidolgozott. Tényként ismerte el, hogy még az egyébként magánemberként maradéktalanul korrekt államférfiak is gyakran túllépnek a nemzeti célok szolgálatában a moralitás határain. De hát könnyebb az emberi természet számára altruista célból rosszat elkövetni, mint nyíltan önző okokból...
S ennek fényében elkerülhetetlenül adódik egy súlyos kérdés.
Megfogalmazható-e vajon elvi jelleggel az a tétel, hogy az államközi viszonylatokban pontosan ugyanazon normákat kellene alkalmazni, mint amelyeket az egyes emberek egymással szemben elvárnak? Tévedés lenne ezt gondolni - válaszolta Cecil. Az állam ugyanis sok ember együttes érdekeit képviseli, és „senkinek sincs joga arra, hogy mások kárára legyen önzetlen” („no one has a right to be unselfish with other people’s interests”)(28) Az egyes emberekre érvényes normák nem vihetők tehát át automatikusan a nemzeteket képviselő államokra.
S ezen állítás mellett még egy további érv is felsorakoztatható. Az államoknak azért is szükségük van a lehető legszélesebb mozgástérre, mert míg az egyéneket hazájuk jogrendje - elméletileg legalábbis - teljes védelemben tudja részesíteni, addig a nemzetközi jog mechanizmusa ugyanerre egyáltalán nem képes, hiszen nincs a kezében hatékony szankció.
Következik-e azonban ebből, hogy a konzervatívok szerint az államok akkor gyakorlatilag bármit megtehetnek? Ezt a konklúziót Cecil sem kívánta levonni. A konzervativizmus a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában sem tekinthet el attól - hangsúlyozta - , hogy a vallás megszabta erkölcsöt tekintse zsinórmércének! A jogosan megtehető lépések körét azok az érdekek jelölik ki, amelyek a „nemzeti lét”-ből („national existence”) fakadnak. Hogy mit is jelent a „nemzeti lét”? Cecil szerint „a „nemzeti hivatás” („national vocation”) betöltésére való képességet”.(29) Hiszen minden nemzetnek kötelessége - talán még inkább, mint az egyes embereknek - , hogy maximális mértékben kifejlesszék képességeiket... A századelő erős nemzeti indulatoktól fűtött atmoszférájában Cecil úgy látta, hogy a nemzeti nagyságra törekvés egyáltalán nem ellenkezik a keresztény tanítás szellemével. Ha viszont ennek során más nemzetek jogos érdekeit megsértik, netán őket háborúra kényszerítik, az már nem fogadható el. „Attól a pillanattól fogva, hogyha a külpolitika egy másik nemzet megcsorbításához („lessening of another nation”) kezd hozzá, megkérdőjelezhető útra tér.”(30) Vagyis: saját hivatásának betöltésére törekedve egy nemzet sem akadályozhat meg másokat ugyanezen törekvésükben. Cecil ugyanakkor maga is elismerte: a „nemzeti hivatás” fogalma nehezen körvonalazható, és ezért gyakorlati alkalmazása felettébb problematikus. De még mindig jobb egy kevéssé körülhatárolt elvre, mint „az igazságért illogikusan kiáltó mérges hazafiakra” hagyatkozni! - vélte. Szerinte a bölcs emberek számára a nemzeti „hivatás” eszméje racionális alapul szolgálhat a nemzeti vetélkedésről folytatott diskurzushoz, és a szélsőségekben rejlő hibáktól is megment: a méltatlan önfeladástól („unworthy surrender”) és a „kalózkodó agresszivitástól” („piratical aggression”) egyaránt.(31)



 

Jegyzetek:


 

1 Jegyzetek Cecil, Hugh: Conservatism, Williams and Norgate. London, 1912, 7-8. l.
2 Mannheim, Karl: A konzervativizmus Cserépfalvi, Bp, 1994, 69. l.
3 Cecil: i. m. l4. l.
4 Cecil.: i. m. 23. l. („... it may be compared to a river, the waters of which come form many converging streams, though only one of them has been selected by geographers to bear the principal name...”)
5 Fülöp Endre: A tradicionalizmus értelme, Valóság, 2000/9, 1. Fülöp azon a véleményen van, hogy „hiteles politikai konzervativizmus elképzelhetetlen tradicionalizmus nélkül”.
6 Cecil: i. m. 47- 48. l.
7 Cecil: i. m. 74. l.
8 Cecil: i. m. 78. l.
9 Cecil: i. m. 82. l.
10 Cecil: i. m. 83- 84. l.
11Cecil: i. m. 86; 95. l.
12 Lecky, William Edward: Democracy and Liberty. Vol. I. Longmans, Green and Company, London, 1899, 346- 347. l. Cecil szerint az adózás csak fokozatilag tér el a vagyonelkobzástól („Taxation is distinguished from confiscation only in degree”). i. m. 153. l.
13 Cecil: i. m. 95. l. („All the circumstances which now rightly shock Christian consciences would be reproduced; and it is even probable that they would be reproduced... in a form more ruthless and cruel than today.”)
14 Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról. ford.: Kontler László, Atlantisz, Bp, 1990, 192. l.
15 Cecil: i. m. 104- 105. l.
16 Cecil: i. m. 115. l.
17 Cecil: i. m. 116- 117. l. Gondolatainak lezárásaképp Cecil megjegyzi: „Emphasizing this truth, Conservatism will be the creed neither of a superfluous faction nor of a selfish class”.
18 Scruton, Roger: Mi a konzervativizmus? Osiris, Bp., 1995, 19. l.
19 Cecil: i. m. 162. l. („... we may say that the well- being of mankind so largely depends on the action of the State that one might almost decide that the State makes the individual.”)
20 Cecil: i. m. 164. l. („Morality is an individual matter, and this gives a primacy to the individual over the State.”)
21 Cecil: i. m. 165- 166. l.
22 Cecil: i. m. 169. l.
23 Cecil: i. m. 196. l. („Conservatives have no difficulty in welcoming the social activity of the State”)
24 Cecil: i. m. 179- 180. l. („But if the claim is one of justice, and be admitted as such, a foundation is at once laid on which the fabric of a complete system of State socialism might be erected”.) Ahhoz a kérdéshez, hogy az értékkonzervativizmus elvileg miként viszonyulhat az állam „jóléti” funkciójához, részletesebben ld. Egedy Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón. Magyar Szemle Könyvek, Bp, 2001, 71- 73. l.

25 Cecil: i. m. 247. l.
26 Cecil: i. m. 248-249. l.
27 Vö. Vincent, J. R.: Edmund Bürke and the Theory of International Relations. Review of International Studies, Vol. 10, (1984), 205-218. 1.; Welsh, Jennifer: Edmund Bürke and International Relations. St. Martin' Press, New York, 1995.
28 Cecil: i. m. 202.1.
29 Cecil: i. m. 210. 1. („We must say that national existence means the capacity to fulfil the national vocation”)
30 Cecil: i. m. 212.1
31 Cecil: i. m. 213.1.



« vissza