Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Kis lépések, nagy fordulatok

A magyar politikai vitáknak van egy nyomasztó vonásuk: a kérdésekre csak nem és igen választ fogadunk el. Aki úgy kezdi mondandóját, hogy "igen, de", vagy hogy "nem egészen", vagy hogy "az ügy bonyolult", az számíthat rá, hogy nem érdemes folytatnia - jobb esetben nem hallgatják tovább, rosszabb esetben durván leintik - ha nem mondják éppen a szemébe, hogy elvtelen.
A magyar politikai viták tehát - leszögezhetjük - a kiskamaszok vitáira emlékeztetnek a futball és a nők ügyében. Zajos igenek és nemek röpdösnek, lelkesedés és ócsárlás. Bennfentesen hangzó pletykák és gyerekes magyarázatok. Amiről már sokszor írtunk: a kommunista kiskorúsítás árnyékából még nem léptünk ki. S mivel volt ennek előzménye bőven a magyar történelem elmúlt századaiban, elmondhatjuk: a magyar politikai gondolkodásban a nagykorúság hősies kísérletei tengerből kiemelkedő, majd elsüllyedő vulkánok maradtak hosszú időn át. Talán 1830 és 1948 között szilárdult meg lassan egy olyan folyamatos hagyomány, amire alapozni lehet, s ide kell visszanyúlnia példáért annak, aki tenni akar, és nem kibickedni.
Politikán a közösség, a közélet cselekvési terét értem, nem az érzelmek harcát. A finom kimunkálását azoknak a lehetőségeknek, amelyek a szűk - elsőre óhatatlanul szűknek látszó - politikai térben felnyílnak. Furcsa módon, akik valóban megnézik, hogy mit is lehetne tenni, mindig szűk teret látnak - de ebből nem meghátrálás, hanem céltudatos elszántság következik. Mert végül nem azok győznek, akik határtalan lehetőségeket és egyszerű megoldásokat látnak, hanem azok, akik a körülmények határolta keskeny ösvényt - de azt képzelőtehetséggel és energiával - végigjárják, nem riadva vissza a rögtönzéstől sem, hiszen a rögtönzés a tehetség igazi művészete.
A távolság jó és rossz ösvény szétválásakor csak pár lépésnyi, de a finom kis különbségek, a kis elágazások mentén végül messze futnak szét az utak. Egyáltalán nem mindegy, hogy melyik ösvényt választjuk - a helyzetfelismerés, a szabad döntés bátorságán múlik minden. Vagyis van cselekvési tér - és a tét valódi.
Ilyesféle megoldásokat, ösvényeket próbál javasolni a Magyar Szemle is, amikor rendszeresen ad helyt olyan gondolatoknak, amelyek számot vetnek sorshelyzetünk, az európai integráció lehetőségeivel. Ebben a gyakran lesajnált, szűknek látszó térben is valódi választásokat kínál nekünk az élet.
Gondolatsoromat most négy írás segíti, melyek mind az ilyen kis döntések nagy következményeit vizsgálják.
Számít-e, hogy mit gondolunk a kultúráról, hogyan határozzuk meg?
A kultúra olyan, mint a szerelem, vélhetnénk - mindenki ismeri, de senki sem tudja meghatározni. És nincs is miért. Kulin Ferenc azonban arra mutat rá, hogy a kultúrát meghatározó válaszokban szó sincs közmegegyezésről. A mi felfogásunk - az övé és az enyém - szerint a nemzeti, európai, helyi kultúra mindig szerves képződmény, amely áthálózza egész tevékenységünket, gondolatainkat és gesztusainkat.
A mai neoliberális nézet szerint viszont a kultúra nem egyéb, mint a művészet globális élvezete és művelése, globális fogyasztási rendszer, amelyben mindannyian részt veszünk. Hogy miből áll a menü, egyéni választás kérdése. Csak a főzés és a tálalás legyen jó ízlésű: különben követheti egymást szecsuáni csirke és knédli.
Legdemokratikusabb meghatározása szerint a modern élet ebben a felfogásban olyan, mint egy nemzetközi karaoke est. Én is énekelhetem gépzenére a House of Rising Sunt vagy a Jailhouse Rockot.
Te is, meg ő is, akárki; szabadon. A hozzá tartozó politika pedig - tegyük hozzá - pragmatikus. De pragmatizmusa a napnak szól, amire büszkék szoktak lenni a művelői - holott azon túl meg semmilyen.
Elidegenedett és jellegtelen.
A kultúrával átszőtt politikai mentalitás - amit mi kívánunk - az egyetlen esély arra, hogy a nemzeti karakter és a helyi érdekek érvényesüljenek. Az ilyen politikai kultúra felismerhető és azonosítható a partnerek és a riválisok szemében is. Vagyis karaktere van, és számolni lehet és kell a törekvéseivel. Respektusa az ilyen politikának van az Európai Unióban.
Botos Katalin viszont arra mutat rá, hogy a gazdaság éppúgy áthálózza életünket, mint a kultúra. A gazdaságnak - folytatva Botos Katalin gondolatmenetét - van kultúrája, s a gazdaság is mindig szerves része egy kultúrának. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági viselkedésben korántsem a neoliberálisok által hangoztatott egyetlen racionalitás érvényesül, korántsem pusztán a költségre és nyereségre átváltható értékek számítanak. A gazdasági döntések többségében a választás szubjektív: egy életmodell és egy kultúra érvényesítése, fenntartása a cél. A szingapúri vagy a kínai kapitalizmus sosem lesz olyan, mint az amerikai, mondja a kiváló John Gray - és éppen nemzeti sajátosságában rejlik sikere titka.
Botos Katalin szerint a magyar rendszerváltó politikában - kényszerek, tévedések vagy ellenérdekek miatt - ritkán érvényesült ez a felismerés. Az, hogy gazdasági döntéseink kultúránk és értékeink szerint kell történjenek. Az, hogy az e pillanatban kétségtelenül meghaladhatatlan globális gazdaság nagy keretén belül van - volna - tere az öntudatos középosztály, a kis- és középvállalkozások, a környezetbarát gazdaság felvirágzásának. Nem tiltja azt senki, és nincsen szükségszerűség, nincs globális erő, amely tehetséggel és elszántsággal szemben ezt meg tudná akadályozni.
Nem kell hozzá egyéb, mint az esély társadalmi szintű felismerése, és az annak megfelelő politika.
Veress László és szerzőtársai pontos összehasonlításokon mutatják be, hogyan alakított ki mára az úgynevezett "gazdasági szükségszerűség" - ma a neoliberális, korábban a marxista szóhasználat kedvence - olyan nagybirtokrendszert a magyar mezőgazdaságban, amelynek nincsen párja az Európai Unióban. Nem hogy párja nincs, de Európában rendszeridegen, és minden adatsorában anakronisztikus. És sajnos bizonyos európai érdekcsoportok is cinikusan törekszenek újabb "szükségszerűség" teremtésére, arra, hogy Magyarországot ismét gabona-éléskamrává fokozzák le a nemzetközi munkamegosztásban.
Ez a törekvés, legyen hazai vagy belföldi, az említett nagybirtokrendszert erősíti tovább, miközben, mint olvashatjuk, Szlovákiában a földet most újra felosztják, az uniós országok normáit követve.
A mi rendszerünk meghiúsítja vidéki kis- és középbirtokosi osztály formálódását, és hátrányosan befolyásolja a foglalkoztatást, az egyéni kezdeményezést, a terményválasztékot és az ökológiai állapotokat.
Egészében a megalázó szűkölködés és a vakító gazdagság olyan végleteit hozva a vidék Magyarországára, ami túltesz a két világháború közti hírhedt állapotokon, s a társadalmi robbanás vagy összeomlás fenyegetését tartogatja a jövőnek. Többek közt a feltornyosuló romaproblémával. Ki gondolta volna tizenöt évvel ezelőtt, amikor reményektől lelkesen a rendszerváltás vállalkozásába fogtunk, hogy hamarosan ismét eljön az idő, amikor József Attila és a népi írók hárommilliójáról kell beszélni Magyarországon - a hárommillió szegényről, akiknek a nemzeti jövedelem hat százalékában kell osztozniuk vidéken és városon?
Nem ártana elővenni a "korszerű" emlékezetből kiejtett könyveket, mert a történelem - ha változó díszletek közt is - sajnos ismétli önmagát. Az ne tévesszen meg bennünket, hogy a mai nábobok közt ott van az egykori kisemmizettek jó néhány leszármazottja. S ne fedje el előlünk az se a bajt, hogy a mezőgazdaság - súlyos szerkezeti helyzete ellenére - ma is a legjobb megtérülésű exportálója a magyar gazdaságnak.
Hogy a különféle uniós törekvések ezen a téren sincsenek kőbe vésve, arra Radek Sikorski elemzésében találunk kiváló példákat. Nekünk különösen tanulságos arról olvasni, hogy milyen drámai helyzetben alakultak ki az unió szégyenletes mezőgazdasági feltételei az új tagok számára - hogy Chirac és Schröder milyen önzéssel érvényesítette a francia-német érdekeket a méltányosságot kívánó Blairrel és szövetségeseivel szemben.
Az ilyen helyzetekből is - mint Sikorski (vagy Botos Katalin és Veress Lászlóék) mutatják be - nyílnak kitörési pontok. Maga az uniós tagság a belső koalíciók révén komoly esélyt ad a dolgok alakításához, de játéktér nyílik az Európa és Amerika közti rivalizálás folytán is. Felismerésükhöz nem kell egyéb, mint olyan politikai elit, amelyiknek kultúrája van, bátorsága és önbecsülése.
Amelyikben megvan az elvárható közösségi felelősség.
Amelyik tudja és átérzi, hogy van tér és tét. S ezt át tudja éreztetni azokkal is, akik megválasztották.



« vissza